Tuesday, December 30, 2008
Karacsony New York City-ben
Egy majdnem nyolcvanéves kedves ismerősöm mesélte, hogy zsidó származása ellenére gyermekkorában úgy érezte: karácsonykor ő is ünnepel.
Akkoriban, a harmincasnegyvenes években a karácsony lényege nem az ajándékozás volt. Utcájukban két betlehemet is felállítottak a szomszédok, és az egyik ablakban az új esztendő évszáma világított. December 25- én, amikor kevesen járnak kinn, családjával elsétált a Rockefeller Center karácsonyfájához, megnézték a szép áruházi kirakatokat, és sötétedés után apja Brooklyn olyan részein is végigkocsikáztatta a társasággal, ahol leginkább keresztények laktak, hogy megcsodálják a díszítést. Gyönyörködtek a villanykörtékkel ékesített fákban, a rénszarvasokban, hóemberekben, Santa Clausokban és szánkókban. Mint az én gyermekkoromban a Csallóközben, a brooklyni ablakokon át is kiszűrődnek az ünnepi fények.
Aki teheti, menekül
Karácsonykor a hangyaboly először kiürül. Így nagyon kellemes metrón utazni és várost nézni, ha ehhez van kedve a hangyatársaknak. Az idill összesen egy napig tart, az USA-ban ugyanis csak december 25-e ünnep. Másnap megérkeznek az idegen városokból, falvakból vagy országokból az átutazó, úgynevezett turista hangyák. Ez a furcsa, roppant kíváncsi típus meglehetősen irritálja a New York-iakat, mert az utcán lassan sétál és nézelődik, mosoly ül az arcán, mutogat, meg örömmel magyaráz valamit társainak, a boltokban válogat, cseveg az eladókkal – mindez teljes ellentétben áll a lehető leggyorsabban lépegető, mindig siető, mogorva, ellentmondást nem tűrő bennszülött hangyák viselkedésével, akik vagy munkába/-ból sietnek, vagy szórakozni mennek. 2007-ben New Yorknak 8 274 527 lakosa volt, ezen belül Brooklynnak 2 528 086. Hozzájuk számíthatunk még néhány ezer illegális hangyát, akik nemigen szeretnek hivatalos kimutatásokban szerepelni. Elég nagy hangyaboly tehát. A helyiek imádják városukat, de amikor tudják, hogy Manhattant ellepi a turistaözön, menekülnek. Aki teheti, szabadságot vesz ki, és elindul rokonaihoz melegebb éghajlatra, vagy barátaival a hegyekbe síelni. Akinek nincs módja rá, az megpróbálja kikerülni a leglátogatottabb turistaattrakciókat: a Rockefeller Center óriási karácsonyfáját, a Macy’s, Saks, Bloomingdales és más nagy áruházak kirakatait, a SoHo remek boltjait, az Empire State Building kilátóját, a múzeumokat meg a híres éttermeket. A metropolis lakosainak csupán negyven százaléka tartozik valamilyen keresztény valláshoz, így a többségnek december 24-e vagy 25-e nem ünnep. A kínai éttermek betévedőkre várnak, és örömmel szállítanak házhoz. A koreai tisztítók és sarki vegyesboltok szünet nélkül nyitva tartanak, a hindu vagy pakisztáni taxisok éjjel-nappal furikáznak sárga autójukban – ez a város, lakói származási sokféleségének köszönhetően, tényleg sosem áll le.
Ünnepi csillogás-villogás
A lényeget tekintve azonban igazából senki sem tudja magát kivonni az ünnepi hangulat alól, hiszen november közepétől az áruházak díszekben pompáznak, az éterben karácsonyi zene szól (a rádiót az üzletközpontokban, éttermekben és taxikban is hallgatják), megkezdődik a karácsonyi vásár, és a korai sötétedés után csillog-villog a város. Az irodákba naponta érkeznek képeslapok meg december közepétől ajándékkosarak, és sok helyen meglepetéssel kedveskednek egymásnak a munkatársak. Két nagy csoport létezik, amelynek külön haszna származik abból, hogy New Yorkban a sokféle származású lakos eltérően, más időpontokban ünnepel. Az egyik az autótulajdonosoké, mert minden keresztény, zsidó, muszlim, hindu stb. ünnepnapon felfüggesztik azt a szabályt, hogy az út szélén leparkolt gépjárműveket néhány órára el kell mozdítani (hetente egyszer ugyanis takarítógép tisztítja az utcákat). A másikat pedig azok a gyerekek képezik, akik vegyes családban nőnek fel – például az egyik szülő keresztény, a másik zsidó vallású, s így telente kétszer ünnepelnek (hanukakor és karácsonykor), kétszer kapnak ajándékot, menórát is gyújtanak, fát is díszítenek, és december 25-én reggel Santa is hoz nekik valamit. A családom és gyermek hiányában idén én is csatlakozom azokhoz a hangyatársaimhoz, akik december 24-én dolgoznak, 25-én kínai étterembe mennek ebédelni, és délután beülnek az ilyenkor valamivel kevesebb nézőt vonzó mozitermek egyikébe. 26-án reggel pedig újból munkába indulok, és az ebédszünet alatt talán elszaladok valamelyik kedvenc boltomba, hogy kihasználjam a karácsony utáni kiárusítást. Közben megpróbálom majd kikerülni a boldog turistaáradatot, és ha megkérnek, útbaigazítom az eltévedt idegeneket.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Akkoriban, a harmincasnegyvenes években a karácsony lényege nem az ajándékozás volt. Utcájukban két betlehemet is felállítottak a szomszédok, és az egyik ablakban az új esztendő évszáma világított. December 25- én, amikor kevesen járnak kinn, családjával elsétált a Rockefeller Center karácsonyfájához, megnézték a szép áruházi kirakatokat, és sötétedés után apja Brooklyn olyan részein is végigkocsikáztatta a társasággal, ahol leginkább keresztények laktak, hogy megcsodálják a díszítést. Gyönyörködtek a villanykörtékkel ékesített fákban, a rénszarvasokban, hóemberekben, Santa Clausokban és szánkókban. Mint az én gyermekkoromban a Csallóközben, a brooklyni ablakokon át is kiszűrődnek az ünnepi fények.
Aki teheti, menekül
Karácsonykor a hangyaboly először kiürül. Így nagyon kellemes metrón utazni és várost nézni, ha ehhez van kedve a hangyatársaknak. Az idill összesen egy napig tart, az USA-ban ugyanis csak december 25-e ünnep. Másnap megérkeznek az idegen városokból, falvakból vagy országokból az átutazó, úgynevezett turista hangyák. Ez a furcsa, roppant kíváncsi típus meglehetősen irritálja a New York-iakat, mert az utcán lassan sétál és nézelődik, mosoly ül az arcán, mutogat, meg örömmel magyaráz valamit társainak, a boltokban válogat, cseveg az eladókkal – mindez teljes ellentétben áll a lehető leggyorsabban lépegető, mindig siető, mogorva, ellentmondást nem tűrő bennszülött hangyák viselkedésével, akik vagy munkába/-ból sietnek, vagy szórakozni mennek. 2007-ben New Yorknak 8 274 527 lakosa volt, ezen belül Brooklynnak 2 528 086. Hozzájuk számíthatunk még néhány ezer illegális hangyát, akik nemigen szeretnek hivatalos kimutatásokban szerepelni. Elég nagy hangyaboly tehát. A helyiek imádják városukat, de amikor tudják, hogy Manhattant ellepi a turistaözön, menekülnek. Aki teheti, szabadságot vesz ki, és elindul rokonaihoz melegebb éghajlatra, vagy barátaival a hegyekbe síelni. Akinek nincs módja rá, az megpróbálja kikerülni a leglátogatottabb turistaattrakciókat: a Rockefeller Center óriási karácsonyfáját, a Macy’s, Saks, Bloomingdales és más nagy áruházak kirakatait, a SoHo remek boltjait, az Empire State Building kilátóját, a múzeumokat meg a híres éttermeket. A metropolis lakosainak csupán negyven százaléka tartozik valamilyen keresztény valláshoz, így a többségnek december 24-e vagy 25-e nem ünnep. A kínai éttermek betévedőkre várnak, és örömmel szállítanak házhoz. A koreai tisztítók és sarki vegyesboltok szünet nélkül nyitva tartanak, a hindu vagy pakisztáni taxisok éjjel-nappal furikáznak sárga autójukban – ez a város, lakói származási sokféleségének köszönhetően, tényleg sosem áll le.
Ünnepi csillogás-villogás
A lényeget tekintve azonban igazából senki sem tudja magát kivonni az ünnepi hangulat alól, hiszen november közepétől az áruházak díszekben pompáznak, az éterben karácsonyi zene szól (a rádiót az üzletközpontokban, éttermekben és taxikban is hallgatják), megkezdődik a karácsonyi vásár, és a korai sötétedés után csillog-villog a város. Az irodákba naponta érkeznek képeslapok meg december közepétől ajándékkosarak, és sok helyen meglepetéssel kedveskednek egymásnak a munkatársak. Két nagy csoport létezik, amelynek külön haszna származik abból, hogy New Yorkban a sokféle származású lakos eltérően, más időpontokban ünnepel. Az egyik az autótulajdonosoké, mert minden keresztény, zsidó, muszlim, hindu stb. ünnepnapon felfüggesztik azt a szabályt, hogy az út szélén leparkolt gépjárműveket néhány órára el kell mozdítani (hetente egyszer ugyanis takarítógép tisztítja az utcákat). A másikat pedig azok a gyerekek képezik, akik vegyes családban nőnek fel – például az egyik szülő keresztény, a másik zsidó vallású, s így telente kétszer ünnepelnek (hanukakor és karácsonykor), kétszer kapnak ajándékot, menórát is gyújtanak, fát is díszítenek, és december 25-én reggel Santa is hoz nekik valamit. A családom és gyermek hiányában idén én is csatlakozom azokhoz a hangyatársaimhoz, akik december 24-én dolgoznak, 25-én kínai étterembe mennek ebédelni, és délután beülnek az ilyenkor valamivel kevesebb nézőt vonzó mozitermek egyikébe. 26-án reggel pedig újból munkába indulok, és az ebédszünet alatt talán elszaladok valamelyik kedvenc boltomba, hogy kihasználjam a karácsony utáni kiárusítást. Közben megpróbálom majd kikerülni a boldog turistaáradatot, és ha megkérnek, útbaigazítom az eltévedt idegeneket.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Sunday, December 28, 2008
Friday, December 19, 2008
Thursday, December 18, 2008
Wednesday, December 17, 2008
Sunday, December 14, 2008
Beszélgetés Spiró György íroval
Azt vallja, sikeres műveit azért nem fordítják le németre (és így angolra sem), mert a német kiadók között elterjedt: KGB-ügynök volt (az állítást tagadja).
Az írókat két csoportra osztja: akik mindig saját magukról írnak és a színésztípusú írók; magát ez utóbbi fajtának tartja. Egyébként magyar író, és kész. Spiró György a kortárs irodalom egyik legérdekesebb és legsokoldalúbb egyénisége: írt regényt, drámát, verset, irodalomtörténetet; volt színházigazgató, rádiós, dramaturg, műfordító; folyékonyan beszél többek között lengyelül, oroszul és angolul. Több neves díj és kitüntetés tulajdonosa. Hatvankét éves. Legolvasottabb művei közé tartozik Az Ikszek (regény), Álmodtam neked (elbeszélések) a nagy sikerű Fogság (regény) és a Messiások (regény). New York-i látogatása alkalmával szólítottuk meg. Mikor megtudta, hogy a szlovákiai Új Szó számára készül a beszélgetés, szlovákul megkérdezte, hogy beszélgetésünket ezen a nyelven kívánjuk-e lefolytatni. Maradtunk a számunkra közelebbi magyarnál.
Minek köszönhető, hogy december elején New Yorkba látogatott?
Az itteni Magyar Kulturális Intézettől kaptam egy meghívót, és ha az embert New Yorkba meghívják, akkor rohan. Az a helyzet, hogy én nagyon szeretem New Yorkot, már hetedszer vagyok itt. Először 1984-ben voltam öt hónapig a Columbia Egyetemen Soros-ösztöndíjjal. Nagyon sokat profitáltam a könyvtárakból. Ez az öt hónap elég volt arra, hogy ne turista legyek, hanem úgy éljek, mint az itteniek.
A Fogság című regényéhez az egyik alapihletet egy New York-i étteremben merítette, ugye?
A 72. utcán, Manhattan nyugati oldalán van egy kis vegyes spanyol–ázsiai vendéglő. A mai napig ott áll, mert az idén visszamentünk megnézni, le is fényképeztük. 2002-ben jártunk benne először, már ettünk, amikor a szomszéd asztalhoz beviharzott négy hatalmas termetű postás. Az egyik fehér, a többi színes bőrű volt. Nagyon jókedvűen egy nagy ív papírt terítettek ki az asztalukra, valószínűleg a beosztásukat, és étlap nélkül rendeltek. Ez az élmény döntő lökést adott ahhoz, hogy a Fogságot meg tudjam írni, mert addig nem tudtam, hogy mi lesz azzal tömérdek anyaggal, amit összegyűjtöttem, és ekkor jöttem rá, hogy a mindennapi élet lesz a regény közege. Nagyon hálás vagyok ennek a négy New York-i postásnak. Az is biztos, hogy a Fogság egyik fejezetét, Alexandriát, nem tudtam volna megírni, ha nem ismerem egy kicsikét New Yorkot. Tőlem függetlenül mások is leírták, hogy ez a város korunk Alexandriája. Minden ilyen nagyvárosban van valami megkapó. Az anyagokat részben itt gyűjtöttem össze, és innen kértem könyvtárközi kölcsönzésre is, amikor Budapesten dolgoztam a regényen.
Uri, a regény hőse egy igazi szemlélődő, akinek nincsenek közeli barátai, és szerelmei sem. Válhatott volna belőle is egy Krisztus-féle figura?
Nem, Urit nem olyannak írtam meg. Az irdatlan mennyiségű anyagot, amit a regényhez felhalmoztam, rendszerezni kellett, mert az ember hajlamos elveszni az anyagban. Egy szkeptikus főhőssel sikerült megoldanom ezt a feladatot. Uri ott áll két korszak határán. Az egyikre visszafelé néz, a másikra rálát, és egyikkel sem azonosul.
A Fogság angol fordítása készül-e már?
Nem. Sanders Iván lefordított harminc oldalt, de nem kellett senkinek. Sehol a világon nem kellett senkinek, és nem is fog kelleni. Az angol nyelvű kiadáshoz a döntő az, hogy először kiadják-e németül, nekem pedig soha egy soromat sem adták ki németül, tehát akkor angolul sem fognak kiadni soha. Esetleg majd egyszer írnak belőle egy forgatókönyvet, és iszonyú sok pénzért csinálnak belőle egy nagyon vacak hollywoodi kalandfilmet, de azt én már nem érem meg. Jó regényt egyébként is csak elrontani lehet filmen.
Magyarországról nézve Amerika most milyennek látszik?
Nem tudom. Én nem Magyarországról nézem a világot otthon sem. Magyarországot sem Magyarországról nézem. Részben alulról szagolom, részben messziről nézem, történelmi perspektívából: onnan pedig ugyanolyan, mint volt. Nyilván ha itt él az ember, és a bőrére megy a dolog, akkor mást érez, mint aki néha ide látogat és jól érzi magát. Nekem Magyarország megy a bőrömre, de ez más ügy. A látogatónak nem tűnik fel, hogy mekkora válság van Amerikában.
Azt mondta, hogy az emberek a nagyvárosokban egy idő után megőrülnek és igazán csak kis közösségekben érzik jól magukat. New York elég nagy város, mégsem tűnik úgy, mintha az emberek megőrülnének itt.
Az emberek az ilyen nagy városokban is próbálnak a saját kicsi közösségükben élni. Jól hangzó jelszó, hogy Amerika melting pot, olvasztótégely, de én azt tapasztalom, hogy nem az. Mindenki él a kicsi közegében, és nemigen lép ki belőle. Vannak olyan közösségek, ahova nem is lehet bekerülni, ha az ember nem születik bele. Ez minden korban, minden nagy városban így volt. Másrészt itt van erre a megoldás – a vallás. Egy nagyszerű amerikai vallásszociológus, Rodney Stark a 90-es években egy vallásszociológiai forradalmat hajtott végre, amelyről csak Magyarországon nem tudnak a mai napig. Stark, aki először a mormonokkal kezdett foglalkozni, később az új szektákkal, majd a kereszténység kezdeteivel, a belépésük évében megkérdezte az újonnan belépett tagokat, miért csatlakoztak a szektához. Olyasmiket válaszoltak, hogy magányosak voltak, társaságra vágytak, nem volt családjuk stb. Ugyanezeket az embereket tíz év múlva is megkérdezte, és akkor azt válaszolták, hogy Istenben való hitük miatt és vallási okokból csatlakoztak. Az emberek utólag átfestik vallási okra azt, ami eredendően egyéni vagy társadalmi ok. Ez valószínűleg mindig így volt. Többek között ez a vallások és a törzsi társadalmak funkciója. Szerintem semmilyen társadalmi formáció, amely eddig létezett, nem veszett el a világból. Minden megvan: az ősközösség, a rabszolgatartó, a törzsi nagy család, a feudalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus. Ezek mind egyszerre vannak jelen a világban, időnként ugyanazon a városon belül. Például Budapest is ilyen. A modernitás mindenütt egyforma. Mi annak idején tévedtünk, amikor félig-meddig ellenállókként azt gondoltuk, hogy a szocializmusnak ilyen-olyan bűnei vannak. A szocializmus elmúlt, de a bűnök továbbra is velünk vannak. Ezek a modernitás bűnei, nem pedig a rendszerekéi. Kellemetlen tapasztalat, de mit csináljunk?
Születhet-e manapság a korai radikális kereszténységhez hasonló forradalmi vallás?
Fogalmam sincs; előre nem lehet megjósolni. A kereszténység volt a legforradalmibb vallás, amit az emberiség az elmúlt kétezer évben ismer. A mai emberek nincsenek tisztában azzal, micsoda hatalmas forradalom volt ez, mert ezen a paradigmán belül gondolkodnak és nem látnak rá. Ha mást nem, legalább a nők egyenjogúsítását említsük, hiszen a mai feminista mozgalmaknál sokkal radikálisabb volt a korai kereszténység. Nők is lehettek papok. Aztán az történt, ami a nagy vallásokkal szokott: minden és mindennek az ellentéte is beleszivárgott.
A Messiásra viszont továbbra is várunk.
Igen, a Messiás-várás Obamára ugyanúgy igaz, mint Magyarországon bizonyos körökben Orbán Viktorra, és igaz volt Miloševićre Jugoszláviában, Sztálinra a Szovjetunióban és Hitlerre Németországban. Nem mintha az előbbieket össze akarnám hasonlítani, de ez a Messiás-várás szintén hozzátartozik a modernitáshoz. Van, amikor jobban sül el, van, amikor nagyon rosszul. Nyilván a társadalom berendezkedésétől is nagyon sok függ. Ugyanaz a Messiás-várás egészen más következményekkel járt a fasiszta Olaszországban és a náci Németországban, mert a nép mentalitása más volt. Ezért gondolom, hogy Amerikában nem lehet diktatúra – igaz, hogy volt egy csúnya korszak az ötvenes évek elején, a McCarthy-korszak, amiről remek drámákat írtak, de mégiscsak átmeneti volt, és Amerikában a mindennapi élet szempontjából majdnem mindegy, hogy hívják az elnököt. Ez Európában nem így van, Kelet-Európában pedig különösen nem. A Messiás-várás közös, de a következményei nagyon eltérőek.
Nem titkolja azon véleményét, hogy a mai fiatalok és az emberek általában nem tudnak olvasni. Milyen egy jó olvasó az Ön szempontjából?
Az emberek ma nem élvezik úgy az olvasást, mint mi, akik már a felső tagozat elején nagyon könnyen olvastunk felnőtteknek írott regényeket. Középiskolában már nem lehet megtanítani az embereket olvasni, egyetemen pláne nem. Az általános iskola felső tagozata a döntő, és a felső tagozat katasztrofális, nemcsak Magyarországon, hanem valószínűleg az egész világon. Ma az olvasás nehézséget okoz az embereknek. Nem ők tehetnek erről, így vannak szocializálva. Ez összefügg a modern képi világgal és sok minden mással is, de nem lenne muszáj ennyire nehezen olvasni, mert meg lehet tanítani a gyerekeket, csak például meg kellene fizetni a tanárokat.
Rendkívül elfoglalt embernek tűnik, nem annak a fajtának, aki napi nyolc órát ül az íróasztala mellett és főállásban ír.
Világéletemben önfinanszírozó író voltam, írásra sosem kaptam ösztöndíjat. Amikor egy hosszabb regényre készültem, előtte összegyűjtöttem a pénzt, hogy írás közben ne kelljen annyi minden munkát vállalnom. Abból indultam ki, hogy nem szabad megélni az irodalomból, mert akkor az ember publikálási kényszerbe kerül, és az egészségtelen. Mindig volt két-három polgári foglalkozásom, és csak a szabad időmben írtam. Ez rengeteg időt és energiát felemésztett, de a szabadságom megmaradt.
Íróként mire törekszik?
Nekem az a szakmám, hogy az emberi hülyeséget ábrázoljam. Rájöttem, hogy minél bölcsebb egy író, annál mélyebben ismeri az emberi hülyeséget. Nekem mint írónak az okos emberben is a hülyét kell ábrázolnom, mert az a közös kincsünk, a közös nevezőnk. Annak szoktam örülni, ha magamban a nagy emberi idiotizmusig le tudok ásni. Nagyon jó okos emberek társaságában csevegni, én is ilyen közegben érzem kevésbé gátlásosnak magam, de hogy ők igazából többet tudnának-e bármiről, mint a leghülyébbek, azt kétlem. Az okosoknak jól működik az agyuk, szórakoztatóak, de ez nem jelenti azt, hogy jobban is értik a világot. Ipari tanuló korom óta meggyőződésem, hogy a segédmunkások között feltehetőleg ugyanolyan az értelmes emberek aránya, mint az akadémikusok között. Most így, érettebb fejjel azt mondom, lehet, hogy magasabb. Az intelligencia nem függ össze a műveltséggel meg az okossággal – vagy intelligensnek születik az ember, vagy nem. A hülyeség viszont közös kincsünk. A hülyeséget megérteni és a struktúráját felmutatni nagyon nagy dolog, igazi írói feladat. Az okosságot nem becsülöm sokra.
A karácsonyt hogyan fogja tölteni?
Utálom, hogy fát kell venni, mert vackokat adnak el az embereknek jó drágán, garantáltan hullatja a leveleit, amit aztán fel kell takarítani, rémes. De hát a gyerekek miatt muszáj. Így aztán minden évben megveszem, és belefarigcsálom a tartóba.
Az embernek ilyenkor több ideje jut az olvasásra is. Mit szokott olvasni?
Többnyire hülyeségeket. Az ember rendszeresen kap könyveket, általában rosszakat, de illik őket elolvasni. Nagy öröm, ha véletlenül mégis akad jó közöttük; szerencsére előfordul. Legszívesebben természettudományt olvasok, most például Csermely Péter könyvét olvasgatom a stresszfehérjékről. Szívesen olvasok a fizikáról is, egykor fizikus szerettem volna lenni, csak aztán másként alakult.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Az írókat két csoportra osztja: akik mindig saját magukról írnak és a színésztípusú írók; magát ez utóbbi fajtának tartja. Egyébként magyar író, és kész. Spiró György a kortárs irodalom egyik legérdekesebb és legsokoldalúbb egyénisége: írt regényt, drámát, verset, irodalomtörténetet; volt színházigazgató, rádiós, dramaturg, műfordító; folyékonyan beszél többek között lengyelül, oroszul és angolul. Több neves díj és kitüntetés tulajdonosa. Hatvankét éves. Legolvasottabb művei közé tartozik Az Ikszek (regény), Álmodtam neked (elbeszélések) a nagy sikerű Fogság (regény) és a Messiások (regény). New York-i látogatása alkalmával szólítottuk meg. Mikor megtudta, hogy a szlovákiai Új Szó számára készül a beszélgetés, szlovákul megkérdezte, hogy beszélgetésünket ezen a nyelven kívánjuk-e lefolytatni. Maradtunk a számunkra közelebbi magyarnál.
Minek köszönhető, hogy december elején New Yorkba látogatott?
Az itteni Magyar Kulturális Intézettől kaptam egy meghívót, és ha az embert New Yorkba meghívják, akkor rohan. Az a helyzet, hogy én nagyon szeretem New Yorkot, már hetedszer vagyok itt. Először 1984-ben voltam öt hónapig a Columbia Egyetemen Soros-ösztöndíjjal. Nagyon sokat profitáltam a könyvtárakból. Ez az öt hónap elég volt arra, hogy ne turista legyek, hanem úgy éljek, mint az itteniek.
A Fogság című regényéhez az egyik alapihletet egy New York-i étteremben merítette, ugye?
A 72. utcán, Manhattan nyugati oldalán van egy kis vegyes spanyol–ázsiai vendéglő. A mai napig ott áll, mert az idén visszamentünk megnézni, le is fényképeztük. 2002-ben jártunk benne először, már ettünk, amikor a szomszéd asztalhoz beviharzott négy hatalmas termetű postás. Az egyik fehér, a többi színes bőrű volt. Nagyon jókedvűen egy nagy ív papírt terítettek ki az asztalukra, valószínűleg a beosztásukat, és étlap nélkül rendeltek. Ez az élmény döntő lökést adott ahhoz, hogy a Fogságot meg tudjam írni, mert addig nem tudtam, hogy mi lesz azzal tömérdek anyaggal, amit összegyűjtöttem, és ekkor jöttem rá, hogy a mindennapi élet lesz a regény közege. Nagyon hálás vagyok ennek a négy New York-i postásnak. Az is biztos, hogy a Fogság egyik fejezetét, Alexandriát, nem tudtam volna megírni, ha nem ismerem egy kicsikét New Yorkot. Tőlem függetlenül mások is leírták, hogy ez a város korunk Alexandriája. Minden ilyen nagyvárosban van valami megkapó. Az anyagokat részben itt gyűjtöttem össze, és innen kértem könyvtárközi kölcsönzésre is, amikor Budapesten dolgoztam a regényen.
Uri, a regény hőse egy igazi szemlélődő, akinek nincsenek közeli barátai, és szerelmei sem. Válhatott volna belőle is egy Krisztus-féle figura?
Nem, Urit nem olyannak írtam meg. Az irdatlan mennyiségű anyagot, amit a regényhez felhalmoztam, rendszerezni kellett, mert az ember hajlamos elveszni az anyagban. Egy szkeptikus főhőssel sikerült megoldanom ezt a feladatot. Uri ott áll két korszak határán. Az egyikre visszafelé néz, a másikra rálát, és egyikkel sem azonosul.
A Fogság angol fordítása készül-e már?
Nem. Sanders Iván lefordított harminc oldalt, de nem kellett senkinek. Sehol a világon nem kellett senkinek, és nem is fog kelleni. Az angol nyelvű kiadáshoz a döntő az, hogy először kiadják-e németül, nekem pedig soha egy soromat sem adták ki németül, tehát akkor angolul sem fognak kiadni soha. Esetleg majd egyszer írnak belőle egy forgatókönyvet, és iszonyú sok pénzért csinálnak belőle egy nagyon vacak hollywoodi kalandfilmet, de azt én már nem érem meg. Jó regényt egyébként is csak elrontani lehet filmen.
Magyarországról nézve Amerika most milyennek látszik?
Nem tudom. Én nem Magyarországról nézem a világot otthon sem. Magyarországot sem Magyarországról nézem. Részben alulról szagolom, részben messziről nézem, történelmi perspektívából: onnan pedig ugyanolyan, mint volt. Nyilván ha itt él az ember, és a bőrére megy a dolog, akkor mást érez, mint aki néha ide látogat és jól érzi magát. Nekem Magyarország megy a bőrömre, de ez más ügy. A látogatónak nem tűnik fel, hogy mekkora válság van Amerikában.
Azt mondta, hogy az emberek a nagyvárosokban egy idő után megőrülnek és igazán csak kis közösségekben érzik jól magukat. New York elég nagy város, mégsem tűnik úgy, mintha az emberek megőrülnének itt.
Az emberek az ilyen nagy városokban is próbálnak a saját kicsi közösségükben élni. Jól hangzó jelszó, hogy Amerika melting pot, olvasztótégely, de én azt tapasztalom, hogy nem az. Mindenki él a kicsi közegében, és nemigen lép ki belőle. Vannak olyan közösségek, ahova nem is lehet bekerülni, ha az ember nem születik bele. Ez minden korban, minden nagy városban így volt. Másrészt itt van erre a megoldás – a vallás. Egy nagyszerű amerikai vallásszociológus, Rodney Stark a 90-es években egy vallásszociológiai forradalmat hajtott végre, amelyről csak Magyarországon nem tudnak a mai napig. Stark, aki először a mormonokkal kezdett foglalkozni, később az új szektákkal, majd a kereszténység kezdeteivel, a belépésük évében megkérdezte az újonnan belépett tagokat, miért csatlakoztak a szektához. Olyasmiket válaszoltak, hogy magányosak voltak, társaságra vágytak, nem volt családjuk stb. Ugyanezeket az embereket tíz év múlva is megkérdezte, és akkor azt válaszolták, hogy Istenben való hitük miatt és vallási okokból csatlakoztak. Az emberek utólag átfestik vallási okra azt, ami eredendően egyéni vagy társadalmi ok. Ez valószínűleg mindig így volt. Többek között ez a vallások és a törzsi társadalmak funkciója. Szerintem semmilyen társadalmi formáció, amely eddig létezett, nem veszett el a világból. Minden megvan: az ősközösség, a rabszolgatartó, a törzsi nagy család, a feudalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus. Ezek mind egyszerre vannak jelen a világban, időnként ugyanazon a városon belül. Például Budapest is ilyen. A modernitás mindenütt egyforma. Mi annak idején tévedtünk, amikor félig-meddig ellenállókként azt gondoltuk, hogy a szocializmusnak ilyen-olyan bűnei vannak. A szocializmus elmúlt, de a bűnök továbbra is velünk vannak. Ezek a modernitás bűnei, nem pedig a rendszerekéi. Kellemetlen tapasztalat, de mit csináljunk?
Születhet-e manapság a korai radikális kereszténységhez hasonló forradalmi vallás?
Fogalmam sincs; előre nem lehet megjósolni. A kereszténység volt a legforradalmibb vallás, amit az emberiség az elmúlt kétezer évben ismer. A mai emberek nincsenek tisztában azzal, micsoda hatalmas forradalom volt ez, mert ezen a paradigmán belül gondolkodnak és nem látnak rá. Ha mást nem, legalább a nők egyenjogúsítását említsük, hiszen a mai feminista mozgalmaknál sokkal radikálisabb volt a korai kereszténység. Nők is lehettek papok. Aztán az történt, ami a nagy vallásokkal szokott: minden és mindennek az ellentéte is beleszivárgott.
A Messiásra viszont továbbra is várunk.
Igen, a Messiás-várás Obamára ugyanúgy igaz, mint Magyarországon bizonyos körökben Orbán Viktorra, és igaz volt Miloševićre Jugoszláviában, Sztálinra a Szovjetunióban és Hitlerre Németországban. Nem mintha az előbbieket össze akarnám hasonlítani, de ez a Messiás-várás szintén hozzátartozik a modernitáshoz. Van, amikor jobban sül el, van, amikor nagyon rosszul. Nyilván a társadalom berendezkedésétől is nagyon sok függ. Ugyanaz a Messiás-várás egészen más következményekkel járt a fasiszta Olaszországban és a náci Németországban, mert a nép mentalitása más volt. Ezért gondolom, hogy Amerikában nem lehet diktatúra – igaz, hogy volt egy csúnya korszak az ötvenes évek elején, a McCarthy-korszak, amiről remek drámákat írtak, de mégiscsak átmeneti volt, és Amerikában a mindennapi élet szempontjából majdnem mindegy, hogy hívják az elnököt. Ez Európában nem így van, Kelet-Európában pedig különösen nem. A Messiás-várás közös, de a következményei nagyon eltérőek.
Nem titkolja azon véleményét, hogy a mai fiatalok és az emberek általában nem tudnak olvasni. Milyen egy jó olvasó az Ön szempontjából?
Az emberek ma nem élvezik úgy az olvasást, mint mi, akik már a felső tagozat elején nagyon könnyen olvastunk felnőtteknek írott regényeket. Középiskolában már nem lehet megtanítani az embereket olvasni, egyetemen pláne nem. Az általános iskola felső tagozata a döntő, és a felső tagozat katasztrofális, nemcsak Magyarországon, hanem valószínűleg az egész világon. Ma az olvasás nehézséget okoz az embereknek. Nem ők tehetnek erről, így vannak szocializálva. Ez összefügg a modern képi világgal és sok minden mással is, de nem lenne muszáj ennyire nehezen olvasni, mert meg lehet tanítani a gyerekeket, csak például meg kellene fizetni a tanárokat.
Rendkívül elfoglalt embernek tűnik, nem annak a fajtának, aki napi nyolc órát ül az íróasztala mellett és főállásban ír.
Világéletemben önfinanszírozó író voltam, írásra sosem kaptam ösztöndíjat. Amikor egy hosszabb regényre készültem, előtte összegyűjtöttem a pénzt, hogy írás közben ne kelljen annyi minden munkát vállalnom. Abból indultam ki, hogy nem szabad megélni az irodalomból, mert akkor az ember publikálási kényszerbe kerül, és az egészségtelen. Mindig volt két-három polgári foglalkozásom, és csak a szabad időmben írtam. Ez rengeteg időt és energiát felemésztett, de a szabadságom megmaradt.
Íróként mire törekszik?
Nekem az a szakmám, hogy az emberi hülyeséget ábrázoljam. Rájöttem, hogy minél bölcsebb egy író, annál mélyebben ismeri az emberi hülyeséget. Nekem mint írónak az okos emberben is a hülyét kell ábrázolnom, mert az a közös kincsünk, a közös nevezőnk. Annak szoktam örülni, ha magamban a nagy emberi idiotizmusig le tudok ásni. Nagyon jó okos emberek társaságában csevegni, én is ilyen közegben érzem kevésbé gátlásosnak magam, de hogy ők igazából többet tudnának-e bármiről, mint a leghülyébbek, azt kétlem. Az okosoknak jól működik az agyuk, szórakoztatóak, de ez nem jelenti azt, hogy jobban is értik a világot. Ipari tanuló korom óta meggyőződésem, hogy a segédmunkások között feltehetőleg ugyanolyan az értelmes emberek aránya, mint az akadémikusok között. Most így, érettebb fejjel azt mondom, lehet, hogy magasabb. Az intelligencia nem függ össze a műveltséggel meg az okossággal – vagy intelligensnek születik az ember, vagy nem. A hülyeség viszont közös kincsünk. A hülyeséget megérteni és a struktúráját felmutatni nagyon nagy dolog, igazi írói feladat. Az okosságot nem becsülöm sokra.
A karácsonyt hogyan fogja tölteni?
Utálom, hogy fát kell venni, mert vackokat adnak el az embereknek jó drágán, garantáltan hullatja a leveleit, amit aztán fel kell takarítani, rémes. De hát a gyerekek miatt muszáj. Így aztán minden évben megveszem, és belefarigcsálom a tartóba.
Az embernek ilyenkor több ideje jut az olvasásra is. Mit szokott olvasni?
Többnyire hülyeségeket. Az ember rendszeresen kap könyveket, általában rosszakat, de illik őket elolvasni. Nagy öröm, ha véletlenül mégis akad jó közöttük; szerencsére előfordul. Legszívesebben természettudományt olvasok, most például Csermely Péter könyvét olvasgatom a stresszfehérjékről. Szívesen olvasok a fizikáról is, egykor fizikus szerettem volna lenni, csak aztán másként alakult.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Tuesday, December 02, 2008
Subscribe to:
Posts (Atom)