Tuesday, March 28, 2006
Sunday, March 26, 2006
Washingtoni kirandulas 3.
-- Az európaiak felfogása szerint a földnek tulajdonosa van, az országnak, népnek pedig királya. Az „indiánok” ezt nem értették.
--Az ő felfogásuk szerint a Föld Anya mindenkié, és minden vele kapcsolatos döntésben a következő hét generáció érdekeit kell figyelembe venni. Hogy fog a döntésünk kihatni a hetedik generációra? – mindig ezt kell kérdeznünk magunktól, hogy a természet megmaradjon. Mondja a múzeumkalauzunk.
Királyuk sem volt az indián törzseknek. A navajoknak (ejtsd navahóknak) például, tizenhét vezetőjük volt, és amikor olyan dologról volt szó, amely minden navajot érintett, mind a tizenhét vezetőnek egyet kellett értenie a döntéssel. Az európaiak ezt nem értették. Ők egy vezetővel akartak tárgyalni, nem tizenhéttel. Végül egy navajo írta alá azt a szerződést, amely a mai napig érvényben van, és amelyet békeszerződésnek szoktak nevezni. Az európaiak minden indián néppel kötöttek ilyen szerződést, amelyek keretében megfosztották őket saját területeiktől és sok esetben kilométerek ezreit kellett gyalogolniuk új otthonukba. (Menet közben a gyengék, gyerekek és idősek, meghaltak. Őket csak úgy ott hagyták az út szélén.)
Ma az indiánoknak különös státuszuk van. Ennek viszont az az ára, hogy minden egyén egy törzslappal rendelkezik és egy azonosító számmal. Shirley-Cloud előveszi a sajátját. Az áll rajta, hogy Shirley-Cloud 1/2 navajo, férje 4/4 navajo, gyermekei pedig 3/4 navajok. Ha a navajo nem navajoval házasodik, az csökkenti a benne lévő indián vért akkor is, ha más indián törzs tagja lesz a házastársa.
--Ez a négy éves kisfiú, a férjem -- mutat egy fényképet Shirley-Cloud. -- Hatéves korában iskolába kezdett járni, ahol nem szólalhatott meg saját nyelvén, angolul viszont nem tudott. Ennek megfelelően butának tartották, a tanító néni pálcával verte a tenyerét, ha saját nyelvén próbált szólni, és akkor is, amikor nem tudta angolul a választ valamely kérdésére. Az amerikaiak a „Let’s keep the man but not the Indian!” (Tartsuk meg az embert, de ne az indiánt!) jelszóval így próbálták kinevelni az indián gyerekekből tradícióikat és családjuk befolyását.
Körutunk utolsó múzeumi része az indiánok négy évszak -- az emberi élet négy szakasza közötti párhuzamokat magyarázza. Az ember élete tavaszán tanul, befogad. Az élete végén, telén, tanít, átadja felgyülemlett bölcsességét a fiataloknak. Az ember nem születik emberré, azzá kell válnia, mondja Shirley-Cloud, és én rögtön lejegyezem magamban ezt a mondatot, amely napokig gyakran eszembe jut majd.
--Egy pozitív vonatkozása mégis van annak, hogy Kolombusz eltévedett -- mondja Shirley-Cloud. -- Ezek után minden kontinens össze lett kötve. Mindenki ismerheti a másikat, és szabadon utazhat a földrészek között.
Eltelt az egy óra, vezetőnk néhány kérdés megválaszolása után elindul a földszintre, ahol már gyülekezik a következő csoport. A liftben megköszönjük neki kiváló és rendkívül tartalmas előadását.
--Csodálom -- jegyzem meg --, hogy a nagyrészt negatív történtek ellenére, mégis pozitív hangulata van a múzeum történeti részének is.
– Igen -- válaszolja Shirley-Cloud --, fontos, hogy átadjuk az üzenetet mindenkinek, aki nyitott rá, mert a változás ideje elkezdődött. A bölcsek tanácsa évekkel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy a változás kora akkor lesz közel, ha többek között, az északi sarokhoz közeli tűzhányók aktivizálódnak. Akkor lassan költözhetünk a Four Corners közelébe (a Four Corners Új Mexikó, Arizona, Utah és Colorado államok találkozási pontja és az indián tradíció szerint különleges terület). De én inkább a Rocky Mountain hegységet javasolom -- mondja mosolyogva Shirley-Cloud, és még int, ahogy lesétál a lépcsőkön, hogy átadja üzenetét a következő két tucat látogatónak.
Megjelenet a www.baratno.com oldalon
-- Az európaiak felfogása szerint a földnek tulajdonosa van, az országnak, népnek pedig királya. Az „indiánok” ezt nem értették.
--Az ő felfogásuk szerint a Föld Anya mindenkié, és minden vele kapcsolatos döntésben a következő hét generáció érdekeit kell figyelembe venni. Hogy fog a döntésünk kihatni a hetedik generációra? – mindig ezt kell kérdeznünk magunktól, hogy a természet megmaradjon. Mondja a múzeumkalauzunk.
Királyuk sem volt az indián törzseknek. A navajoknak (ejtsd navahóknak) például, tizenhét vezetőjük volt, és amikor olyan dologról volt szó, amely minden navajot érintett, mind a tizenhét vezetőnek egyet kellett értenie a döntéssel. Az európaiak ezt nem értették. Ők egy vezetővel akartak tárgyalni, nem tizenhéttel. Végül egy navajo írta alá azt a szerződést, amely a mai napig érvényben van, és amelyet békeszerződésnek szoktak nevezni. Az európaiak minden indián néppel kötöttek ilyen szerződést, amelyek keretében megfosztották őket saját területeiktől és sok esetben kilométerek ezreit kellett gyalogolniuk új otthonukba. (Menet közben a gyengék, gyerekek és idősek, meghaltak. Őket csak úgy ott hagyták az út szélén.)
Ma az indiánoknak különös státuszuk van. Ennek viszont az az ára, hogy minden egyén egy törzslappal rendelkezik és egy azonosító számmal. Shirley-Cloud előveszi a sajátját. Az áll rajta, hogy Shirley-Cloud 1/2 navajo, férje 4/4 navajo, gyermekei pedig 3/4 navajok. Ha a navajo nem navajoval házasodik, az csökkenti a benne lévő indián vért akkor is, ha más indián törzs tagja lesz a házastársa.
--Ez a négy éves kisfiú, a férjem -- mutat egy fényképet Shirley-Cloud. -- Hatéves korában iskolába kezdett járni, ahol nem szólalhatott meg saját nyelvén, angolul viszont nem tudott. Ennek megfelelően butának tartották, a tanító néni pálcával verte a tenyerét, ha saját nyelvén próbált szólni, és akkor is, amikor nem tudta angolul a választ valamely kérdésére. Az amerikaiak a „Let’s keep the man but not the Indian!” (Tartsuk meg az embert, de ne az indiánt!) jelszóval így próbálták kinevelni az indián gyerekekből tradícióikat és családjuk befolyását.
Körutunk utolsó múzeumi része az indiánok négy évszak -- az emberi élet négy szakasza közötti párhuzamokat magyarázza. Az ember élete tavaszán tanul, befogad. Az élete végén, telén, tanít, átadja felgyülemlett bölcsességét a fiataloknak. Az ember nem születik emberré, azzá kell válnia, mondja Shirley-Cloud, és én rögtön lejegyezem magamban ezt a mondatot, amely napokig gyakran eszembe jut majd.
--Egy pozitív vonatkozása mégis van annak, hogy Kolombusz eltévedett -- mondja Shirley-Cloud. -- Ezek után minden kontinens össze lett kötve. Mindenki ismerheti a másikat, és szabadon utazhat a földrészek között.
Eltelt az egy óra, vezetőnk néhány kérdés megválaszolása után elindul a földszintre, ahol már gyülekezik a következő csoport. A liftben megköszönjük neki kiváló és rendkívül tartalmas előadását.
--Csodálom -- jegyzem meg --, hogy a nagyrészt negatív történtek ellenére, mégis pozitív hangulata van a múzeum történeti részének is.
– Igen -- válaszolja Shirley-Cloud --, fontos, hogy átadjuk az üzenetet mindenkinek, aki nyitott rá, mert a változás ideje elkezdődött. A bölcsek tanácsa évekkel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy a változás kora akkor lesz közel, ha többek között, az északi sarokhoz közeli tűzhányók aktivizálódnak. Akkor lassan költözhetünk a Four Corners közelébe (a Four Corners Új Mexikó, Arizona, Utah és Colorado államok találkozási pontja és az indián tradíció szerint különleges terület). De én inkább a Rocky Mountain hegységet javasolom -- mondja mosolyogva Shirley-Cloud, és még int, ahogy lesétál a lépcsőkön, hogy átadja üzenetét a következő két tucat látogatónak.
Megjelenet a www.baratno.com oldalon
Monday, March 20, 2006
Washingtoni kirandulas 2.
"...Kolumbuszt az itt élő emberek fedezték fel, amint épp tévelygett a kontinensen. Szegény, nem tudta, hol van..."
"…-- Sokáig azt hitte, Indiába érkezett, ezért „indiánoknak” nevezte el a benszülötteket, és ez természetesen helytelen, bár a kifejezés megmaradt "-- meséli a múzeumvezetőnk.
--Később, az amerikaiak helyre akarták hozni a dolgot, és „native American”-nek (itt született amerikai) hívták az először itt élőket, ami ugyancsak helyelen, hiszen mindenki, aki itt született, „native”, de nem feltétlenül „indián”. A vér szerinti megkülönböztetés sem stimmel, mert hiszen ha egy navajo egy spanyol születésűnek ad vért, attól a spanyol nem lesz navajo, ugye? Érdekes -- mondja Shirley-Cloud --, hogy minket, indiánokat egyszer sem kérdeztek meg: mégis, mi hogyan nevezzük saját magunkat? A mi nyelveinkben a „the people” azaz „az emberek” kifejezést használjuk saját magunk megjelölésére.
--Amikor Kolumbusz hazatért első felfedezőútjáról, rájött, hogy nem Indiában volt. De akkor kik azok az emberek, akikkel találkozott? Kitől is kérdezhetné meg? Kit tekintettek Európában akkoriban a legbölcsebbnek? – tette fel a kérdést Shirley-Cloud. A pápát bizony. A pápa sem tudta, viszont arra hamar rájött, hogy ezek az újonan felfedezett emberek nem ismerik a kereszténységet, és mint ilyenek, alacsonyabb rendűek, sőt kérdés, hogy van-e lelkük.
Elküldte tehát a hittérítőit. Az „indiánok” egy fehér alapon két fekete csíkot ábrázoló gyöngy zászlócskát adtak át az európaiaknak. A két csík az egymás mellett békésen, egymás ügyeibe be nem avatkozó módon, két nép egymás melletti létezését jelképezte. Az európaiak színes üveggyöngyöket ajándékoztak. Az „indián” nőknek nagyon tetszettek azok élénk színek, amelyeket ők természetes módon nem tudtak előállítani.
Az „indiánoknak” sosem volt írott nyelvi hagyományuk, magyarázza vezetőnk egy következő panel előtt. Mi abban hiszünk, hogy a kimondott szónak van csak hatalma, mert az viseli az energiát, ahogy az agyunkból a torkukon át, a vibráló hangszálak által a szánkon keresztül elér oda, ahova szánták. És a hallgató, nem csak szavakat fogad, hanem fülén át átveszi a rezgő energiát is attól, aki szólt. A leírt szó halott, elveszítette erejét, ezért nem jártak sikerrel azok a katolikus térítők, akik lefordíották tanaikat az indiánok nyelvére és könyvek formájában adták át nekik.
Halott szavakat adtak át, ezzel is bizonyítván, hogy nem ismerik, nem értik és nem tisztelik az indiánok életfelfogását.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
"...Kolumbuszt az itt élő emberek fedezték fel, amint épp tévelygett a kontinensen. Szegény, nem tudta, hol van..."
"…-- Sokáig azt hitte, Indiába érkezett, ezért „indiánoknak” nevezte el a benszülötteket, és ez természetesen helytelen, bár a kifejezés megmaradt "-- meséli a múzeumvezetőnk.
--Később, az amerikaiak helyre akarták hozni a dolgot, és „native American”-nek (itt született amerikai) hívták az először itt élőket, ami ugyancsak helyelen, hiszen mindenki, aki itt született, „native”, de nem feltétlenül „indián”. A vér szerinti megkülönböztetés sem stimmel, mert hiszen ha egy navajo egy spanyol születésűnek ad vért, attól a spanyol nem lesz navajo, ugye? Érdekes -- mondja Shirley-Cloud --, hogy minket, indiánokat egyszer sem kérdeztek meg: mégis, mi hogyan nevezzük saját magunkat? A mi nyelveinkben a „the people” azaz „az emberek” kifejezést használjuk saját magunk megjelölésére.
--Amikor Kolumbusz hazatért első felfedezőútjáról, rájött, hogy nem Indiában volt. De akkor kik azok az emberek, akikkel találkozott? Kitől is kérdezhetné meg? Kit tekintettek Európában akkoriban a legbölcsebbnek? – tette fel a kérdést Shirley-Cloud. A pápát bizony. A pápa sem tudta, viszont arra hamar rájött, hogy ezek az újonan felfedezett emberek nem ismerik a kereszténységet, és mint ilyenek, alacsonyabb rendűek, sőt kérdés, hogy van-e lelkük.
Elküldte tehát a hittérítőit. Az „indiánok” egy fehér alapon két fekete csíkot ábrázoló gyöngy zászlócskát adtak át az európaiaknak. A két csík az egymás mellett békésen, egymás ügyeibe be nem avatkozó módon, két nép egymás melletti létezését jelképezte. Az európaiak színes üveggyöngyöket ajándékoztak. Az „indián” nőknek nagyon tetszettek azok élénk színek, amelyeket ők természetes módon nem tudtak előállítani.
Az „indiánoknak” sosem volt írott nyelvi hagyományuk, magyarázza vezetőnk egy következő panel előtt. Mi abban hiszünk, hogy a kimondott szónak van csak hatalma, mert az viseli az energiát, ahogy az agyunkból a torkukon át, a vibráló hangszálak által a szánkon keresztül elér oda, ahova szánták. És a hallgató, nem csak szavakat fogad, hanem fülén át átveszi a rezgő energiát is attól, aki szólt. A leírt szó halott, elveszítette erejét, ezért nem jártak sikerrel azok a katolikus térítők, akik lefordíották tanaikat az indiánok nyelvére és könyvek formájában adták át nekik.
Halott szavakat adtak át, ezzel is bizonyítván, hogy nem ismerik, nem értik és nem tisztelik az indiánok életfelfogását.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Thursday, March 16, 2006
Friday, March 10, 2006
KÉT KONTINENS — EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. február
Mivel a szemeszter végén államvizsgázom, nagy erővel végzem a diplomamunkámmal kapcsolatos kutatást. Többek között különböző emberekkel találkozom és beszélgetek, és ezek a beszélgetések néha hétvégén zajlanak – ilyenkor több ideje van mindenkinek.
Szombaton tehát dél körül felkerekedtem és elindultam a metró felé, amely gyors tempóval elszállított Manhattan keleti oldalára, a Grand Central pályaudvarra. Az Ambrosia Cafét ötpercnyi gyaloglás után meg is találtam, és mivel kicsit előbb érkeztem, szétnéztem és beszélgetésbe elegyedtem a pult mögötti középkorú hölggyel. Kiderült, hogy a fia ennek a piciny, kávézónak nevezett helynek a tulajdonosa, ahol nem csak kávét és süteményt, hanem szendvicset, salátát és levest is lehet kapni. A három asztal közül csak az volt foglalt, ahol én ültem, így a hölgy a mellettem lévő asztalka mellé ült egy fél szendviccsel a tányérján. Akcentusából hamar kikövetkeztettem, hogy Pauline francia. A fiának segít néha, de már nem annyit, mint az elején szokott. Három éve nyílt az Ambrosia, akkor mindent ő főzött. Mára van egy jó szakácsuk, így nem kell reggel ötkor kelnie, hogy Long Islandról beérjen. Ő maga nem messze dolgozik, a divatbizniszben, mondja, az ő kliensei méregdrága ruhákat vesznek tőle. „Én csak itthon és itt eszem, mert tudom, mi van az ételekben”, mondja Pauline, és elmeséli, hogy a velem egyidős lánya még nála is finnyásabb, mert azt is szóvá teszi, ha Pauline nem öltözik át, miután hazaérkezett, és mielőtt nekilát vacsorát készíteni.
Jöttek-mentek közben az emberek. Volt, aki szendvicset, volt, aki salátát vitt magával, nem sokan akartak helyben étkezni. Közben megérkezett az én beszélgetőtársam is, és Pauline visszament a pult mögé. Egy óra elteltével én is megéheztem, és kértem egy kis lencselevest, amely nálunk inkább lencsefőzeléknek felelne meg, olyan dús volt az állaga. Kicsit túl volt sózva, biztos szerelmes a szakács, viccelődtünk beszélgetőtársammal, de mindketten mind megettük, egy kis bagett kíséretében. A hidegre való tekintettel nagyon jólesett. Fizetéskor Pauline fia félárat számított fel – sós volt, mondja, úgy röstellem magam... Ez Manhattanben nem szokás, itt vagy visszaadja az ember, ami nem ízlik neki, és visszakapja a pénzét, vagy kifizeti, amit megevett. Ez egy családi vállalkozás, mondja Pauline, mi törődünk azzal, milyen érzésekkel megy el tőlünk a vendég.
Vasárnap délelőtt rendbe tettem a lakást, amely igencsak megsínylette, hogy egy új kiscica érkezett hozzánk két hete. A barna kis kandúrt délután többen meg is látogatták. Először a két kislány, akikre vigyázni szoktam, töltött egy órát azzal, hogy megpróbálták kicsalogatni Sammyt az ágy alól, majd amikor végre kimerészkedett, nagy örömükben hangos ujjongás kíséretében felvették, mire ő újból az ágy alá menekült és kezdődött minden elölről. Vacsorára barátnőm szülei jöttek át, hogy megnézzék a kis jövevényt, aki ekkorra már kipihente a lányok okozta stresszt, és pár perc után játszott a nappali közepén kedvenc labdájával. Barátnőm szülei Floridáról érkeztek előző nap, elmesélték élményeiket és átadták az ajándékokat, miközben finom mexikói ételeket ettünk. Az este végén megnéztük kedvenc sorozatunkat, és lefekvés előtt arra gondoltam, hogy megint, és milyen gyorsan eltelt egy hétvége, s egy hét is, és máris kezdődik a következő.
Megjelent az Uj Szoban, 2006 marcius 11-en
Brooklyn, 2006. február
Mivel a szemeszter végén államvizsgázom, nagy erővel végzem a diplomamunkámmal kapcsolatos kutatást. Többek között különböző emberekkel találkozom és beszélgetek, és ezek a beszélgetések néha hétvégén zajlanak – ilyenkor több ideje van mindenkinek.
Szombaton tehát dél körül felkerekedtem és elindultam a metró felé, amely gyors tempóval elszállított Manhattan keleti oldalára, a Grand Central pályaudvarra. Az Ambrosia Cafét ötpercnyi gyaloglás után meg is találtam, és mivel kicsit előbb érkeztem, szétnéztem és beszélgetésbe elegyedtem a pult mögötti középkorú hölggyel. Kiderült, hogy a fia ennek a piciny, kávézónak nevezett helynek a tulajdonosa, ahol nem csak kávét és süteményt, hanem szendvicset, salátát és levest is lehet kapni. A három asztal közül csak az volt foglalt, ahol én ültem, így a hölgy a mellettem lévő asztalka mellé ült egy fél szendviccsel a tányérján. Akcentusából hamar kikövetkeztettem, hogy Pauline francia. A fiának segít néha, de már nem annyit, mint az elején szokott. Három éve nyílt az Ambrosia, akkor mindent ő főzött. Mára van egy jó szakácsuk, így nem kell reggel ötkor kelnie, hogy Long Islandról beérjen. Ő maga nem messze dolgozik, a divatbizniszben, mondja, az ő kliensei méregdrága ruhákat vesznek tőle. „Én csak itthon és itt eszem, mert tudom, mi van az ételekben”, mondja Pauline, és elmeséli, hogy a velem egyidős lánya még nála is finnyásabb, mert azt is szóvá teszi, ha Pauline nem öltözik át, miután hazaérkezett, és mielőtt nekilát vacsorát készíteni.
Jöttek-mentek közben az emberek. Volt, aki szendvicset, volt, aki salátát vitt magával, nem sokan akartak helyben étkezni. Közben megérkezett az én beszélgetőtársam is, és Pauline visszament a pult mögé. Egy óra elteltével én is megéheztem, és kértem egy kis lencselevest, amely nálunk inkább lencsefőzeléknek felelne meg, olyan dús volt az állaga. Kicsit túl volt sózva, biztos szerelmes a szakács, viccelődtünk beszélgetőtársammal, de mindketten mind megettük, egy kis bagett kíséretében. A hidegre való tekintettel nagyon jólesett. Fizetéskor Pauline fia félárat számított fel – sós volt, mondja, úgy röstellem magam... Ez Manhattanben nem szokás, itt vagy visszaadja az ember, ami nem ízlik neki, és visszakapja a pénzét, vagy kifizeti, amit megevett. Ez egy családi vállalkozás, mondja Pauline, mi törődünk azzal, milyen érzésekkel megy el tőlünk a vendég.
Vasárnap délelőtt rendbe tettem a lakást, amely igencsak megsínylette, hogy egy új kiscica érkezett hozzánk két hete. A barna kis kandúrt délután többen meg is látogatták. Először a két kislány, akikre vigyázni szoktam, töltött egy órát azzal, hogy megpróbálták kicsalogatni Sammyt az ágy alól, majd amikor végre kimerészkedett, nagy örömükben hangos ujjongás kíséretében felvették, mire ő újból az ágy alá menekült és kezdődött minden elölről. Vacsorára barátnőm szülei jöttek át, hogy megnézzék a kis jövevényt, aki ekkorra már kipihente a lányok okozta stresszt, és pár perc után játszott a nappali közepén kedvenc labdájával. Barátnőm szülei Floridáról érkeztek előző nap, elmesélték élményeiket és átadták az ajándékokat, miközben finom mexikói ételeket ettünk. Az este végén megnéztük kedvenc sorozatunkat, és lefekvés előtt arra gondoltam, hogy megint, és milyen gyorsan eltelt egy hétvége, s egy hét is, és máris kezdődik a következő.
Megjelent az Uj Szoban, 2006 marcius 11-en
Wednesday, March 08, 2006
Tuesday, March 07, 2006
Nőnap -- igen vagy nem?
Be kell vallanom őszintén, sosem szerettem a nőnapot. Ám, ha belegondolok…
…Szóval, a húsvét után talán ez volt számomra a legkevésbé kedvelt ünnep, amelyet úgy éreztem, végig kell szenvednem, és amelyet, miután külföldre költöztem, szívesen felejtettem el.
Emlékszem, gyermekkoromban a nők szenvicsekkek, süteménnyel és itallal kínálták a férfiakat, akik jobb esetben egy szál virággal, esetleg csokoládéval, rosszabb esetben pedig csak szóban köszöntötték őket. Csodálkoztam, miért nem a férifak vendégelik meg a nőket, ha egyszer nőnap van? Miért jelent még ez az ünnep is, ami állítólag a nőknek, nőkért van, plusz gondot és munkát pont nekik? Miért is? – gondolkodom tehát újra, sok év elteltével itt, New York-ban, ahol nincs nőnap, csak a nagyon baloldali szervezetek, egyének emlékeznek meg róla, de ezeknek a megemlékezéseknek semmi közük sincs ahhoz, amit én gyermekkoromban éltem meg március 8-án. Itt nem fogok délután részeg férfiakkal találkozni, akik hazafelé támolyognak, vagy esetleg egy másik irodába, ahol a nők további itallal és süteménnyel kínálják őket.
Úgy tűnik, a „kommunizmus” vagy a „szocializmus” üres retorikája a nők egyenlőségéről -- amelynek elég kevés eredménye látszott a mindennapi életben, hiszen általában a férfiak több fizetést kaptak ugyanazért a munkáért, mint a nők, és lettek főnökök akkor is, ha valamelyik női alkalmazott jobban megfelelt volna a pozícióra -- sem tudta kiküszöbölni a nőkből azt a beidegződést, hogy nekik kell vendégül látniuk a gratulálókat. Mert hiszen születésnapjukon is főznek a családjuknak és a vendégeknek. És más ünnepekkor is -- annak ellenére, hogy főállásban dolgoznak. Nagyanyáik és édesanyáik is így tettek, mire fel tehát a változás?
A nők a „szoci” rendszerben, szerintem ugyanúgy el voltak nyomva, mint a kapitalista társadalmakban. Hiszen például dolgozniuk kellett, nem nagyon volt más választásuk, hacsak nem tartoztak az elithez. Mint ahogy a kapitaluzmusban is dolgozniuk kell az anyáknak is, ha nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy otthon maradjanak porontyaikkal. Pedig nem kellene, hogy ez luxus legyen. Svédországban az állam fizetést ad azoknak az anyáknank és apáknak, akik otthon maradnak, és gyermeket nevelnek -- főállásban. Ha a svédek tudják, hogy a gyereknevelés a legnehezebb munka a világon, mások miért nem? Talán azért, mert máshol a politika területén és a közéletben férfidominancia uralkodik, Svédországban pedig nem. Az USA-ban az anyasági jó esetben három hónap, rosszabbikban három hét. Nem év, hanem hét és hónap! Ha valaki hosszabb ideig marad otthon, fizetetlen vagy szabadságot vesz ki -- vagy elveszíti állását.
De hol is tartottam?
Tehát nem vagyok biztos abban, hogy híve vagyok-e a nőnapnak, vagy sem. A nőknek minden nap járjon tisztelet, nem csak évente egyszer! Vagy ha mégis kell a nőnap, akkor lehetne férfi nap is, mert hiszen a férfiak is dolgoznak, és sokat tesznek a családjukért, társadalmukért. Mint ahogy kell, hogy legyen Apák napja is – ami itt az USA-ban ugyanolyan ünnep, mint az Anyák napja. A gyermekek általában valami jobb étterembe viszik el édesapáikat, vagy esetleg baseballra vagy más sporteseményre. -- Happy Father’s Day, Daddy – mondják, és koccintanak egy pohárka Martini-vel vagy borral.
Mégis lehet, hogy jó az, ha van egy nap, amikor kénytelenek vagyunk odafigyelni a nőkre a rohanó stílusú életünkben. Mert a tisztelet és szeretet, ami nem kerül kifejezésre, annyi, mintha nem is létezne. Happy International Women’s Day-t kívánok tehát minden kedves nőnek innen, Brooklyn-ból!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Be kell vallanom őszintén, sosem szerettem a nőnapot. Ám, ha belegondolok…
…Szóval, a húsvét után talán ez volt számomra a legkevésbé kedvelt ünnep, amelyet úgy éreztem, végig kell szenvednem, és amelyet, miután külföldre költöztem, szívesen felejtettem el.
Emlékszem, gyermekkoromban a nők szenvicsekkek, süteménnyel és itallal kínálták a férfiakat, akik jobb esetben egy szál virággal, esetleg csokoládéval, rosszabb esetben pedig csak szóban köszöntötték őket. Csodálkoztam, miért nem a férifak vendégelik meg a nőket, ha egyszer nőnap van? Miért jelent még ez az ünnep is, ami állítólag a nőknek, nőkért van, plusz gondot és munkát pont nekik? Miért is? – gondolkodom tehát újra, sok év elteltével itt, New York-ban, ahol nincs nőnap, csak a nagyon baloldali szervezetek, egyének emlékeznek meg róla, de ezeknek a megemlékezéseknek semmi közük sincs ahhoz, amit én gyermekkoromban éltem meg március 8-án. Itt nem fogok délután részeg férfiakkal találkozni, akik hazafelé támolyognak, vagy esetleg egy másik irodába, ahol a nők további itallal és süteménnyel kínálják őket.
Úgy tűnik, a „kommunizmus” vagy a „szocializmus” üres retorikája a nők egyenlőségéről -- amelynek elég kevés eredménye látszott a mindennapi életben, hiszen általában a férfiak több fizetést kaptak ugyanazért a munkáért, mint a nők, és lettek főnökök akkor is, ha valamelyik női alkalmazott jobban megfelelt volna a pozícióra -- sem tudta kiküszöbölni a nőkből azt a beidegződést, hogy nekik kell vendégül látniuk a gratulálókat. Mert hiszen születésnapjukon is főznek a családjuknak és a vendégeknek. És más ünnepekkor is -- annak ellenére, hogy főállásban dolgoznak. Nagyanyáik és édesanyáik is így tettek, mire fel tehát a változás?
A nők a „szoci” rendszerben, szerintem ugyanúgy el voltak nyomva, mint a kapitalista társadalmakban. Hiszen például dolgozniuk kellett, nem nagyon volt más választásuk, hacsak nem tartoztak az elithez. Mint ahogy a kapitaluzmusban is dolgozniuk kell az anyáknak is, ha nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy otthon maradjanak porontyaikkal. Pedig nem kellene, hogy ez luxus legyen. Svédországban az állam fizetést ad azoknak az anyáknank és apáknak, akik otthon maradnak, és gyermeket nevelnek -- főállásban. Ha a svédek tudják, hogy a gyereknevelés a legnehezebb munka a világon, mások miért nem? Talán azért, mert máshol a politika területén és a közéletben férfidominancia uralkodik, Svédországban pedig nem. Az USA-ban az anyasági jó esetben három hónap, rosszabbikban három hét. Nem év, hanem hét és hónap! Ha valaki hosszabb ideig marad otthon, fizetetlen vagy szabadságot vesz ki -- vagy elveszíti állását.
De hol is tartottam?
Tehát nem vagyok biztos abban, hogy híve vagyok-e a nőnapnak, vagy sem. A nőknek minden nap járjon tisztelet, nem csak évente egyszer! Vagy ha mégis kell a nőnap, akkor lehetne férfi nap is, mert hiszen a férfiak is dolgoznak, és sokat tesznek a családjukért, társadalmukért. Mint ahogy kell, hogy legyen Apák napja is – ami itt az USA-ban ugyanolyan ünnep, mint az Anyák napja. A gyermekek általában valami jobb étterembe viszik el édesapáikat, vagy esetleg baseballra vagy más sporteseményre. -- Happy Father’s Day, Daddy – mondják, és koccintanak egy pohárka Martini-vel vagy borral.
Mégis lehet, hogy jó az, ha van egy nap, amikor kénytelenek vagyunk odafigyelni a nőkre a rohanó stílusú életünkben. Mert a tisztelet és szeretet, ami nem kerül kifejezésre, annyi, mintha nem is létezne. Happy International Women’s Day-t kívánok tehát minden kedves nőnek innen, Brooklyn-ból!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Monday, March 06, 2006
Washingtoni kirándulás 1.
Az Amerikai Egyesült Államok fővárosa a Kapitóliumon, a Washington és Lincoln elnökök emlékművein, és a Fehér Házon kívül rengeteg múzeumot is kínál a látogatók számára. A Smithsonian Institution-hoz több ismert múzeum tartozik, többek között az Amerikai Indiánok Múzeuma is (National Museum of the American Indian --www.americanindian.si.edu).
A múzeum épülete homok színű, adobe stílusú, leszámítva, hogy többemeletes. Kerekített vonalaival a természet „építményeire” emlékeztet. Még mielőtt belépnénk, a természet négy eleme fogad bennünket: köveken csobogó víz, tűz, fák és a nagy, több ezer éves kőbálványok, amelyeket Kanadából hoztak ide, hogy a nagyapáinkra emlékeztessenek bennünket. A bálványokat, miután elhelyezték őket a bejárattal szemben, beavatták, és a látogató is, aki nem siet befelé annak ellenére, hogy kint hideg van és szemerkél az eső, is hasonló beavatáson vehet részt, ha figyelmes. A műtavacskán két vadkacsa úszkál. A tűznél két férfi lazacot süt, amelyet később szétosztanak a vendégek között.
A bejárati ajtón túl egy félkör alakú helyiségbe lépünk, melynek közepén, egy süllyesztett színpadon, „indiánok” dobolnak, énekelnek és táncolnak. A kör körüli lépcsőfokokon sok-sok látagó foglal helyet, és a mikor az idiánok az utolsó tánc alkalmával felkérik a közönséget, hogy csatlakozzon, nem kell kétszer mondani. Megtelik a kör, körbejár a tömeg a dobok ritmusára.
A földszinten a gyülekezőhely-színpadon kívül még a múzeum egyik boltja, és az étterem foglal helyet. A bolt méregdrága gyönyörű edényeket és textíliákat kínál. Az étterem, nem véletlenül, négy részre van osztva – az északi, déli, keleti és nyugati indiánok ételeit külön kis büfék kínálják. Minden friss és nagyon finom. Evés közben, az ablakokon keresztül a köveken csobogó vízre tévedhetnek a szemek.
Naponta többször gyülekeznek a látogatók a kör közelében, hogy egy „indián” idegenvezetővel egy kb. egyórás körútra induljanak. A mi vezetőnket, egy középkorú hölgyet, Shirley-Cloud-nak (Felhőnek) hívják. A fején egy mikrofon, a hasára pedig egy hangszóró van csatolva, hogy mindenki jól hallja. Vállán egy kis vászonszatyor, amelyből néha ki-kivesz dolgokat, hogy illusztrálja, amiről beszél.
--Mit gondolunk, mit találtak a munkások, amikor a múzeum helyén az alapokat kezdék ásni? -- kérdezi Shirley-Cloud. Indián edényeket, művészeti darabokat -- kiabálják a közönség soraiból.
-- Nem, nem, mondja a vezető. Fűzőket! Egy nyilvános ház állt itt réges régen. Hát nem érdekes, hogy kétszáz évvel ezelőtt a városatyák, akik egyben a kongresszus tagjai is voltak, egy bordélyházat egedélyeztek ilyen közel a kongresszus épületéhez? A közönség kuncog, többen összenéznek.
Ez az első olyan múzeum, fordítja komolyra a szót Shirley-Cloud, amely az indiánokról szól, és amelyet indiánok terveztek és rendeztek be. Nem a nyugati múzeumok mintáját követi, hanem az indián hagyományokat. Ezért vannak bálványok és fák, víz és lobogó tűz az épület előtt, és ezért van az, hogy az épület nem egyenes vonalakból áll. E hagyomány szerint, például minden épületbe és helyiségbe úgy kell belépni, hogy az óra járásának megfelelően menjünk. Csak így hozunk pozitív energiát oda, ahová belépünk. Ezért néha körbe kell járni a házat, vagy a szobát, mielőtt belépünk, vagy helyet foglalunk.
A színpad körüli bronzfalon különböző szimbólumok találhatóak, az egy állandó motívum viszont a vesszőé, amely a kosárfonóknak, a kosárfonás tradíciójának tiszteleg. A színpad süllyesztett és kerek -- a Földanyát (Mother Earth) szimbolizálja. A teteje kupolaszerű, közepén kör alakú üveg, benne egy csillag -- az Ég-apa (Father Sky) jelképe. Az üvegen keresztül bejön a fény -- az égi és a földi egyesül. Egy vékony, hosszúkás ablak látható az egyik falon. A napforduló idején, ha besüt a nap, a szembenlévő falon szivárvány látható, mondja Shirley-Cloud. A múzeumot az őszi napforduló idején nyitották meg: 2004. szeptember 21-én.
Egy igencsak „dizájnos” lifttel megyünk fel a második emeletre, ahol egy hullámzó fal mellett állunk meg. A falon rengeteg arc látható – fiatal, idős, nő, férfi.
-- Amikor gyerekeket kísérek a múzeumban -- mondja Shirley-Cloud --, mindig itt kezdünk. Megkérdezem tőlük: ezek közül az emberek közül melyik „indián”? És ők rámutatnak azokra a fényképekre, amelyeken az emberek fejdíszt, vagy hagyományos öltözéket viselnek. A többi nem „indián”, mondják, pedig mindenki „indián” ezen a falon. Még ez a kékszemű, szőke hajú hölgy is, aki cherokee származású. Mi is sokfélék vagyunk -- és az megnevezésünk sem egyforma.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Az Amerikai Egyesült Államok fővárosa a Kapitóliumon, a Washington és Lincoln elnökök emlékművein, és a Fehér Házon kívül rengeteg múzeumot is kínál a látogatók számára. A Smithsonian Institution-hoz több ismert múzeum tartozik, többek között az Amerikai Indiánok Múzeuma is (National Museum of the American Indian --www.americanindian.si.edu).
A múzeum épülete homok színű, adobe stílusú, leszámítva, hogy többemeletes. Kerekített vonalaival a természet „építményeire” emlékeztet. Még mielőtt belépnénk, a természet négy eleme fogad bennünket: köveken csobogó víz, tűz, fák és a nagy, több ezer éves kőbálványok, amelyeket Kanadából hoztak ide, hogy a nagyapáinkra emlékeztessenek bennünket. A bálványokat, miután elhelyezték őket a bejárattal szemben, beavatták, és a látogató is, aki nem siet befelé annak ellenére, hogy kint hideg van és szemerkél az eső, is hasonló beavatáson vehet részt, ha figyelmes. A műtavacskán két vadkacsa úszkál. A tűznél két férfi lazacot süt, amelyet később szétosztanak a vendégek között.
A bejárati ajtón túl egy félkör alakú helyiségbe lépünk, melynek közepén, egy süllyesztett színpadon, „indiánok” dobolnak, énekelnek és táncolnak. A kör körüli lépcsőfokokon sok-sok látagó foglal helyet, és a mikor az idiánok az utolsó tánc alkalmával felkérik a közönséget, hogy csatlakozzon, nem kell kétszer mondani. Megtelik a kör, körbejár a tömeg a dobok ritmusára.
A földszinten a gyülekezőhely-színpadon kívül még a múzeum egyik boltja, és az étterem foglal helyet. A bolt méregdrága gyönyörű edényeket és textíliákat kínál. Az étterem, nem véletlenül, négy részre van osztva – az északi, déli, keleti és nyugati indiánok ételeit külön kis büfék kínálják. Minden friss és nagyon finom. Evés közben, az ablakokon keresztül a köveken csobogó vízre tévedhetnek a szemek.
Naponta többször gyülekeznek a látogatók a kör közelében, hogy egy „indián” idegenvezetővel egy kb. egyórás körútra induljanak. A mi vezetőnket, egy középkorú hölgyet, Shirley-Cloud-nak (Felhőnek) hívják. A fején egy mikrofon, a hasára pedig egy hangszóró van csatolva, hogy mindenki jól hallja. Vállán egy kis vászonszatyor, amelyből néha ki-kivesz dolgokat, hogy illusztrálja, amiről beszél.
--Mit gondolunk, mit találtak a munkások, amikor a múzeum helyén az alapokat kezdék ásni? -- kérdezi Shirley-Cloud. Indián edényeket, művészeti darabokat -- kiabálják a közönség soraiból.
-- Nem, nem, mondja a vezető. Fűzőket! Egy nyilvános ház állt itt réges régen. Hát nem érdekes, hogy kétszáz évvel ezelőtt a városatyák, akik egyben a kongresszus tagjai is voltak, egy bordélyházat egedélyeztek ilyen közel a kongresszus épületéhez? A közönség kuncog, többen összenéznek.
Ez az első olyan múzeum, fordítja komolyra a szót Shirley-Cloud, amely az indiánokról szól, és amelyet indiánok terveztek és rendeztek be. Nem a nyugati múzeumok mintáját követi, hanem az indián hagyományokat. Ezért vannak bálványok és fák, víz és lobogó tűz az épület előtt, és ezért van az, hogy az épület nem egyenes vonalakból áll. E hagyomány szerint, például minden épületbe és helyiségbe úgy kell belépni, hogy az óra járásának megfelelően menjünk. Csak így hozunk pozitív energiát oda, ahová belépünk. Ezért néha körbe kell járni a házat, vagy a szobát, mielőtt belépünk, vagy helyet foglalunk.
A színpad körüli bronzfalon különböző szimbólumok találhatóak, az egy állandó motívum viszont a vesszőé, amely a kosárfonóknak, a kosárfonás tradíciójának tiszteleg. A színpad süllyesztett és kerek -- a Földanyát (Mother Earth) szimbolizálja. A teteje kupolaszerű, közepén kör alakú üveg, benne egy csillag -- az Ég-apa (Father Sky) jelképe. Az üvegen keresztül bejön a fény -- az égi és a földi egyesül. Egy vékony, hosszúkás ablak látható az egyik falon. A napforduló idején, ha besüt a nap, a szembenlévő falon szivárvány látható, mondja Shirley-Cloud. A múzeumot az őszi napforduló idején nyitották meg: 2004. szeptember 21-én.
Egy igencsak „dizájnos” lifttel megyünk fel a második emeletre, ahol egy hullámzó fal mellett állunk meg. A falon rengeteg arc látható – fiatal, idős, nő, férfi.
-- Amikor gyerekeket kísérek a múzeumban -- mondja Shirley-Cloud --, mindig itt kezdünk. Megkérdezem tőlük: ezek közül az emberek közül melyik „indián”? És ők rámutatnak azokra a fényképekre, amelyeken az emberek fejdíszt, vagy hagyományos öltözéket viselnek. A többi nem „indián”, mondják, pedig mindenki „indián” ezen a falon. Még ez a kékszemű, szőke hajú hölgy is, aki cherokee származású. Mi is sokfélék vagyunk -- és az megnevezésünk sem egyforma.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Subscribe to:
Posts (Atom)