Amikor a vele egyidős kolléga hirtelen meghalt, kezdett el az életéről töprengeni. Negyven felett egyedül lakott, messze a családjától – a többiek az Államok területén szétszóródtak –, viszonylag jól keresett, de napi tíz-tizenkét órát dolgozott. A hétvégeken barátaival sportot nézett a tévében vagy moziba járt, néha azonban szombaton is bement az irodájába. Ez töltötte ki a mindennapjait.
Mi volna, ha holnap ő is meghalna? A gondolat nem hagyta aludni. Hány hónapja nincs kapcsolata? Mióta nem nevetett olyan jót, hogy a könnye is kicsordult? Mit tart igazán fontosnak? Kik azok, akikkel a hétvégéit tölti? Mikor volt utoljára szerelmes, mint egy tizenéves? Mi hiányozna neki az életből, ha már nem volna? Melyik kollégája? A munkájának melyik része? A pénz, a megbecsülés?
Rájött, hogy semmi után sem vágyakozna. Ha nem ebben a városban lakna, sokkal kevesebb pénzből is megélne. Szép ruhái, elegáns otthona, benne a sok ketyere, nem tette boldoggá. Luxusra nem áhítozik. A cégen belül csak egy a robotolók közül, különösebben nem éreztették vele, hogy fontos volna. Vajon ő hiányozna-e valakinek, ha holnap eltűnne?
Beadta a felmondását, és egy hét alatt túladott bútorain, könyvein meg minden máson. Vett egy drága kerékpárt, felszerelte két nagy táskával, és útitervet készített. Ehatározta: hogy három hónap alatt végiglátogatja a legfontosabb embereket az életében, és úgy fog élni, mintha három hónap múlva meghalna. Esőben és hőségben kerekezett hosszú napokon át. Ahová nem ért volna el idejében, oda részben vonattal utazott. Csak azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Néha beszédbe elegyedett ismeretlen útitársakkal, máskor a napja szótlanul telt el. Rokonai, barátai úgy vélték, hogy biztosan a középkor krízise jött ki rajta, azért határozott el ilyen hirtelen radikális változásokat. „Majd átvészeli, és keres magának jobb állást” – gondolták. Azért sokkal jobb, hogy hónapokig biciklizik, nem pedig egy piros Porschét vásárolt, vagy motorkerékpárt, esetleg egy húszévessel randizik, mint sok korabeli férfi teszi.
Amerre megfordult, örömmel fogadták. Hosszú, kényelmes hétvégéket töltött el rokonaival, jó ismerőseivel. Sok olyasmit megtudott róluk, amit az évek során, amikor csak telefonon és e-mailben érintkeztek, időhiány miatt nem tudtak megbeszélni. Köztük jót és rosszat is. Többször rácsodálkozott, milyen furcsa teremtmény az ember. Mint ő hetekkel ezelőtt, barátai is boldogtalanul, valamiféle kómában töltötték életük legjobb éveit. A rengeteg kompromisszummal szem elől veszítették, amit igazán akartak. Talán már nem is voltak tisztában azzal, hogy mire vágynak igazán.
Két héttel a saját maga által felállított határidő előtt megérkezett anyja házába, ahol felnőtt. Apja rég elköltözött, még szülei válása előtt, amikor a csemeték már nem laktak otthon. Végiglátogatta ifjúkora kedves helyeit. Fagylaltot evett, hamburgert vacsorázott, benézett régi iskolájába, kiment a stadionba egy meccsre. Nem érzett semmi különöset. Sem nosztalgiát, sem önsajnálatot. Talán másképp kellett volna döntenie felnőttkorában, talán nem.
Anyja konyhaasztalán szétterítette bankszámlakivonatait, és eladta az összes részvényét. Végiggondolta eddigi bicikliútját, és a feladó megjelölése nélkül szétküldte pénzét azoknak, akiknek megítélése szerint nálánál nagyobb szükségük lehet rá. Az egyiknek azt írta: „Ön egy névtelen adakozó ösztöndíjában részesül azzal a feltétellel, hogy két éven belül befejezi doktori disszertációját.” Másnak készpénzt küldött egy kézbesítőszolgálattal, mert tudta, hogy az illetőnek nincs bankszámlája.
Egy nappal a határidő előtt megszüntette a folyószámláját, és egy vastag borítékot adott át anyjának. „A szülinapodra” – mondta neki. Este nagy lélegzetet vett, hosszan átölelte anyját, és lefeküdt aludni. Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt. Nem mozdult fi atalkori paplana alatt, csukott szemmel hallgatózott. Amikor leért a konyhába, anyja feléje fordult a tűzhely mellől, és rámosolygott. „Kérsz szalonnát a rántottádhoz?” – kérdezte. Válaszolni nem tudott. Mint az elsőt, második születését is sírással kezdte.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
No comments:
Post a Comment