Ăšj-mexikĂłi ĂştinaplĂł

1.nap

Az idei vakációnk úgy kezdődik, hogy majdnem lekéssük a repülőgépet. A La Guardia reptérre haladnánk Brooklyn-ból -- ha nem lenne olyan hatalmas forgalmi dugó. A csend az autóban, míg negyven percig egy helyben állunk a dugóban, nagyon lehangoló és már-már vészjósló. Végre, amikor lépésben elhagyjuk a biztonsági pontot, ahol a teherautókat vizsgálják, mielőtt felmennének a Williamsburg-hídra Manhattan felé, a sztráda megnyílik előttünk, és mi teljes gőzzel hajtunk. Valamilyen csoda folytan tíz perc alatt kiérünk a reptérre. Ekkor még harmincöt percünk van arra, hogy leadjuk a csomagjainkat és átessünk a biztonsági vizsgálaton. Barátnőm sokat utazik, miáltal kiérdemelt egy arany kis kártyát, amely várakozás nélkül átjuttat minket minden sor elejére, és így a beszállás megkezdésére éppen odaérünk a kapunkhoz.

New York-ból Cincinnati-be repülünk (1,5 óra) és onnan, egy gyors ebéd után Albuquerque-be (2,5) óra. Albuquerque repülőtere szépen belesimul a környezetbe. Az épületek falai olyan színűek, mint a környező táj, minden szép, tiszta és rendezett. Az autókölcsönző külön kis termináljához egy ingyenes busz szállít. A sofőr szó nélkül felrakja a bőröndöket -- és meg borravalót sem kap. Az út öt percig tart.

A terminál – egy adobe stílusú hosszú ház – több nagy autókölcsönzőnek ad otthont. A papírmunka elintézése után kapunk egy üveg ásványvizet, és már nézegetjük is a kis, fehér autónkat. A kölcsönzős pasi megpróbál mindenféle biztosításra rábeszélni, de mi ellenállunk. (Azt mondta például, hogy Új-Mexikóban az autósok többségének nincs biztosítása, és hogy az úgynevezett „senki hibája” szabály érvényes. Nem vagyok biztos benne, mit is jelent ez pontosan, mert a pasi képtelen rendesen megmagyarázni. Mindenesetre kitartott amellett, hogy ha bárki belénk hajt, vagy egy kavics rácsapódik a szélvédőre, azt majd nekünk kell megfizetnünk: vagy készpénzben, vagy a biztosításunkon keresztül. Az egész nagyon furcsán hangzott.)

Útközben Taos felé jövünk rá, hogy a tudálékos pasi néhány fontos dolgot elfelejtett közölni. Például, hogy ennek a típusnak nincs abs-kormánya, hogy ez az autó nem szeret hegynek felfele menni, és hogy a légkondi nem nagyon működik. Az út Albuquerque-ból Taos felé Santa Fé-n keresztül vezet. Alig van forgalom, a látvány lenyűgöző, a természet gyönyörű. Egy-egy hegytetőről több kilométerre ellátni a távoli messzeségbe, ahol további hegyek vonulnak, és a száraz, kopár magas sivatag tündököl.

Mivel nem először vagyunk itt, megállunk a kedvenc helyeinken, ámuldozunk és fényképezünk. Vacsoraidőre érkezünk Taosba. A kis városka üresnek látszik, nincsenek turisták, csak elvétve látunk embereket a boltokban. Mivel nem tartozunk azok közé, akiknek „jól megy”, ingyen szállunk meg egyik ismerősünk házában, és étteremben csak ebéd idején étkezünk, az első napot kivéve. Ráadásul a legolcsóbb szupermarketban vásárolunk reggelit és vacsorát. Az ismerősünk, Cynthia nyaralója két részre van osztva. Mindkettőben van egy-egy nappali, konyha, fürdőszoba, háló- és dolgozószoba. Az egyik részt bérlők lakják, a másik rész pedig Cynthia és barátai „menedéke”. A barátok gyakran és szívesen jönnek ide, a taoszi indiánok szent hegyéhez, pihenni, írni, olvasni vagy festeni. A házban található naplóból kiderül, ki, mikor és milyen élményekkel töltötte itt a napjait.

Mivel a ház e részét február óta lakták, a pókok vették birtokukba. Így az első dolgunk, hogy eltávolítsuk az élő és holt pókokat, főleg a fürdőszobából. Érdekes: a pókok nagy tömegben választották a fürdőkádat és annak környékét otthonuknak, ahol aztán éhen haltak. Új-Mexikóban július és augusztus a monszun időszaka. Majdnem minden reggel ragyogó napsütésre ébredünk, de délutánra a hegyek mögül előbújnak a kis fehér tornyos felhők, amelyek később megnőnek, majd megszürkülnek, és a legtöbbször heves záport vagy nagy vihart okoznak. A mi első esténk esőmentes.

A Deli nevű étteremben vacsorázunk, ahol egy évvel ezelőtt egy magyarul beszélő pincérnő szolgált ki bennünket. Most fiatal amerikai pincérek futkosnak körülöttünk. Kevés vendég lévén, sok figyelmet szentelnek nekünk is. Némileg sokkolva vesszük tudomásul, hogy az éttermek árai a manhattaniekével versengenek. Az ételek színvonala és a választék viszont mesze elmarad a New York-ban megszokottól. Vacsora után sétálni indulunk a főtér felé. Pár lépés megtétele után furcsa zene hallatszik: német sörsátor zene és mexikói spanyol szavak furcsa keveréke. Követjük a zene hangjait, és pár lépés után elég bizarr látvány tárul elénk. Az egyik helyi templom előtt nagy tömeg áll. Egy koporsót raknak éppen egy autóba. A zenén túl asszonyok zokogása hallatszik még -- és a naplemente bíborszínűre festi az eget a templom mögött...

2.nap

A reggel a ház előtti kis teraszon telik olvasással. Michael Cunningham Az otthon a világ végén című könyvét alig bírom letenni. Film is készült belőle, New York-ban már vetítik, de nem akarom előbb látni, mint elolvasom a könyvet. Cunningham írta a remek Órák című könyvet is, amelyből tavaly film is készült.

Telefonálunk az autókölcsönző cégnek is. Elmagyarázzuk, hogy hegyes vidéken egy olyan autó, amely nem bír felkapaszkodni egy enyhe lejtőre, és nem lehet rendesen kormányozni, nem valami praktikus. Megígérik, hogy meg aznap kapunk egy új kocsit.

Dél körül jól bekenjük magunkat napozókrémmel, és sapkával a fejünkön elindulunk a városba. Sokan, akik először járnak ezen a vidéken, nem tudják, hogy lakhelyükhöz képest sokkal magasabban vannak a tengerszint felett. Így a nap sugarai (a károsak is), erősebben hatnak, és az ember gyorsan leég, illetve napszúrást kap, ha nem vigyáz.

A Deli-vel szembeni Apple Tree étteremben ebédelünk, az árak itt alacsonyabbak, az ételek viszont finomabbak, mint a Deli-ben. Ez meglepő, ráadásul a kerthelyiségben kapunk asztalt kis várakozás után. Az idén sok a légy az étterem körül, valószínűleg azért, mert több eső esett, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Képeslapokat vásárolunk a főtéren, ahol egy fiatal nő hűsöl a földön ülve, mellette egy kutya liheg. Nem tudom, vajon kéreget-e, de nem vagyok elég bátor megközelíteni és megkérdezni tőle.

Az itteni emberek amolyan lassú falusi életet élnek. Mindenki ismer mindenkit, főleg a boltosok és művészek ismerik jól egymást. Új-Mexikó állam nem gazdag. A szomszédos Texas-hoz viszonyítva szegénynek mondható, Taos még szegényesebbnek tűnik. Az európai turisták 2001 óta nem nagyon jönnek. Sok bolt bezárt, és nagy meglepetésemre egy csodaszép kis panzió, ahol tavaly két éjszakát töltöttünk, eladásra vár. Nem megy a biznisz, mondják sokan, akikkel találkozunk. Másrészt viszont, amikor a helyi újság ingatlan hirdetéseit böngészem, azt látom, hogy a házak árai emelkednek, és már itt sem olcsó semmi sem Ez arra utal, hogy sok gazdag amerikai költözik ide, a gyönyörű természet miatt. Az álláshirdetések gyatrák: leginkább rosszul fizetett munkára keresnek fizikai munkásokat, valamint tanárokat és masszőröket.

A főtértől kicsit távolabb letelepedünk egy kinti kávézóban, ahol gyorsan meg is írom a képeslapjaimat. A chai (fűszeres tea, én szójatejjel iszom) és a kávé pocsék, de a pincérnő mesél a törött kezéről. Fiatal lány, alig tizennyolc, szenvedélye a lovaglás. Egy vadóc lovat próbált betörni, de végül leesett a lóról, amikor az megijedt egy akadálytól. Több kövér texasi turista telepedik le mellénk, és nagy hanggal beszélgetnek, rendelnek, esznek, isznak, fizetnek és mennek tovább. Elszomorít, hogy az általam idealizált taosiak kénytelenek örülni a sok, általam kiállhatatlannak bélyegzett texasinak, mert nélkülük egyáltalán nem jutnának semmilyen bevételhez. Csak a kocsmák virulnának, mint mifelénk… Nem messze a kávézótól egy csapzott kinézetű fiatal festő kínálja portékáját.

A képeslapok megírása nehezebb feladatnak bizonyul, mint hittem. Mivel már harmadszor vagyok itt, eszembe jut, hogy már nem emlékszem, kinek milyen képeslapot küldtem tavaly vagy tavalyelőtt. Azt tudom magamról, hogy általában ugyan azok a dolgok tetszenek, és a képeslapkínálat sem változott az eltelt idő alatt. Lehet, hogy minden jó szándékom ellenére ugyan azokat a lapokat küldöm el újra ugyanazoknak az embereknek! De cselekednem kell – majd csak kiderül mi lesz a végeredmény.

A galériák és üzletecskék gyönyörű művészi alkotásokkal vannak tele. A giccses szuvenírboltokat kivéve a Taos-ban élő művészek-- amerikaiak és indiánok -- tehetségük gyümölcseivel látják el a boltokat és galériákat. A Kék Eső (Blue Rain) galéria kimagaslóan szép művészi tárgyakat, szobrokat, képeket, edényeket és homokfestményeket kínál, persze borsos áron. Kedvencem Tamy Garcia, egy indián művésznő bronz szobrai, amelyek több tízezer dollárba kerülnek. Este a tévé helyi csatornája a városi tanács értekezletet sugározza felvételről. A tanács összetétele szépen tükrözi a városka népességét: spanyolajkúak, fehérek, indiánok, keverékek. Nők és férfiak kb. fele-fele (!) arányban. A vita leginkább a munkanélküliségről és annak kiküszöböléséről folyik.

3.nap

A varjak és a szarkák elég nagy zajt tudnak csapni így korán reggel, hét körül. Legalább két varjú károg hangosan a hálószobaablak előtti fán. Később megérkeznek a kolibrik is, amelyek aprókat csipognak, és megállnak az ablak előtt, mint apró helikopterek. Hosszú csőrükkel tapogatják az ablaküveget, és ha közelebb megyünk hozzájuk, halljuk a kis surrogó hangot, amit szárnyaik hihetetlenül gyors csapkodása okoz.

A kolibrik nagyon aranyosak, sokszínűek. Reggeli közben két kismacska merészkedik az ajtónkhoz, és a szúnyoghálón keresztül néznek be a szobába. Láthatóan új nekik, hogy lakják a házat. Miután megmozdulunk és szólunk hozzájuk, gyorsan elfutnak. Mindenesetre kiteszek a verandára egy nagy tál vizet. Nemcsak a macskáknak jöhet jól, de a madaraknak is.

A Taos Diner-ben ebédelünk, de nem vagyunk megelégedve. A kilátás ugyan pótol valamelyest, az asztalunk mögül pont a szent hegyet látjuk.

Ebéd után a Lumina galéria új helyszínére autózunk. A régi ház és telek eladó, mert a tulajdonosok válnak, és nem tudtak megegyezni a tulajdonjogokban. Az új hely egy közismert nő háza volt, Nané, aki pár évvel ezelőtt halt meg, 95 évesen. Háza Taos-on túl található, szép kerttel, egy kiszáradt patakmeder mentén. Nan Kaliforniából költözött ide, és minden jel szerint boldogan élt itt két macskájával. Georgia O’Keeffee sokszor vacsorázott nála. Nan sok jót tehetett a helybelieknek, mert mindenki szeretettel emlékezik rá. A galéria most rendezi be a házat, a kertben már állnak a szobrok és különös művészi alkotások. A kert egyik háborítatlan részében sárga és rózsaszínű pipacsokat találtam. Eddig azt hittem, hogy a pipacsok csak pirosak lehetnek…

Mivel nem jutunk be a galériába, visszakocsikázunk a Bean nevű kávézóhoz, ahol délutáni sziesztát tartunk: olvasunk egy keveset. A chai itt sem jó, de a kávé állítólag igen. A pincérnő és pincérek bizarr megjelenésűek. Mintha az afrikai kávét csak egzotikus ábrázattal lehetne felszolgálni. Egy idő után fura külsejű egyének bukkannak fel, és telepednek le körénk a kinti székekre. A turisták, érdekes módon, bent foglalnak helyet, és nem maradnak sokáig. Egy nagy, lapos, kofferszerű tárggyal mászkáló fekete hosszú hajú fiatalemberre leszek figyelmes. Vagy egy tucatszor megy el mellettem oda-vissza. Egy másik, rövid hajú férfi bennfentesként viselkedik. Ruhája elhanyagolt, de mosolya széles és őszinte. Épp újságot olvas, amikor egy Harley Davidsonon egy idős, ősz, szakállas ember érkezik, igazi motoros öltözetben: farmer, fekete, motoros bőrnadrág, farmering, fekete bőrdzseki. Az öregember pénzszűkében lehet, és panaszkodik, hogy fáj a háta. Fiatalkorában hússzállítóként dolgozott -- nagydarab húsokat rakott le a teherautóról és akasztott fel a kampókra.

A hosszú hajú fiatalember később egy fehér dobozt (a dobozos tejhez hasonlót) nyújt át az öregembernek, aki némi rábeszélés után elfogadja azt. Aztán a doboz tartalmát bekanalazza. Zöld színű puding vagy más tejtermék lehet benne. Egyszercsak egy nagy durranás töri meg a csendet. Az ebédünket felszolgáló pincérnő autója robban le az útkereszteződésben. Eltörött az elülső tengely és nagy zajjal fehér csíkot húz az aszfaltra. A Bean-ben lévő összes férfi átrohan az úton, és komoly szakértelemmel szemlélgeti a törött vasdarabot. A fiatal lány mobiltelefonnal a kezében nézegeti a kocsi alját, valószínűleg segítséget kér.

Nekünk viszont még mindig nincs rendes kocsink -- a szegény fehér kisautónkat nagyon nem szeretjük. Az autókölcsönző sűrű bocsánatkérés közepette holnapra ígéri az új járgányt, és tíz százalékos árengedményt ígér az okozott kellemetlenségekért.

Csütörtökön jelenik meg a helyi újság, amelyet egy utcai árustól vásárolok meg 75 centért. Cynthia házában este részletesen áttanulmányozzuk. Előbb viszont elmegyünk vásárolni egy Cid’s Market nevű szupermarketba, amely bioélelmiszereket árul leginkább. A választék viszonylag jó, az árak elfogadhatók, a meglepő csak az, hogy a kasszánál egy ötvenes férfi áll, és kíván nekünk jó estét. Az ember, főleg ha ötven évesnél idősebb férfi, nem megy kasszásnak egy szupermarketba, csak, ha muszáj… Ezek az állás rosszul fizetett, legtöbbször csak a létminimumot jelenti (5,15 dollár óránként), és nem jár hozzá betegbiztosítás, de más kedvezmények sem. Mire kijövünk a boltból, nagy szél támad, és mi gyorsan a házunk biztonságába menekülünk a nagy vihar elől.

Befejeztem a Cunningham könyvet. Nagy élvezet volt olvasni. Sajnálom, hogy véget ért.


4.nap

Végre van új autónk! �m az ígéretét megszegvén a kölcsönző nem szállítja házhoz a bordó színű kocsit -- nekünk kell érte mennünk. Ez már könnyen kormányozható, erősebb motorral és működő légkondival.

Taos-ba jövet több Bush-ellenes óriásplakátot láttunk. Az autókon is Bush-ellenes matricák díszelegnek. Lovak, tehenek és bárányok legelésznek mindenfelé, általában elkerített legelőkön. Az élet nem könnyű errefelé, a természet szépsége viszont lenyűgöző és van valami a levegőben, ami vonzza a művészlelkeket.

Az egyik galériát egy volt orosz festő házából alakították át, ez is bizonyítja, hogy a világ minden tájáról költöznek ide emberek. Az egyik újsághirdetésben azt olvasom, hogy Pavel Lukes szeretettel várja klienseit. Pavel minden bizonnyal cseh.

Este a Bravo nevű étteremben vacsorázunk Kat-tel és Kathleen-nal. Kat évtizedeken keresztül asztrológusként kereste kenyerét, de két éve úgy döntött, hogy nem csinálja tovább. Megcsömörlött a sok gazdag klienstől, nem akart tovább híres asztrológus lenni. Beszélgetésünk során kiderül, hogy épp abban az időben diagnosztizáltak nála mellrákot. A terápia nem segített, és le kellett operálni az egyik mellét. Az idén a másik mellén találtak valamit, és amikor döntésre került sor, Kat rögtön a műtétet választotta. Azt mondja, a biopszia és a terápia sokkal fájdalmasabb és gyötrelmesebb, mint az operáció.

Kat apró termetű, nádszálvékony, az ötvenes évei elején, félhosszú ősz haja van, és lapos a mellkasa. Nem próbálja álcázni a műtéteket, vagy lehet, hogy még nem is lehet, hiszen csak hat hete műtötték. A második beavatkozás előtt halt meg az anyukája. Sok tragédiát tartogatott neki ez az esztendő. De nem tűnik letörtnek, sem szomorúnak. Csak akkor hajtja le a fejét, amikor egy kérdésemre válaszol: nem maradhat otthon, hogy felépüljön a műtét után, mert a munkáltatója nem engedi. Nincs helyettese. Kat most szociális munkásként dolgozik, főként értelmi fogyatékos gyerekekkel foglalkozik, velük készít beszélgetéseket a bíróság vagy más intézmény számára. Kathleen fotós. Fotói és azokból készült képeslapjai a taosi galériákban megtekinthetők és megvásárolhatók. Mindennapi kenyerét hajvágással keresi. A vacsora ideje alatt többen is odaköszönnek neki. Kliensek -- mondja.

Kathleen New Jerseyben született. Hat lány- és egy fiútestvére van, illetve volt, mert a fiú meghalt. A család többi tagja New Jersey-ben él. Kathleen Az Új-Mexikói Egyetemen tanult, és miután lediplomázott, Coloradóban telepedett le. Tizenöt évvel ezelőtt költözött Taos-ba.

5. nap

A napot a Demokrata Párt irodájában kezdtük. Kat és Kathleen mesélték előző este, hogy Kerry és Edwards az új-mexikói Las Vegas-ban lesznek ma este. Az ingyen belépőket egy New York-i férfitól kaptuk, aki, mint kiderült, a szomszédunk volt. Régebben fotósként dolgozott New Yorkban, a híres Village Voice magazinnál. Hihetetlenül pontosan leírta, melyik házban lakott (mellesleg a mi utcánkban), a városrészre részletekbe menően emlékezett. Most az építészetben dolgozik Taos-ban és környékén, mert a fotózásból itt nem tud megélni, bár néha a Los Angeles Times és más újságok rendelnek/vesznek tőle fotókat. Hogy pontosan mit csinál mindennapi megélhetésként, azt nem tudtuk meg, csak azt, hogy feleségével együtt tíz évvel ezelőtt összepakoltak és ideköltöztek -- miután három hónapig campingeztek Új-Mexikó államában, és próbálták kitalálni, hogy hol telepedjenek le.

A főtéren elkezdődött a kirakodóvásár, és komótosan végigszemléltünk mindent, amit a kis sátrakban kínáltak. �szintén szólva, nem voltunk elragadtatva, mert semmi különlegeset nem találtunk. De volt ott egy érdekes férfi, aki egy kis körömvágó ollóval, fekete papírból az előtte ülő emberek profilját formázta ki, és az előre elkészített fehér papírra ragasztotta, majd egy keretbe helyezte. A férfi nagyon ügyes volt, gyorsan és pontosan dolgozott.

Ismét az Apple Tree (Almafa) étteremben ebédeltünk, mert nem akartunk megint csalódni. A szokásos vegie burgeremen már túl voltam előző alkalommal, így most buritot ettem. Ez kukoricalepény, babbal és sajttal töltve, chili szósszal és sajttal sütve. �ltalában rizzsel, kis guacamoléval és tejföllel tálalják. Az igazi mexikói ételemet ezúttal egy kis kaviccsal együtt tálalták elém. A kavicsot a három utolsó falatom előtt fedeztem fel, a bab között bujkált, és valószínűleg a babbal együtt került oda. A pincér elnézést kért, és természetesen nem számlázta ki buritomat, én pedig örültem, hogy ingyen ettem, méghozzá nagyon finomat.

Egy másik érdekes „hozzávalója” is volt az ebédemnek: a mögöttem ülő orosz család. Orosz szót New Yorkban gyakran hallani az utcán, de Új-Mexikóban meglepetésként hatott. Ebéd után egy előre meghirdetett könyvvásárra mentünk el az egyik helyi íróklub irodájába. Az L-alakú szoba végében voltak elhelyezve a könyvek: a keménykötésűek 1 dollárért, a többi 50 centért. Három könyvvel tértünk haza, egyiket elajándékoztuk Kat-nek.

Három óra után indultunk el Las Vegas felé (nem tévesztendő össze a Nevadában található kaszinóvárossal), ahol a helyi vasútállomáson vagy két órát vártunk a tűző napsütésen John Kerry, felesége Tereza Heinz, John Edwards és a felesége érkezésére. A vonat nem sok késéssel bedöcögött az állomásra, ahol vagy tízezer ember gyűlt össze, hogy meghallgassa a reménybeli következő amerikai elnököt. Én személy szerint Tereza Heinz Kerry-t rögtön meg is választanám elnöknek. Tereza -- az elhunyt ketchup-király felesége, ez a másik házassága, és szerintem jó lóra tett -- spanyolul szólította meg a közönséget. John Kerry okos, szimpatikus és jó szónok. Kár, hogy még itt, az USA-ban, nők nem indulnak az elnökválasztáson. A beszédek kb. 1 órán keresztül tartottak és a vonatocska, amelyet annak idején Truman elnök is használt, továbbdöcögött Albuquerque felé.

Éjszaka még megnéztem a tv-ben Andre Agassi és Andy Rodick elődöntős meccsét.

6. nap

A La Strada olasz étteremben ebédelünk, elég későn, és nem vagyunk elragadtatva semmitől. Az étterem gyönyörű helyen található, nagy kertje van egy kis tóval. A kertben ismét találtok sárga pipacsokat és több művészi tárgyat is, amelyek szépen mozognak a szélben, hol virágot, hol más tárgyat alakítva.

Innen egy üzletbe megyünk, ahol húgom elsőszülöttjének, a keresztlányomnak veszünk egy pár gyönyörű mokaszint. Az apró cipőcskék kis cipődobozban vannak becsomagolva és irtó aranyosak!

A naplementét a Rio Grande szakadék széléről nézzük. Taos-tól csak pár kilométernyire található a híd, amely a szakadékon keresztül vezet. Lenyűgöző látvány: a szakadék nagyon mély és úgy látszik, mintha nem is érne véget. A szakadéknál kijelölt kis ösvény túrázók, biciklizők és lovaglók számára. Ezen a kis úton sétálunk a szakadék mentén egy órán keresztül.

Taos felett nagy fekete felhők lógnak és pontosan látni, hol esik az eső. Sokat villámlik, majd egy idő után szép nagy szivárvány jelenik meg a naplementében. A szakadéknál viszont süt a nap, ami előbb narancssárgára, aztán pirosra és végül ibolyaszínűre festi a felhőket. Naplemente előtt egy biciklizős pár is előtűnik, az ő autójuk is a parkolóban van.

A parkolónál kút friss vízzel, padok és piknikező asztalok, valamint vécé is van. Viccesnek találom, hogy az egyik épület falán két gomb található feliratokkal. Az egyiken ez áll: elégedett vagyok ezzel a pihenőparkkal, a másikon ennek az ellenkezője. Megnyomjuk az elégedett-gombot, de hogy ki, mikor és hogyan értékeli ki ezeket a visszajelzéseket, azt el sem tudom képzelni....

A szakadék körüli kopár földeken több nyulacskát is látunk. Nem ijednek meg tőlünk, nyilván megszokták már az ember jelenlétét. Egész közelről figyelhettük, ahogy rágcsálták a száraz füvet, pontosabban azt a néhány fűszálat, ami itt kisarjadt. Nagy ragadozómadarak keringnek körülöttünk. Kicsit sajnálom a nyuszikat, hogy mi mindennel meg kell küzdeniük a puszta életben maradásért: a ragadozó madarakkal, a coyote-okkal (prérifarkasokkal), és a szűkmarkú természettel. Mire lemegy a nap, hideg szél kezd fújni. Mivel magasan vagyunk, a hőmérsékletingadozás rögtön érezhető.

7. nap

Reggel viszonylag korán elhagyjuk Cynthia házát, mert a Picuris nevű indián faluba megyünk. Az út kb. egy órát tart, de hiába érkezünk – a faluhoz vezető utat lezárták. Picurisban ugyanis búcsú van, ezért reggel tíztől kirakodóvásár és különféle programok kerültek megrendezésre. Így az útról, a hegytetőről nézzük az épp akkor kezdődő futóversenyt.

Pikuris egy völgyben helyezkedik el, az út mindkét oldalán egy-egy tó van, és a futótáv az egyik tóparttól a másikig tart. A nézők, falubéli indiánok, nagyokat kurjongatnak, biztatják a versenyzőket. Fényképezni nem szabad (ezt én nem tudtam), és hangosan rám kiabálnak, hogy tegyem el a fényképezőgépet (még ilyen messziről is megláttak). Mivel elég messze vagyok, nem a versenyzőket, hanem csak a falut akarom lefényképezni, és ez sikerül is.

Amíg a hegytetőn állunk, szóba elegyedek egy taosi spanyolajkú nővel, akit az egyik pikurisi család meghívott az ünnepi ebédre. A futóverseny befejezése után megnyílik az út. Egy füves parkolón hagyjuk az autót és elindulunk körülnézni a sátrak közé. Rögtön az első sátorban megtetszik egy gyűrű és egy nyaklánc. Az árus (nem ő az ékszerész), megdicsér, milyen jó ízlésem van, hiszen a két darab összesen majdnem ezer dollárba kerül...

A többi árus nem kínál ilyen szép árut, de az áraik is sokkal kedvezőbbek. A sátrak többségében maga az ékszerész vagy fazekas árulja portékáját, és a művészek (én annak tartom őket) Új-Mexikó több indián falujából jöttek ide erre az alkalomra. (Érdekesnek találom, hogy a férfiak könnyebben és szívesebben állnak szóba velünk, mint a nők, de lehet, hogy csak azért, mert mi is nők vagyunk…?)

A tóparton sétálgatunk, amikor hangos kiabálásra leszünk figyelmesek. Ez a jele annak, hogy a főtéren történik valami. A férfiak vonulnak fel, derekukon díszes vásznak; bokájukon, csuklójukon és nyakukban hagyományos ékszerek; arcukon harci jelek. Van köztük fiatal és öreg is, valamint hosszú és rövid hajú is. A templom körül táncolnak (a spanyolok a kereszténységet rákényszerítették a bennszülöttekre, így ma a keresztény és az eredeti indián vallás is jelen van a falukban), bemennek a templomba, aztán kijönnek, és a tér közepén felállított májfaszerű magas oszlopnál szétoszlanak.

Az oszlop végén, vagy 150 méter magasan, egy birka van felkötözve, és ahogy a helyiektől megtudjuk, később a férfiak felmásznak erre a rúdra és teletömik a birkát zöldséggel meg fűszerekkel, majd a birkát leveszik és megsütik. A tánc és a rúdmászás között a férfiak az úgynevezett kiva-ba mennek, ahová csak kiválasztottak mehetnek be, még az indiánok közül sem akárki. A kiva egy kerek, barlangszerű helyiség, ovális bejárattal, ahol az indián bölcsek tanácskoznak, és spirituális gyakorlatokat végeznek. Ezek után következik a családi ebéd, és délután pedig a rúdmászás.

Az ebédre természetesen turistákat nem hívnak meg, és a helyszínen csak főtt kukoricát és lángosszerű kukoricalepényt lehet venni, így egy óra körül farkaséhesen hagyjuk el Pikurist, és a tikkasztó hőségben Taos felé vesszük az irányt.

Taos-ban a város keleti felében meglátogatjuk Mabel Dodge házát. Mabel Dodge egy New York állambeli gazdag családból származott, és mielőtt Taos-ba költözött volna, már nem egészen fiatalon, a fiatal művészek mecénása volt New York városában. Az 1900-as évek elején férjhez ment egy taosi indián férfihoz, és boldogan éltek gyönyörű házacskájukban, amíg meg nem haltak. (A férj halt meg először, majd pár hónap múlva Mabel is követte, nem bírta az életet nélküle.) Sok New York-i művész és író látogatta meg itt is Mabel-t, aki menedéket nyújtott mindenkinek, akinek pár hónap kikapcsolódásra volt szüksége.

A ház legtöbb ablaka egyenesen a szent hegyre néz, és a taosi indián pueblo-ra. A ház mögött beépítetlen indián föld fekszik, amely drótkerítéssel van bekerítve, rajta figyelmeztető táblák: ez itt indián föld, belépni tilos! Mabel háza, ez a csodálatos hely ma sikeresen működő hotel és konferenciaközpont.

A nap éppen lemenőben van, amikor betérünk a FAFA nevű bútorboltba. Az elegáns olasz és kaliforniai bútorok között a két tulajdonos kalauzol. Brian és Jeffry Dallasból költöztek ide tíz éve. Mára menő üzletemberek, és nemrég vettek egy 28 ezer négyzetméteres rancsot, ahol a kutyájuk kedvére kergetheti a prérikutyákat, és ahonnan esténként egy pohár borral a kezükben nézik a naplementét. Majdnem veszünk egy hatszemélyes ovális ebédlőasztalt a nagyhasú, nagyon kedves és segítőkész férfiaktól, de végül úgy döntünk, hogy még több helyen körbenézünk.

8. nap

Utolsó napunk Taos-ban az Atonio’s nevű mexikói étteremben végződik egy nagyszerű ebéddel. A kilátás hihetetlenül szép innen, ráadásul ragyogó napsütésben ülünk a kertben, és nincs túl meleg.

A feketébe öltözött pincérek közül a főpincérnő, egy idősebb nő, láthatóan nem kedvel bennünket, és rendre összekeveri a rendelést. A tortilla-levest tészta nélkül kérjük, mégis azzal kapjuk -- és mosoly nélkül felszolgálva. Mindezek ellenére az ételek nagyon finomak (enchilada gombával és paradicsommal töltve, rizs és babpürével tálalva).

Amikor a desszertet majszolgatjuk (csokitorta igazi vaníliás fagylalttal), megérkezik az egyik híres helyi művész is húgával, és egy Lady Jane nevű idősebb nővel. A művész koros már, bottal jár és a pincérek, a főpincérnőt beleértve, kivételes figyelmet szentelnek neki.

Az ebéd után jeges innivalót veszünk az útra és máris Santa Fé felé száguldozunk. Santa Fé gyönyörű! Igaz, hogy nincs mágikus szent hegye, mint Taos-nak, (hegyekben viszont itt sincs hiány), gazdag városi hangulata van, mint Győrnek, vagy Szombathelynek. Egy Brooklyn-ból idevándorolt nő így mesélte el nekem annak történetét, hogy miért nem Santa Fé-be, hanem Albuquerque-be költözött: „Santa Fé olyan borzalmasan szép! Én a mogorva, borús, esős New Yorkhoz voltam szokva, ahol az ember nyugodtan lehet depressziós, vagy rossz kedvű meg bosszús, nem lóg ki a sorból. Amikor viszont ide jöttem, ültem szomorúan este a teraszomon, néztem ezt a hihetetlen naplementét, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen szörnyű ez, hogy itt vagyok ebben a gyönyörben, és mégis depressziós vagyok. És holnap megint ugyan ilyen gyönyörű napsütésre ébredek, és a naplemente megint csak varázslatos lesz. El kellett költöznöm, nem bírtam ezt a sok napsütést meg szépséget.”

Santa Fé-be évtizedek óta járnak a betegek – tébécések, asztmások – mert az itteni magashegyi levegő állítólag jót tesz még a rákban szenvedőknek is. Szerintem, lehet valami igazság abban is, hogy errefelé már évezredekkel ezelőtt is foglalkoztak spiritualitással, és ezzel megváltoztatták a hely energiaszintjét. Itt tényleg nehéz szomorkodni, hiszen mindeni mosolyog és alkot körülöttünk. Minden sarkon két galéria van!

Miután megérkezünk barátnőm barátnőjének házába, kicsomagolunk és berendezkedünk a fél-pince lakosztályban. A házigazda összeüt egy nagyszerű vacsorát (háromfajta rizs, friss zöldbab a kertből, bab, és más különleges búzafélék, főtt krumpli), és a tofus jégkrém mellett éjfélig beszélgetünk, főleg az amerikai politikáról.


9.nap

Reggel későn ébredünk, és délig almát szedek a kertben. Az öreg almafa (sárga, piciny nyári almák teremnek rajta) egy tavacska mellett terebélyesedik, és sokszor ijesztgeti a halakat, amikor egy-egy alma a vízben landol. A halak közül az egyik kicsi és fekete, ezért ez a „mindenki kedvence”. Scotty-nak becézik, és mindenki buzdítja az etetésnél -- a házigazdától a vendégekig --, mert szegényke orra elől elkapkodják az eledelt a nagy fehér és narancssárga halak.

A ház másik kedvenc állata a Szofi névre hallgató fekete kutyus. Apró lábacskái és hajlott kora ellenére minden reggel többször is körbefutja az ágyunkat, igaz, utána kidől a szőnyegre, és nagyokat piheg. Sokszor elbóbiskol, s álmában horkol. Szofi is szeret a kertben játszani, gyakran meglátogatja a tavat, és végig kitart mellettem, amíg szedem az almát. Néha még az almacsutkát is megeszi a kis, falánk kutyus. �llítólag tulajdonképpen bármit és bármilyen mennyiséget megeszik, és utána rosszul szokott lenni. Ennek megfelelően a hasa majdnem súrolja a földet, és a lépcsőkön csak felfelé tud közlekedni -- lefelé a hasa miatt nem, és ezért mindig fel kell emelni...

Szofi gazdája, Viktória, ügyel a házra, amikor a házigazda nincs jelen. Viktória egy dél-afrikai árvákat segítő alapítványnak dolgozik. Ott nagyon sokan halnak meg AIDS-ben. Mára egész generációk tűntek el, és a gyermekeknek egyszerűen nincs családjuk, egyedül maradnak és az utcán élnek. Egy videófilmet is megnézünk az alapítvány munkájáról, ebben három projektet mutatnak be. Mindhárom projekt egy-egy nő (két fekete és egy fehér) vezette árvaházról szól. Ezek a nők tucatjával fogadták be az elárvult gyerekeket saját házukba, mert nem bírták nézni, hogy az utcán élnek. Ma már kapnak anyagi és technikai segítséget, és nagy házakban vagy komplexumokban élnek. A fehér nőt több hónapon át fenyegették, és sértegették a szomszédai és a város lakói, mert fekete gyerekeket fogadott be.

Délután elmegyünk a Whole Foods bioszupermarketba bevásárolni. Persze, a szupermarketnek van kész ételeket kínáló része is és ezek elfogyasztására kint, vagy bent lehet helyet foglalni. Nagyon finom fehér (paradicsom szósz helyett tejföllel leöntött) spenótos pizzát ettem. De a gombaszószos krumplipüré is említésre méltó!

Megnézzük a Whole Foods-szal szemben lévő helyi piacot is. Egy férfi fűszeres kecskesajtot árul (saját kecskéi vannak, és a sajtokat is ő készíti). A fokhagymás és az újhagymás sajtja telitalálat. A piac másik oldalán érdekes bútordarabokat találunk, főleg fiókos szekrényeket, mindenféle színben.

Este a The Known World című könyvet olvasgattam. Egy, az USA-déli részén található településről szól, ahol -- mint máshol is délen --, a rabszolgasorsból kiszabadult fekete rabszolgák is tartottak rabszolgákat. Bevallom, hogy erről eddig nem tudtam és némileg meghökkentett a dolog. A könyv több „angol nyelven” is beszél, mert a feketék és a rabszolgák más nyelvjárást használtak, mint a fehér farmárok, és azok megint más nyelvet, mint az iskolázott feketék és fehérek.

10.nap

Reggel Richard jön, hogy kitisztítsa a tavat. Kikapcsolja a pumpát, kitisztíttja a medence széleit, és amikor vissza akarja kapcsolni a pumpát, az nem működik. Richard nem a vízpumpák nagy szakértője, és a krízis közepén, amikor megcsörren a telefonja, egy orvosi vizsgálatra hivatkozva szó szerint kirohan a kapun.

A házigazda nagy telefonálásba kezd, próbál gyorsan keríteni valakit, aki meg tudná javítani, vagy ki tudná cserélni a pumpát. Mivel ez órákig tart, közben mindenki, aki a házban van, különféle kerti eszközökkel oxigént próbál generálni a halak számára. Elég vicces látványt nyújthatunk.

Este hatra napszemüvegben és piros pólóban megérkezik Brian, aki egy pótpumpát szerel a tó közepén álló szoborra, és ezzel megmenti a halakat a biztos haláltól.

A nap eseményein felbuzdulván este elmegyünk a helyi egyetemre, ahol az egyik vetítőteremben az Al Jaizeira arab tévétársaságról készült dokumentumfilmet (The Control Room) vetítik. A film az iraki háborúról egészen más képet fest, mint az amerikai média, de az arabokról sem szól idealisztikusan. A tévétársaság több vezetője és újságírója nyilatkozik, és az egyik a végén azt mondja, hogy ha megteheti, a gyerekeit ő is amerikai iskolákba fogja küldeni, és reméli, hogy ott telepednek le, mert jobb életet kíván nekik, mint amilyen az ő élete volt.

11. nap


Korán reggel a háztulajdonos az egyik nagy narancssárga halat a tó melletti lépcsőkön találja. Még Brian (aki reggeltől a pumpa javításán dolgozott), sem tudja kideríteni, hogyan került a hal a lépcsőkre. Lehet, hogy egy medve volt, mert járnak erre medvék máskor is (és majszolgatnak a barackból és almából, le is törnek néhány ágat), de az is lehet, hogy egy hegyi farkas volt, vagy más ragadozó.

Még délelőtt megjelenik egy hosszú, fekete hajú nő, aki mosómedvéknek állított csapdákat két napja. Naponta kétszer eljön és megnézi, fogott-e valamit, de csak a madarak eszegetik a csalit ki a ketrecből. Az elfogott mosómedvéket (vagy mókusokat), amelyek túlszaporodnak, és kárt okoznak a kertben, illetve szétdobálják a szemetet, ez a nő elszállítja az erdőbe. Azt mondja, hogy volt már eset arra, hogy a kis állatkák visszataláltak. A ketreceket csak hűs helyen lehet elhelyezni, nehogy a megfogott állatok órákig a napon szenvedjenek.

Koradélután megint almát szedek, és amikor befejezem, furcsa madárzajra leszek figyelmes. Brian már elment, mert feladta a pumpa megjavítására tett kísérleteket, így egyedül vagyok a kertben. Az egyik ketrecben egy szerencsétlen madár olyan messzire merészkedett, hogy rácsapódott az ajtó. Egy másik madár a ketrecen kívül van, gondolom próbált a bent ragadtnak segíteni és mindketten pánikba estek. Kiszabadítom a kis madarat és örülök, hogy párjával együtt repülhet el.

Vacsora előtt még a fekete rabszolgatartókról szóló regényt olvasom, és alig bírom letenni, pedig már eljött az ideje, hogy a városban, egy japán étteremben Marcia-val találkozzunk. Marcia egy neves fotográfus, aki New Yorkban tanult úgy ötven évvel ezelőtt az akkori nagyoktól. � kezdte kísérgetni és fényképezni a Dalai Lámát (a nyolcvanas évek elején), amikor még nem volt ennyire népszerű az USA-ban. De nem csak a Dalai Lámát fényképezte, hanem az amerikai indiánokat is, és a képeiből több könyv is készült. Férjével akkor alapítottak könyvkiadó céget, amikor a Dalai Láma első Egyesült �llamok-béli látogatása után Marcia könyvet akart kiadni a Láma tanításaiból a saját képeivel. Viszont nem talált rá kiadót. „Ez volt az első eset az életemben, hogy visszautasítottak!” mondja. „Amikor a negyedik kiadó is visszautasított, hazamentem és mondtam a férjemnek: Kiadót kell csinálnod. És így is lett.” Marcia azt is elmeséli, hogy neki nem mosómedve-, hanem görényproblémája van, és elkéri a mi „csapdaszolgáltatónk” telefonszámát. „Irtó büdösek. Már hetek óta nem merek vendégeket hívni. Nem hiszem, hogy maguktól elköltöznének, tennem kell valamit.” – mondja. A japán éttermi ételek nem nyerik el a tetszésemet, mindennek hal íze és szaga van.

12.nap


Reggel, mire feltápászkodom, már csak a történetét hallom annak, hogy az egyik ketrecben, hajnali négykor, egy mosómedve ráharapott a csalira.

A mosómedvét hétkor már el is szállították. A pumpa-sztori is folytatódik. Brian elvitte a pótpumpáját, miután egy másik munkacsoport egy új pumpát szerelt be, és az működni látszott. Csakhogy miután Brian és a másik csapat eltávozott, az új pumpa megállt. Újra kezdődik a telefonálás.

Kora délután a Tízezer hullám nevű japán fürdőhelyre autóztunk, kb. 3 kilométerre Santa Fé határától. Képzeljük el, hogy egy hegyoldalban, beépített kis köves utacskák vannak, amelyek piciny faházikókhoz vezetnek. Itt vannak a forró vizes, jakuzzis kádak, amelyeket egy órára lehet kibérelni potom 25 dollárért. (A nagy, közös női medencében 14 dollárért lehet korlátlan ideig mártózni).

Kapunk egy kimonót és egy kulcsot, majd a közös női öltözőben fürdőruhára vetkőztünk, és vételezünk egy pár papucsot és tiszta törölközőt. A ruháinkat egy kis szekrénykébe zárjuk és máris indulunk a privát medencénk felé. Szerencsénkre süt a nap és a szél is csendes. A víz kellemesen meleg. A közeli fán egy itatóból kolibrik iszogatnak, és közben csiripelnek. Kipróbáljuk az összes buborékos változatot, és mire megunnánk az egészet, egy kis mikrofonból szólítanak, hogy lejárt az időnk.

Később még üldögélünk a fapadon a vízesés előtt, és iszogatjuk a finom zöldteát. Körbenézünk az ajándékboltban, és lassan szedelődzködünk. Mire elindulunk, a váróterem megtelik emberekkel, akik mindenféle különleges masszázsra várnak. Az egyik masszázs abból áll, hogy forró köveket raknak az ember hátára…

Este a főtéren táncolunk egy San Francisco-i zenekar latin zenéjére. A főtér és a környékbéli utcák már le vannak zárva, és a sátrak készen állnak a másnap kezdődő indián piacra. A koncert után Marcia-tól kapott jegyekkel bejutunk az indián piac díjazott darabjait bemutató, árveréssel egybekötött kiállításra. A kiállított tárgyak lélegzetelállítóak: a festmények, az edények, a szőnyegek, és az ékszerek is.

13. nap

Az indián piac évente egyszer kerül megrendezésre és két napig (szombat, vasárnap) tart Santa Fé főterén. Az idei piacon hatszáz árus volt jelen. Ilyen sok művészi tárgyat szerintem két egész nap alatt sem lehet rendesen megtekinteni. Nekünk egy napunk van, és azt teljes mértékben a főtéren és környékén töltjük, kivéve, amikor ebédelünk.

Miután délutánra jól elfáradunk és minden ajándékot megveszünk, visszamegyünk a hegyre, ahol a házigazda kis kunyhója előtt festeget. Én is csatlakozom, és temperával papírra vetem a nap művészeti benyomásait. Barátnőm naplót ír mellettünk. Néha beszélgetünk, néha felnézünk az éppen elhaladó macskára vagy ugrabugráló nyuszira...

Sötétedés után összepakolunk, és reggel elindulunk New Yorkba, ahol vár ránk a nyári fülledtség.