Monday, July 06, 2009
Egy emberi hang
Hiába, én rádiós ember vagyok. Gyermekkoromban a konyhában mindig szólt a készülék. Hétvégén reggel mesét hallgattunk, délután rádiójátékot. Híreket reggel és délben, zenés összeállítást délután. Fejből fújtuk a csehszlovák, szlovák, magyar, osztrák meg mindenféle tiltott és zavart nyugati adó műsorainak közvetítési idejét, s teendőinket is úgy osztottuk be, hogy a kedvenc adásokat figyelemmel tudjuk kísérni. A televízió akkor még nem volt nagyon érdekes, most meg úgy tűnik, már nemigen az – de lehet, hogy ez csupán amiatt van, hogy mint ahogy vannak kutyás és cicás emberek, én rádiósnak tartom magam.
Emlékszem, amikor először léptem be a Magyar Rádió kapuján és át a Pagoda küszöbén, arra gondoltam, hogy egyszer itt szeretnék dolgozni. Szerencsémre teljesült a kívánságom. Roppant jó volt sok rádiós között végezni a munkámat.
New Yorkban is rádiós ember maradtam. Vasalás, fogmosás, takarítás vagy fürdés közben hallgatom a készüléket. Az itteni média világa kissé más, mint az otthonié, de van egy állomás, amelyet bármikor be lehet kapcsolni, mindig valami tanulságosat, humorosat, értékeset, elgondolkodtatót sugároz. Nagyrészt a hallgatók tartják fenn. Reklámok nincsenek, de néhány szponzor – mint például a magyar kulturális év pár érdekes eseménysorozata – üzenetét bemondja. Nem árul semmit, csak a saját kiváló műsorait.
Én évekig – amikor még gyermekek felügyeletével és más magánügyeinek az intézésével kerestem a kenyerem – a WNYC állomás adását füleltem napközben. Akkor nem volt annyi bevételem, hogy adakozhassak. Most, amikor a viszonylag jól fizetett munkaidőm alatt nincs módom hallgatni, küldök pénzt az adónak. Rendszeresen és örömmel. Mert reggelente, esténként és hétvégenként nálam még mindig szól a rádió.
A korral való haladás jegyében a WNYC műsorai ingyen letölthetők, és egy MP3-as lejátszóról, például a metrón vagy séta közben hallgathatók. A rádió weboldalán az élő adásokba kérdéseket lehet küldeni, kommentálni az elhangzottakat, így a telefonokon kívül a hallgatók hangtalanul, írásban is bekapcsolódhatnak a szerkesztésbe; s teszik is szép számban.
Persze nem volt ez mindig így. A National Public Radio (Nemzeti Nyilvános Rádió), e pénztelen és unalmas állomás a McDonald’s cég tulajdonosának özvegyétől kapott szép summából tudta kifejleszteni a nívós, modern és talán a BBC-hez is hasonlítható adót. De nagy különbség például a BBC-hez képest, hogy az NPR hálózathoz több száz USA-beli helyi állomás tartozik, amelyek fizetség ellenében sugározhatják egymás műsorait és az NPR-éit, amelyeket Washingtonban készítenek.
A WNYC a logójával ellátott ajándékokat ad azoknak, akik anyagilag támogatják. A metrón így gyakran összekacsintanak hallgatói, akiknél ugyanolyan sapka, táska vagy esernyő van.
De nemcsak a rádiós hangok fontosak az életben.
Ha sikerül elérnem a 7.16-os reggeli metrót, négymegállónyi szakaszon egy mély női orgánum hallható a hangszórókon keresztül. Évek óta ismerem és figyelem, hátha a vonatvezető-fülkék egyikéből meglátom kikukucskálni a hölgyet, aki ilyen korai órában is képes mosolyt varázsolni az álmos dolgozó ember arcára. Nyugodt tempóban közli a következő állomást, az átszállási lehetőségeket, figyelmezteti az utazókat, hogy ha elhagyják a szerelvényt, ne felejtsék magukkal vinni személyes holmijukat, aztán szép napot kíván. Semmi különös, és mégis. Ha majd – mint más vonalakon – itt is áttérnek az automata, gépi bemondásra, hiányozni fog, és nem csak nekem. Az élő emberi hangot, főleg ha ilyen megnyugtató és éteri, nem helyettesítheti semmi.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Emlékszem, amikor először léptem be a Magyar Rádió kapuján és át a Pagoda küszöbén, arra gondoltam, hogy egyszer itt szeretnék dolgozni. Szerencsémre teljesült a kívánságom. Roppant jó volt sok rádiós között végezni a munkámat.
New Yorkban is rádiós ember maradtam. Vasalás, fogmosás, takarítás vagy fürdés közben hallgatom a készüléket. Az itteni média világa kissé más, mint az otthonié, de van egy állomás, amelyet bármikor be lehet kapcsolni, mindig valami tanulságosat, humorosat, értékeset, elgondolkodtatót sugároz. Nagyrészt a hallgatók tartják fenn. Reklámok nincsenek, de néhány szponzor – mint például a magyar kulturális év pár érdekes eseménysorozata – üzenetét bemondja. Nem árul semmit, csak a saját kiváló műsorait.
Én évekig – amikor még gyermekek felügyeletével és más magánügyeinek az intézésével kerestem a kenyerem – a WNYC állomás adását füleltem napközben. Akkor nem volt annyi bevételem, hogy adakozhassak. Most, amikor a viszonylag jól fizetett munkaidőm alatt nincs módom hallgatni, küldök pénzt az adónak. Rendszeresen és örömmel. Mert reggelente, esténként és hétvégenként nálam még mindig szól a rádió.
A korral való haladás jegyében a WNYC műsorai ingyen letölthetők, és egy MP3-as lejátszóról, például a metrón vagy séta közben hallgathatók. A rádió weboldalán az élő adásokba kérdéseket lehet küldeni, kommentálni az elhangzottakat, így a telefonokon kívül a hallgatók hangtalanul, írásban is bekapcsolódhatnak a szerkesztésbe; s teszik is szép számban.
Persze nem volt ez mindig így. A National Public Radio (Nemzeti Nyilvános Rádió), e pénztelen és unalmas állomás a McDonald’s cég tulajdonosának özvegyétől kapott szép summából tudta kifejleszteni a nívós, modern és talán a BBC-hez is hasonlítható adót. De nagy különbség például a BBC-hez képest, hogy az NPR hálózathoz több száz USA-beli helyi állomás tartozik, amelyek fizetség ellenében sugározhatják egymás műsorait és az NPR-éit, amelyeket Washingtonban készítenek.
A WNYC a logójával ellátott ajándékokat ad azoknak, akik anyagilag támogatják. A metrón így gyakran összekacsintanak hallgatói, akiknél ugyanolyan sapka, táska vagy esernyő van.
De nemcsak a rádiós hangok fontosak az életben.
Ha sikerül elérnem a 7.16-os reggeli metrót, négymegállónyi szakaszon egy mély női orgánum hallható a hangszórókon keresztül. Évek óta ismerem és figyelem, hátha a vonatvezető-fülkék egyikéből meglátom kikukucskálni a hölgyet, aki ilyen korai órában is képes mosolyt varázsolni az álmos dolgozó ember arcára. Nyugodt tempóban közli a következő állomást, az átszállási lehetőségeket, figyelmezteti az utazókat, hogy ha elhagyják a szerelvényt, ne felejtsék magukkal vinni személyes holmijukat, aztán szép napot kíván. Semmi különös, és mégis. Ha majd – mint más vonalakon – itt is áttérnek az automata, gépi bemondásra, hiányozni fog, és nem csak nekem. Az élő emberi hangot, főleg ha ilyen megnyugtató és éteri, nem helyettesítheti semmi.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Friday, June 26, 2009
Egy kis zöld Toronto
Annak, aki ellátogat Kanada legnagyobb városába, bizonyára feltűnik, milyen sok biciklizőt lát az utcákon. Fiatalok, idősebbek, elegánsan és sportosan öltözöttek – minden korosztály és minden szociális réteg jelen van két keréken.
Engem a látvány gyermekkoromra emlékeztetett, hiszen a szoci világban csak keveseknek volt autójuk, és ha volt is, nem használták naponta, hiszen erre volt a kerékpár. Én is, a tanáraim is, a bolti eladók is, a szakács nénik is és az osztálytársaim is ezt használták. Nagymegyeren, a főtéri Centrum előtt valamikor növények virágoztak és bicikliállványok álltak, és rengeteg hozzájuk zárt bicikli. Ma a virágágyások helyett parkoló áll az üzletház előtt.
Nem így Torontóban.
A városközpontban, de azon kívül is, ahol sok ember megfordul (munka, bevásárlás vagy szórakozás végett), a város emblémájával ellátott bicikliállványok sorakoznak a járdán. A városi fejlesztési terv szerint 2012-re ezer kilométernyi bicikliút lesz Torontóban, azaz minden torontói lakos ötpercnyi távolságra fog lakni tőle. Már most több biciklikölcsönző működik a városban, és a kerékpártúrás térképek a könnyű, néhány órástól a több napos Ontario állambeli túrákig különböző nehézségi fokú kirándulásokat kínálnak.
De nem csak ettől remek „zöld” város Toronto. Azon az itt már természetesnek vett újrafelhasználói magatartáson kívül, hogy az üveget, a papírt és a fémhulladékot külön gyűjtik, 2005 óta a háztartásokat komposztgyűjtésre is ösztönözik. Ma félmillió háztartás vesz részt ebben a komposztálóprogramban. A háztartási hulladék egyharmada organikus, komposztálható, és ezt a „zöld szemetesládát” a város hetente üríti, míg a szeméttelepre szánt fel nem használható szemetet kéthetente. A városi hulladék egyharmadát tehát ingyen komposzttá változtatják, ezt aztán a városi parkokban használják fel.
Egy átlagos turistának is feltűnik, milyen sok park, fa és egyéb zöldterület van ebben a nagyvárosban. Azt viszont kevesen tudják, hogy e zöldterületek ráadásul 2004 óta permetmentesek. A város betiltotta a gyomirtók használatát a parkokban és gyepeken, mert arra a megállapításra jutottak, hogy ami megöli a bogarakat és növényeket, ráadásul rákkeltő, az árt a madaraknak és az embereknek is. Ha egy magánembert, golfpályamenedzsert vagy kertészt azon kapnak, hogy gyomirtó szert használ, ötezer dolláros büntetésnek néz elébe.
A turistának az is feltűnhet, hogy amikor a belvárosban el szeretné dobni az üres vizespalackját vagy a hot dogos papírtálcáját, egy háromrészes szemetesládával találja szembe magát. Komposztálható, újrafelhasználható, vagy szemétdobra való-e a kidobandó tárgy? A döntés meghozatala után az ember rálép a kis pedálra, mely felnyitja a láda tetejét, és civilizáltan, anélkül, hogy bepiszkolná a kezét, a megfelelő kukába helyezi a tárgyat.
Egyrészt tehát ösztönözni kell az embert arra, hogy szétválogassa a háztartási és irodai szemetet (például azzal, hogy a komposztálható, büdös szemétládákat hetente ürítik, míg a többit kéthetente), másrészt olyan feltételeket kell teremteni, hogy a hulladék szétválasztása könnyű legyen.
Budapesttel szemben, ahol mesterséges forgalmi dugókat terveznek a már létező, maguktól keletkező állandó forgalmi dugók mellé, Torontóban azt tervezik, hogy minél több biciklisúttal, évi tíz kilométernyi új járdával, valamint a gyalogosátkelők – visszaszámlálási kijelzőkkel és hangjelzéssel – biztonságosabbá tételével elősegítsék azt, hogy aki teheti, ne autóval járjon a városba. A tömegközlekedés kényelmes, tiszta, bárki számára megfizethető. A taxikat lassan hibridekre cserélik, és megjelentek az Eco Cabok, vagyis az ökológiai taxik, amelyeket egy erős lábú ember üzemeltet, kivéve ha dombnak felfelé kell menni, amikor is üzembe lép a feltölthető elem.
Természetesen Toronto sem tökéletes, hiszen itt is emberek laknak. Tavaly nyáron adták hírül a helyi újságok, hogy meglett a nagyarányú és egyre növekedő biciklilopás okozója. Egy Igor Kenk nevű szlovén állampolgárnál 2865 lopott kerékpárt találtak. A biciklibolt-tulajdonos Kenk egy biciklitolvaj bandát irányított, és amikor a rendőrök jól körülnéztek a város egyik legdrágább negyedében található lakásában, némi drogot is találtak. Hogy mit tervezett tenni a sok biciklivel? Arról nem szól a fáma. Lehet, hogy össze akarta gyűjteni és törmelékfémként leadni a városnak újrafelhasználásra.
Megjelent az Új Szó Szalon mellélketében.
Engem a látvány gyermekkoromra emlékeztetett, hiszen a szoci világban csak keveseknek volt autójuk, és ha volt is, nem használták naponta, hiszen erre volt a kerékpár. Én is, a tanáraim is, a bolti eladók is, a szakács nénik is és az osztálytársaim is ezt használták. Nagymegyeren, a főtéri Centrum előtt valamikor növények virágoztak és bicikliállványok álltak, és rengeteg hozzájuk zárt bicikli. Ma a virágágyások helyett parkoló áll az üzletház előtt.
Nem így Torontóban.
A városközpontban, de azon kívül is, ahol sok ember megfordul (munka, bevásárlás vagy szórakozás végett), a város emblémájával ellátott bicikliállványok sorakoznak a járdán. A városi fejlesztési terv szerint 2012-re ezer kilométernyi bicikliút lesz Torontóban, azaz minden torontói lakos ötpercnyi távolságra fog lakni tőle. Már most több biciklikölcsönző működik a városban, és a kerékpártúrás térképek a könnyű, néhány órástól a több napos Ontario állambeli túrákig különböző nehézségi fokú kirándulásokat kínálnak.
De nem csak ettől remek „zöld” város Toronto. Azon az itt már természetesnek vett újrafelhasználói magatartáson kívül, hogy az üveget, a papírt és a fémhulladékot külön gyűjtik, 2005 óta a háztartásokat komposztgyűjtésre is ösztönözik. Ma félmillió háztartás vesz részt ebben a komposztálóprogramban. A háztartási hulladék egyharmada organikus, komposztálható, és ezt a „zöld szemetesládát” a város hetente üríti, míg a szeméttelepre szánt fel nem használható szemetet kéthetente. A városi hulladék egyharmadát tehát ingyen komposzttá változtatják, ezt aztán a városi parkokban használják fel.
Egy átlagos turistának is feltűnik, milyen sok park, fa és egyéb zöldterület van ebben a nagyvárosban. Azt viszont kevesen tudják, hogy e zöldterületek ráadásul 2004 óta permetmentesek. A város betiltotta a gyomirtók használatát a parkokban és gyepeken, mert arra a megállapításra jutottak, hogy ami megöli a bogarakat és növényeket, ráadásul rákkeltő, az árt a madaraknak és az embereknek is. Ha egy magánembert, golfpályamenedzsert vagy kertészt azon kapnak, hogy gyomirtó szert használ, ötezer dolláros büntetésnek néz elébe.
A turistának az is feltűnhet, hogy amikor a belvárosban el szeretné dobni az üres vizespalackját vagy a hot dogos papírtálcáját, egy háromrészes szemetesládával találja szembe magát. Komposztálható, újrafelhasználható, vagy szemétdobra való-e a kidobandó tárgy? A döntés meghozatala után az ember rálép a kis pedálra, mely felnyitja a láda tetejét, és civilizáltan, anélkül, hogy bepiszkolná a kezét, a megfelelő kukába helyezi a tárgyat.
Egyrészt tehát ösztönözni kell az embert arra, hogy szétválogassa a háztartási és irodai szemetet (például azzal, hogy a komposztálható, büdös szemétládákat hetente ürítik, míg a többit kéthetente), másrészt olyan feltételeket kell teremteni, hogy a hulladék szétválasztása könnyű legyen.
Budapesttel szemben, ahol mesterséges forgalmi dugókat terveznek a már létező, maguktól keletkező állandó forgalmi dugók mellé, Torontóban azt tervezik, hogy minél több biciklisúttal, évi tíz kilométernyi új járdával, valamint a gyalogosátkelők – visszaszámlálási kijelzőkkel és hangjelzéssel – biztonságosabbá tételével elősegítsék azt, hogy aki teheti, ne autóval járjon a városba. A tömegközlekedés kényelmes, tiszta, bárki számára megfizethető. A taxikat lassan hibridekre cserélik, és megjelentek az Eco Cabok, vagyis az ökológiai taxik, amelyeket egy erős lábú ember üzemeltet, kivéve ha dombnak felfelé kell menni, amikor is üzembe lép a feltölthető elem.
Természetesen Toronto sem tökéletes, hiszen itt is emberek laknak. Tavaly nyáron adták hírül a helyi újságok, hogy meglett a nagyarányú és egyre növekedő biciklilopás okozója. Egy Igor Kenk nevű szlovén állampolgárnál 2865 lopott kerékpárt találtak. A biciklibolt-tulajdonos Kenk egy biciklitolvaj bandát irányított, és amikor a rendőrök jól körülnéztek a város egyik legdrágább negyedében található lakásában, némi drogot is találtak. Hogy mit tervezett tenni a sok biciklivel? Arról nem szól a fáma. Lehet, hogy össze akarta gyűjteni és törmelékfémként leadni a városnak újrafelhasználásra.
Megjelent az Új Szó Szalon mellélketében.
Saturday, June 20, 2009
Monday, May 18, 2009
Megszepült nagyváros
A japán cseresznyefák észrevétlenül ugyan, de idejében virágoztak ki a brooklyni botanikus kertben – április végén végre rövid ujjúban lehetett sétálni az utcán. A rózsaszínű virágokban pompázó fák alatt hirtelen százak sétáltak gyerekestül, kézen fogva, újsággal vagy fényképezőgéppel a kezükben, fejüket tekergették felfelé, hogy megbizonyosodjanak: idén is megjött a tavasz.
A hangyaboly lakói egyik napról a másikra rövidnadrágra és ujjatlan pólóra vetkőztek, s váratlanul úgy tűnt, hogy minden második ember biciklitulajdonos lett, annyi bringázó süvített végig az utcákon és a parkokban, ahol a téli ruhadaraboktól megszabadult New York-iak tömegesen jelentek meg, meglepő mosollyal az arcukon.
Kora reggel már nem csak itt-ott látni kutyájukat boldogan sétáltató rövidnadrágos férfiakat – tucatjával fordulnak elő, és a kocogók ennél is kevesebb ruhát öltenek magukra, s még nagyobb vizespalackokat cipelnek.
A metropolisiak április elejétől cserepes virágokat, palántákat meg magokat vásároltak, nehogy elszalasszák a pillanatot, amikor feltúrhatják kis darab földjüket, kitehetik az ablakpárkányra a beültetett cserépedényeket, ládákat, kitakaríthatják az udvart, lakást, és amikor hétvégi délutánokon végre mindenki sétálni indul, a házak eleje megtelik felesleges holmival, amelyeket a tulajdonosok néhány dollár ellenében örömmel adnak át új gazdájuknak. Az itteniek ráérősen leállnak beszélgetni egymással, a ház eleji lépcsőkről figyelik, ahogy a szomszéd csemete járni vagy éppen biciklizni tanul, avagy kutyát fürdet.
A parkokba is kivonulnak a hangyatársak. Nagy a sürgés-forgás, nagytakarítás. A hét közben nagymenő menedzserek önkétes tiniket irányítanak, akik utcánként haladva szeméttelenítik a környéket. A rang, a vagyon vagy annak hiánya nem számít, a bőr színe sem, csak a közös cél, amelynek elérése után a kamaszok naponta látják munkájuk eredményét, s amellett, hogy kétszer is meggondolják a szemetelést, jövőre újra bekapcsolódnak, évek múlva, sikeres menedzserekként pedig majd ők felügyelik a tiniket.
A botanikus kertekben kisiskolás gyerekek ültetnek magokat meg palántákat. Egész nyáron gondozni fogják növényeiket, ősszel pedig betakarítják és elfogyasztják a terményeket. Ezek a kis emberek saját tapasztalatukból fogják tudni, hogy a krumpli a földben terem, hogy a kukoricát le kell morzsolni, és hogy az uborka, az bizony kúszik. Az ennivaló megbecsülését is tanulják, hiszen nem kis erőfeszítésbe kerül – az időjárás közreműködéséről nem is beszélve –, hogy aratáskor jutalom koronázza a befektetett pénzt, időt és munkát. Az ilyen élmények által formálódnak azok a városlakók, akik saját kertre vágynak, s akik minden alkalmat megragadnak majd, hogy egy kis földben legalább bazsalikomot és borsmentát termeljenek a konyhaablak párkányán.
A lakosok naponta újabb helyeken fedeznek fel a tulipánokon kívül nárciszokat, facsemetéket és örökzöld növényeket, valamint új kerékpárállványokat a metróbejáratoknál, mert a város vezetősége így is segíteni akarja azokat, akik nem a gépkocsit tekintik az egyetlen lehetséges közlekedési ezköznek.
A világ, a nagyvárosi is, kiszínesedett, megszépült.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
A hangyaboly lakói egyik napról a másikra rövidnadrágra és ujjatlan pólóra vetkőztek, s váratlanul úgy tűnt, hogy minden második ember biciklitulajdonos lett, annyi bringázó süvített végig az utcákon és a parkokban, ahol a téli ruhadaraboktól megszabadult New York-iak tömegesen jelentek meg, meglepő mosollyal az arcukon.
Kora reggel már nem csak itt-ott látni kutyájukat boldogan sétáltató rövidnadrágos férfiakat – tucatjával fordulnak elő, és a kocogók ennél is kevesebb ruhát öltenek magukra, s még nagyobb vizespalackokat cipelnek.
A metropolisiak április elejétől cserepes virágokat, palántákat meg magokat vásároltak, nehogy elszalasszák a pillanatot, amikor feltúrhatják kis darab földjüket, kitehetik az ablakpárkányra a beültetett cserépedényeket, ládákat, kitakaríthatják az udvart, lakást, és amikor hétvégi délutánokon végre mindenki sétálni indul, a házak eleje megtelik felesleges holmival, amelyeket a tulajdonosok néhány dollár ellenében örömmel adnak át új gazdájuknak. Az itteniek ráérősen leállnak beszélgetni egymással, a ház eleji lépcsőkről figyelik, ahogy a szomszéd csemete járni vagy éppen biciklizni tanul, avagy kutyát fürdet.
A parkokba is kivonulnak a hangyatársak. Nagy a sürgés-forgás, nagytakarítás. A hét közben nagymenő menedzserek önkétes tiniket irányítanak, akik utcánként haladva szeméttelenítik a környéket. A rang, a vagyon vagy annak hiánya nem számít, a bőr színe sem, csak a közös cél, amelynek elérése után a kamaszok naponta látják munkájuk eredményét, s amellett, hogy kétszer is meggondolják a szemetelést, jövőre újra bekapcsolódnak, évek múlva, sikeres menedzserekként pedig majd ők felügyelik a tiniket.
A botanikus kertekben kisiskolás gyerekek ültetnek magokat meg palántákat. Egész nyáron gondozni fogják növényeiket, ősszel pedig betakarítják és elfogyasztják a terményeket. Ezek a kis emberek saját tapasztalatukból fogják tudni, hogy a krumpli a földben terem, hogy a kukoricát le kell morzsolni, és hogy az uborka, az bizony kúszik. Az ennivaló megbecsülését is tanulják, hiszen nem kis erőfeszítésbe kerül – az időjárás közreműködéséről nem is beszélve –, hogy aratáskor jutalom koronázza a befektetett pénzt, időt és munkát. Az ilyen élmények által formálódnak azok a városlakók, akik saját kertre vágynak, s akik minden alkalmat megragadnak majd, hogy egy kis földben legalább bazsalikomot és borsmentát termeljenek a konyhaablak párkányán.
A lakosok naponta újabb helyeken fedeznek fel a tulipánokon kívül nárciszokat, facsemetéket és örökzöld növényeket, valamint új kerékpárállványokat a metróbejáratoknál, mert a város vezetősége így is segíteni akarja azokat, akik nem a gépkocsit tekintik az egyetlen lehetséges közlekedési ezköznek.
A világ, a nagyvárosi is, kiszínesedett, megszépült.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Saturday, May 16, 2009
Amikor ingyen lesz a gördeszka
Amikor Said Sayrafiezadeh kisfiú volt, gördeszkára vágyott. A sportboltban, ahol a 11 dolláros gördeszkákat árulták, az anyja kézen fogta őt, és a boltból kifelé menet azt mondta neki, hogy majd ha a kommunista forradalom győz, neki is lesz gördeszkája, mert akkor minden ingyen lesz. Addig sajnos az ilyen luxuscikkekre nem költhetnek.
Said Brooklynban, majd Pittsburghban nőtt fel. Apja, Mahmoud iráni születésű matematikatanár volt, aki diákként jött az USA-ba, majd miután megismerte Marthát, Said leendő anyját, családot alapított. Első gyermekük születése után a házaspár egy parkban sétálva az amerikai kommunista párt aktivistáitól vett egy The Militant (A Militáns) című újságot (mely a párt orgánuma volt). Ezt követően Mahmoud és Martha egy életre elkötelezték magukat a szocialista és kommunista eszmének. Az apa olyannyira, hogy harmadik gyermeke, Said születése után kilenc hónappal elköltözik a családtól, hogy minden erejével a forradalomnak – és számtalan szeretőjének – élhessen. Mivel tartásdíjat nem fizetett, egy idő elteltével Martha az apjuk után küldi két idősebb gyermekét.
Said anyjával nagy szegénységben, a The Militant több száz példányával, állandó költözködések közepette élt rosszabbnál rosszabb körülmények között. Anyja titkárnőként tartotta fenn csonka családját, esténként pártgyűlésekre járt és ingyen dolgozott az éppen lakhelyükhöz közel eső pártcsoportban. Said sokat volt egyedül, tévét nem nézhetett (anyja magával vitte az áramzsinórt), barátai nemigen akadtak. Az elvtársi szolidaritás nevében anyja gyakran ajánlott szállást vidékről érkező elvtársaknak, majd amikor az egyik ilyen vendég elvtárs molesztálta fiát, a párt képviselői azzal nyugtatták, hogy a kapitalizmusban mindenkinek vannak problémái.
1981-ben anyja befizette a tizenéves Saidot egy kubai kirándulásra. Said nem értette, az elvtársaknak miért tetszenek a koszos helyiségek, vagy hogy a rossz körülmények között dolgozó gyári munkásokat mért kell isteníteni. Mikor a delegáció végre visszaérkezik a miami repülőtérre, Said nagyon örül, hogy a reptéri illemhelyen van vécépapír és hogy a kubai körülményekhez képest patyolattiszta reptér légkondicionált.
A magányban felnövő Said csak ritkán látta apját és két idősebb testvérét. Néha látogatóba ment hozzájuk, néha nyári kommunista táborokban voltak együtt, de kapcsolatuk sosem vált szorossá. Said anyja Mahmoudról távollétében is pozitív képet akart kialakítani, így a fiú egészen addig istenítette apját, amíg fiatal felnőttként rá nem jött, hogy az apja nem az a szent, a szegények és a dolgozó nép jogaiért küzdő ember, akinek vallja magát. Igaz, hogy egyszer indult az iráni elnökválasztáson, de családjával sosem törődött.
Az anya, miután az életét a pártnak szentelte, Said tizenhatodik születésnapja előtt végül kilép az elvtársak közül, és mint testvére, aki sikeres író, az írásnak szenteli esténkénti szabad idejét. De az írás nem ment nagyon jól. Said egy napon kénytelen elmegyógyintézetbe vinni édesanyját, aki akkor már napok óta nem bírt felkelni az ágyból és aki a kórházban zokogásban tört ki, mert a pszichoterapeutája elköltözni készült. Anyja idegösszeomlása váratlanul éri Saidot, majdnem olyan váratlanul, mint amikor a lány, akivel járt, és aki semmit sem tudott a szocialista vagy kommunista eszmékről, faggatni kezdte, és ő nem volt képes világos magyarázatot adni annak ellenére, hogy magát ez eszmék követőjének tartotta.
Said Sayrafiezadeh ma sikeres író, aki örömmel dolgozott a kapitalista életmód és értékek megtestesítőjének is mondható híres amerikai háziasszonyok nagyasszonya, Martha Steward cégében. Önéletrajzi könyve tele van érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, anekdotákkal. Kár, hogy néhány szálat nem követ – például azt, hogyan érintette őt az a szexuális molesztálási epizód, vagy hogy miért és mióta jár anyja pszichoterapeutához, és hogy az ideg-összeroppanása összefügg-e a pártból való kilépésével avagy az idealista eszmék elveszítésével.
Közép-európai szemmel nehéz elhinni, hogy az USA-ban voltak olyanok, akik önként szenvedtek a kommunizmus eszméjéért, és hogy vannak olyanok, akik emiatt teljesen feleslegesen traumatikus gyerekkort éltek meg – szegénységben, arra várva, mikor jön a mindent megoldó, felszabadító forradalom. Amikor a szőlőbojkott idején a kis Said egyre csak kérdezgette anyját, hogy mikor jön már végre el a forradalom, hogy szőlőt ehessen, mint a többi gyerek, anyja végre beadta a derekát, és kijelentette, hogy majd ha Said 18 éves lesz. A szocialista forradalom azonban az Egyesült Államokban ma is épp olyan messze van, mint amilyennek a kis Saidnak akkor az ő 18 éves születésnapja tűnt.
(Said Sayrafiezadeh: When Skateboards Will Be Free. Dial Press Book, New York, 2009, 288 oldal)
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Said Brooklynban, majd Pittsburghban nőtt fel. Apja, Mahmoud iráni születésű matematikatanár volt, aki diákként jött az USA-ba, majd miután megismerte Marthát, Said leendő anyját, családot alapított. Első gyermekük születése után a házaspár egy parkban sétálva az amerikai kommunista párt aktivistáitól vett egy The Militant (A Militáns) című újságot (mely a párt orgánuma volt). Ezt követően Mahmoud és Martha egy életre elkötelezték magukat a szocialista és kommunista eszmének. Az apa olyannyira, hogy harmadik gyermeke, Said születése után kilenc hónappal elköltözik a családtól, hogy minden erejével a forradalomnak – és számtalan szeretőjének – élhessen. Mivel tartásdíjat nem fizetett, egy idő elteltével Martha az apjuk után küldi két idősebb gyermekét.
Said anyjával nagy szegénységben, a The Militant több száz példányával, állandó költözködések közepette élt rosszabbnál rosszabb körülmények között. Anyja titkárnőként tartotta fenn csonka családját, esténként pártgyűlésekre járt és ingyen dolgozott az éppen lakhelyükhöz közel eső pártcsoportban. Said sokat volt egyedül, tévét nem nézhetett (anyja magával vitte az áramzsinórt), barátai nemigen akadtak. Az elvtársi szolidaritás nevében anyja gyakran ajánlott szállást vidékről érkező elvtársaknak, majd amikor az egyik ilyen vendég elvtárs molesztálta fiát, a párt képviselői azzal nyugtatták, hogy a kapitalizmusban mindenkinek vannak problémái.
1981-ben anyja befizette a tizenéves Saidot egy kubai kirándulásra. Said nem értette, az elvtársaknak miért tetszenek a koszos helyiségek, vagy hogy a rossz körülmények között dolgozó gyári munkásokat mért kell isteníteni. Mikor a delegáció végre visszaérkezik a miami repülőtérre, Said nagyon örül, hogy a reptéri illemhelyen van vécépapír és hogy a kubai körülményekhez képest patyolattiszta reptér légkondicionált.
A magányban felnövő Said csak ritkán látta apját és két idősebb testvérét. Néha látogatóba ment hozzájuk, néha nyári kommunista táborokban voltak együtt, de kapcsolatuk sosem vált szorossá. Said anyja Mahmoudról távollétében is pozitív képet akart kialakítani, így a fiú egészen addig istenítette apját, amíg fiatal felnőttként rá nem jött, hogy az apja nem az a szent, a szegények és a dolgozó nép jogaiért küzdő ember, akinek vallja magát. Igaz, hogy egyszer indult az iráni elnökválasztáson, de családjával sosem törődött.
Az anya, miután az életét a pártnak szentelte, Said tizenhatodik születésnapja előtt végül kilép az elvtársak közül, és mint testvére, aki sikeres író, az írásnak szenteli esténkénti szabad idejét. De az írás nem ment nagyon jól. Said egy napon kénytelen elmegyógyintézetbe vinni édesanyját, aki akkor már napok óta nem bírt felkelni az ágyból és aki a kórházban zokogásban tört ki, mert a pszichoterapeutája elköltözni készült. Anyja idegösszeomlása váratlanul éri Saidot, majdnem olyan váratlanul, mint amikor a lány, akivel járt, és aki semmit sem tudott a szocialista vagy kommunista eszmékről, faggatni kezdte, és ő nem volt képes világos magyarázatot adni annak ellenére, hogy magát ez eszmék követőjének tartotta.
Said Sayrafiezadeh ma sikeres író, aki örömmel dolgozott a kapitalista életmód és értékek megtestesítőjének is mondható híres amerikai háziasszonyok nagyasszonya, Martha Steward cégében. Önéletrajzi könyve tele van érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, anekdotákkal. Kár, hogy néhány szálat nem követ – például azt, hogyan érintette őt az a szexuális molesztálási epizód, vagy hogy miért és mióta jár anyja pszichoterapeutához, és hogy az ideg-összeroppanása összefügg-e a pártból való kilépésével avagy az idealista eszmék elveszítésével.
Közép-európai szemmel nehéz elhinni, hogy az USA-ban voltak olyanok, akik önként szenvedtek a kommunizmus eszméjéért, és hogy vannak olyanok, akik emiatt teljesen feleslegesen traumatikus gyerekkort éltek meg – szegénységben, arra várva, mikor jön a mindent megoldó, felszabadító forradalom. Amikor a szőlőbojkott idején a kis Said egyre csak kérdezgette anyját, hogy mikor jön már végre el a forradalom, hogy szőlőt ehessen, mint a többi gyerek, anyja végre beadta a derekát, és kijelentette, hogy majd ha Said 18 éves lesz. A szocialista forradalom azonban az Egyesült Államokban ma is épp olyan messze van, mint amilyennek a kis Saidnak akkor az ő 18 éves születésnapja tűnt.
(Said Sayrafiezadeh: When Skateboards Will Be Free. Dial Press Book, New York, 2009, 288 oldal)
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Wednesday, May 06, 2009
Tavaszodik
A japán cseresznyefák észrevétlenül ugyan, de idejében virágoztak ki a brooklyni botanikus kertben – április végén végre rövid ujjúban lehetett sétálni az utcán. A rózsaszínű virágokban pompázó fák alatt hirtelen százak sétáltak gyerekestül, kézen fogva, újsággal vagy fényképezőgéppel a kezükben, fejüket tekergették felfelé, hogy megbizonyosodjanak: idén is megjött a tavasz.
A hangyaboly lakói egyik napról a másikra rövidnadrágra és ujjatlan pólóra vetkőztek, s váratlanul úgy tűnt, hogy minden második ember biciklitulajdonos lett, annyi bringázó süvített végig az utcákon és a parkokban, ahol a téli ruhadaraboktól megszabadult New York-iak tömegesen jelentek meg, meglepő mosollyal az arcukon.
Kora reggel már nem csak itt-ott látni kutyájukat boldogan sétáltató rövidnadrágos férfiakat – tucatjával fordulnak elő, és a kocogók ennél is kevesebb ruhát öltenek magukra, s még nagyobb vizespalackokat cipelnek.
A metropolisiak április elejétől cserepes virágokat, palántákat meg magokat vásároltak, nehogy elszalasszák a pillanatot, amikor feltúrhatják kis darab földjüket, kitehetik az ablakpárkányra a beültetett cserépedényeket, ládákat, kitakaríthatják az udvart, lakást, és amikor hétvégi délutánokon végre mindenki sétálni indul, a házak eleje megtelik felesleges holmival, amelyeket a tulajdonosok néhány dollár ellenében örömmel adnak át új gazdájuknak. Az itteniek ráérősen leállnak beszélgetni egymással, a ház eleji lépcsőkről figyelik, ahogy a szomszéd csemete járni vagy éppen biciklizni tanul, avagy kutyát fürdet.
A parkokba is kivonulnak a hangyatársak. Nagy a sürgés-forgás, nagytakarítás. A hét közben nagymenő menedzserek önkétes tiniket irányítanak, akik utcánként haladva szeméttelenítik a környéket. A rang, a vagyon vagy annak hiánya nem számít, a bőr színe sem, csak a közös cél, amelynek elérése után a kamaszok naponta látják munkájuk eredményét, s amellett, hogy kétszer is meggondolják a szemetelést, jövőre újra bekapcsolódnak, évek múlva, sikeres menedzserekként pedig majd ők felügyelik a tiniket.
A botanikus kertekben kisiskolás gyerekek ültetnek magokat meg palántákat. Egész nyáron gondozni fogják növényeiket, ősszel pedig betakarítják és elfogyasztják a terményeket. Ezek a kis emberek saját tapasztalatukból fogják tudni, hogy a krumpli a földben terem, hogy a kukoricát le kell morzsolni, és hogy az uborka, az bizony kúszik. Az ennivaló megbecsülését is tanulják, hiszen nem kis erőfeszítésbe kerül – az időjárás közreműködéséről nem is beszélve –, hogy aratáskor jutalom koronázza a befektetett pénzt, időt és munkát. Az ilyen élmények által formálódnak azok a városlakók, akik saját kertre vágynak, s akik minden alkalmat megragadnak majd, hogy egy kis földben legalább bazsalikomot és borsmentát termeljenek a konyhaablak párkányán.
A lakosok naponta újabb helyeken fedeznek fel a tulipánokon kívül nárciszokat, facsemetéket és örökzöld növényeket, valamint új kerékpárállványokat a metróbejáratoknál, mert a város vezetősége így is segíteni akarja azokat, akik nem a gépkocsit tekintik az egyetlen lehetséges közlekedési ezköznek.
A világ, a nagyvárosi is, kiszínesedett, megszépült.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
A hangyaboly lakói egyik napról a másikra rövidnadrágra és ujjatlan pólóra vetkőztek, s váratlanul úgy tűnt, hogy minden második ember biciklitulajdonos lett, annyi bringázó süvített végig az utcákon és a parkokban, ahol a téli ruhadaraboktól megszabadult New York-iak tömegesen jelentek meg, meglepő mosollyal az arcukon.
Kora reggel már nem csak itt-ott látni kutyájukat boldogan sétáltató rövidnadrágos férfiakat – tucatjával fordulnak elő, és a kocogók ennél is kevesebb ruhát öltenek magukra, s még nagyobb vizespalackokat cipelnek.
A metropolisiak április elejétől cserepes virágokat, palántákat meg magokat vásároltak, nehogy elszalasszák a pillanatot, amikor feltúrhatják kis darab földjüket, kitehetik az ablakpárkányra a beültetett cserépedényeket, ládákat, kitakaríthatják az udvart, lakást, és amikor hétvégi délutánokon végre mindenki sétálni indul, a házak eleje megtelik felesleges holmival, amelyeket a tulajdonosok néhány dollár ellenében örömmel adnak át új gazdájuknak. Az itteniek ráérősen leállnak beszélgetni egymással, a ház eleji lépcsőkről figyelik, ahogy a szomszéd csemete járni vagy éppen biciklizni tanul, avagy kutyát fürdet.
A parkokba is kivonulnak a hangyatársak. Nagy a sürgés-forgás, nagytakarítás. A hét közben nagymenő menedzserek önkétes tiniket irányítanak, akik utcánként haladva szeméttelenítik a környéket. A rang, a vagyon vagy annak hiánya nem számít, a bőr színe sem, csak a közös cél, amelynek elérése után a kamaszok naponta látják munkájuk eredményét, s amellett, hogy kétszer is meggondolják a szemetelést, jövőre újra bekapcsolódnak, évek múlva, sikeres menedzserekként pedig majd ők felügyelik a tiniket.
A botanikus kertekben kisiskolás gyerekek ültetnek magokat meg palántákat. Egész nyáron gondozni fogják növényeiket, ősszel pedig betakarítják és elfogyasztják a terményeket. Ezek a kis emberek saját tapasztalatukból fogják tudni, hogy a krumpli a földben terem, hogy a kukoricát le kell morzsolni, és hogy az uborka, az bizony kúszik. Az ennivaló megbecsülését is tanulják, hiszen nem kis erőfeszítésbe kerül – az időjárás közreműködéséről nem is beszélve –, hogy aratáskor jutalom koronázza a befektetett pénzt, időt és munkát. Az ilyen élmények által formálódnak azok a városlakók, akik saját kertre vágynak, s akik minden alkalmat megragadnak majd, hogy egy kis földben legalább bazsalikomot és borsmentát termeljenek a konyhaablak párkányán.
A lakosok naponta újabb helyeken fedeznek fel a tulipánokon kívül nárciszokat, facsemetéket és örökzöld növényeket, valamint új kerékpárállványokat a metróbejáratoknál, mert a város vezetősége így is segíteni akarja azokat, akik nem a gépkocsit tekintik az egyetlen lehetséges közlekedési ezköznek.
A világ, a nagyvárosi is, kiszínesedett, megszépült.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Friday, April 10, 2009
A tragédiák kicsi világa
Az idős amerikaiak pontosan emlékeznek arra, hol tartózkodtak, mit csináltak, amikor John F. Kennedy meggyilkolásáról értesültek. 2001. szeptember 11-éről is bárkivel el lehet beszélgetni New Yorkban: az emberek megosztják egymással történeteiket, érzéseiket.
Egyik – már tizenöt éve a Világkereskedelmi Központ közvetlen közelében dolgozó – ismerősöm a terrortámadás óta minden szeptember 10-én elhagyja a metropolist néhány napra. Az emlékek még túl elevenek, mély a seb. Én brooklyni házunk tetejéről néztem a tornyok összeomlását. Becsuktam az ablakokat, amikor a fehér porfelhő átért a folyón. Az üveg előtt órákig égett fehér papírlapok szállingóztak. Elviselhetetlen szag terjengett.
Néha a tragédiák alkalmával derül ki, milyen kicsi a világ.
A barátnőm unokatestvérének harmadik férje tipikus emigráns volt. Takarítóként kezdte, kijárta a számítógépes iskolát, megházasodott, jól fizető munkát kapott, és valóra válhatott volna amerikai álma, ha cége nem a Világkereskedelmi Központba küldi ki 2001. szeptember 11-én. Mindig pontosan érkezett, így azon a reggelen sem késett. Az első gép találata után még felhívta a feleségét, hogy elhagyják az épületet, és ha kijutott, jelentkezik. A neje hónapokkal később, miután hajszálakat és egyéb személyes tárgyakat adott a hatóságoknak DNS-vizsgálatra, kapott értesítést arról, hogy maradványai tényleg a Ground Zerón találhatók. Addigra már jelképesen (titokban és illegálisan) „eltemette” egy hajnalon a Central Parkban.
Egyik kolléganőm kedvesének bátyja is az Ikreket ért támadáskor halt meg. Ő ugyancsak telefonált, sőt e-mailt is írt, hogy szalad felfelé a lépcsőn. A tetőre igyekezett, az ottani ajtó elől még megnyugtatta feleségét, de az épületből nem sikerült kijutnia. Özvegye bánatában nem hagyta annyiban a dolgokat: folyamatosan körmére nézett a terrorista merényletet vizsgáló kormánybizottságnak. Bárhol szívesen nyilatkozott, interjút adott, lobbizott, és nem szégyellte a könnyeit, sem a haragját. Férjével még a középiskolában, tizenhat évesen kezdtek el járni, és ötvenedik születésnapjukat utazással ünnepelték 2001-ben. 34 éves házasok voltak, amikor a tragédia történt. Neki sem jutott holttest, amelytől méltó búcsút vehetett volna. Férje emlékére ösztöndíjat alapított egykori középiskolájukban. Néhány hete még Obama elnökkel tárgyalt a Fehér Házban.
Amikor február 12-én este New Yorkból szülővárosába, Buffalóba repült, hogy részt vegyen elhunyt férje születésnapi megemlékezésén, a leszállás előtt néhány perccel gépe a repülőtér közelében egy házra zuhant. A fedélzeten mindenki, az épületben egy ember halt meg. A szerencsétlenség másnapján a döbbent összegyűltek azon tanakodtak, hogy ki fogja átvenni az özvegy helyét. Ki vezeti le az ünnepséget, és hogyan fog megbirkózni a család – amely őt ugyanúgy szerette, mint a férjét – még egy idő előtt véget ért élet elvesztésével?
Furcsának találom, hogy első kézből, nem pedig a médiából ismerem ezeket a történeteket. A világ – még az ilyen nagyvárosban is, mint New York – néha roppant kicsinek tűnik. Vannak családok, amelyeket hasonló csapások érnek sorozatban.
Hogy egyesek a nehéz percekben is meg tudják őrizni humorérzéküket, illusztrálja az a kérdés, amelyet a kolléganőm kedvesének munkatársa szegezett neki a gép lezuhanásának másnapján: „Mi vagy te, valami Kennedy?”
Mosoly ült az arcokra.
Egyik – már tizenöt éve a Világkereskedelmi Központ közvetlen közelében dolgozó – ismerősöm a terrortámadás óta minden szeptember 10-én elhagyja a metropolist néhány napra. Az emlékek még túl elevenek, mély a seb. Én brooklyni házunk tetejéről néztem a tornyok összeomlását. Becsuktam az ablakokat, amikor a fehér porfelhő átért a folyón. Az üveg előtt órákig égett fehér papírlapok szállingóztak. Elviselhetetlen szag terjengett.
Néha a tragédiák alkalmával derül ki, milyen kicsi a világ.
A barátnőm unokatestvérének harmadik férje tipikus emigráns volt. Takarítóként kezdte, kijárta a számítógépes iskolát, megházasodott, jól fizető munkát kapott, és valóra válhatott volna amerikai álma, ha cége nem a Világkereskedelmi Központba küldi ki 2001. szeptember 11-én. Mindig pontosan érkezett, így azon a reggelen sem késett. Az első gép találata után még felhívta a feleségét, hogy elhagyják az épületet, és ha kijutott, jelentkezik. A neje hónapokkal később, miután hajszálakat és egyéb személyes tárgyakat adott a hatóságoknak DNS-vizsgálatra, kapott értesítést arról, hogy maradványai tényleg a Ground Zerón találhatók. Addigra már jelképesen (titokban és illegálisan) „eltemette” egy hajnalon a Central Parkban.
Egyik kolléganőm kedvesének bátyja is az Ikreket ért támadáskor halt meg. Ő ugyancsak telefonált, sőt e-mailt is írt, hogy szalad felfelé a lépcsőn. A tetőre igyekezett, az ottani ajtó elől még megnyugtatta feleségét, de az épületből nem sikerült kijutnia. Özvegye bánatában nem hagyta annyiban a dolgokat: folyamatosan körmére nézett a terrorista merényletet vizsgáló kormánybizottságnak. Bárhol szívesen nyilatkozott, interjút adott, lobbizott, és nem szégyellte a könnyeit, sem a haragját. Férjével még a középiskolában, tizenhat évesen kezdtek el járni, és ötvenedik születésnapjukat utazással ünnepelték 2001-ben. 34 éves házasok voltak, amikor a tragédia történt. Neki sem jutott holttest, amelytől méltó búcsút vehetett volna. Férje emlékére ösztöndíjat alapított egykori középiskolájukban. Néhány hete még Obama elnökkel tárgyalt a Fehér Házban.
Amikor február 12-én este New Yorkból szülővárosába, Buffalóba repült, hogy részt vegyen elhunyt férje születésnapi megemlékezésén, a leszállás előtt néhány perccel gépe a repülőtér közelében egy házra zuhant. A fedélzeten mindenki, az épületben egy ember halt meg. A szerencsétlenség másnapján a döbbent összegyűltek azon tanakodtak, hogy ki fogja átvenni az özvegy helyét. Ki vezeti le az ünnepséget, és hogyan fog megbirkózni a család – amely őt ugyanúgy szerette, mint a férjét – még egy idő előtt véget ért élet elvesztésével?
Furcsának találom, hogy első kézből, nem pedig a médiából ismerem ezeket a történeteket. A világ – még az ilyen nagyvárosban is, mint New York – néha roppant kicsinek tűnik. Vannak családok, amelyeket hasonló csapások érnek sorozatban.
Hogy egyesek a nehéz percekben is meg tudják őrizni humorérzéküket, illusztrálja az a kérdés, amelyet a kolléganőm kedvesének munkatársa szegezett neki a gép lezuhanásának másnapján: „Mi vagy te, valami Kennedy?”
Mosoly ült az arcokra.
Subscribe to:
Posts (Atom)
