Ket tokocske

Templom a 6. sugaruton

Brooklyni tehenke (Flatbush Avenue)

Time Square, New York

Tolerancia


Bevallom, nem szeretem a tolerancia szót. Amikor valaki azt mondja, hogy jól tolerálja a fájdalmat, akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékig tűri, hogy fájjon.

Ha viszont túlságosan fáj, akkor az ember sikít, vagy elmenekül. Én általában nehezen tolerálok bizonyos helyzeteket, és emberi viselkedést, és bizony sikítok, vagy elmenekülök.

A tűrés a kulcsszó ebben az esetben, és ezért nem szeretem, amikor politikusok, vagy más médiaszereplők toleranciáról beszélnek a homoszexuálisok, a romák, vagy bármelyik más embercsoporttal kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy el kell ezeket az embereket tűrni köreinkben annak ellenére, hogy például legszívesebben kiköltöztetnénk őket egy távoli szigetre.

Sokkal jobb lenne, ha tolerancia hangoztatása helyett például a megértést vagy megismerést gyakorolnák, mert az a tapasztalatom, hogy az intolerancia, vagyis a gyűlölködés, pont onnan ered, hogy valamit nem ismerünk és félünk tőle, félreértjük. Az idegent, embert vagy eszmét, nagyon könnyű gyűlölni, és nagyon könnyű ráakasztani megkövesedett félelmeinket.

Amikor a német nemzet szocialisták kitalálták, hogy a zsidókat ki kell irtani, kihasználták azt, hogy Németország rossz anyagi és mentális helyzetben volt. Az emberek nagy tömegekkel kis adagokban hitették el, hogy minden problémájukért a zsidók a felelősek. Az ilyen tömeghisztériával nem nagyon lehet szembeszállni, így a normális emberek és a zsidók egy kisebb része még időben elhagyta Európát, és most az USA-nak nyernek Nobel-díjakat.

A mai lengyelországi, magyarországi, és szlovákiai politikai klíma engem pont erre a tömeghisztériás állapotra emlékeztet, amikor egy nemzet és benne néhány nemzedék keres bűnbakot. Ki tehet arról, hogy rossz a gazdasági helyzet? Ki tehet arról, hogy a politikusok, kivétel nélkül, hazudnak?

Ha a nemzet nem talál ideális csoportot, aki elvállalná a bűnbak szerepét -- mert nyilvánvaló, hogy a térségben nem sok zsidó él mostanság --, akkor el kell terelni a figyelmet a tehetetlenségről, és például a melegekkel foglalkozni.

Tapasztalatom szerint azok az emberek, akik gyűlölik a homoszexuálisokat, nem ismernek egy meleget sem. Pedig biztos, hogy van környezetükben egynéhány -- mint ahogy mindnyájunk környezetében vannak. Ha őszintén elgondolkodunk azon, mi is az, amit a melegek akarnak, akkor rá kell jönnünk, hogy abban semmi kivetnivaló nincs. Nyíltan akarnak együtt élni -- és nem bujkálva, hazudozva. Azt szeretnék, ha partnerük gondozhatná őket, amikor betegek. Örökölni szeretnének egymás után, ha esetleg valamelyikük meghal. Családot szeretnének alapítani, mint hogy sokuknak már van gyereke előző házasságából. (Mivel a gyereknevelés témája talán a legkényesebb, előrebocsátanám, hogy a homoszexualitást nem lehet senkibe se bele nevelni. Gondolkodjunk csak el azon, hogy minden meleg egy heteroszexuális családban nőtt fel és mégsem lett heteroszexuális, így a folyamat fordítva sem működhet.)

Mégis kinek és milyen alapon lehetne kifogása ez ellen?

Társadalmunkban mégis a homoszexuálisokat tárgyalják napirenden. És nem az alkoholista vagy pszichopata férjeket, akik verik feleségüket és gyerekeiket. Nem a korrupt törvénykezést kritizálják, amely kiengedi a maffiózókat a börtönből. Nem a társadalmat, amely nem tesz semmit az ellen, hogy nagyon sok éhesen megy reggel iskolába, ha egyáltalán jár iskolába.

Mégis -- hogy is van ez?!

Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Piac a Columbia Egyetem elott

Pavla élete


Szívesen idemásolnám Věra Nosková Bereme, co je (Elfogadni, ami van) című könyvének első két oldalát, hogy a kedves Barátnő olvasója rögtön bele tudjon kóstolni a könyv hangulatába és csodálatos nyelvezetébe. A könyv 2005-ben látta meg a napvilágot magánkiadásban. Ugyanazon év vége előtt az Abonent ND cseh kiadó megvette és saját, kissé megváltoztatott kiadásban újra kiadta, hogy az írónő következő könyvén, a regény folytatásán tudjon dolgozni.

Nem könnyű az előző rendszerről írni. A cseh irodalom nagyjai mind kipróbálták, és kisebb-nagyobb sikerrel memoárok és regények formájában próbáltak megbirkózni a múlttal. Věra Nosková könyve nemcsak sikeres önéletrajzi ihletésű regény, hanem olvashatósága és humora ellenére remek, igényes irodalom is.

A mű másik érdekes és fontos jellemzője az, hogy nő írta, és egy fiatal nő szemszögéből reflektál az ötvenes és hatvanas évek szocialista Csehszlovákiájára. Pavla, a főhősnő, véletlenül születik meg fiatal, tapasztalatlan és nagyon csinos anyjának, akit a strakonicei környéken csak Fekete Rózsának neveznek. Apja egy szlovákiai Don Juan, aki magas, jóképű és máshoz, mint a nők elcsábításához, nem ért. Pavla szülei gyorsan el is válnak, és a kislány gyermekkora nagy részét anyai nagyszülei házában éli le. Pavla okos, anyja után csinos és apja után művészlélek. Gyermeki naivitással dől be a rendszer propagandájának, de serdülőként rájön arra, hogy nem minden az, aminek látszik.

Éppen a gyermekkor színes megjelenítése a regény igazi erőssége. Nosková nemcsak az akkori társadalmi viszonyok felfedezését írja le humoros, szarkasztikus nyelven, hanem a családon belüli dinamikát is. A nagypapa a jó kommunista, akit mindenki bolondnak tart, mert nem tesz semmi saját családja jólétéért. A nagymama a parancsnok, aki mindenkit terrorizál és ellenőriz, de dolgozik is és beszerzi a család élelmét akkor is, ha hajnali négykor kell a hentes előtt sorban állnia. Az anya pedig számító és kegyetlen. A haragon kívül semmilyen érzelmet nem nyilvánítanak ki a család tagjai. Pavla vágyik apja után, aki egyszer megpróbálja elrabolni lányát, de ez nem sikerül és hiába ír neki hosszú leveleket, azok sosem jutnak el lányához, aki érzi, hogy sok közös vonás köti össze őket.

Tizenéves korban a lázadás nem marad el, természetesen, és a könyv innen már Pavla első erotikus botladozásain és szerelmi ballépésein keresztül vezet a huszonéves fiatal nő fejlődéséhez. Végül rövid időre, egy pszichiátria intézetben köt ki, mert nem tud megbirkózni élete kilátástalanságával a családi panellakás elhagyása után. Nem csak a nők érzelmi élete, de a szexualitás és annak komplikációi is meglepően nagy teret kapnak a regényben.

Nem igaz tehát, hogy csak a mai világban nehéz az egyedülálló nőknek. Ötven évvel ezelőtt is férjhez kellett menniük, ha meg akartak szabadulni szüleik befolyásától. Önerőből egyetemre sem tudtak menni, mint ahogy ez Pavlának sem sikerült. A serdülőkori elhagyatottság érzését talán minden korban átélik a tinik, de nem soknak adatott meg, az, ami Pavlának. Hogy Kierkegaardot, Camust, Shopenhauert vagy Descartest olvasgasson naphosszat, miközben a nagymamája mosott, főzött és vasalt rá. A női barátságok is előtérbe kerülnek fiatal felnőtt korban, Pavlának két jó barátnője van, de a három grácia végül nem tudja életben tartani azt, ami összehozta őket.

Az írónő Pavla által az élet legfontosabb kérdéseit vitatja meg olvasóival. Meddig ér az ember szabadsága? Milyen kompromisszumokat vagyunk hajlandóak kötni boldogságunk érdekében? Miből áll az ember tudatossága és milyen mértékben formálják azt a gének és a környezet? Mit kezdhet magával egy fiatal nő, aki nem tud vagy akar beilleszkedni a többségi társadalom életstílusába?

Ezekre a kérdésekre a regénybeli Pavla remélhetőleg a Bereme, co je folytatásában választ is ad.

Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Time Square

KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, ’06. szeptember


Elkezdődött az iskola, és vele együtt a bébiszitterkedés is. Nagyon örültem, hogy újra látom majd a lányokat. Pénteken este Juliette-tel kezdődött a felvigyázós hétvégém. Nyáron felújították a házuk egy részét, így első utam természetesen a lány új szobájába vezetett. Betettük a pizzát a sütőbe, megtartva tavalyi hagyományunkat. Elmesélte, miféle új tantárgyai vannak, és hogy sokkal, de sokkal jobban szereti az új angol tanárát, mint az előzőt. Megvacsoráztunk, és megvitattunk néhány közéleti témát – például azt, hogy miért probléma az, hogy Afganisztánban sok ópiumnak való mákot termesztenek. Vacsora után Juliette új fényképezőgépét próbáltuk ki, és megmutatta, hogyan lehet a photoshoppal különféle trükköket véghezvinni a digitális fotókon.

Később házi feladatként mindketten olvastunk. 11 óra körül Juliette édesapja hazakísért, és közben szomorú arckifejezéssel bejelentette, hogy a lánya úgy véli, ezentúl már nincs szüksége bébiszitterre, mert már elég nagy. Szégyelli osztálytársai előtt, és barátnőihez hasonlóan már ő maga szeretne kisebb gyerekekre vigyázni. „Nem volt szíve személyesen megmondani neked – mondta Nick –, mert nagyon szereti a veled töltött estéket.” Persze sejtettem, hogy ez a történet nem fog sokáig tartani, mert Juliette ezt már tavaly pedzegette. Szomorúan vettem tudomásul a tényt, majd másnap váltottunk néhány e-mailt a történtekről, hogy senkinek se maradjon rossz érzése.

Másnap kora este átsétáltam a Kaufman-Henchy családhoz. Előzőleg már kétszer is találkoztam velük az utcán, és örömmel nyugtáztam, hogy a kisebbik lány, a hétéves Niamh (ír név, Nívnek ejtik) – akinek régebben gyakran okozott nehézséget édesanyja nélkül nyugovóra térni – már alig várja, hogy valamelyik este velük legyek. Mi több, már augusztusban megjegyezte a szeptemberi randevúnk dátumát, és nem is felejtette el. Niamh már az ablakban figyelt, és örömmel tudatta családjával, hogy megérkeztem. A két lány egymást túlharsogva mesélte, hogy az iskolában egy kislánynak tetűt találtak a hajában, ezért legalább egy hónapon át csak copfban engedélyezett hosszú hajat viselni. Miután a szülők távoztak, kivittük Gracie kutyust sétálni, majd Niamh és Aiofe (ĺfá) letelepedett a tévé elé.

Egy Felicity nevű lányról szóló filmet néztünk meg; a lány Angliában, az 1700-as években egy kereskedő családjában nőtt fel. Felicity módfelett szerette a lovakat és a természetet, ezért sem bírta elviselni, hogy egy goromba öregember a lovát kínozta; éjszakánként rendszeresen látogatta, végül el is lopta az állatot. A félelmetes részeknél Niamh az ölembe ült, de mivel örökmozgó, és egy pillanatra sem nyugszik, nem sokáig bírta. A film alatt végig magyarázott és kérdezősködött, és én nagyon örültem, hogy nem hiányolja az anyját – szemmel láthatóan jól érezte magát. A film után alkotómunkába kezdtünk. Mindkét lány szeret rajzolni és festeni, és természetesen nekem is részt kellett vennem az alkotásban. Többféle fa, kutya, macska, táj- és absztrakt kép került ki a kezünk közül, mire hallottuk a ház kis kapuját megnyílni. Jaj – mondta Niamh –, mindig úgy megijedek, amikor a kaput hallom. Miért ijedsz meg? – kérdeztük Aoife-val. Mert attól tartok, a szüleim jöttek meg, és én még nem akarom, hogy itt legyenek – mondta csalafinta mosollyal Niamh. Kiderült, a szomszéd kapu nyikorgását hallottuk... A kis Niamh is felnőtt ezen a nyáron, gondoltam, és rajzoltam tovább a Magas-Tátrát idéző hegyvidéket.


Megjelent az Uj Szo oktober 7-ki kiadasaban