Érkezés

Dubrovniknál a reptérre a tengerpart mentén vezet az út, így felülről látom a kis öblökben fészkelő városkákat. Próbáljuk kitalálni, melyik lehet Dubrovnik, végül felismerjük az óváros falairól. Csodálatos madárperspektívából látni. Örülünk, hogy még nincs teljesen sötét.

Fél kilenckor landolunk. A reptér kicsi, de nagyon forgalmas, még ilyenkor este is. A nagy gépek mellett kicsiket is látunk. Az épület szép, újnak látszik. Gyorsan átesünk az útlevél vizsgálaton, és a csomagjainkat is megkapjuk pár perc várakozás után. Dubrovnik belvárosa 19 kilométerre fekszik a reptértől. A drága taxi helyett a Croatian Arilines buszjáratára váltunk jegyet. A sofőr elrakja csomagjainkat, mi beülünk a buszba, majd 35 percig várakozunk. Először arra a férfira, aki a pénzt szedi az utasoktól. Később pedig nem tudni mire. A pénzszedő és a sofőr sokat mobiltelefonál, és több férfi is megáll a busznál, beszélnek, nyitogatják és csukogatják a sofőr oldalán az ajtót. Végül, mire már teljesen besötétedik, elindulunk. A hosszú, ősz hajú sofőr a frászt hozza rám, mert miközben magnójából a helyi Lagzi Lajcsi szól, állandóan az amúgy is szűk út közepén halad, méghozzá elég gyorsan, még a beláthatatlan kanyarokban is. De szerencsére nem jött szembe senki… Útközben valami baráti társaságot is felveszünk, akik egy helyi buszmegállónál várnak. Négyen vannak, nem fizetnek és nincs náluk semmi, csak lenge nyári öltözet van rajtuk, és horvátul beszélgetek a buszvezetővel.

Végre megérkezünk az óvárosba, a Pile részbe, ahol rengeteg ember teng-leng az idevezető híd és kapu körül. Meleg van, az emberek fagyiznak, vizet isznak a kútból. Felhívjuk a vendéglátónkat, Ivot és megvárjuk, míg értünk jön a Hilton szálloda elé. Közben azon viccelődöm, hogy Paris (Hilton) remélhetőleg nem lesz itt az elkövetkező egy hétben. Ivo meg is érkezett kis háromajtós autójával. Bepakolja a kofferjainkat és elszállít a szálláshelyünkre, a Lapad nevű negyedbe, vagy 20 percre az óvárostól.

Kocsival csak a sétáló utcáig lehet menni. Tehát gyalogolnunk kell a lapadi turistaközponton át, éttermek előtt haladunk el, ahol az emberek kagylókat esznek, és bort isznak. Végül megérkezünk a tenger partjára, a ház elé. Két lépcsőn mászunk felfelé, mire végre egy ajtón át a lakásba jutunk. Ivo, miután megmutatja a lakást, elkéri az útleveleinket, majd tíz perc múlva visszaadja. Minden vendég után adót kell fizetniük a városnak, ehhez kellenek az adataink. Elismervényt is kapunk. Ivo a szállásért a pénzt nem fogadja el, azt mondja, majd az anyjának adjuk, ő kezeli a pénzt, és majdnem minden nap délután idejön, az apjával együtt, mert úsznak egyet a tengerben. A házat a család örökölte, a szülei 400 méterre laknak innen.

Paplan nincs? – kérdezem Ivot. -- A szekrényben találunk két gyapjútakarót, az elég lesz -- mondja ő. Kicsit szkeptikus vagyok, de úgy döntök, ha majd fázni fogok, kérek valami komolyabbat holnap. Leltárt tartunk – egy kis előszoba, innen nyílik a fürdőszoba, a szerényen felszerelt konyha hűtővel, két platnis rezsóval, mosogatóval, és konyhaasztallal. A hálószoba ablaka a tengerre néz. A kis vendégszobából nyílik a balkon, amelyen egy nagy asztal és két nagyon nehéz szék található, valamint egy nagy cikasz. A sok pálmafa és kaktusz láttán Ivot afelől kérdezem, milyen hideg van itt télen. A széltől függ – mondja --, ha keleti szél fúj, mínusz 10 Celsius fok is lehet, és még hidegebbnek tűnik.

Most 28 fok van, a levegő párás, de nem olyan kellemetlenül, mint New Yorkban. A ház előtt egy nagy boróka áll, és egy kis hajó horgonyoz. Kis sem pakolunk, csak ülünk a balkonon, figyeljük a tenger hangjait, és a csillagokat nézzük.