Barátnőm anyukája átélt néhány nehéz gazdasági időszakot itt, az USA-ban, és soha nem vesz vizet. Vízért fizetni számára olyan, mintha a lélegzetvételért fizetne…
A hasonlatom sántít kissé, hiszen ahol jobban tud az ember lélegezni, ott sokkal drágábbak a lakások, házak, mint a szennyezett városrészekben. New Yorkban minden étteremben természetes, hogy a kedves vendég elé egy nagy pohár vizet tesznek. Csapvizet. Akinek ez nem elég jó, rendelhet olcsó amerikai vagy drága külföldi vizeket is. Van Perrier zöld üvegben, és Evian is műanyag palackban. Mint Európában, ahol az éttermek nem hagynak a vendégnek más lehetőséget, mint hogy ételéhez megvásárolja a vizet. Itt is sokan hajlandóak sok pénzt kiadni érte. Másnak miért természetes, hogy fi zet az ivóvízért, amely egyébként viszonylag olcsón folyik a konyhacsapból? A válasz elég egyszerű: marketing.
Üvegmánia
Elizabeth Royte Bottlemania (Üvegmánia) című könyvéből kiderül, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen vizet fogyasztunk. Annak, hogy mit iszunk, politikai, környezetvédelmi és nem utolsósorban egészségi következményei vannak. A brooklyni újságírónő előző könyvét arról írta, mi történik az emberiség által termelt tömérdek szeméttel. Ezért érthető, hogy amikor környezetében felfi gyelt az eldobált műanyag vizesfl akonokra, elkezdte őt érdekelni, hogy miért lett divatos a palackozott ivóvíz. A marketing az első, ami automatikusan helyes válaszként adható: hiszen mióta a sztárok a nyilvánosság előtt vizesüveggel mutatkoztak, és amióta a vizet palackozó társaságok elterjesztették azt a téves információt, hogy naponta legalább 8 pohár (kb. 2 liter) vizet kellene fogyasztanunk, az emberek mintha gondolkodás nélkül elfogadták volna azt a tényt, hogy jó minőségű ivóvízhez csak drágán lehet hozzájutni. Ezenfelül tapasztalatból elmondhatjuk, hogy van valami vonzó a tiszta, makulátlannak tetsző műanyag fl akon felbontásában.
Vízfetisizmus
A nyolcvanas évek során megszületett tehát a hiperindividualista vízfetisizmus: a sztárokat követve az emberek elkezdtek egyre több pénzt költeni olyan árucikkre, amely addig majdhogynem ingyen volt. Profi tot szimatolva beszálltak a nagyágyúk is: a Coca-Cola, a Pepsi, de a Nestlé is piacra dobta palackozott ivóvizét. Hirtelen nem a félliteres kólásüveg lett a menő a gyorséttermekben, hanem a saláta mellett a vizespalack.
Gyerekkoromban ha szomjasak voltunk, a csapból ittunk. Ma minden gyereknek kis műanyag fl akonja van (jobb esetben újratöltős), amelyben nem csapvíz, hanem általában drágán vett ásványvíz található. Minél tehetősebb, annál drágább vizet kezdett el vásárolni a fogyasztó: a Madonna által kedvelt Kabbalah víztől az oxigénnel dúsítotton keresztül a narancsízűig.
Ma az ivóvíz előállítása, palackozása, szállítása és árusítása sok-sok ember megélhetését biztosítja. Royle, aki az én lakhelyemtől nem messze lakik, vette a fáradságot, és száz dollárért egy laboratóriummal megvizsgáltatta a brooklyni csapvizet. Az eredmény több mint jó volt: az USA-ban található 89% városi ivóvízhez hasonlóan ez is megfelel az előírt egészségügyi követelményeknek.
New York városának ivóvize, Bécséhez hasonlóan, a közeli hegyekből érkezik. Royte megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy több palackozott víz rosszabb minőségű, mint ami otthonában a csapból folyik. A hatóságok ugyanis szigorúan szabályozzák a vezetékes víz minőségét, hiszen ezzel látják el a lakosságot. Másrészt azon is megdöbbent, hogy a zuhanyból vagy a vécétartályból folyó víz is ivóvíz-minőségű – micsoda pocsékolás!
Mit és mennyit?
2006-ban egy amerikai átlagban 96 liter palackozott vizet vásárolt, ötször annyit, mint 1997- ben. A legnépszerűbb márka, a Nestlé által forgalmazott Polland Spring műanyag palackjaiból évente 30–40 milliárdot dobnak a szemétbe.
A Polland Spring víz egy Maine állambeli falu, Freyburg mellől származik. Az ott élők már évek óta viaskodnak a Nestlével, a nagy multicéggel, amely a nap huszonnégy órájában szivattyúzza a vizet a város melletti kutakból nagy tartálykocsijaiba. „Kié a talajvíz? – kérdezik –, és ha egy városé vagy államé, az eladhatja-e egy cégnek, hogy a cég dollárok milliárdjait keresse rajta, miközben a térség kútjai kiszáradnak?”
Ezenkívül – jegyzi meg Royte – egy műanyag palack ivóvíz előállítása, szállítása és feldolgozása annyi nyersolajat követel, mintha az adott palackot negyedéig töltenénk olajjal. A könyv végére Royte kikutatja, hogy nem kell nyolc pohár vizet innunk naponta. Vizet inni akkor kell, amikor szomjasak vagyunk; a többit megkapjuk ételeinkből (ez csak az egészséges emberekre vonatkozik).
A tiszta, egyszerű kútvíz sokkal jobb az emberi szervezet számára, mint a cukrozott italok, a tej vagy más folyadékok, amelyeket a test az emésztés során egyébként is vízre és mindenféle más anyagra bont. A legjobb csapvizet inni – ajánlja Royte –, úgy, hogy átfolyatjuk egy szűrőrendszeren, vagy kancsóban hagyjuk, hogy a klór kipárologjon belőle. Az amerikai csapra szerelhető szűrőkhöz hasonlók Szlovákiában is kaphatók. Az ilyen egyszerű és olcsó rendszerrel – mondja Royte – a legolcsóbban jutunk jó minőségű ivóvízhez úgy, hogy közben nem támogatjuk a palackozott, márkás vizek pocsékoló divatját.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Saturday, January 24, 2009
Második SZÜLETÉS
Amikor a vele egyidős kolléga hirtelen meghalt, kezdett el az életéről töprengeni. Negyven felett egyedül lakott, messze a családjától – a többiek az Államok területén szétszóródtak –, viszonylag jól keresett, de napi tíz-tizenkét órát dolgozott. A hétvégeken barátaival sportot nézett a tévében vagy moziba járt, néha azonban szombaton is bement az irodájába. Ez töltötte ki a mindennapjait.
Mi volna, ha holnap ő is meghalna? A gondolat nem hagyta aludni. Hány hónapja nincs kapcsolata? Mióta nem nevetett olyan jót, hogy a könnye is kicsordult? Mit tart igazán fontosnak? Kik azok, akikkel a hétvégéit tölti? Mikor volt utoljára szerelmes, mint egy tizenéves? Mi hiányozna neki az életből, ha már nem volna? Melyik kollégája? A munkájának melyik része? A pénz, a megbecsülés?
Rájött, hogy semmi után sem vágyakozna. Ha nem ebben a városban lakna, sokkal kevesebb pénzből is megélne. Szép ruhái, elegáns otthona, benne a sok ketyere, nem tette boldoggá. Luxusra nem áhítozik. A cégen belül csak egy a robotolók közül, különösebben nem éreztették vele, hogy fontos volna. Vajon ő hiányozna-e valakinek, ha holnap eltűnne?
Beadta a felmondását, és egy hét alatt túladott bútorain, könyvein meg minden máson. Vett egy drága kerékpárt, felszerelte két nagy táskával, és útitervet készített. Ehatározta: hogy három hónap alatt végiglátogatja a legfontosabb embereket az életében, és úgy fog élni, mintha három hónap múlva meghalna. Esőben és hőségben kerekezett hosszú napokon át. Ahová nem ért volna el idejében, oda részben vonattal utazott. Csak azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Néha beszédbe elegyedett ismeretlen útitársakkal, máskor a napja szótlanul telt el. Rokonai, barátai úgy vélték, hogy biztosan a középkor krízise jött ki rajta, azért határozott el ilyen hirtelen radikális változásokat. „Majd átvészeli, és keres magának jobb állást” – gondolták. Azért sokkal jobb, hogy hónapokig biciklizik, nem pedig egy piros Porschét vásárolt, vagy motorkerékpárt, esetleg egy húszévessel randizik, mint sok korabeli férfi teszi.
Amerre megfordult, örömmel fogadták. Hosszú, kényelmes hétvégéket töltött el rokonaival, jó ismerőseivel. Sok olyasmit megtudott róluk, amit az évek során, amikor csak telefonon és e-mailben érintkeztek, időhiány miatt nem tudtak megbeszélni. Köztük jót és rosszat is. Többször rácsodálkozott, milyen furcsa teremtmény az ember. Mint ő hetekkel ezelőtt, barátai is boldogtalanul, valamiféle kómában töltötték életük legjobb éveit. A rengeteg kompromisszummal szem elől veszítették, amit igazán akartak. Talán már nem is voltak tisztában azzal, hogy mire vágynak igazán.
Két héttel a saját maga által felállított határidő előtt megérkezett anyja házába, ahol felnőtt. Apja rég elköltözött, még szülei válása előtt, amikor a csemeték már nem laktak otthon. Végiglátogatta ifjúkora kedves helyeit. Fagylaltot evett, hamburgert vacsorázott, benézett régi iskolájába, kiment a stadionba egy meccsre. Nem érzett semmi különöset. Sem nosztalgiát, sem önsajnálatot. Talán másképp kellett volna döntenie felnőttkorában, talán nem.
Anyja konyhaasztalán szétterítette bankszámlakivonatait, és eladta az összes részvényét. Végiggondolta eddigi bicikliútját, és a feladó megjelölése nélkül szétküldte pénzét azoknak, akiknek megítélése szerint nálánál nagyobb szükségük lehet rá. Az egyiknek azt írta: „Ön egy névtelen adakozó ösztöndíjában részesül azzal a feltétellel, hogy két éven belül befejezi doktori disszertációját.” Másnak készpénzt küldött egy kézbesítőszolgálattal, mert tudta, hogy az illetőnek nincs bankszámlája.
Egy nappal a határidő előtt megszüntette a folyószámláját, és egy vastag borítékot adott át anyjának. „A szülinapodra” – mondta neki. Este nagy lélegzetet vett, hosszan átölelte anyját, és lefeküdt aludni. Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt. Nem mozdult fi atalkori paplana alatt, csukott szemmel hallgatózott. Amikor leért a konyhába, anyja feléje fordult a tűzhely mellől, és rámosolygott. „Kérsz szalonnát a rántottádhoz?” – kérdezte. Válaszolni nem tudott. Mint az elsőt, második születését is sírással kezdte.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Mi volna, ha holnap ő is meghalna? A gondolat nem hagyta aludni. Hány hónapja nincs kapcsolata? Mióta nem nevetett olyan jót, hogy a könnye is kicsordult? Mit tart igazán fontosnak? Kik azok, akikkel a hétvégéit tölti? Mikor volt utoljára szerelmes, mint egy tizenéves? Mi hiányozna neki az életből, ha már nem volna? Melyik kollégája? A munkájának melyik része? A pénz, a megbecsülés?
Rájött, hogy semmi után sem vágyakozna. Ha nem ebben a városban lakna, sokkal kevesebb pénzből is megélne. Szép ruhái, elegáns otthona, benne a sok ketyere, nem tette boldoggá. Luxusra nem áhítozik. A cégen belül csak egy a robotolók közül, különösebben nem éreztették vele, hogy fontos volna. Vajon ő hiányozna-e valakinek, ha holnap eltűnne?
Beadta a felmondását, és egy hét alatt túladott bútorain, könyvein meg minden máson. Vett egy drága kerékpárt, felszerelte két nagy táskával, és útitervet készített. Ehatározta: hogy három hónap alatt végiglátogatja a legfontosabb embereket az életében, és úgy fog élni, mintha három hónap múlva meghalna. Esőben és hőségben kerekezett hosszú napokon át. Ahová nem ért volna el idejében, oda részben vonattal utazott. Csak azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Néha beszédbe elegyedett ismeretlen útitársakkal, máskor a napja szótlanul telt el. Rokonai, barátai úgy vélték, hogy biztosan a középkor krízise jött ki rajta, azért határozott el ilyen hirtelen radikális változásokat. „Majd átvészeli, és keres magának jobb állást” – gondolták. Azért sokkal jobb, hogy hónapokig biciklizik, nem pedig egy piros Porschét vásárolt, vagy motorkerékpárt, esetleg egy húszévessel randizik, mint sok korabeli férfi teszi.
Amerre megfordult, örömmel fogadták. Hosszú, kényelmes hétvégéket töltött el rokonaival, jó ismerőseivel. Sok olyasmit megtudott róluk, amit az évek során, amikor csak telefonon és e-mailben érintkeztek, időhiány miatt nem tudtak megbeszélni. Köztük jót és rosszat is. Többször rácsodálkozott, milyen furcsa teremtmény az ember. Mint ő hetekkel ezelőtt, barátai is boldogtalanul, valamiféle kómában töltötték életük legjobb éveit. A rengeteg kompromisszummal szem elől veszítették, amit igazán akartak. Talán már nem is voltak tisztában azzal, hogy mire vágynak igazán.
Két héttel a saját maga által felállított határidő előtt megérkezett anyja házába, ahol felnőtt. Apja rég elköltözött, még szülei válása előtt, amikor a csemeték már nem laktak otthon. Végiglátogatta ifjúkora kedves helyeit. Fagylaltot evett, hamburgert vacsorázott, benézett régi iskolájába, kiment a stadionba egy meccsre. Nem érzett semmi különöset. Sem nosztalgiát, sem önsajnálatot. Talán másképp kellett volna döntenie felnőttkorában, talán nem.
Anyja konyhaasztalán szétterítette bankszámlakivonatait, és eladta az összes részvényét. Végiggondolta eddigi bicikliútját, és a feladó megjelölése nélkül szétküldte pénzét azoknak, akiknek megítélése szerint nálánál nagyobb szükségük lehet rá. Az egyiknek azt írta: „Ön egy névtelen adakozó ösztöndíjában részesül azzal a feltétellel, hogy két éven belül befejezi doktori disszertációját.” Másnak készpénzt küldött egy kézbesítőszolgálattal, mert tudta, hogy az illetőnek nincs bankszámlája.
Egy nappal a határidő előtt megszüntette a folyószámláját, és egy vastag borítékot adott át anyjának. „A szülinapodra” – mondta neki. Este nagy lélegzetet vett, hosszan átölelte anyját, és lefeküdt aludni. Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt. Nem mozdult fi atalkori paplana alatt, csukott szemmel hallgatózott. Amikor leért a konyhába, anyja feléje fordult a tűzhely mellől, és rámosolygott. „Kérsz szalonnát a rántottádhoz?” – kérdezte. Válaszolni nem tudott. Mint az elsőt, második születését is sírással kezdte.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Sunday, January 04, 2009
Cseh Filmek Brooklynban
Aki december elején vette a fáradságot és ellátogatott a BAM Rose Cinemába, nyolc remek cseh filmet láthatott. Annak ellenére, hogy a sorozat címe azt sugallta, ezek vadonatúj cseh filmek, volt köztük egy 2005-ös, három 2007-es és egy 1967-es film is. Ezt nem panaszként jegyezzük meg, ellenkezőleg – csak helyeselhető, hogy egy közép-európai film kétszer, esetleg késéssel jut el Brooklynba, főleg ha olyan színvonalas, mint az idei kínálat filmjei voltak.
Bohdan Sláma rendező két filmmel érkezett és néző-rendező találkozót is tartott. Az elsőnek, a Venkovský učitel címűnek (The Country Teacher; ’Vidéki tanító’) a története egyszerű, bár a vége felé kicsit kusza, kiszámítható és egyben rejtélyes akciók és reakciók sorozata. Főhősünk egy gimnáziumi tanár, aki vidékre költözik, hogy ott, egy elhagyatott falusi iskolában tanítson biológiát. Miért menne egy fővárosi gimnáziumi tanár önként az isten háta mögé, ahol még saját lakása sincs? Pavel Liška alakításából viszonylag könnyen kitalálható, a szofisztikáltabb New York-i közönség számára talán inkább nyilvánvaló, mint a cseh nézők számára. Ez nem vesz el semmit a film lírikus, lassú, de érzelmekkel és remekebbnél remekebb színészi teljesítményekkel hemzsegő hangulatából. Kicsit hollywoodi happy ending a vége, de nem baj – talán az életben is van ilyen.
Sláma második bemutatott filmje a Štěstí (Something Like Happiness; Valami boldogság). Itt is, mint a Vidéki tanítóban, Pavel Liška és Zuzana Kronerová együtt szerepel, a rendező nyilvánvalóan kedveli ezt a színészpárost, és a nézőtéren helyet foglaló szlovákiai látogatók örömmel nyugtázhatták, hogy szlovák színészeket is alkalmaznak manapság a cseh filmiparban. A Valami boldogságban vajmi kevés a boldogság, mivel a történet egy tragikusan alakuló mentális beteg kétgyermekes anya sorsát mutatja be. Igaz, nem egyetlen főhősre, hanem inkább több egyenrangú szereplő történetére épül a film, amely lemezteleníti a mentális beteg embert a maga alattomos tragédiájában. A közeli jó barátoknak, akik komoly személyes áldozatot hoznak barátnőjükért, nem jár köszönet, ellenben az, aki kihasználja a kiszolgáltatott helyzetét, az lesz a nap hőse.
Vladimír Michálek O rodičích a dětech (Of Parents and Children; ’Szülőkről és gyerekekről’) című filmjét inkább javasolnám USA-beli bemutatásra, mint a Vidéki tanítót. Sokkal inkább cseh film ez, amely egy nagysikerű cseh regény alapján készült, és nem követ sablonszerűen semmiféle elképzelhető történetszálat. Apa és fia sétálnak Prágában, olyan helyeken, ahol turista nem jár, beszélgetnek, sört iszogatnak és beszélgetnek, néha esznek és beszélgetnek, cigarettát szívnak és beszélgetnek, fasírtot készítenek és beszélgetnek. Az ember lényege, az emberi élet, pontosabban, a cseh kisemberi élet lényege mutatkozik meg a mozivásznon. Néha fáj, néha megnevettet, néha felbosszant, de magával ragadó.
Hasonló érzésekkel távoztunk Jan Svěráknak, a híres Kolja rendezőjének Vratné lahve (Empties; Csereüvegek) című remek tragikomédiája vetítéséről. A rendező apja, Zdeněk Svěrák írta a forgatókönyvet és ő játssza a főszerepet – egy idős tanárt, aki, miután egyik pimasz diákja fejére csavarja az osztályban használt törlőrongyot, nyugdíjba vonul. Semmittevéssel telnek a napjai, amíg be nem áll biciklifutárnak. A jeges prágai utakon elesik és eltöri a lábát. Ezután meglát egy hirdetést a helyi csemegében, ahol üvegvisszaváltó munkást keresnek félállásban. Tkaloun úr a kis ablakocska mögött örömmel végzi munkáját, és még nagyobb örömmel fantáziál a boltban megforduló szexis nőkről. A kegyes önirónia egyik fontos jellemzője a jó cseh történeteknek. A Csereüvegekben egy élet öröme és tragédiája látható, és a néző a végén bánja, hogy vége lett ennek a remekműnek, amelyben, nem mellékesen, idősebb cseh színészek krémje látható.
Kimondottan New York-i, és nem igazán cseh tónusokban zajlik a Medvídek (Teddy Bear; ’Mézesmackó’, ’Medvebocs’, ’Plüssmaci’) című film, amelyben hét barát érzelmi és szerelmi életének egy részét figyelhetjük. A világ bármelyik nagyvárosába beültethetnénk a történetet. A film könnyen emészthető, okosan nem kioktató, és a végén a legkevésbé szimpatikus figuráról derül ki, hogy a legmegértőbb. Jiří Menzel is feltűnik egy szeretőt tartó sármos nős férfi morcos apjaként. Anna Geislerová, mint a Valami boldogságban, itt is kiemelkedő színészi teljesítményt nyújt.
A mezőny gyengébb produkciói közé soroljuk a Děti noci (Night Owles; ’Az éjszaka gyermekei’) című játék- és a Ztracená dovolená (Lost Holiday; ’Az elvesztett vakáció’) című dokumentumfilmet. Mindkét alkotásra, bár érdekesek és tartalmasak, ráfért volna egy utólagos komoly vágási folyamat, amely legalább fél órával megrövidíthette volna őket. Míg Az éjszaka gyermekei klasszikus tinédzserkori szenvedésről számol be fájó részletekben, Az elveszett vakáció egy egészen új kihívás megoldásáról szól. Egy ázsiai férfiakból álló csoport csomagját ellopják. A koffert Svédországban megtalálja egy cseh fiatalember. A benne lévő 22 tekercs negatívot elviszi Prágába, és ott filmes diákok egy csoportja elhatározza, hogy kideríti, kik a fotókon látható férfiak. Végül a kínai televízió egyik csatornájának köszönhetően tényleg rátalálnak a fényképeken látható férfiakra, és megbizonyosodhatnak arról, igazak-e azok a találgatások, amelyeket Prágában eszközöltek róluk. A filmesek Kínába is eljutnak, és a dokumentumfilm e része a legérdekesebb, hiszen olyan, mintha időutazásban volna részünk: az emberek úgy élnek, öltözködnek és beszélnek ott, mint a mi szocialista társadalmainkban harminc évvel ezelőtt.
Időutazásról szólva: egy különleges bónusszal kedveskedett a cseh filmek kedvelőinek az idei fesztivál. Milos Forman Tűz van, babám! című, 1967-es remekművének felújított kópiáját vetítették egy héten át. Az egyik előadás után maga a híres rendező válaszolt a nézők kérdéseire, amelyekből kiderült, hogy a jelenlevők többsége először látta a filmet. A teremben cseh, szlovák és magyar nyelvet az angollal keverve lehetett hallani, és minden generáció képviseltette magát nemcsak itt, hanem a kevésbé látogatott kortárs filmeken is. A Tűz van, babám! (Firemen’s Ball) mai szemmel nézve is frissnek tűnik. A kor szellemén kívül, amely groteszknek és tragikusnak tűnik, az univerzális emberi butaság jelenik meg leggyakrabban a vásznon. A jóhiszemű, buta emberek tévedései, a balekok nevetséges viselkedése, a balekok feleségeinek kommandírozása és a sok sör és cigarettafüst svejkes, de a mondanivaló univerzális. A film után többekben felmerült, mennyire időszerű lenne egy Milos Forman retrospektív sorozat, a Hair, az Amadeus, a Ragtime, a Valmont, az Ember a Holdon, a Száll a kakukk fészkére vagy a Larry Flynt, a provokátor című alkotásokkal, illetve Forman régi, csehországi filmjeivel.
A sör, a cigarettafüst, a száguldó vonatok, a passzív életszemlélet és a kegyetlen önirónia alapeleme a cseh létnek. Brooklynban több mint egy hétig bárki részesülhetett benne...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Bohdan Sláma rendező két filmmel érkezett és néző-rendező találkozót is tartott. Az elsőnek, a Venkovský učitel címűnek (The Country Teacher; ’Vidéki tanító’) a története egyszerű, bár a vége felé kicsit kusza, kiszámítható és egyben rejtélyes akciók és reakciók sorozata. Főhősünk egy gimnáziumi tanár, aki vidékre költözik, hogy ott, egy elhagyatott falusi iskolában tanítson biológiát. Miért menne egy fővárosi gimnáziumi tanár önként az isten háta mögé, ahol még saját lakása sincs? Pavel Liška alakításából viszonylag könnyen kitalálható, a szofisztikáltabb New York-i közönség számára talán inkább nyilvánvaló, mint a cseh nézők számára. Ez nem vesz el semmit a film lírikus, lassú, de érzelmekkel és remekebbnél remekebb színészi teljesítményekkel hemzsegő hangulatából. Kicsit hollywoodi happy ending a vége, de nem baj – talán az életben is van ilyen.
Sláma második bemutatott filmje a Štěstí (Something Like Happiness; Valami boldogság). Itt is, mint a Vidéki tanítóban, Pavel Liška és Zuzana Kronerová együtt szerepel, a rendező nyilvánvalóan kedveli ezt a színészpárost, és a nézőtéren helyet foglaló szlovákiai látogatók örömmel nyugtázhatták, hogy szlovák színészeket is alkalmaznak manapság a cseh filmiparban. A Valami boldogságban vajmi kevés a boldogság, mivel a történet egy tragikusan alakuló mentális beteg kétgyermekes anya sorsát mutatja be. Igaz, nem egyetlen főhősre, hanem inkább több egyenrangú szereplő történetére épül a film, amely lemezteleníti a mentális beteg embert a maga alattomos tragédiájában. A közeli jó barátoknak, akik komoly személyes áldozatot hoznak barátnőjükért, nem jár köszönet, ellenben az, aki kihasználja a kiszolgáltatott helyzetét, az lesz a nap hőse.
Vladimír Michálek O rodičích a dětech (Of Parents and Children; ’Szülőkről és gyerekekről’) című filmjét inkább javasolnám USA-beli bemutatásra, mint a Vidéki tanítót. Sokkal inkább cseh film ez, amely egy nagysikerű cseh regény alapján készült, és nem követ sablonszerűen semmiféle elképzelhető történetszálat. Apa és fia sétálnak Prágában, olyan helyeken, ahol turista nem jár, beszélgetnek, sört iszogatnak és beszélgetnek, néha esznek és beszélgetnek, cigarettát szívnak és beszélgetnek, fasírtot készítenek és beszélgetnek. Az ember lényege, az emberi élet, pontosabban, a cseh kisemberi élet lényege mutatkozik meg a mozivásznon. Néha fáj, néha megnevettet, néha felbosszant, de magával ragadó.
Hasonló érzésekkel távoztunk Jan Svěráknak, a híres Kolja rendezőjének Vratné lahve (Empties; Csereüvegek) című remek tragikomédiája vetítéséről. A rendező apja, Zdeněk Svěrák írta a forgatókönyvet és ő játssza a főszerepet – egy idős tanárt, aki, miután egyik pimasz diákja fejére csavarja az osztályban használt törlőrongyot, nyugdíjba vonul. Semmittevéssel telnek a napjai, amíg be nem áll biciklifutárnak. A jeges prágai utakon elesik és eltöri a lábát. Ezután meglát egy hirdetést a helyi csemegében, ahol üvegvisszaváltó munkást keresnek félállásban. Tkaloun úr a kis ablakocska mögött örömmel végzi munkáját, és még nagyobb örömmel fantáziál a boltban megforduló szexis nőkről. A kegyes önirónia egyik fontos jellemzője a jó cseh történeteknek. A Csereüvegekben egy élet öröme és tragédiája látható, és a néző a végén bánja, hogy vége lett ennek a remekműnek, amelyben, nem mellékesen, idősebb cseh színészek krémje látható.
Kimondottan New York-i, és nem igazán cseh tónusokban zajlik a Medvídek (Teddy Bear; ’Mézesmackó’, ’Medvebocs’, ’Plüssmaci’) című film, amelyben hét barát érzelmi és szerelmi életének egy részét figyelhetjük. A világ bármelyik nagyvárosába beültethetnénk a történetet. A film könnyen emészthető, okosan nem kioktató, és a végén a legkevésbé szimpatikus figuráról derül ki, hogy a legmegértőbb. Jiří Menzel is feltűnik egy szeretőt tartó sármos nős férfi morcos apjaként. Anna Geislerová, mint a Valami boldogságban, itt is kiemelkedő színészi teljesítményt nyújt.
A mezőny gyengébb produkciói közé soroljuk a Děti noci (Night Owles; ’Az éjszaka gyermekei’) című játék- és a Ztracená dovolená (Lost Holiday; ’Az elvesztett vakáció’) című dokumentumfilmet. Mindkét alkotásra, bár érdekesek és tartalmasak, ráfért volna egy utólagos komoly vágási folyamat, amely legalább fél órával megrövidíthette volna őket. Míg Az éjszaka gyermekei klasszikus tinédzserkori szenvedésről számol be fájó részletekben, Az elveszett vakáció egy egészen új kihívás megoldásáról szól. Egy ázsiai férfiakból álló csoport csomagját ellopják. A koffert Svédországban megtalálja egy cseh fiatalember. A benne lévő 22 tekercs negatívot elviszi Prágába, és ott filmes diákok egy csoportja elhatározza, hogy kideríti, kik a fotókon látható férfiak. Végül a kínai televízió egyik csatornájának köszönhetően tényleg rátalálnak a fényképeken látható férfiakra, és megbizonyosodhatnak arról, igazak-e azok a találgatások, amelyeket Prágában eszközöltek róluk. A filmesek Kínába is eljutnak, és a dokumentumfilm e része a legérdekesebb, hiszen olyan, mintha időutazásban volna részünk: az emberek úgy élnek, öltözködnek és beszélnek ott, mint a mi szocialista társadalmainkban harminc évvel ezelőtt.
Időutazásról szólva: egy különleges bónusszal kedveskedett a cseh filmek kedvelőinek az idei fesztivál. Milos Forman Tűz van, babám! című, 1967-es remekművének felújított kópiáját vetítették egy héten át. Az egyik előadás után maga a híres rendező válaszolt a nézők kérdéseire, amelyekből kiderült, hogy a jelenlevők többsége először látta a filmet. A teremben cseh, szlovák és magyar nyelvet az angollal keverve lehetett hallani, és minden generáció képviseltette magát nemcsak itt, hanem a kevésbé látogatott kortárs filmeken is. A Tűz van, babám! (Firemen’s Ball) mai szemmel nézve is frissnek tűnik. A kor szellemén kívül, amely groteszknek és tragikusnak tűnik, az univerzális emberi butaság jelenik meg leggyakrabban a vásznon. A jóhiszemű, buta emberek tévedései, a balekok nevetséges viselkedése, a balekok feleségeinek kommandírozása és a sok sör és cigarettafüst svejkes, de a mondanivaló univerzális. A film után többekben felmerült, mennyire időszerű lenne egy Milos Forman retrospektív sorozat, a Hair, az Amadeus, a Ragtime, a Valmont, az Ember a Holdon, a Száll a kakukk fészkére vagy a Larry Flynt, a provokátor című alkotásokkal, illetve Forman régi, csehországi filmjeivel.
A sör, a cigarettafüst, a száguldó vonatok, a passzív életszemlélet és a kegyetlen önirónia alapeleme a cseh létnek. Brooklynban több mint egy hétig bárki részesülhetett benne...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Subscribe to:
Posts (Atom)