Nőnap -- igen vagy nem?

Be kell vallanom őszintén, sosem szerettem a nőnapot. Ám, ha belegondolok…

…Szóval, a húsvét után talán ez volt számomra a legkevésbé kedvelt ünnep, amelyet úgy éreztem, végig kell szenvednem, és amelyet, miután külföldre költöztem, szívesen felejtettem el.

Emlékszem, gyermekkoromban a nők szenvicsekkek, süteménnyel és itallal kínálták a férfiakat, akik jobb esetben egy szál virággal, esetleg csokoládéval, rosszabb esetben pedig csak szóban köszöntötték őket. Csodálkoztam, miért nem a férifak vendégelik meg a nőket, ha egyszer nőnap van? Miért jelent még ez az ünnep is, ami állítólag a nőknek, nőkért van, plusz gondot és munkát pont nekik? Miért is? – gondolkodom tehát újra, sok év elteltével itt, New York-ban, ahol nincs nőnap, csak a nagyon baloldali szervezetek, egyének emlékeznek meg róla, de ezeknek a megemlékezéseknek semmi közük sincs ahhoz, amit én gyermekkoromban éltem meg március 8-án. Itt nem fogok délután részeg férfiakkal találkozni, akik hazafelé támolyognak, vagy esetleg egy másik irodába, ahol a nők további itallal és süteménnyel kínálják őket.

Úgy tűnik, a „kommunizmus” vagy a „szocializmus” üres retorikája a nők egyenlőségéről -- amelynek elég kevés eredménye látszott a mindennapi életben, hiszen általában a férfiak több fizetést kaptak ugyanazért a munkáért, mint a nők, és lettek főnökök akkor is, ha valamelyik női alkalmazott jobban megfelelt volna a pozícióra -- sem tudta kiküszöbölni a nőkből azt a beidegződést, hogy nekik kell vendégül látniuk a gratulálókat. Mert hiszen születésnapjukon is főznek a családjuknak és a vendégeknek. És más ünnepekkor is -- annak ellenére, hogy főállásban dolgoznak. Nagyanyáik és édesanyáik is így tettek, mire fel tehát a változás?

A nők a „szoci” rendszerben, szerintem ugyanúgy el voltak nyomva, mint a kapitalista társadalmakban. Hiszen például dolgozniuk kellett, nem nagyon volt más választásuk, hacsak nem tartoztak az elithez. Mint ahogy a kapitaluzmusban is dolgozniuk kell az anyáknak is, ha nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy otthon maradjanak porontyaikkal. Pedig nem kellene, hogy ez luxus legyen. Svédországban az állam fizetést ad azoknak az anyáknank és apáknak, akik otthon maradnak, és gyermeket nevelnek -- főállásban. Ha a svédek tudják, hogy a gyereknevelés a legnehezebb munka a világon, mások miért nem? Talán azért, mert máshol a politika területén és a közéletben férfidominancia uralkodik, Svédországban pedig nem. Az USA-ban az anyasági jó esetben három hónap, rosszabbikban három hét. Nem év, hanem hét és hónap! Ha valaki hosszabb ideig marad otthon, fizetetlen vagy szabadságot vesz ki -- vagy elveszíti állását.

De hol is tartottam?

Tehát nem vagyok biztos abban, hogy híve vagyok-e a nőnapnak, vagy sem. A nőknek minden nap járjon tisztelet, nem csak évente egyszer! Vagy ha mégis kell a nőnap, akkor lehetne férfi nap is, mert hiszen a férfiak is dolgoznak, és sokat tesznek a családjukért, társadalmukért. Mint ahogy kell, hogy legyen Apák napja is – ami itt az USA-ban ugyanolyan ünnep, mint az Anyák napja. A gyermekek általában valami jobb étterembe viszik el édesapáikat, vagy esetleg baseballra vagy más sporteseményre. -- Happy Father’s Day, Daddy – mondják, és koccintanak egy pohárka Martini-vel vagy borral.

Mégis lehet, hogy jó az, ha van egy nap, amikor kénytelenek vagyunk odafigyelni a nőkre a rohanó stílusú életünkben. Mert a tisztelet és szeretet, ami nem kerül kifejezésre, annyi, mintha nem is létezne. Happy International Women’s Day-t kívánok tehát minden kedves nőnek innen, Brooklyn-ból!


Megjelent a www.baratno.com oldalon.