Saturday, August 26, 2006
Wednesday, August 23, 2006
Monday, August 14, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. július
Hazajöttem nyaralni, haza a nyári Csallóközbe, ahol a napraforgók gyönyörűen sárgulnak a földeken. Ez idő alatt egy műtétre is sor került, és rájöttem, a lábadozó ember hétvégéje olyan, mint a hétköznapjai. Az idő folyását valójában csak a rutin tennivalók és a hetenkénti orvosi ellenőrzés jelzi, egyébként a napok egyformák – esetemben kellemesen egyformák.
Reggelente az ablakon besütő napocska ébreszt, a rádió bemondja az aktuális katasztrófahíreket, időjárást, pontos időt. Délelőtti olvasgatásomat csak egy kisfiú zavarja meg, aki minduntalan Gyuszit keresi. Lágy hanggal szólongatja barátját a panelház előtt, és bár ablakomból nem látom, remélem, Gyuszi válaszol, és lemegy vele játszani. A vakáció idejében nem árt, ha van kivel eltölteni a hosszú napokat; erre még én is emlékszem.
Előfordul, hogy már dél előtt ebédelünk. A mama beszerzi a közeli piacon az alapanyagokat, és finomabbnál finomabb ételeket főz – éppen olyanokat, amilyeneket egy lábadozó igényel. Ebéd után kis szunyókálás, szieszta következik, miközben a nyári hőségben az egyik erkélyen hallom, hogy az anyuka kisfiának magyarázza: „Még ne állj be! Még hideg. Majd csak most hozom a meleget hozzá.” A kisfiú azonban türelmetlen, és sírva fakad – már nagyon pancsolna. Délután a nagyi is meglátogat. Hoz valamilyen saját kezűleg készített finomságot: frissen főzött baracklekvárt, nudlit vagy kalácsot. Az uzsonnával is megvolnánk... Közben megszólal a hangosbemondó – előfordul, hogy naponta kétszer is. Kár, hogy a panelházak között nem lehet érteni, mi fontosat közölnek a lakókkal, így csak a bevezető zenét hallgatom élvezettel. Este sorozatot nézünk, és próbáljuk kitalálni, mi lesz a szereplők sorsa. Más életét mindig könnyebb megoldani...
Nagy örömömre másnap délelőtt megérkezik a húgom a kislányával. Annával a nappaliban játszadozunk, majd délben vele együtt mi is elbóbiskolunk.
Zavartalan óráimban gyorsan megy az olvasás. A Columbia Egyetemen kiosztott kötelező olvasmányon kívül a Márai-köteteimet is előveszem. Az utolsó éveiben írt naplója tetszik a legjobban. Az író a Kádár-korszak leomlása után sem engedte, hogy Magyarországon kiadják a könyveit – majd ha minden szovjet katona kitette a lábát a hazájából. Pisztolyt vásárolt, és nyolcvanhét évesen megtanult vele bánni, hogy legyen választási lehetősége a méltó és méltatlan halál között. De én nem foglalkozom a halállal, hiszen a mama főz, Annával nemsokára újra fogócskázunk, örülök a családnak, és ők is örülnek nekem. Ilyen szép, kellemes ez az itthoni, hosszúra nyúlt hétvégém.
Megjelent az Uj Szo augusztus 12-ki számában.
Brooklyn, 2006. július
Hazajöttem nyaralni, haza a nyári Csallóközbe, ahol a napraforgók gyönyörűen sárgulnak a földeken. Ez idő alatt egy műtétre is sor került, és rájöttem, a lábadozó ember hétvégéje olyan, mint a hétköznapjai. Az idő folyását valójában csak a rutin tennivalók és a hetenkénti orvosi ellenőrzés jelzi, egyébként a napok egyformák – esetemben kellemesen egyformák.
Reggelente az ablakon besütő napocska ébreszt, a rádió bemondja az aktuális katasztrófahíreket, időjárást, pontos időt. Délelőtti olvasgatásomat csak egy kisfiú zavarja meg, aki minduntalan Gyuszit keresi. Lágy hanggal szólongatja barátját a panelház előtt, és bár ablakomból nem látom, remélem, Gyuszi válaszol, és lemegy vele játszani. A vakáció idejében nem árt, ha van kivel eltölteni a hosszú napokat; erre még én is emlékszem.
Előfordul, hogy már dél előtt ebédelünk. A mama beszerzi a közeli piacon az alapanyagokat, és finomabbnál finomabb ételeket főz – éppen olyanokat, amilyeneket egy lábadozó igényel. Ebéd után kis szunyókálás, szieszta következik, miközben a nyári hőségben az egyik erkélyen hallom, hogy az anyuka kisfiának magyarázza: „Még ne állj be! Még hideg. Majd csak most hozom a meleget hozzá.” A kisfiú azonban türelmetlen, és sírva fakad – már nagyon pancsolna. Délután a nagyi is meglátogat. Hoz valamilyen saját kezűleg készített finomságot: frissen főzött baracklekvárt, nudlit vagy kalácsot. Az uzsonnával is megvolnánk... Közben megszólal a hangosbemondó – előfordul, hogy naponta kétszer is. Kár, hogy a panelházak között nem lehet érteni, mi fontosat közölnek a lakókkal, így csak a bevezető zenét hallgatom élvezettel. Este sorozatot nézünk, és próbáljuk kitalálni, mi lesz a szereplők sorsa. Más életét mindig könnyebb megoldani...
Nagy örömömre másnap délelőtt megérkezik a húgom a kislányával. Annával a nappaliban játszadozunk, majd délben vele együtt mi is elbóbiskolunk.
Zavartalan óráimban gyorsan megy az olvasás. A Columbia Egyetemen kiosztott kötelező olvasmányon kívül a Márai-köteteimet is előveszem. Az utolsó éveiben írt naplója tetszik a legjobban. Az író a Kádár-korszak leomlása után sem engedte, hogy Magyarországon kiadják a könyveit – majd ha minden szovjet katona kitette a lábát a hazájából. Pisztolyt vásárolt, és nyolcvanhét évesen megtanult vele bánni, hogy legyen választási lehetősége a méltó és méltatlan halál között. De én nem foglalkozom a halállal, hiszen a mama főz, Annával nemsokára újra fogócskázunk, örülök a családnak, és ők is örülnek nekem. Ilyen szép, kellemes ez az itthoni, hosszúra nyúlt hétvégém.
Megjelent az Uj Szo augusztus 12-ki számában.
Wednesday, August 09, 2006
Sammy, a kis huncut
Olyan picurka volt, amikor hozzánk érkezett, hogy elfért a tenyeremben. Most pedig 88 centiméter hosszú, farokkal együtt. Ha kinyújtózik, úgy néz ki, mint egy barna csőtészta. Sammy, a kis kandúr.
2005 októberében született, és mire mi februárban érte mehettünk, már túl volt minden oltáson és szobatisztasági tréningen. A washingtoni repülőtéren randevúztunk a hölggyel, aki Havana Brownokat tenyészt Pennsylvaniában. Az egész repülőút alatt meg sem nyikkant. Ijedt szemekkel nézett ránk, amikor a kis táskában simogattuk és bátorítottuk, hogy nem kell félni, nemsokára otthon leszünk.
Persze az otthoni lét sem volt egyszerű, hiszen a két felnőtt cicánk, Lola és Max nem repdesett az örömtől, hogy hirtelen kisöcscsük lett. Az állatorvos és a tenyésztő tanácsára két napra elkülönítettük a jövevényt, aki nem akart egyedül aludni. Megszokta, hogy állandóan vannak körülötte, hiszen eddig tizenöt kis és nagy cicával lakott.
Az elkülönítés tartama alatt Sammy fokozatosan megbarátkozott velünk, de amikor a harmadik napon nyitva hagytam az ajtót, gyorsan az íróasztal mögötti sarokba bújt el. Magától nem is jött elő, akrobata mozdulattal kellett kikanalaznom onnan, de ahogy megjelent az ajtóban a többi macska, újból elbújt. Ráadásul megfázott, és nagyokat tüsszögött.
Harmadik nálunk töltött este aztán átvittük a hálószobába, és felraktuk az ágyra – olyan pici volt, hogy egyedül felugrani sem volt képes. Legnagyobb meglepetésünkre megvédte területét: amikor a másik két cica közeledni próbált, nagyokat fújt, és többször feléjük kapott. Lola és Max csak az ágy végében aludhatott, míg Sammy a nyakam mélyedésébe gömbölyödött össze, és végigaludta az éjszakát. A több mint egy héten át tartó barátkozás apró lépésekkel haladt előre; Sammy Lolával már vígan játszadozott, de Max még mindig haragos volt és elégedetlen. Sammy azonban nem adta fel a harcot, és addig kedveskedett Maxnak, amíg az is beadta a derekát.
Közben Sammyvel és Lolával kétszer is jártunk az állatorvosnál, mivel a megfázás nem múlt el magától, sőt Lola szeme is megfertőződött, így kénytelenek voltunk naponta kétszer mindkettőjüknek antibiotikumos szirupot erőltetni a szájába. Közben az enyhe sérüléseket sem úsztuk meg.
Gyógyulását követően Sammy a lakásban lévő dísztárgyak réme lett. Harapdálja a növényeket, széttépi az újságokat, papírokat, ellopja a cipőket, papucsokat, lelöki a dísztárgyakat a polcról, felugrik a faliszőnyegre, és saját árnyékát kergeti a falakon. Már nem velem, hanem a többi cicával szeret aludni, és már nem kedveskedik dorombolva reggelenként. Megsimogatni csak akkor érdemes, ha ő maga leheveredik a padlóra, és a hasát kezdi el mutogatni – egyébként nagy karmolási nyomokat hagy a közeledő emberen. Kedvenc étele a tojás. Nyersen, főve vagy sütve, imádja – kinyalja a felvert tojást tartalmazó tányért és serpenyőt. Óvatlan pillanatokban még a tojás héját is ellopja, és a kanapé alá rejti. Szóval nagy huncut lett Sammy, a barna kis kandúr, aki a tenyeremben is elfért, amikor hazahoztuk...
Megjelent az Uj Szo augusztus 5-ki szamaban.
Olyan picurka volt, amikor hozzánk érkezett, hogy elfért a tenyeremben. Most pedig 88 centiméter hosszú, farokkal együtt. Ha kinyújtózik, úgy néz ki, mint egy barna csőtészta. Sammy, a kis kandúr.
2005 októberében született, és mire mi februárban érte mehettünk, már túl volt minden oltáson és szobatisztasági tréningen. A washingtoni repülőtéren randevúztunk a hölggyel, aki Havana Brownokat tenyészt Pennsylvaniában. Az egész repülőút alatt meg sem nyikkant. Ijedt szemekkel nézett ránk, amikor a kis táskában simogattuk és bátorítottuk, hogy nem kell félni, nemsokára otthon leszünk.
Persze az otthoni lét sem volt egyszerű, hiszen a két felnőtt cicánk, Lola és Max nem repdesett az örömtől, hogy hirtelen kisöcscsük lett. Az állatorvos és a tenyésztő tanácsára két napra elkülönítettük a jövevényt, aki nem akart egyedül aludni. Megszokta, hogy állandóan vannak körülötte, hiszen eddig tizenöt kis és nagy cicával lakott.
Az elkülönítés tartama alatt Sammy fokozatosan megbarátkozott velünk, de amikor a harmadik napon nyitva hagytam az ajtót, gyorsan az íróasztal mögötti sarokba bújt el. Magától nem is jött elő, akrobata mozdulattal kellett kikanalaznom onnan, de ahogy megjelent az ajtóban a többi macska, újból elbújt. Ráadásul megfázott, és nagyokat tüsszögött.
Harmadik nálunk töltött este aztán átvittük a hálószobába, és felraktuk az ágyra – olyan pici volt, hogy egyedül felugrani sem volt képes. Legnagyobb meglepetésünkre megvédte területét: amikor a másik két cica közeledni próbált, nagyokat fújt, és többször feléjük kapott. Lola és Max csak az ágy végében aludhatott, míg Sammy a nyakam mélyedésébe gömbölyödött össze, és végigaludta az éjszakát. A több mint egy héten át tartó barátkozás apró lépésekkel haladt előre; Sammy Lolával már vígan játszadozott, de Max még mindig haragos volt és elégedetlen. Sammy azonban nem adta fel a harcot, és addig kedveskedett Maxnak, amíg az is beadta a derekát.
Közben Sammyvel és Lolával kétszer is jártunk az állatorvosnál, mivel a megfázás nem múlt el magától, sőt Lola szeme is megfertőződött, így kénytelenek voltunk naponta kétszer mindkettőjüknek antibiotikumos szirupot erőltetni a szájába. Közben az enyhe sérüléseket sem úsztuk meg.
Gyógyulását követően Sammy a lakásban lévő dísztárgyak réme lett. Harapdálja a növényeket, széttépi az újságokat, papírokat, ellopja a cipőket, papucsokat, lelöki a dísztárgyakat a polcról, felugrik a faliszőnyegre, és saját árnyékát kergeti a falakon. Már nem velem, hanem a többi cicával szeret aludni, és már nem kedveskedik dorombolva reggelenként. Megsimogatni csak akkor érdemes, ha ő maga leheveredik a padlóra, és a hasát kezdi el mutogatni – egyébként nagy karmolási nyomokat hagy a közeledő emberen. Kedvenc étele a tojás. Nyersen, főve vagy sütve, imádja – kinyalja a felvert tojást tartalmazó tányért és serpenyőt. Óvatlan pillanatokban még a tojás héját is ellopja, és a kanapé alá rejti. Szóval nagy huncut lett Sammy, a barna kis kandúr, aki a tenyeremben is elfért, amikor hazahoztuk...
Megjelent az Uj Szo augusztus 5-ki szamaban.
Wednesday, August 02, 2006
Kórházi és egyéb családi körök
Nemrég egy pozsonyi kórházban töltöttem néhány napot. Ez alatt a kórházi rutinnal teli majdnem egy hét alatt többek között azt is megfigyeltem, milyen fontos az ilyen környezetben az ember családja.
Kis női csapatunk egyik tagja már három hete ott tartózkodott, és minden nap bejött hozzá férje a fiával. Egy nap tévét is hoztak neki, beüzemelték a szobában, de a feleség irányítása alatt mindenkinek mindig segítettek, még a betegek tálcáit is kihordták és visszavitték az étkezésnél. Látogatókat egyébként csak délután volt szabad hivatalosan fogadni, és az emberek többsége ezt be is tartotta. A család jött, látogatott, hozott inni-, enni-, olvasnivalót, és minden mást, ami kellett. A család telefonált is gyakran, és a külföldi családtagok SMS-en értekeztek, csipogtak a mobilok éjjel-nappal.
Rövidesen a nővérekből és orvosokból álló személyzet is családnak számított. Átmeneti családnak ugyan, de mégis – ők nézték meg a sebeket, kötötték át őket, bátorítottak, tanácsot adtak, ébresztettek reggel és szemmel tartották lázunkat, vérnyomásunkat. Intim viszony alakult ki, kényszeresen ugyan, hiszen mi, betegek, csak bennük bízhattunk. Panaszra igazán nem volt okunk, mert mindenki tette a dolgát, ahogy kell, mint a méhecskék a kaptárban – szorgosan röpködtek és zümmögtek egész nap egyik betegszobából a másikba.
A kórtermekben is kis családok alakultak ki, akik figyelemmel kísérték egymás állapotának változását, elmesélték egymásnak sorsukat, az élet nagy dolgairól cseréltek eszmét. Néhány nap elteltével úgy is érezhette az ember, hogy már régóta ismeri ágyszomszédait, hiszen reggel öttől, amikor a nővérek ébresztettek, este tízig bőven volt idő beszélgetni bármiről. „Igazi” családtagoknak nincs néha idejük ennyi háborítatlan órát beszélgetéssel tölteni. Pedig ez lehet az emberi lét legfontosabb eleme – a kommunikáció. ĺgy születnek barátságok, szerelmek, és hiányában esnek szét mindenfajta kapcsolatok, főleg családiak.
Nem volt lényeges, ebben a kórházi kis közösségben, hogy én a magyarok családjához is tartozom, sőt meghallgatásra talált mindaz, amit tapasztalatból mesélni tudtam. Persze, itt is a kommunikáció volt a kulcs, mert tudtam szlovákul mesélni.
Hazajövet jó volt látni az autóból az aratásra kész búzatáblákat, a nap után forgó napraforgókat és a szél fújta fákat. A természet is beletartozik abba a tágabb családba, ami számomra a Csallóköz – csak itt vannak ilyen színek, illatok, és csak itt ilyen a táj. Hiába lenyűgöző a Hudson folyó mente, vagy Új-Mexikó vörös hegységei, bennem ez a táj ébreszti az idetartozás érzését. Itt is itthon vagyok, ahol szűkebb családom, nagy örömre, egyre csak bővül.
Mejelent az Uj Szo 2006. julius 29-ki számában
Nemrég egy pozsonyi kórházban töltöttem néhány napot. Ez alatt a kórházi rutinnal teli majdnem egy hét alatt többek között azt is megfigyeltem, milyen fontos az ilyen környezetben az ember családja.
Kis női csapatunk egyik tagja már három hete ott tartózkodott, és minden nap bejött hozzá férje a fiával. Egy nap tévét is hoztak neki, beüzemelték a szobában, de a feleség irányítása alatt mindenkinek mindig segítettek, még a betegek tálcáit is kihordták és visszavitték az étkezésnél. Látogatókat egyébként csak délután volt szabad hivatalosan fogadni, és az emberek többsége ezt be is tartotta. A család jött, látogatott, hozott inni-, enni-, olvasnivalót, és minden mást, ami kellett. A család telefonált is gyakran, és a külföldi családtagok SMS-en értekeztek, csipogtak a mobilok éjjel-nappal.
Rövidesen a nővérekből és orvosokból álló személyzet is családnak számított. Átmeneti családnak ugyan, de mégis – ők nézték meg a sebeket, kötötték át őket, bátorítottak, tanácsot adtak, ébresztettek reggel és szemmel tartották lázunkat, vérnyomásunkat. Intim viszony alakult ki, kényszeresen ugyan, hiszen mi, betegek, csak bennük bízhattunk. Panaszra igazán nem volt okunk, mert mindenki tette a dolgát, ahogy kell, mint a méhecskék a kaptárban – szorgosan röpködtek és zümmögtek egész nap egyik betegszobából a másikba.
A kórtermekben is kis családok alakultak ki, akik figyelemmel kísérték egymás állapotának változását, elmesélték egymásnak sorsukat, az élet nagy dolgairól cseréltek eszmét. Néhány nap elteltével úgy is érezhette az ember, hogy már régóta ismeri ágyszomszédait, hiszen reggel öttől, amikor a nővérek ébresztettek, este tízig bőven volt idő beszélgetni bármiről. „Igazi” családtagoknak nincs néha idejük ennyi háborítatlan órát beszélgetéssel tölteni. Pedig ez lehet az emberi lét legfontosabb eleme – a kommunikáció. ĺgy születnek barátságok, szerelmek, és hiányában esnek szét mindenfajta kapcsolatok, főleg családiak.
Nem volt lényeges, ebben a kórházi kis közösségben, hogy én a magyarok családjához is tartozom, sőt meghallgatásra talált mindaz, amit tapasztalatból mesélni tudtam. Persze, itt is a kommunikáció volt a kulcs, mert tudtam szlovákul mesélni.
Hazajövet jó volt látni az autóból az aratásra kész búzatáblákat, a nap után forgó napraforgókat és a szél fújta fákat. A természet is beletartozik abba a tágabb családba, ami számomra a Csallóköz – csak itt vannak ilyen színek, illatok, és csak itt ilyen a táj. Hiába lenyűgöző a Hudson folyó mente, vagy Új-Mexikó vörös hegységei, bennem ez a táj ébreszti az idetartozás érzését. Itt is itthon vagyok, ahol szűkebb családom, nagy örömre, egyre csak bővül.
Mejelent az Uj Szo 2006. julius 29-ki számában
Subscribe to:
Posts (Atom)