Facebook Fikcio

A Facebook

Mark Zuckerberg 1984. május 14-én született New York állam Dobbs Ferry városában, jelenleg a kaliforniai Palo Altóban lakik. Édesanyja pszichológusként dolgozott, de később otthon maradt három gyerekével és apja fogorvosi rendelőjét vezette. A család jómódúnak számított. Mark Zuckerberg Facebook-profilján egy Einstein- és egy Picasso-idézet található, majd egy mondat magáról: „Nyitottabbá próbálom tenni a világot.” Ezen a közösségi hálón majdnem egymillió barátja van, mégis az a hír járja róla, hogy magányos ember.

Ez a 26 éves fiatalember a nyugati világban nemcsak azért érdekes, mert ő találta ki és indította el a Facebook című internetes oldalt, amelynek mára, hat év elteltével félmilliárd aktív felhasználója van, vagy azért, mert cége által Zuckerberg a világ legfiatalabb milliárdosa, hanem mert radikálisan megváltoztatta a világháló használatának módját.

A Facebook ma már Szlovákiában sem ismeretlen. Mint azt magam is tapasztalom, az elmúlt egy évben egyre több európai ismerősöm talál meg és kéri, hogy vegyem fel virtuális barátaim közé. A Facebook ugyanis egy nagyon egyszerű ötleten alapul: a digitális forradalom előtt az amerikai egyetemek évente adtak ki egy nyomtatott könyvet, a Facebookot („face” magyarul „arc”, „book” magyarul „könyv”), ahol a diákok fényképei mellett ott voltak az alapadataik is. Az elején, mint a nyomtatott verzió, az internetes Facebook is csak egy-egy egyetem diákjait kötötte össze. Harvard volt az első, mivel Zuckerberg ott tanult, amikor az oldalt kitalálta. Később a többi elit amerikai egyetem is csatlakozott, így amikor 2006-ben felvételt nyertem a Columbia Egyetemre, kötelező volt megnyitnom a Facebook-profilomat, hogy általa napi kapcsolatban tudjak lenni az osztálytársaimmal és tanáraimmal. Ekkor még csak azok válhattak az oldal használóivá, akiknek volt egyetemi e-mail címük (tehát diákok és tanárok). Mára már bárki csatlakozhat, és az én facebookos barátaim között is megtalálható a 12-éves csehországi rokonomtól az édesanyámig sok mindenki.

A Facebook nem az egyetlen szociális hálózat, és – az USA-n és Európán kívül – nem is a legnépszerűbb. Néhány helyi kezdeményezéshez, például a magyarországi iwiw-hez képest azonban sokkal dinamikusabb, interaktívabb, globális és ezáltal vonzóbb. A Facebookra nemcsak fotókat és alapinformációkat lehet felrakni, hanem cikkeket, videókat lehet megosztani a baráti körrel (vagy bárkivel, aki a „falunkra” kattint, ez a különböző beállításokon múlik), és a baráti kör ezeket gyakran megvitatja, véleményezi, örömmel fogadja vagy elutasítja, illetve adja tovább saját baráti körének. Így tehát nemcsak hogy szemmel tarthatjuk azok életét (már amennyit megosztanak belőle a Facebookon), akikkel egyébként nem volnánk mindennapi szoros kapcsolatban, hanem olyan régi ismerősökkel is kapcsolatban lehetünk, akik egyébként rég kiestek az látókörünkből, mint például egykori alapiskolás osztálytársak, volt szomszédok, exszerelmek stb. Az amolyan messze földön élő világpolgárnak, mint amilyen én is vagyok, egy ilyen virtuális hely, ahol pozsonyi, nagymegyeri, budapesti, tajpeji, sydneyi és londoni barátaimmal is könnyen tarthatom a kapcsolatot, aranyat ér. Emellett a Facebook állandóan fejlődik. Nemrég egy Kérdések nevű szolgáltatás jelentkezett be a profilomon, ezen a héten a barátok között kis csoportokat alakíthatnak ki a felhasználók, és az egyes csoportokkal külön-külön oszthatnak meg híreket, fotókat és egyebeket. Így megszűnik az eddigi öncenzúrázás problémája, ha például egy tanár nem szerette volna, ha volt vagy jelenlegi diákjai látnák, amit feltesz a facebookos oldalára.

A Facebook az emberek közötti elektronikus (internetes, virtuális) kapcsolat tartásmódját is megváltoztatta. Sokakkal passzív módon állunk kapcsolatban, mert megnézzük az új fényképeiket, elolvassuk a „falra” feltett jelentéseket az életükből, de nem feltétlenül reagálunk ezekre. (Hasonlóan, mint ha másod- vagy harmadkézből kapnánk információt barátainktól, rokonainktól.) Másokkal viszont gyakran válthatunk véleményeket, olvashatjuk azokat a cikkeket, amelyeket egyébként nem olvasnánk, láthatjuk, kit mi érdekel, min gondolkozik, megoszthatunk élményeket, tanácsot kérhetünk és adhatunk – és ez az aktív kapcsolattartás már nem idő- és térfüggő. Esetleg ezekből semmit sem teszünk, csak passzívan ülünk, mint a tévé előtt, és figyeljük, hogy mások, akik ezt közzéteszik a Facebookon, hogy élik életüket.

A Facebook annyira nyitott, amennyire a felhasználói többsége nyitott.

A Közösségi háló

A The Social Network című filmben Aaron Sorkin forgatókönyvíró és David Fincher rendező Zuckerberg egy bizonyos – bevallottan kitalált – változatát mutatják be. A film maga, szerény véleményem szerint, az idei év talán legjobb filmje. Pörgős, érdekes, magával ragadó, intelligens, vizuálisan és verbálisan is kimagaslóan jó. Sorkin sorai olyan gyorsasággal törnek ki a színészek szájából, hogy a néző csak kapkodja a fejét (fülét). Zuckerberg nem működött közre a film készítésében, sem Ben Mezrich Véletlen milliárdosok című könyvén, amely alapul szolgált Sorkin forgatókönyvéhez. A színészek nem találkoztak azokkal, akiket a filmben alakítanak (kivéve Justin Timberlake-et, aki találkozott Sean Parkerrel).

A film története viszont valós eseményeken és bírósági jegyzőkönyveken alapul. Mielőtt Zuckerberg kitalálta volna azt a weboldalt, amelyből később a Facebook kialakult, három Harvard-diák kereste őt meg azzal az ajánlattal, hogy tervezzen meg az ő ötletük alapján egy elit harvardi közösségi hálót. Zuckerberg, aki állítólag sértőnek érezte, hogy barátaival ellentétben nem kapott meghívást bizonyos elit harvardi klubokba, először igent mondott, majd amikor, továbbfejlesztve az ötletet, saját weboldalán kezdett el éjjel-nappal dolgozni, tulajdonképpen félrevezette a három másik diákot, amikor néhány hétig halogatta a Harvard Connection című hálózat beindítását, és csak amikor elindította saját oldalát, mondott nekik végleg nemet.

A három megbízó, a Winklevoss testvérek és Divya Narendra, később beperelte Zuckerberget, és bár Zuckerberg a mai napig azt állítja, hogy a Facebook saját ötletén alapult és a Harvard Connectiontől semmit sem kölcsönzött és egészen más hálózatot hozott létre, a felperesekkel megegyezett és 65 millió dollárt fizetett nekik azért, hogy ne kerüljön bíróság elé az ügy. Sorkin filmje szerint Zuckerberg azért fizetett, mert a felperesek egy per során könnyen arrogáns és nem rokonszenves figurának állítanák be Zuckerberget, amihez a fiatal programozó saját maga kreált tömérdek bizonyítékot e-mailjei és csetjei által.

Zuckerberget egy volt üzlettársa is beperelte. A film szerint a Facebook cég első üzletvezetője, Eduardo Saverin, az első befektető, aki az elején a cég minden költségét állta, majd később konfliktusba került Zuckerberggel, mert míg Saverin azonnal reklámot szeretett volna eladni a Facebookon, Zuckerberg az oldalt tisztán akarta tartani. Saverint – aki a Napster feltalálója és a néhai szélhámos Sean Parkerrel is konfliktusba került – Zuckerberg a végén kijátszotta a cégből. (Parker később lemondott minden tisztségéről, amikor drogfogyasztás miatt letartóztatták.) Saverin és Zuckerberg ugyancsak peren kívül egyeztek meg, az összeget nem hozták nyilvánosságra.

A film szerinti Mark Zuckerberg egy magának való és magányos zseniális szoftverprogramozó, aki úgy találta ki a Facebook alapjául szolgáló weboldalt, hogy amikor akkori barátnője, Erica szakított vele, bosszúból írt egy olyan programot, amely által a harvardi diákok rangsorolhatták a fiatal diáklányokat. Az enyhén ittas állapotú Zuckerberg először illegálisan feltört néhány harvardos weboldalt, onnan letöltötte a diáklányok fényképeit és adatait, ezeket feltöltötte saját szerverére, megírta a rangsoroló programot, és eközben minderről blogozott is, élőidőben. A rangsoroló weboldal olyan nagy számú látogatót fogadott az első éjszaka alatt, hogy a harvardi szerver összeomlott.

Zuckerberget különféle bizottságok elé citálták, ahol a 19 éves diák nem éppen megbánó módon nyilatkozott tetteiről. (A cyberbiztonsági embereknek például azt mondta, esetleg megköszönhetik neki, hogy illegális behatolásával rámutatott a harvardi rendszer gyenge pontjaira.) A cég növekedésének köszönhetően Zuckerberg egy nyárra Harvardból Kaliforniába költözött, majd ott is maradt és nem fejezte be harvardi tanulmányait.

A történet többi része közismert. A Facebook elit amerikai egyetemi hálózatból egy nyitott világhálózattá változott. Zuckerberg azóta megbánóan nyilatkozott korábbi tetteiről. Fiatal volt és hibázott. Mára a 26 éves fiatalember, aki egyébként ugyanúgy öltözik, mint egyetemista korában (szürke póló, farmer, tornacipő), egy birodalom vezetője. Barátnőjével egyszerű kis lakásban él, és amikor összeköltöztek, szétosztogatták azokat a konyhai eszközöket, amelyekből két darabjuk lett. Nincsenek hóbortjai. Mindennap munkába jár, és naponta több órát dolgozik saját programozóival új facebookos ötleteken. Megtanulta, hogy olyan embereket kell alkalmaznia cégében, akik jobb kommunikátorok, mint saját maga. A jelek szerint még mindig szereti, amit csinál – a Facebook még mindig a legfontosabb dolog az életében, de megértette a pozitív PR szerepét is: a róla negatív képet sugalló, Közösségi háló című film premierjével egy időben százmillió dollárt ajándékozott egy New Jersey-i iskolai körzetnek.

Egy közelmúltban adott interjúban Zuckerberg kifejtette, nem kíváncsi az Aaron Sorkin-féle Mark Zuckerbergre, és nem fogja megnézni a filmet. Azt viszont bizonyára tudja, hogy az ötszázmillió Facebook-felhasználó közül sokan azzal az érzéssel jönnek majd ki a moziteremből, hogy ismerik az igazi Facebook-feltalálót.

xxxxxxx

The Social Network (A közösségi háló). Amerikai film, 2010. Rendező: David Fincher; forgatókönyvíró: Aaron Sorkin; zeneszerző: Trent Reznor; operatőr: Jeff Cronenweth; producer: Dana Brunetti, Ceán Chaffin; vágó: Kirk Baxter, Angus Wall. Szereplők: Jesse Eisenberg (Mark Zuckerberg); Justin Timberlake (Sean Parker); Andrew Garfield (Eduardo Saverin); Rooney Mara (Erica); Rashida Jones (Marylin Delpy); Caleb Landry Jones (diákszövetségi tag); Brenda Song (Christy Lee); Joseph Mazzello (Dustin Moskovitz); Malese Jow (Alice); Max Minghella (Divya Narendra); Barry Livingston (Mr. Cox).

The Fantastic Mr. Fox

Azt hiszem, ha élne, Roald Dahl elégedett volna híres gyerekkönyvének Wes Anderson általi filmvászonra vitelével. Igaz, rácsodálkozna egy szereplőre és egy érdekes új sportjátékra, amelyek nincsenek benne az általa írt történetben, de talán megbocsátaná az amerikai rendezőnek és Noah Baumbach írótársának, hogy művét egy kicsit a magukévá tették.

Fox (Róka) úrral fiatal házas korában ismerkedünk meg, amikor feleségével épp egy tyúklopó expedícióra indulnak. Amikor a kaland végén rájuk esik a csapda, Fox asszony, aki e pillanatot használja ki arra, hogy közölje férjével: terhes, megígérteti férjével: ha ebből a kalandból élve jutnak ki, többet nem fog háziállatokat lopni.

Hogy a fiatal rókapár miképp ússza meg a kilátástalannak tűnő helyzetet, nem tudni, de a következő jelenetben, két évvel (12 rókaévvel) később Fox úr már újságírással keresi kenyerét, van egy 12 éves fia és egy lakáskája. Kis konyhájában olvassa a rókanapilap ingatlanrovatát. Arról álmodozik, hogy egy nagyszerű házat vesz magának a jelenlegi odúja helyett. Ne feledd, a rókáknak jó okuk van odúban lakni, inti Fox asszony, de Fox úr rá se hederít, és ügyvédje tanácsa ellenére is megveszi az egy fa belsejében található luxuslakást.

Hamar kiderül, Fox úrnak miért tetszett meg a ház – szemben található ugyanis a három undok gazdag ember birtoka. Az alacsony Boggisnak tyúkfarmja van, a kövér Bunce-nak, kacsa- és libafarmja, az alkoholista Beannek pedig almalégyára. Fox úr titkos tervet kezd szövögetni, és az éj leple alatt két cinkostársával pimaszul meglopják a három gazdag embert…

Harmincmillió dollárba és több mint kétévi munkába került, mire ez a bábfilm létrejött. Az úgynevezett stop-motion animációs módszerrel készült filmet húsz bábos készítette, 61 920 fényképből áll, amelyeket a rendező úgy rakott sorrendbe, hogy azok bámulatos, majdnem folyamatos mozgás illúzióját keltik a vásznon. Ötszáz bábut és tömérdek kelléket gyártottak, ráadásul ezeket hatféle nagyságban, hogy a közeli és távolabbi, valamint az egészen távoli képeket is egyformán jól lehessen fényképezni. A kacsacombot falatozó kövér ember arca pirospozsgás, az alkoholistáé hamuszürke, és fekete karikák vannak a szeme alatt. A rókák és más állatok pofija a közeli képeken valódi állatszőrrel borított, bőrük ausztrál kengurubőrből származik. Fox úr kordbársony öltönye Wes Anderson egyik elhasznált öltönyének vásznából készült. Az öltöny és a többi állat öltözékének szabása és stílusa a filmben a helyzeteknek és koruknak megfelelően változik. Fox úrból tizenöt verzió létezik. A lakásban minden tárgy a helyén van. Az utcán kandeláberek, a szupermarket polcain az áru. A bábok és kulisszák részleteikben tökéletesek. Minden kép minden négyzetmillimétere át lett vizsgálva, mielőtt bekerült a filmbe. Az egyik hat másodperces rész, amely utcai jelenetet ábrázol némi füsttel, két nap munkájába került.

Anderson nemcsak bábkészítőit és bábjátékosait, hanem a báboknak hangokat adó szupersztárjait is megizzasztotta. A Fox úrnak hangját kölcsönző George Clooney egy farm udvarán rohangált, amikor a filmben Fox úr egy farmon át vezető menekülése közbeni mondatait mondta magnóra. Ugyanígy kénytelen volt a földben lyukat ásni, és közben a feje fölött tartott mikrofonba beszélni, amikor egy ilyen jelenetet vettek fel. Clooney jó választás volt a férfi főszereplő hangjára, mint ahogy Meryl Streep búgó hangú Fox asszonya is találó. Sajnos, Clooney igencsak ismert hangjának köszönhetően azok számára, akik látták az Ocean-sorozat filmjeit, nem volt egyedi élmény, mert neki ott is hasonló a hanghordozása. Bill Murray, Willem Dafoe, Jason Schwartzman és Owen Willson is megszólalnak egy-egy állat hangján – amerikai akcentussal, miközben a három undok gazdag farmár angol akcentussal beszél.

A fantasztikus Fox úr könyv nem tartozott a szocialista tábor kedvenc gyerekkönyvei közé, így régiónkban talán sokak számára ismeretlen a történet. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy gyermek, tinédzser és felnőtt számára egyformán érdekes élmény lehet a film megtekintése, hiszen a történet vicces, szórakoztató, hőseinek fejlődése sokrétű.

A történet első olvasása lehet szó szerinti: annak, aki megszegi a szavát, aki kiáll a nagyhatalmak ellen, rámehet a bundája, de végül győzedelmeskedhet is. Második olvasatra azt is láthatjuk, hogy Fox úr boldogtalan, miután felesége megígérteti vele, hogy többé nem fog lopni. Lemondott arról, amit a legjobban szeretett, amiben jó volt, ahol sikerélmény érte, annak fejében, hogy családja legyen. Természetesen a feleség álláspontja is érthető, hiszen ki akarna olyan férjet, aki bármelyik este halálos csapdába eshet? Fox úr úgy gondolja, hogy egy nagyobb, szebb ház boldoggá teszi. Ez persze illúzió, a ház maga nem teszi boldogabbá. Az elétáruló csábításnak, a kaland gondolatának viszont nem tud ellenállni.

Társadalmi szinten is mérhetetlen következményei vannak Fox úr cselekedeteinek. Nemcsak önmagát, családját és beavatott ismerőseit teszi ki a gazdag emberek bosszújának, hanem a fa körül és alatta lakó állatokat. Az emberek az egész környéket felássák, mindent tönkretesznek, csak hogy elkaphassák a tolvajt. Egyszer csak mindenki menekülni kényszerül egy felelőtlen társuk miatt, otthonuk és minden kedves tárgyuk odaveszik.

Fox úr a történet legérdekesebb személyisége. Elegáns, flörtölő, vicces, okos és figyelmes. Önfejű, ötletgazdag és bátor, de vakmerő, önző és hazug is. Megértő férj és apa, de felelőtlen és kalandvágyó is egyben. Olyan emberi típus. Ugye ismerősen hangzik?

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Amerikai alom Vida modra

A dunaszerdahelyi születésű Vida Elvira Brooklynban, kényelmes, tágas terasszal kiegészített háromszobás lakásában meséli, hogy először 1995 nyarán járt az Egyesült Államokban, mégpedig egy ifjúsági táborban, ahol kézimunkát, makramét és gyöngyözést tanított

Az ottlét annyira megtetszett neki, hogy a következő nyáron ismét eljött két és fél hónapra, ugyanabba a táborba, 22 évesen. Mialatt elmondja, hogy ezután már az Államokban maradt, kislánya, az öt hónapos Lola hangosan belekiabál édesanyja szavaiba, aki közben az egyik lábával kis hintaszékét ringatja.
„Kitaláltam, hogy én vagy gazdagon, híresen, vagy okosan megyek haza Amerikából” – közli Elvira, és nagyot nevet. – Az okos változat volt számomra az elérhetőbb, így a táborban megismert gyerekeken keresztül találtam egy Long Island-i családot, akiknél bébiszitterként dolgoztam, és beiratkoztam az ottani egyetemre.”

Segíts magadon…

A pszichológia szakot négy év alatt végezte el, de mellette még marketinget és spanyolt is hallgatott. Az esti gyerekvigyázáson kívül az egyetem számítógépes központjában is dolgozott, takarított, ösztöndíjat nyert, és egy szponzor üzletember is támogatta anyagilag, így sikerült megoldania a drága amerikai felsőoktatásban való sikeres részvételt. Előrelátó ember lévén már az egyetem utolsó évében talált olyan munkát, amely a diákvízum lejárta után is lehetővé tette számára, hogy az Egyesült Államokban maradhasson. A New York-i cseh konzulátuson dolgozott adminisztrátorként hat éven át, vízumokat és más hivatalos dokumentumokat intézett. Közben a művelődést sem hanyagolta el: New York legjobb biznisziskolájában, a Városi Egyetemen elvégezte a humán erőforrás szakot. A felsőfokú mesterdiploma megszerzése után a New York-i Magyar Turizmusirodában volt két évig médiamenedzser.

Szerelem

Férjével, Geoff Schumannal 1995-ben ismerkedett meg, amikor mindketten ugyanabban a táborban voltak oktatók. Útjaik később elváltak: Elvira Long Islandon élt, tanult és dolgozott, Geoffrey pedig Washingtonban járt egyetemre, ahol pszichológiát és angolt hallgatott. 2001-ben Elvira egy londoni barátja fényképén látta meg újra Geoffot, aki épp ott kirándult. Elkérte az e-mail címét, kapcsolatuk másodszor is szerelemmé fejlődött, de ezúttal már nem váltak el útjaik.
2007. július 7-én kötöttek házasságot, amelyet Dunaszerdahelyen, ahova számos amerikai vendég is eljött, és New Jerseyben, ahol Geoff családja él, is megünnepeltek.
„Igazából mindig utazni szerettem volna, de idővel rájöttem, hogy ez az életstílus nem tartható fenn örökké, mert fontos, hogy az embernek legyen támasza a mindennapokban” – árulja el Elvira a házasságról, családalapításról szóló kérdésre. – Hat év után a kapcsolatunk megérett arra, hogy összeházasodjunk.”

Egyszerre két gyerek

Lola közben elaludt, és mellette ikertestvére, London is. A két gyönyörű gyermek látványa természetesen előhozza a kérdést, tervezték-e őket.
„Igazából nem terveztük be időre, de mindig tudtuk, hogy szeretnénk gyerekeket.” Hogy milyen rögtön egyszerre kettővel kezdeni, Elvira elárulja, az elején nagyon nehéz volt, és hogy az emberben gyakran felötlik a kérdés, vajon mit gondolt, amikor ilyesmire vállalkozott. „De minél nagyobbak, annál könnyebb velük, és minél jobban reagálnak a külvilágra, annál csodálatosabb arra ébredni reggel, hogy két fogatlan mosoly fogad. Akárhányszor fordul elő, ez mindig fantasztikus élmény. És mivel két gyermekünk van, mindkettőnknek mindig tele van a keze.”

Több kultúra

Egy kétnyelvű, két különböző kulturális hátterű pár együttléte sosem egyszerű, legalábbis az elején, és bizony Elvira emlékei szerint is majdnem vége lett a kapcsolatuknak, amikor Geoff először látogatott vele Dunaszerdahelyre. „Nagyon nehéz volt számára ekkora, hirtelen adagban megemészteni a kultúránkat, hiszen általában az ünnepekkor, karácsonykor megyünk haza, azok meg főleg az evésről szólnak” – mondja. – Geoff, aki mindig is figyelt arra, mit eszik, nem volt hozzászokva, sem felkészülve arra, hogy mindenki tömni akarja majd szerintük jobbnál jobb falatokkal és alkohollal, amit esetleg ő nem tart egészségesnek. Végül azzal sikerült kiküszöbölni az ilyen ellentéteket, hogy megbeszéltük, mi miért van. Az is nagyon bevált, hogy Geoff tud néhány magyar mondatot. Családi összejöveteleken az első tizenöt percben még próbál bekapcsolódni a beszélgetésbe, de később inkább kinyitja a magával hozott könyvet, és olvas.”

„Az elején nehezen szoktam meg, hiszen nemcsak hogy a nyelvet nem beszéltem, hanem
mint egyént sem értettek. Szerencsés voltam viszont, mert Elvira mindig mellettem állt, és fordított, általa sok mindent meg tudtam beszélni és érteni – meséli Geoff. Ma már Szerdahelyen is nyugodtan elmegy egyedül bevásárolni, vagy más alapdolgokat intézni. – A gyerekek szempontjából biztos nagy plusz, hogy két kultúrában és sok nyelv között nőnek majd fel” – teszi hozzá. A család nem vallásos, de a vallási és kulturális hagyományokat szereti megtartani, így lesz karácsonyfa, és hanukakor meggyújtják a menóra gyertyáit is.

Több nyelv

Elvira édesanyja, aki gyakran látogatja lányát Brooklynban is, a nyelvi nehézségek ellenére nagyon jó viszonyt alakított ki vejével. Az alapdolgokat Geoff meg tudja nevezni magyarul, és Elvira anyukája is igyekszik angolul kifejezni magát. Nem egyszerű ugyan, de megoldható. Azt, hogy a férj fogékony a magyar nyelvre, az is bizonyítja, hogy ha valamelyik gyerek sír, gyakran magyarul kérdezi: „éhes?”.
„Én szinte kizárólag magyarul szólok a gyerekekhez – magyarázza Elvira a család többnyelvűség-stratégiájának tervét. – Magyar meséket olvasunk, és magyar dalokat énekelünk. Mielőtt megszülettek volna, már magyar könyveket kaptunk ajándékba karácsonyra, mert azt kértem, és én is vásároltam néhányat. A férjem angolul beszélget velük, a nanny, aki hetente kétszer jár hozzánk, és az édesanyám magyarul. Szeretném, ha később szlovákul is megtanulnának. A többnyelvűség nagyon fontos számomra, ezt feltétlenül szeretném átadni a gyerekeimnek is, hiszen olyan lehetőségeket kaptam általa az életben, amit másként nem tudtam volna kihasználni. Például a cseh konzulátuson sem dolgozhattam volna, ha nem tudok szlovákul, és lehet, hogy nem tudtam volna itt maradni, mert a magyar nagykövetségen hiába próbálkoztam.”

A bájos kis gyerekszobából előkerülnek az említett könyvek: a Gőgös gúnár Gedeon, Őze néni meséi, a Pöttyös Panni, és néhány cseh is, Krtek és társai. Lola és London szeme felragyog, amikor anyukájuk elkezdi énekelni a Pumuklit és Vukot, a Micimackót és a Fürdőző kislányt. Néha az apuka is besegít, mert a Cirmos cica, haj kezdetű mondókát már ő is tudja kívülről. Arra a kérdésre, nem fél-e attól, hogy valamiről lemaradhat azáltal, hogy Elvira és a gyerekek majd magyarul beszélnek egymással, Geoff mosolyogva válaszol: „Egyáltalán nem. Sőt, remélem, hogy lesznek olyan dolgok, amelyekről kizárólag magyarul akarnak majd beszélni, és csak a feleségemmel. Például amikor zsebpénzt kérnek.”

Miért Lola, miért London?

A gyerekek nevéről elég hosszas tárgyalás folyt születésük előtt. A Lola név mindig is tetszett Elvirának, így amikor kiderült, hogy egy kislányuk és egy kisfiuk lesz, a lányét könnyű volt kiválasztani. Tekintettel Geoff családjára, arra a zsidó szokásra, hogy a születendő gyerek nevének a kezdőbetűje megegyezzék egy közel álló elhunyt rokonéval, az L is adott volt. Azt is figyelembe vették, hogy könnyen és helyesen kiejthető nevek legyenek mind angol, mind magyar és szlovák nyelvterületen. Így esett a választásuk Londonra. Amerikai szokás szerint középső nevük is van a gyerekeknek, mégpedig a Vida, mely Elvira vezetékneve, és spanyolul életet jelent.
Az utazásra vonatkozó tervek akkor most eltolódnak? – kérdezem a szülőket. „Geoff, aki már kilenc éve egy nemzetközi tanácsadói cégnél dolgozik, munkájából kifolyólag előfordulhat, hogy sor kerül néhány éves külföldi kiküldetésre, aminek mindketten nagyon örülnénk” – mondja Elvira. „Amíg a gyerekek kicsik, szerencsés volna egy európai országban élni, és remélem, ez sikerül is” – teszi hozzá Geoff.


Megjelent a Vasarnap magazinban.

Új cseh filmek bemutatója New Yorkban

A nyitó est alkalmával megtelt a Brooklyn Academy of Music mozirészének legnagyobb terme, és 272 néző várta Milos Forman legújabb filmjének vetítését. Jelen volt maga a legendás rendező is.

A Dobře placená procházka (Jól fizetett séta) Jiří Šlitr és Jiří Suchý zenés játéka, amelyet Ján Roháč eredetileg 1965-ben a prágai Semafor színházzal vitt színre, és Forman 1966-ban fekete-fehérben rögzítette, Jaroslav Kučera kameramunkája által, a Csehszlovák Tévé számára. A főszerepeket akkor Hana Hegerová, Eva Pilarová, René Gabzdyl, valamint a két szerző alakították. Ötven évvel később Formant a cseh Nemzeti Színház kérte fel, hogy rendezze újra a darabot. Forman két felnőtt fiát, akik a cseh színházi szférában dolgoznak, kérte meg együttműködésre. A darab 2007-ben nyitott, a belőle készült film idén került forgalomba.

Maga a történet egyszerű: Uli és Vanilka házassága kimerült, a férj a kádban alszik, a feleség a hajdani közös ágyukban. Válóperük előestéjén ügyvédjük meglátogatja őket kicsiny lakásukban. Közben becsönget a postás, aki egy táviratot hoz Vanilka számára. A liverpooli nagynéni írja, hogy egymillió fontot hagy hagyatékul Uli és Vanilka gyermeke számára. Csakhogy gyermek – az nincs. Egy idő után a nagynéni is megjelenik, és a postás is vissza-vissza tér, mindig új távirattal a kezében. Forman szerint az akkori cenzorok többek között azért engedélyezték a darabot, mert a felszínen a kapitalista társadalom materializmusáról, kapzsiságáról szól. Nem mintha a mi „szocialista” társadalmunkban az emberek nem lettek volna kapzsik és nem jelentették volna fel szomszédjukat egy kis anyagi előnyért. Titokban mindenki egy gazdag liverpooli nagynénire vágyott, akkoriban és most is.

Mai szemmel nézve sem a történet, sem a zene nem igazán izgalmas, viszont kiállta az idő próbáját a szövegkönyv, és az, aki nem érti a cseh nyelvet, nehezen tudja élvezni a darabot. A színdarab filmre rögzítésének hátulütője – miközben fantasztikus, hogy ily módon a darab megmarad az eljövendő generációk számára, és azok is megtekinthetik, akik sosem jutnának el a színházba –, hogy közel hozza azt, amit a nézőtérről messziről látnánk: a homlokhoz tapasztott mikrofont, az izzadságot, a térdtapaszt stb.

Az eredeti színészgárdából már csak Jiří Suchý maradt meg, aki újra a postást játssza, és mivel ötven évvel idősebb, az a jelenet, amikor a fiatal és gyönyörű Vanilka el akarja csábítani, még abszurdabb. Milos Forman a film után elmesélte, hogy a színészválogatás alatt New Yorkban volt (évek óta itt él), és itt nézte meg a prágai felvételeket. Elég nagy meglepetést váltott ki, amikor elutasította a csehek által ismert, sőt híres prágai musicalszínészeket, és helyettük két amatőrt választott: a pincérnő Tereza Hálovát a liverpooli nagynéni és a szerelő Petr Píšát az ügyvéd szerepére, akik ez ideig amatőr szinten énekeltek. Tereza Hálová különösen figyelemre méltó tehetség – énekhangja csodálatos, és nagyon magabiztosan mozog a színpadon. Formant a vonzó külsején kívül benne az fogta meg, hogy amikor elkezd énekelni, az érzelmek erőteljesen jelennek meg az arcán.

Forman azt is elmesélte, hogy amikor tízéves volt, bátyja, aki akkor már egy vándorszínháznál dolgozott, elvitte a kulisszák mögé. A kis Milos imádta nézni a színésznőket, ahogy öltöznek és sminkelik magukat, amolyan istennőket látott bennük. Később felfigyelt arra, hogy az istennők egy alacsony, kövérkés, kopasz férfira néztek áhítattal, mintha ő lenne a színésznők istene, és megkérdezte bátyját, ki ez az ember. Hát a rendező, hangzott a válasz. Forman ekkor döntötte el, hogy ő is rendező szeretne lenni.

Ki tudja, Marie Procházková mikor és miért döntött úgy, hogy filmrendező lesz. Az biztos, hogy nem akart beilleszkedni családja irodalmi miliőjébe, így animációt tanult a prágai FAMU-n, végül mégis játékfilmeket is forgat.

A Kdopak by se vlka bál (Ki félne a farkastól) című filmbe Procházková eredetileg több animációs részt tervezett, de mivel ezek sokkal többe kerültek volna, mint amennyit költségvetésként össze sikerült hozni, maradt a nagyrészt játékfilm, apró animációs betétekkel.

Az ötéves Terezka, filmünk főszereplője, nagyon kedveli a Piroska és a farkas című mesét, és az óvodában mindent megbeszél legjobb barátjával, Simonnal. Simon szerint, aki bátyja által jól értesült óvódásnak számít, a Földön sok földönkívüli él, és ezeket többek között úgy lehet megkülönböztetni, hogy ha megvágják magukat, nem véreznek, ezenkívül nem esznek, és aludniuk sem kell sokat. Terezka elkezdi figyelni a szüleit, és érdekes jeleket vesz észre. Az is foglalkoztatja, vajon a kórházban, amikor született, nem keverték-e össze őt esetleg egy más kisbabával, és egyre csak kérdezgeti anyukáját, vajon biztos-e abban, hogy ő tényleg az ő lánya, hiszen nem is nagyon hasonlítanak egymásra. Kiderül, Terezkának jó oka van a gyanakvásra. De a vége jó, és így minden jó. A film izgalmas, eredeti, szépen fényképezett, és többek között azt az örök kérdést feszegeti, vajon az-e az „igazi apa” aki a gyermek biológiai apja, vagy az, aki felnevelte és akivel jó viszonya van.

Procházková a vetítés után elmondta, hogy a főszereplő kislányt, a csodálatos Dorotka Dědkovát, Simon (Matouš Kratina) által találták meg. Simont a kameraman fedezte föl a dokumentumfilm forgatásakor, és édesanyja, amikor hallotta, hogy a kislány főszerepét még nem töltötték be, ajánlotta, hogy Simonnak bizony van egy nagyon jó barátnője az óvodában, aki nagyon jó lenne a szerepre. A rendezőnő nemigen vette komolyan az anyukát, de amikor Dorotka belépett az ajtón, világos volt, hogy csak ő játszhatja a szerepet.

A szülőket alakító pár típusként ellenkezőleg lett válogatva, hiszen a tévéből jól ismertek mindketten, és ott alapvetően más karaktereket játszanak. Jitka Čvančarová kiválasztásánál nemcsak az játszott szerepet, hogy a néző értse, miért forog e körül a nő körül a világ, ha belép egy terembe, hanem az is, hogy el tudja énekelni az operarészletet, amely a filmszerepből adódik.

Procházková, aki a forgatókönyvet is írta, maga is, amikor talán ötéves volt, meg volt győződve arról, hogy anyukája földönkívüli, és addig kínozta anyját azzal, hogy biztos-e benne, hogy ő a lánya, hogy az anya végül azt mondta neki, a szemeteskukáknál találták őt. Ezt a mondatot a filmen is felhasználta.

A forgatás közben az akkor hétéves Dorotkának mind a négy első foga kiesett, így a film végén egy fogorvosnak is köszönetet mond a stáb. Három másik orvos neve is rákerült a stáblistára, mert a rendezőnő mindkét szemét műteni kellett a forgatás alatt. Ezenkívül a hangmérnök átmenetileg megsüketült, így neki fül-orr-gégészre volt szüksége, a zeneszerzőnek pedig állandóan zúgott a füle.

Kedvesnek és egyedinek mondható Pavel Koutecký dokumentumfilmje is, amelyet Václav Havelről forgatott 1993-tól – (Koutecký) korai háláig, 2006-ig. A filmet Miroslav Janek fejezte be és mutatta be 2008 januárjában.

Aki Havel éltével foglakozó átfogó dokumentumfilmet vár az Občan Haveltől (Havel polgártárs), az csalódni fog. A kétórás film alatt megismerhetjük Havel különleges arckifejezéseit, hiszen a kamera sokszor nagyon közelről veszi volt elnökünket, de túl sok újat nem tudunk meg. Nem derül ki, mégis miért jelöltette magát cseh elnöknek másodszor is, hogyan alakult a Václav Klausszal vívott politikai harca, miként viselte felesége halálát, hogyan ismerkedett meg Dagmar Veškrnovával, és milyen gondolatokkal költözött ki az elnöki palotából. Látunk viszont több megbeszélést a legközelebbi kollégákkal, sok cigarettázást és sörözést, látjuk a Rolling Stones tagjait az elnöki palotában (akiknek tanácsod ad, melyik étterembe menjenek aznap vacsorázni), Bill Clintont a Redutában szaxofonozni, Jacques Chiracot Dagmarnak udvarolni és Miloš Zemant borovičkát kérni Haveltől (aki szó nélkül tölt neki).

Aki eddig nem sejtette, megbizonyosodhat arról, hogy Havel alapjában véve nagyon illedelmes ember, aki büszke arra, hogy egyszer – megtagadva önmagát – nem hívta meg Klaust a Redutába, bár Klaus jelezte, hogy szívesen menne. A következő képsorok a Redutában mutatják Havelt, Olgát, Madeleine Albrightot, Bill Clintont és Václav Klaust, így tehát világos, hogy Havel mégsem tudta megállni, hogy ne hívja meg legfőbb politikai riválisát. Azt is megtudhatjuk, hogy Havel szeret minden, számára fontos apró részletbe beleszólni, és minden hivatalos fellépés előtt elpróbálni a jelenetet (igazi színházi emberként) minden szereplővel (azzal a kisasszonnyal is, aki az egyik előadása közben letörölte számára a krétát a tábláról), hogy van véleménye az elnöki palotában levő székek és szónoki pultok esztétikai értékéről is, és ezt nem titkolja. („És akkor én ennél a csúnyácska szószéknél fogom elmondani a beszédemet? És a filharmonikusok ezeken a ronda székeken fognak ülni?”)

Érdekes lenne tudni, a drámaíró Václav Havelnek tetszett-e a Karamazovi című film. Petr Zelenka tavalyi alkotása egy valódi cseh színházi gárdát kísér el egy fiktív alternatív lengyelországi fesztiválra. Zelenka Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című drámáját szerette volna filmen megörökíteni, de Formannal ellentétben nem akarta a kameráit egy statikus színházi pódiumra szegezni. Így kitalálta, hogy a filmben Krakkóba utaztatja a csapatot, ahol a Nowa Huta acélgyárban fogják a darabot próbálni. (Igazából Csehországban forgatták a filmet.) A gyár néhány dolgozója (a valóságban lengyel színészek) figyeli a próbákat, és kiderül, az egyik munkás fia nemrég leesett az egyik állványról és most élet-halál között lebeg a helyi kórházban. A film így vegyíti a drámát az élettel.

Evald Schorm darabja és a nagyszerű színészi gárda (Dejvické divadlo), kitűnő kameramunkával (Alexandr Lurkala) élvezetessé és szórakoztatóvá teszi ezt az egyébként sötét és szomorú Dosztojevszkij-regényt. A regény szövegének főleg a párbeszédes része marad meg majdnem egy az egyben a drámában, a szöveg annyira erőteljes és magával ragadó, hogy még az „élettel” felhígítva sem veszít semmit erejéből.

Van Isten? – kérdezi Fjodor Karamazov két fiát. Az egyik, Aljosa, aki papnak készül, igennel, a másik, Ivan, az ateista filozófus, nemmel válaszol. Az állás tehát döntetlen.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Emlékeink

Az emberi emlékezet érdekes dolgokat tud művelni.

Az emberi emlékezet érdekes dolgokat tud művelni. Emlékszem, egyszer megkértem a mamámat, hogy keressen ki egy könyvet a könyvespolcomon. Baloldalon, a felső polcokon, kék bőrkötésben van, mondtam neki. Kiderült, hogy a könyv ugyan körülbelül a megadott helyen volt, de barna kötésben. Pedig megesküdtem volna, hogy sötétkék a borítója.

Az idős emberek általában nagyon jól emlékeznek arra, hogy ötven évvel ezelőtt hogyan és mit csináltak, de ha megkérdezzük tőlük, hogy ma milyen nap van, vagy tegnap mit ettek ebédre, arra már nem emlékeznek.

Érdekesnek tartom, hogy az utóbbi években az irodalom terén a memoárok váltak a legnépszerűbb, leggyorsabban terjedő új műfajjá. És persze, minél népszerűbbé váltak, annál több jelent meg belőlük. És minél több jelent meg, annál inkább előfordultak olyanok, akik, a nagyobb eladási számok érdekében, kitaláltak ezt-azt, amire aztán valaki rájött és a médiában lebukatta őket. Így ma tudhatunk többek között, kitalált holocaust memoárról, James Frey kitalációiról és egy kaliforniai női gang-tagról, aki középosztálybéli kényelemben írta „visszaemlékezéseit”.

Bennem mindig felmerül a kérdés, lényeges-e vajon, hogy amit olvasunk, az igaz-e? Ha a sztori jó, ha megszólít bennünket, számít-e, hogy egy fabrikált történetet olvasunk (ez is általában valamilyen megtörtént eseten alapul), vagy egy olyat, amiről a szerzője gondolja úgy, hogy igaz? (Természetesen nem non-fiction, történelmi könyvekről beszélek itt, hiszen azoknak szigorúan bizonyított tényeken kell alapulniuk.) Mert a személyes igazság relatív, pontosabban szubjektív. Két ember, ugyanabban a helyzetben, később két teljesen különböző történetet fog leírni, mert mindenki saját személyiségén keresztül észleli, éli át a történteket. És kinek lesz „igaza”? Van-e ilyen helyzetben „igazság”?

Valahogy így vagyok a novemberi emlékekkel is. Saját személyem által megszűrt emlékeim az elmúlt időszak általam írt fikciója. Az én életem története az a mítosz, amit saját magamnak mondok el újból és újból, és ebből hangos részleteket másoknak is, azért hogy tudjam, ki vagyok. Azok, akik régebben életem részei voltak, de ma már nincsenek velem, hozzátartoznak történetemhez, és emlékeimben olyan mozzanatokat válogatok, olyasmire emlékszem szívesen, ami beleillik ebbe a saját magam által kreált mítoszba. Hogy objektíve igaz-e, hogy esetleg mások is, akik jelen voltak, úgy élték-e meg, úgy emlékeznek-e, mint én – nem igazán fontos. Hogy létezzen egy ilyen mítosz, amibe az ember kapaszkodni tud, az viszont roppant fontos és nem baj, ha az évek során kissé átalakul, fejlődik.

Így emlékszem a dédnagypapámra, akinek csodálatosan, fától illatozott a műhelye, és aki kíméletlenü szidta a női sofőröket. A dédnagymamámra, aki nem volt hajlandó fülkészüléket használni, amikor már nem hallotta a körülötte zajló beszélgetés egyetlen szavát sem. A nagypapámra, aki akkor is ragaszkodott a napi cigaretta adagjához, amikor a családjának már nem volt mit ennie. Nagyon szerettem mindhármukat és ők is engem. Mostanra nem csak géneim részeivé váltak, hanem az életem narratívájává is.

Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Halloween 09

Eles kontrasztok

Halogatásban rendkívül jó vagyok – főleg ha valami különösen kellemetlen dologról van szó, például egy orvosi rendelő meglátogatásáról. Amióta a kilencvenes évek elején Pozsonyban rádöbbentem, hogy nem látom rendesen a közeledő busz számát, tudtam, szemüveget kellene hordanom. Ki is váltottam egyet, néhányszor feltettem, de fejfájást okozott, így feladtam. Rövidlátásom mindennapi életemben nem nagyon korlátozott: legfeljebb akkor vettem csak észre ismerőseimet, amikor már egészen közel voltak hozzám, és ha nem felejtettem el, messzelátót vittem magammal a színházba. (Ilyenkor úgy éreztem, egy igen elegáns és régi hagyomány őrzője vagyok. Persze lehet, hogy ez csak jól hangzó kifogás volt.)

Az idei rövidebb autós utazások során azonban, amikor párszor én voltam a „mitfahrer”, tudatosítottam, látásom olyannyira megromlott, hogy a nagy táblák feliratait sem vagyok képes elolvasni. Nincs mese, szemüveg kell! Majd ha lesz valami jó akció megfelelő keretekre… – adtam magamnak újabb haladékot.

Aztán egy reggel a metró bejáratánál felvettem a friss ingyenújságot, amelynek címlapján ott ragyogott az óhajtott kiárusításról szóló hirdetés. Nem akartam megvárni, amíg ismét halogatós kedvemben leszek, így még aznap, ebédszünetem alatt elmentem a megadott címre. A pici boltban egy nagy ázsiai férfi mosolyogva mutatott rá pont arra a keretre, amelyet elképzeltem magamnak. Feltettem, a kedves eladó, Lab megvizsgálta a szemem, átadtam a hitelkártyámat, és másnap – tízegynéhány év múltán – kezemben tartottam új szemüvegem. Lab kikísért a járdára, és buzdított, hogy tegyek pár lépést, majd kérdezgetett, nem szédülök-e. Búcsúzóul hozzátette: feltétlenül jöjjek vissza, ha nem érezném megfelelőnek.

A világ egyszerre élesebb lett. Hazafelé menet nem győztem csodálkozni, milyen messzire ellátok. New York hirtelen tele lett olvasandó feliratokkal, figyelmet követelő apróságokkal. De minden jóban van valami rossz is. Az utcán szembejövő emberek, a metrón velem együtt utazók arca hirtelen élesen közel került, és rájöttem, a rövidlátásnak az volt az egyik nagy előnye, hogy eltompította a nem éppen szép vonásokat, a pattanásokat, a ráncokat, a bőrszín elváltozásait, a foltot az ingujjon, a repedést a drága bőrtáskán és hasonlókat.

Felötlött bennem: visszamehetnék Lab üzletébe azzal, hogy sokkal jobb hasznát venném olyan szemüvegnek, amely segíti a messzi feliratok elolvasását, láttatja a leveleket a fákon, de ugyanúgy elhalványítaná a ráncokat meg a kellemetlen dolgokat, mint az én rövidlátó szemem. Aztán persze az is eszembe jutott, hogy ez vajon mit árul el rólam: hogy nem kívánok szembesülni az arcokon levő pattanásokkal, meg a ráncokkal, meg a foltokkal? Hogy látószervem csak előhívta azt a vonásomat, hogy inkább tudni sem akarok arról, ami kényelmetlen lehet számomra? Hogy én átvitt értelemben is szeretek rövidlátó lenni? A gondolatmenet nem tett jót az egómnak, amely azonnal magyarázni kezdte, miért nincs ez így. Noha nem volt könnyű felülkerekedni a két ellentmondó hangon, sikerült.

Van tehát szemüvegem. Felteszem, ha moziba, színházba megyek, vagy ha úton vagyok. Egyre ritkábban felejtem el magammal vinni, és mind gyakrabban nem észlelem az eleinte zavaró dolgokat. Úgy tűnik, az éleslátást is meg lehet szokni úgy, hogy az ember nem regisztrál mindent valamennyi alkalommal – mintha az agy kikapcsolná azt a részt, amely az elején új volt, és állandóan csak az újra koncentrál.

És ez így van jól. Nem mintha megártott volna azzal szembesülnöm, hogy esetleg agyilag elkényelmesedtem, és nem csupán optikailag lettem rövidlátó. Az új szemüveg nemcsak kifelé, a külvilág felé kényszerített másként látni, hanem befelé fordulva is.


Megjelent a Vasarnap magazinban.