Csodálatos Júlia

Szabó István új filmje, a Csodálatos Júlia, tényleg csodálatos.

Még öt hónappal ezelőtt láttam a kis Párizs nevű manhattani moziban. Azt hittem, hogy úgy, mint a legtöbb nem amerikai film, ez is hamar eltűnik a mozikból, de szerencsére tévedtem. Még most is játsszák, és már nem a Paris-ban, hanem két másik nagyobb moziban. Ez többek között annak is köszönhető, hogy Annette Bening januárban megnyerte a Golden Globe legjobb színésznőnek járó díját, és az Oscar-ra is jelölték.

A film W. Somerset Maugham Színház (Theatre) című regényéből készült, amelyet az író 1937-ben jelentetett meg, amikor orvostanhallgató volt Londonban. A főszerepben Julia Lambert (Annette Bening), a nagysikerű színésznő, aki már nem nagyon tudja szétválasztani a színpadot az élettől, mindig játszik és sosem lehet tudni, mit érez igazán. A férje, Michael Gosselyn (Jeremy Irons), nem véletlenül annak a színháznak az igazgatója, amelyben Lambert asszony egyik női főszerepet játssza a másik után.

A változás akkor következik be, amikor a családot meglátogatja az amerikai Tom Fennel (Shaun Evans). Tom fiatal, sármos, hízelgő és olyan más -- amerikai. Júlia előbb nem veszi komolyan a nála vagy 25 évvel fiatalabb Tom óvatos közeledését, majd pedig teljes erővel veti bele magát a románcba, amely egy szép napsütéses májusi napon kezdődik és decemberig tart. Júlia férjének nincs kifogása, amíg az affér nem veszélyezteti a bizniszt -- a házastársak több értelemben is külön utakon járnak, közös megegyezés alapján.

De Tom igazából nem Júliát szereti, hanem azt, amit Júlia reprezentál: a hírnevet, a luxust, a jó éttermeket és bárokat, stb. Amikor a színésznő rájön, hogy egy kis fiatal szőke is melegíti Tom ágyát, akit Tom ráadásul be akar protezsálni egy következő színdarabba, Júlia vérig sértődik és bosszút kiált. És a bosszú édes lesz és elegáns. Elegáns felnőtt film ez, ahol az emberek nem sietnek, hacsak nem a szeretőjük lakására futnak fel éppen. Itt minden érzelem lassan rajzolódik ki, és a kamera ráér hosszú pillanatokig mustrálni Annette Bening öregedő arcát. A kor, a hiúság, a bugyutaság, a féltékenység, a boldogság, a kétségbeesés, a vereség, a diadal – ezek mind-mind jelen vannak a vásznon, és vissza-visszatérnek a tett helyszínére, ahogy a történet íve lassan visz a végkifejlet felé. Igazi hálaszerep ez Bening számára, aki ha kell káprázatosan gyönyörű (hogy is cserélhette őt Tom egy buta szőkére?), máskor pedig kisírt szemekkel pont úgy néz ki, mint akinek majdnem felnőtt fia van. Remélem, meglesz az Oscar-díj is.