Miénk itt a tér

Nem csak a Lánchidat zárják le hétvégén és nyilvánítják a gyalogosokénak Budapesten, hanem a Ráday utcát is, ahová csak a célforgalom hajtat be nyáron. A város atyái végre rájöttek, hogy a várost gyalogos-emberbaráttá kell átalakítani, akkor a turisták is sokkal jobban érzik itt magukat, és örömmel költik dollárjaikat és eurójukat.
Ami az éttermeket és kávézókat illeti, szerencsére van is mire költeni a pénzt. Budapest gasztronómialag is fenőtt, vannak hagyományos olcsó, kicsit előkelőbb és méregdrága éttermek is már és nem kell a Gundelbe menni, ha külföldieket szeretnénk megvendégelni nívós helyen. Igaz viszont, hogy a belvárosi, a turistákkal leggyakrabban látogatott helyszíneken a kínálat ugyan az – gulyásleves, paprikás, palacsinta. Amennyiben nem vágyunk ilyesmire, nem kell kétségbeesnünk, csak a Váci utcától kell eltávoldnunk egy keveset.
Három különböző belvárosi helyszínt látogatunk meg a következő sorokban. Az első legyen rögtön a megújult Ráday utca. A fiatal külföldi és magyar vendégeké ez az utca nyáron a leginkább. Rendkívül népszerűvé vált okkal és mára már a jól ismert éttermek is megújultak és megszépültek. Így járt a Pink Cadilac pizzéria is, amely beltere az eredeti négyszeresére bővült és a kényelmetlen székek és asztalok kényelmes és elegáns beltérre változtak, ahol a két, a négy vagy több személyes asztalok nincsenek összezsúfolva. Az étlap, amely az olasz konyha alpételeit tartalmazza, nem sokban változott, és ennek örülnek a törzsvendégek, hiszen az eredeti is nagyon jól bevált. Továbbra is kedvencünk a paradicsomleves, spenótos pizza, a saláták bármelyike és tiramiszu. Az itallap viszont finom borokkal bővült. Nyáron a benti tér is kintivé alakul és egybeolvad a járdán kialakított terasszal, mivel az utcai falat teljesen el lehet távolítani, csak az oszlopok maradnak. Ha valami mást vagy újat szeretnénk kipróbálni, térjünk be a nem messze található Soul Café-ba, ahol a nemzetközi konyha alapételeit és italalait találjuk meg, és amelynek szép nagy terasza van.
A Bazilika környéke is kiszépült. A Café Kör és a Tom and George régi jó ismerősök, de nézzünk most meg két viszonylag új helyet. Az egyik a Sas utcában található Mokka étterem, amelynek vannak ugyan asztalai a járdán, de sokkal jobban járunk, ha bent foglalunk helyet, hiszen ilyen pompás, de ízléses décor-t nem sok helyen láthatunk. Ottjártunkkor a Buena Vista Social Club kubai zenéje szólt hallkan, így a beszélgetést nem akadályozta, viszont kellemes lékört varázsolt. A pincérek egytől egyig kedvesen viselkedtek minden vendéggel – a magyarral és a külföldivel is, ami sajnos a múlttal ellentétben ritkaságnak számít Budapesten manapság. A koktélkínálatból ajánljuk az epres colada-t, amely a pi�a colada epres változata. A levesek, előételek, főételek és desszertek közül bármelyiket bátran kipróbálhatjuk, biztos, hogy valami különlegeset fogunk kapni. Ha esetleg nehezen megy a választás, a pincérek szívesen segítenek. Mi két látogatásunk alkalmával megkóstoltuk a tapaz tálat, amelyen piciny adagban különféle középkeleti különlegességek kínálják magukat, valamint a sült füstölt sajtokat salátával, a füszeres marhahús szeleteket és a datolyás rizzsel tálalt finom fűszeres steak-et. A megújult Mokka árai kicsit magasabbak, mint amihez szokva vagyunk, de véleményünk szerint az élmény megéri.
A Szent István téren akár egy padon is megpihenhetünk, de ha mégis fogyasztani szerenénk, több kávézó kínálatából válogathatunk. Mi a Negro-t, a nevében nem éppen politikailag korrekt, de egyébként remek éttermet ajánljuk. A koktélok listája olyan hosszú és az italok neve olyan ötletes, hogy egyet feltétlenül érdemes megkóstolni. Ebédnek pedig ideálisnak bizonyult a mozarella golyócskák, cseresznyeparadicsomok és salátából összeállított előétel, amelyhez barna vagy fehét pirítóst szolgálnak fel. Forró nyári napokon a Negro terasza azzal is különbözik a többi étteremétől, hogy az ernyő végéről apró vízpermettel mitegy hűvös fallal választja el a teret a vendégektől. Igazán kellemes koktélt kortyolgatni, vagy finom falatogat majszolgatni és közben a Bazilikára tekinteni.
Budapest egyetlen sugáruta az Andrássy út. Régen nem éppen arról volt híres, hogy jó éttermeket találunk ott, most viszont, ha elindulunk a Bajcsi Zsilinszky úttól az Oktogon felé, két remek éttermet is meglátogathatunk. Az egyik a Goa Café, amely jobb benyomást tesz külsőségeivel, mint az étel-ital kínálat minőségével. Sajátos receptúra szerint készül a mozarellás melegszendvicsük, amelyben még szárított paradicsomkrémet és friss bazsalikomot is ízlelhetünk. Salátával vagy hasábburgonyával tálalják. A hasábburgonyát az étlapon valami furcsa oknál fogva steak sült krumplinak hívják. Itt és más helyeken is tapasztaltuk, hogy már nem gond variálni az étlapon szereplő ételeket, így könnyen ehetünk például egy nagy tál salátát grillezett csirkemell szeletekkel. Pár lépéssel odébb, miután kibeszélgettük magunkat a Művész Cukrászdában, az Abszint étterembe bátran betérhetünk. Itt is a régről megszokott francia étel és italválaszték vár, amelyből nehéz rosszul választani. Az ételek furcsa nevei, mint a kacsamell meggyes trombitamártással vagy a grillezett kapribogyós lazac ne ijesszen el bennünket, mert az ételek nagyon finomak.
Az új gasztronómiai Budapesthez szerencsére már hozzátartozik az is, hogy az ételek díszesen, már-már művészi látványt nyújtó módon kerülnek tálalásra. Mint a képeken, mondhatnánk, és gyakran majnem sajnáljuk, hogy meg kell bontanunk a tányéron uralkodó harmóniát. A kártyával való fizetés lehetősége is természetesnek vehető. A korábbi csalásokat elkerülvén, amikor a pincér kétszer húzta át a kártyát a gépen a vendég tudta nélkül, most az asztalnál történik a transzakció, így a kártya végig tulajdonosa szeme előtt van.
�mbátor nagyon örülünk a fennt említett kellemes változásoknak, azért reméljük, hogy megérjük még azt is, hogy Budapesten nem csak az amerikai gyorsétterem láncokban lehet úgy étkezni, hogy az ember ne legyen tetőtől talpig dohányfüst szagú. Arra is vágyunk, hogy amennyiben, például egy McDonalds-ban sorbanállásra kényszerülünk, a mögöttünk lévő sorbanálló tartsa be az ilyenkor betartandó távolságot, és ne lihegjen tarkónkra, valamint ne kelljen kellemetlen izzattságszagát elviselnünk.

Molnár Miriam
Bp. 2005 jĂşlius

Változtass, vagy lövök!


Néha azon kapom magam, nem sok hiányzik ahhoz, hogy olyan legyek, mint Kathleen Turner karaktere a Serial Mom című filmben, ahol egy egészen normális háziasszony egyszercsak gyilkolászni kezdett, ha valami nagyon nem tetszett neki. A Turner által alakított asszonyt olyanok zavarták például, hogy valaki nem csatolta be a biztonsági övét vezetés közben, vagy nem szortírozta szét a szemetet újrafelhasználás céljából.
Bizonyára mindenkinek megvan a maga bogara, vagyis azok a dolgok, amelyek ki tudják hozni a sodrából, és amelyek miatt, - ha ugyan úgy járna, mint az említett anyuka – kiélezett helyzetben még gyilkolna is. Íme az én áldozataim sora.
Kezdjük azokkal, akik senkire sincsenek tekintettel, és zajjal szennyezik a környezetüket. Ide tartoznak a panelházak lakói és az autótulajdonosok, akik hangos zenét hallgattnak éjjel vagy nappal. Továbbá az éjszakáig nyitvatartó szórakozóhelyek, kocsmák, valamint azok, akik részegen vagy józanon hangoskodnak éjszaka, és persze a motorosok. Testközelből azok járnának pórul, akik szipognak, krákognak vagy hasonló gusztustalan hangokat adnak ki, illetve akik köpködnek az utcán - az utcán pisilő férfiakról már nem is beszélek. Következnének azok, akik káromkodva vagy durván szólnak gyermekeihez, párjukhoz vagy bármelyik embertársukhoz. És nem kímélném a dohányzó szülőket és nagyszülőket sem.
Azokat, akik az utcán vagy más közhelyen szemetelnek, egy évi közösségi munkára ítélném, tisztítság csak az utcákat szépen szabadidejükben, és ide sorolom a kutyatulajdonosokat is, akik nem szedik fel kutyájuk után a piszkot.
A türelmetlenül dudáló és idegesen káromkodó autósokat, akiknek soha sincs annyi idejük, hogy a zebránál megálljanak, úgy büntetném, hogy egy évre elvenném vezetői engedélyüket, hadj tapasztalják csak saját bőrükön, milyen gyalogosnak lenni olyan környezetben, ahol hozzá hasonlók ülnek a volán mögött.
Folytathatnám még, például azokkal, akik nem viseltetnek tisztelettel anyanyelvük iránt, vagy akik nem tartják be a személyes térnek kijáró tisztes távolságot, sorbanállás közben, helyszűke miatt de nem teszem.
Remélem, hogy a filmbéli nővel ellentétben én legalább kétszer felszólítanám áldozataimat: hagyjanak fel zavaró tevékenységükkel, és csak ezután lőnék. Jelzem, nem árt így is vigyázni velem....

Dubrovnik, 6.nap

Már reggel kilenckor fülledt meleg van. De a szél erősebben fúj, mint eddig bármikor, és a tengeren is nagyobbak a hullámok. Érdekes módon a levegő páratartalma is magas. Délelőtt lustálkodunk, írunk, olvasunk. Nem merünk kimenni a napra, mindkettőnk bőre szünetet rendelt.

Délután kimegyek a teraszra, hogy behozzam a törölközőket és a tegnap este kimosott bikinimet. Látom, a szél elfújta bikinim alsó részét az alattunk lakók teraszára. Egy kis idő után mozgást észlelek odalent, ezért lemegyek. Egy idős néni bajlódik az ajtó előtt egy nagy napernyővel. Bemutatkozom, segítek összecsukni a napernyőt és elmagyarázom, miért vagyok itt. Hamar meg is találom az elveszett tárgyat -- egy jólélek azóta már fel is csipeszelte a szárítózsinórra. Visszafelé a néni a német és az angol keverékével kérdez – hol a szállásom, egyedül vagyok-e? Egy tini lányt látok kint a teraszon és egy kisebb fiút a szobában.

Elkészülődünk, baktatunk lefelé a lépcsőkön, amikor a tulajdonosokkal is találkozunk. �k éppen a délutáni úszásukból tértek vissza. Ivo apja rögtön megkérdezi, tudtunk-e aludni tegnap éjszaka. Háromig nem nagyon – válaszolom és megkérdezem, lesz-e még ilyen ma is. Nem, nem, nyugtat meg, csak tegnap volt.

Jelen van a szomszédunk is, akiket akkor hallottunk csak, amikor mi is és ők is kint voltak a teraszon. Egy középkorú nő a két fiával. Szarajevóiak, de San Diegóban élnek. A nő jól beszél angolul, igaz, erős akcentussal, de a fiúkon nem lehet észrevenni, hogy nem született amerikaiak, a káromkodásuk is autentikus...

Elindulunk megetetni a macskákat, de először a sétálóutca egyik pizzériájában eszünk finom pizzát és juhsajtos salátát. Irtó meleg van még mindig. Egy hatalmas cica heveredik le mellettünk a hűvösön, de ő sem bírja sokáig. Elsétálunk a Babin Kuk felé vezető úton és szétosztjuk a megmaradt macskaeledelt. Elmegyünk a Levanat étteremig, ahol kávét iszunk és fagyit eszünk. Most valahogy nem ízlik a pisztáciás és a csokis fagyi. A naplemente viszont csodálatos! A tengeren rengeteg kisebb nagyobb hajó úszkál. Látunk két búvárkodó férfit is és négy kajakost. Miután visszatérünk a szálláshelyünkre, újból lezuhanyozunk és elindulunk a város felé. A Tisakban éppen leltárt tartanak, ezért a buszsofőrnél vesszük meg jegyeinket 2 kunával drágábban…

A buszban a szokásos embertömeg és semmi levegő fogad. Egy helybéli lakos horvátul kérdez tőlem valamit, amit én sajnos nem értek, mindenesetre tetszik, hogy nem néznek turistának. Jól esik az óváros egyik kútjából felfrissülni.

A Zágrábi Kvartett koncertje abban a rektori palota udvarában van, ahol néhány nappal ezelőtt a japán úriembert láttuk zongorázni -- tévedésből. Habár odakint már kibírható a hőmérséklet, mert lement a nap, és a szél még mindig fújdogál, bent az udvarban legalább 45 fok van -- beszorult a délutáni hőség. Majdnem minden szék foglalt, mire megérkeznek a zenészek.

A közönség átlagéletkora szerintem hatvan körül lehet, ennek megfelelően az első öt perc után a nagy melegre és a kellemes zenére való tekintettel a fejek többsége lekonyul, és tulajdonosaik boldogan szundikálnak. Mivel az első darab David Lynch és Wim Wenders filmzenéire emlékeztet, vicces figyelni, ahogy a hirtelen hangos részeknél a fejek megrándulnak, és tulajdonosaik körülnéznek, hol is vannak, mi is történik. A darab végén egy férfi előlép a közönség soraiból, és kezet fog a zenészekkel. Mélyen meghajol a közönségnek is. Gondolom ő a mű kortárs szerzője.

Az előadott darabokról csak annyi az információnk, amennyit az előttünk lévők műsorfüzetéből ki tudunk lesni. A füzeteket ugyanis külön meg kellett volna venni, amit a már így sem olcsó, 150 kunás jegyek tetejében nem voltunk hajlandóak. Az első darab után már csak klasszikusok következnek, köztük Sosztakovics is, és a zágrábi vonósnégyes zenészei igazán csodálatosan adják elő. A hely akusztikája is tökéletes. Azok a diákok járnak jól, akik fent ülnek a falon, kényelmetlenül ugyan -- és a zenészek feje búbját láthatják csak --, viszont biztosan nincs olyan melegük, mint nekünk idelent.

A koncert után nem sokat időztünk a turistákkal teli és forró óvárosban. Az egyik újságos kirakatában viszont látjuk, hogy tegnap itt járt Paris Hilton. És a Hilton szállodában szállt meg. Még ilyet! Visszafelé a buszon ülőhelyünk is akad és Lapadban a Kompas szálloda teraszán elcsípjük a Nina Bardic nevű énekesnő koncertjének második felét. Ez a helyi szerzők éjszakája, mert Nina bejelenti, egy jelenlévő férfi dalát fogja előadni, amelyet egy jachton írt az illető. A dal egy szomorú, gondolom szerelemről szóló, átlagon aluli szerzeménynek bizonyul, de Ninának szép a hangja, és amikor később a Let’s get together nótát énekli, mindenki beleremeg. A kísérő zenészek is jók.

Lassan sétálunk a házunk felé, ahol a négy vörös kismacskák közül az egyik egy bogárral játszadozik. Előzőleg már láttunk egyet, amint egy nagy sáskát cipelt a szájában boldogan. Van még egy kis tartalék eledelünk, gyorsan felfutok érte, és a macskakölyök el is fogadja. Nagyon gyorsan eszik, és minden kisebb zajra megriad, főleg, ha kutyák haladnak el mellettünk. Teli bendővel játszani is van kedve, és a járókelők is meg-megállnak, és nézik, milyen aranyosan kergeti a borókafa tűjét. A Katarina – ez a hajó horgonyozik minden este az ablakunk alatt – tulajdonosa is előkerül. Kiderül, hogy New Yorkban és Kanadában is dolgozott már hajókon. A Katarina a sajátja és egy évből 5-6 hónapot tölt Dubrovnikban. Elalvás előtt még nézzük a teraszról, ahogy ketten a Four Brothers-ból játszadoznak, felmásznak a fára és leugranak, egymásnak ugranak és kergetőznek.

Klára

Mégiscsak van szlovákia magyar irodalom, pontosabban, a már ismert generációnak (Grendel, Győri, pl.) van utánpótlása, úgy látjuk legalábbis, és ez örömmel és bizakodással tölt el bennünket.
Mondjuk ezt azután, hogy elolvastuk Norbert György Klára című könyvét, amely a Nap Kiadó által látott napvilágot és ezennel köszönet ennek a kiadónak is, hogy hajlandó fiatal írók kezdő prózáival foglalkozni.
A potenciális kedves olvasónak eloljáróbal annyit, hogy amennyiben ránk hallgat és elolvassa a könyvet, ne olvassa tovább ezt a kis kritikát, mert akkor megmaradnak a befolyásolatlan eredeti élményei, amelyeket azután bátran hasonlíthat össze az alabbiakkal. Mi több, meg is oszthattja őket velünk.
Klára tehát, mint a címből egyértelmű, egy Klára nevű lányról szól, illetve nem is róla, hanem ami pár oldal után egyértelmű, a Klárába szerelmesedett fiúról, akinek neve sincs, csak horoszkópja: Ikrek.
Ikrek tehát megpillantja, megismeri és beleszeret Klárába, és ez ki is tölti azt a pár hónapot, amelyet Pozsonyban tölt, illetve Bratislavában, vagy Blavában, ahogy az író következetesen nevezi, és ahol revízor lesz hirtelen felindulásból. Ikrek egyébként fiatal, Fiľakovóból érkezett a Gemeran vonattal és gyakran kijár a Hlavná stanicára megnézni ezt a vonatot, ahogy jön és megy Fiľakovo és Bratislava között. Hogy Ikrek és Klára milyen nyelven kommunikálnak és hogy az Ikrek milyen nyelven gondolkodik, nem fontos. A szlovák nevek szlovákul vannak meg a szövegben, sőt, meg szlovák szlenggek is becsempésződnek, minthogy nem hagyományos regényről van szó, hanem olyanról, amelyben a nyelv újításra kerül, irgalmatlanul feléled, éli saját blavás életét, közben pedig minden helyzetben pontosan tudósít arról, ami történik. Tetszett tehát nekünk ez az újfajta szöveg, amely nem csak stílusgyakorlat, hanem maga a stílus is, hiszen több száz oldalon keresztül tud ugyan olyan (jó) maradni. Kicsit bajban leszünk ugyan, amennyiben nem tudunk szlovákul és angolul, és ha nem értjük a magyar, szlovák és nemzetközi pop kultúra referenciákat, amelyeket az író előszeretettel használ, és ami persze érthető is, hiszen mi is, mint mindenki, használjuk őket saját környezetünkben, mert feltételezhető, hogy az érti (a környezet), amit mondani akarunk. A lényeget viszont minden olvasó megérti, mindegy, milyen generációhoz tartozik és hol nőtt fel.
Tartalmilag már nem tetszett nekünk a regény annyira, mint nyelvileg. Tartalmilag kicsit úgy éreztük, a főhős lapos, kétdimenziós elveszett exisztencia, aki nem is próbálkozik azzal, hogy megtalálja önmagát, csak a szerelmet akarja, csak Klárát és amikor Klára nincs, akkor ő is megszűnik. És ez így egy kicsit túl egyszerű. Nagyobb pontenciállal indul a szöveg és a történek, van benne sokkal több is, mint ami végül kijön belőle. Úgy érezzük, Klára lehet, hogy nem is létezett soha Ikrek életében. Lehet, hogy csak kitalálta és kébzelete szüleménye volt, hiszen olyan semilyen ez a Klára, csak dohányozik meg narancs italokat iszik meg telefonál. Az Ikrek is leginkább csak alkoholizál és Kláráról álmodozik, persze ébren, mert aludni sem nagyon tud éjszaka sem és barátai sincsenek, biztos Fiľakovón sem voltak, csak a kollégája, a revizor, aki még többet iszik és nagyon sokat eszik és rosszul bánik a nőkkel. Meg van még a költő is, aki ugyancsak alkoholizál és intellektusát fitoktatja, kevés sikerrel, és Ikrek riválisa, természetesen, mert egy nem entellektüel főszereplőhöz kell egy bohém tükörkép.
Az egyetlen, ami él és virul a regényben a város. Bratislava. Utazgatunk benne mindenfelé, busszal, trolival, villamossal, és gyalogolunk is többször a főhőssel, vagy Klárával, vagy mindkettővel. A büfék, a kocsmák és a kávézók elevenek, mintha főszereplők lennének, és nem csak merő kulisszák: lehet bennünk enni, inni, embereket megfigyelni, nézelődni, szomorkodni.
Ami viszont egyáltalán nem tetszett, a valóságnak az a változata (mert ebből speciel több is van), amikor az Ikrek háromszor megüti Klárát. A történek nagyon helyesen úgy kezdődik, hogy egy bulin Klára és Ikrek ruhát cserélnek. Klára öltönybe, Ikrek szoknyába bújik.Táncolnak és a tánc után Ikrek úgy gondolja, Klárát valaki mással látta olyat művelni, amit ő szerett volna vele. Begurul és elmegy, megvárja Klárát a háza előtt, és amikor az megérkezik, megveri. Klára nem tiltakozik, sőt, miután Ikrek felfut a lépcsőkőn a kilencedikre Klára után, Klára az, aki vigasztalja. Mint ha mi sem történt volna, vérző orral szolgálja ki Klára az Ikreket, enni és innivalót kínál. És itt ezzel több problémánk is van. Először az erőszak, bár lehet, hogy Ikrek karakteréhez – iszik, melancholikus, hipochonder, életcél nélküli, igazán semmit sem akar, stb. – ez hozzá tartozik, mármint, hogy agresszív és megveri a nála gyengébbet, ha úgy tartja kedve. De úgy éreztetni az olvasóval, hogy valahogy mintha igazából meg is érdemelte volna Klára, azt már nem tudjuk elfogadni. Persze tudjuk jól, van ilyen, előfordul sajnos az életben, mégis - ezt irodalomban elfogadható magatartásnak beállítani – egyáltalán nincs kedvünkre. Sajnálkoztunk is, amikor az említett részt olvastuk, hogy kár volt, mert a káromkodásokat el tudtuk nézni fiatal szerzőnknek, mondtuk magunkban: autentikus akart lenni ilyen szempontból is, nyelvileg. (Ide tartozik egyébként, hogy érdekes a női név választása, mert Viewegh is Klárát választotta regénye címadójának, (Případ nevěrné Kláry) és ebben a történetben sem Klára volt a főszereplő, bár ő is hűtlen volt.)
Tartalmilag a regény végén is csodálkoztunk. A főhős ugyanis, se szó, se beszéd, meghal. Nincs szerelem - Klára elment New Yorkba, sőt, amikor onnan vissza jött látogatóba, kövérebb volt és feketében. Hősünk tehát meghal, mint a jógik, csak úgy, szabad akaratából és ezzel, valamint egy kis ügyes csellel a végén nincs is tovább, a mesének vége. Temetés Fiľakovón, miegymás. Persze lehet, hogy írónk ezt szimbolikusan gondolta, mert Bratislavából Fiľakovóba vissza menni munkanélkülinek egy beteljesedetlen love story után lehet, hogy halálnak számít. Nem igen tudtunk mit kezdeni ezzel a véggel. Dramatikusnak dramatikus, csak éppen kicsit erőltetett is, valahogy elegánsabban is lehetett volna, befejezni ezt a szép szöveget.
Úgy hallottuk, Norbert György új művén dolgozik éppen. Hát csak nosza! Valamint hajrá! Looking foward to it!

Ăšj-mexikĂłi ĂştinaplĂł

1.nap

Az idei vakációnk úgy kezdődik, hogy majdnem lekéssük a repülőgépet. A La Guardia reptérre haladnánk Brooklyn-ból -- ha nem lenne olyan hatalmas forgalmi dugó. A csend az autóban, míg negyven percig egy helyben állunk a dugóban, nagyon lehangoló és már-már vészjósló. Végre, amikor lépésben elhagyjuk a biztonsági pontot, ahol a teherautókat vizsgálják, mielőtt felmennének a Williamsburg-hídra Manhattan felé, a sztráda megnyílik előttünk, és mi teljes gőzzel hajtunk. Valamilyen csoda folytan tíz perc alatt kiérünk a reptérre. Ekkor még harmincöt percünk van arra, hogy leadjuk a csomagjainkat és átessünk a biztonsági vizsgálaton. Barátnőm sokat utazik, miáltal kiérdemelt egy arany kis kártyát, amely várakozás nélkül átjuttat minket minden sor elejére, és így a beszállás megkezdésére éppen odaérünk a kapunkhoz.

New York-ból Cincinnati-be repülünk (1,5 óra) és onnan, egy gyors ebéd után Albuquerque-be (2,5) óra. Albuquerque repülőtere szépen belesimul a környezetbe. Az épületek falai olyan színűek, mint a környező táj, minden szép, tiszta és rendezett. Az autókölcsönző külön kis termináljához egy ingyenes busz szállít. A sofőr szó nélkül felrakja a bőröndöket -- és meg borravalót sem kap. Az út öt percig tart.

A terminál – egy adobe stílusú hosszú ház – több nagy autókölcsönzőnek ad otthont. A papírmunka elintézése után kapunk egy üveg ásványvizet, és már nézegetjük is a kis, fehér autónkat. A kölcsönzős pasi megpróbál mindenféle biztosításra rábeszélni, de mi ellenállunk. (Azt mondta például, hogy Új-Mexikóban az autósok többségének nincs biztosítása, és hogy az úgynevezett „senki hibája” szabály érvényes. Nem vagyok biztos benne, mit is jelent ez pontosan, mert a pasi képtelen rendesen megmagyarázni. Mindenesetre kitartott amellett, hogy ha bárki belénk hajt, vagy egy kavics rácsapódik a szélvédőre, azt majd nekünk kell megfizetnünk: vagy készpénzben, vagy a biztosításunkon keresztül. Az egész nagyon furcsán hangzott.)

Útközben Taos felé jövünk rá, hogy a tudálékos pasi néhány fontos dolgot elfelejtett közölni. Például, hogy ennek a típusnak nincs abs-kormánya, hogy ez az autó nem szeret hegynek felfele menni, és hogy a légkondi nem nagyon működik. Az út Albuquerque-ból Taos felé Santa Fé-n keresztül vezet. Alig van forgalom, a látvány lenyűgöző, a természet gyönyörű. Egy-egy hegytetőről több kilométerre ellátni a távoli messzeségbe, ahol további hegyek vonulnak, és a száraz, kopár magas sivatag tündököl.

Mivel nem először vagyunk itt, megállunk a kedvenc helyeinken, ámuldozunk és fényképezünk. Vacsoraidőre érkezünk Taosba. A kis városka üresnek látszik, nincsenek turisták, csak elvétve látunk embereket a boltokban. Mivel nem tartozunk azok közé, akiknek „jól megy”, ingyen szállunk meg egyik ismerősünk házában, és étteremben csak ebéd idején étkezünk, az első napot kivéve. Ráadásul a legolcsóbb szupermarketban vásárolunk reggelit és vacsorát. Az ismerősünk, Cynthia nyaralója két részre van osztva. Mindkettőben van egy-egy nappali, konyha, fürdőszoba, háló- és dolgozószoba. Az egyik részt bérlők lakják, a másik rész pedig Cynthia és barátai „menedéke”. A barátok gyakran és szívesen jönnek ide, a taoszi indiánok szent hegyéhez, pihenni, írni, olvasni vagy festeni. A házban található naplóból kiderül, ki, mikor és milyen élményekkel töltötte itt a napjait.

Mivel a ház e részét február óta lakták, a pókok vették birtokukba. Így az első dolgunk, hogy eltávolítsuk az élő és holt pókokat, főleg a fürdőszobából. Érdekes: a pókok nagy tömegben választották a fürdőkádat és annak környékét otthonuknak, ahol aztán éhen haltak. Új-Mexikóban július és augusztus a monszun időszaka. Majdnem minden reggel ragyogó napsütésre ébredünk, de délutánra a hegyek mögül előbújnak a kis fehér tornyos felhők, amelyek később megnőnek, majd megszürkülnek, és a legtöbbször heves záport vagy nagy vihart okoznak. A mi első esténk esőmentes.

A Deli nevű étteremben vacsorázunk, ahol egy évvel ezelőtt egy magyarul beszélő pincérnő szolgált ki bennünket. Most fiatal amerikai pincérek futkosnak körülöttünk. Kevés vendég lévén, sok figyelmet szentelnek nekünk is. Némileg sokkolva vesszük tudomásul, hogy az éttermek árai a manhattaniekével versengenek. Az ételek színvonala és a választék viszont mesze elmarad a New York-ban megszokottól. Vacsora után sétálni indulunk a főtér felé. Pár lépés megtétele után furcsa zene hallatszik: német sörsátor zene és mexikói spanyol szavak furcsa keveréke. Követjük a zene hangjait, és pár lépés után elég bizarr látvány tárul elénk. Az egyik helyi templom előtt nagy tömeg áll. Egy koporsót raknak éppen egy autóba. A zenén túl asszonyok zokogása hallatszik még -- és a naplemente bíborszínűre festi az eget a templom mögött...

2.nap

A reggel a ház előtti kis teraszon telik olvasással. Michael Cunningham Az otthon a világ végén című könyvét alig bírom letenni. Film is készült belőle, New York-ban már vetítik, de nem akarom előbb látni, mint elolvasom a könyvet. Cunningham írta a remek Órák című könyvet is, amelyből tavaly film is készült.

Telefonálunk az autókölcsönző cégnek is. Elmagyarázzuk, hogy hegyes vidéken egy olyan autó, amely nem bír felkapaszkodni egy enyhe lejtőre, és nem lehet rendesen kormányozni, nem valami praktikus. Megígérik, hogy meg aznap kapunk egy új kocsit.

Dél körül jól bekenjük magunkat napozókrémmel, és sapkával a fejünkön elindulunk a városba. Sokan, akik először járnak ezen a vidéken, nem tudják, hogy lakhelyükhöz képest sokkal magasabban vannak a tengerszint felett. Így a nap sugarai (a károsak is), erősebben hatnak, és az ember gyorsan leég, illetve napszúrást kap, ha nem vigyáz.

A Deli-vel szembeni Apple Tree étteremben ebédelünk, az árak itt alacsonyabbak, az ételek viszont finomabbak, mint a Deli-ben. Ez meglepő, ráadásul a kerthelyiségben kapunk asztalt kis várakozás után. Az idén sok a légy az étterem körül, valószínűleg azért, mert több eső esett, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Képeslapokat vásárolunk a főtéren, ahol egy fiatal nő hűsöl a földön ülve, mellette egy kutya liheg. Nem tudom, vajon kéreget-e, de nem vagyok elég bátor megközelíteni és megkérdezni tőle.

Az itteni emberek amolyan lassú falusi életet élnek. Mindenki ismer mindenkit, főleg a boltosok és művészek ismerik jól egymást. Új-Mexikó állam nem gazdag. A szomszédos Texas-hoz viszonyítva szegénynek mondható, Taos még szegényesebbnek tűnik. Az európai turisták 2001 óta nem nagyon jönnek. Sok bolt bezárt, és nagy meglepetésemre egy csodaszép kis panzió, ahol tavaly két éjszakát töltöttünk, eladásra vár. Nem megy a biznisz, mondják sokan, akikkel találkozunk. Másrészt viszont, amikor a helyi újság ingatlan hirdetéseit böngészem, azt látom, hogy a házak árai emelkednek, és már itt sem olcsó semmi sem Ez arra utal, hogy sok gazdag amerikai költözik ide, a gyönyörű természet miatt. Az álláshirdetések gyatrák: leginkább rosszul fizetett munkára keresnek fizikai munkásokat, valamint tanárokat és masszőröket.

A főtértől kicsit távolabb letelepedünk egy kinti kávézóban, ahol gyorsan meg is írom a képeslapjaimat. A chai (fűszeres tea, én szójatejjel iszom) és a kávé pocsék, de a pincérnő mesél a törött kezéről. Fiatal lány, alig tizennyolc, szenvedélye a lovaglás. Egy vadóc lovat próbált betörni, de végül leesett a lóról, amikor az megijedt egy akadálytól. Több kövér texasi turista telepedik le mellénk, és nagy hanggal beszélgetnek, rendelnek, esznek, isznak, fizetnek és mennek tovább. Elszomorít, hogy az általam idealizált taosiak kénytelenek örülni a sok, általam kiállhatatlannak bélyegzett texasinak, mert nélkülük egyáltalán nem jutnának semmilyen bevételhez. Csak a kocsmák virulnának, mint mifelénk… Nem messze a kávézótól egy csapzott kinézetű fiatal festő kínálja portékáját.

A képeslapok megírása nehezebb feladatnak bizonyul, mint hittem. Mivel már harmadszor vagyok itt, eszembe jut, hogy már nem emlékszem, kinek milyen képeslapot küldtem tavaly vagy tavalyelőtt. Azt tudom magamról, hogy általában ugyan azok a dolgok tetszenek, és a képeslapkínálat sem változott az eltelt idő alatt. Lehet, hogy minden jó szándékom ellenére ugyan azokat a lapokat küldöm el újra ugyanazoknak az embereknek! De cselekednem kell – majd csak kiderül mi lesz a végeredmény.

A galériák és üzletecskék gyönyörű művészi alkotásokkal vannak tele. A giccses szuvenírboltokat kivéve a Taos-ban élő művészek-- amerikaiak és indiánok -- tehetségük gyümölcseivel látják el a boltokat és galériákat. A Kék Eső (Blue Rain) galéria kimagaslóan szép művészi tárgyakat, szobrokat, képeket, edényeket és homokfestményeket kínál, persze borsos áron. Kedvencem Tamy Garcia, egy indián művésznő bronz szobrai, amelyek több tízezer dollárba kerülnek. Este a tévé helyi csatornája a városi tanács értekezletet sugározza felvételről. A tanács összetétele szépen tükrözi a városka népességét: spanyolajkúak, fehérek, indiánok, keverékek. Nők és férfiak kb. fele-fele (!) arányban. A vita leginkább a munkanélküliségről és annak kiküszöböléséről folyik.

3.nap

A varjak és a szarkák elég nagy zajt tudnak csapni így korán reggel, hét körül. Legalább két varjú károg hangosan a hálószobaablak előtti fán. Később megérkeznek a kolibrik is, amelyek aprókat csipognak, és megállnak az ablak előtt, mint apró helikopterek. Hosszú csőrükkel tapogatják az ablaküveget, és ha közelebb megyünk hozzájuk, halljuk a kis surrogó hangot, amit szárnyaik hihetetlenül gyors csapkodása okoz.

A kolibrik nagyon aranyosak, sokszínűek. Reggeli közben két kismacska merészkedik az ajtónkhoz, és a szúnyoghálón keresztül néznek be a szobába. Láthatóan új nekik, hogy lakják a házat. Miután megmozdulunk és szólunk hozzájuk, gyorsan elfutnak. Mindenesetre kiteszek a verandára egy nagy tál vizet. Nemcsak a macskáknak jöhet jól, de a madaraknak is.

A Taos Diner-ben ebédelünk, de nem vagyunk megelégedve. A kilátás ugyan pótol valamelyest, az asztalunk mögül pont a szent hegyet látjuk.

Ebéd után a Lumina galéria új helyszínére autózunk. A régi ház és telek eladó, mert a tulajdonosok válnak, és nem tudtak megegyezni a tulajdonjogokban. Az új hely egy közismert nő háza volt, Nané, aki pár évvel ezelőtt halt meg, 95 évesen. Háza Taos-on túl található, szép kerttel, egy kiszáradt patakmeder mentén. Nan Kaliforniából költözött ide, és minden jel szerint boldogan élt itt két macskájával. Georgia O’Keeffee sokszor vacsorázott nála. Nan sok jót tehetett a helybelieknek, mert mindenki szeretettel emlékezik rá. A galéria most rendezi be a házat, a kertben már állnak a szobrok és különös művészi alkotások. A kert egyik háborítatlan részében sárga és rózsaszínű pipacsokat találtam. Eddig azt hittem, hogy a pipacsok csak pirosak lehetnek…

Mivel nem jutunk be a galériába, visszakocsikázunk a Bean nevű kávézóhoz, ahol délutáni sziesztát tartunk: olvasunk egy keveset. A chai itt sem jó, de a kávé állítólag igen. A pincérnő és pincérek bizarr megjelenésűek. Mintha az afrikai kávét csak egzotikus ábrázattal lehetne felszolgálni. Egy idő után fura külsejű egyének bukkannak fel, és telepednek le körénk a kinti székekre. A turisták, érdekes módon, bent foglalnak helyet, és nem maradnak sokáig. Egy nagy, lapos, kofferszerű tárggyal mászkáló fekete hosszú hajú fiatalemberre leszek figyelmes. Vagy egy tucatszor megy el mellettem oda-vissza. Egy másik, rövid hajú férfi bennfentesként viselkedik. Ruhája elhanyagolt, de mosolya széles és őszinte. Épp újságot olvas, amikor egy Harley Davidsonon egy idős, ősz, szakállas ember érkezik, igazi motoros öltözetben: farmer, fekete, motoros bőrnadrág, farmering, fekete bőrdzseki. Az öregember pénzszűkében lehet, és panaszkodik, hogy fáj a háta. Fiatalkorában hússzállítóként dolgozott -- nagydarab húsokat rakott le a teherautóról és akasztott fel a kampókra.

A hosszú hajú fiatalember később egy fehér dobozt (a dobozos tejhez hasonlót) nyújt át az öregembernek, aki némi rábeszélés után elfogadja azt. Aztán a doboz tartalmát bekanalazza. Zöld színű puding vagy más tejtermék lehet benne. Egyszercsak egy nagy durranás töri meg a csendet. Az ebédünket felszolgáló pincérnő autója robban le az útkereszteződésben. Eltörött az elülső tengely és nagy zajjal fehér csíkot húz az aszfaltra. A Bean-ben lévő összes férfi átrohan az úton, és komoly szakértelemmel szemlélgeti a törött vasdarabot. A fiatal lány mobiltelefonnal a kezében nézegeti a kocsi alját, valószínűleg segítséget kér.

Nekünk viszont még mindig nincs rendes kocsink -- a szegény fehér kisautónkat nagyon nem szeretjük. Az autókölcsönző sűrű bocsánatkérés közepette holnapra ígéri az új járgányt, és tíz százalékos árengedményt ígér az okozott kellemetlenségekért.

Csütörtökön jelenik meg a helyi újság, amelyet egy utcai árustól vásárolok meg 75 centért. Cynthia házában este részletesen áttanulmányozzuk. Előbb viszont elmegyünk vásárolni egy Cid’s Market nevű szupermarketba, amely bioélelmiszereket árul leginkább. A választék viszonylag jó, az árak elfogadhatók, a meglepő csak az, hogy a kasszánál egy ötvenes férfi áll, és kíván nekünk jó estét. Az ember, főleg ha ötven évesnél idősebb férfi, nem megy kasszásnak egy szupermarketba, csak, ha muszáj… Ezek az állás rosszul fizetett, legtöbbször csak a létminimumot jelenti (5,15 dollár óránként), és nem jár hozzá betegbiztosítás, de más kedvezmények sem. Mire kijövünk a boltból, nagy szél támad, és mi gyorsan a házunk biztonságába menekülünk a nagy vihar elől.

Befejeztem a Cunningham könyvet. Nagy élvezet volt olvasni. Sajnálom, hogy véget ért.


4.nap

Végre van új autónk! �m az ígéretét megszegvén a kölcsönző nem szállítja házhoz a bordó színű kocsit -- nekünk kell érte mennünk. Ez már könnyen kormányozható, erősebb motorral és működő légkondival.

Taos-ba jövet több Bush-ellenes óriásplakátot láttunk. Az autókon is Bush-ellenes matricák díszelegnek. Lovak, tehenek és bárányok legelésznek mindenfelé, általában elkerített legelőkön. Az élet nem könnyű errefelé, a természet szépsége viszont lenyűgöző és van valami a levegőben, ami vonzza a művészlelkeket.

Az egyik galériát egy volt orosz festő házából alakították át, ez is bizonyítja, hogy a világ minden tájáról költöznek ide emberek. Az egyik újsághirdetésben azt olvasom, hogy Pavel Lukes szeretettel várja klienseit. Pavel minden bizonnyal cseh.

Este a Bravo nevű étteremben vacsorázunk Kat-tel és Kathleen-nal. Kat évtizedeken keresztül asztrológusként kereste kenyerét, de két éve úgy döntött, hogy nem csinálja tovább. Megcsömörlött a sok gazdag klienstől, nem akart tovább híres asztrológus lenni. Beszélgetésünk során kiderül, hogy épp abban az időben diagnosztizáltak nála mellrákot. A terápia nem segített, és le kellett operálni az egyik mellét. Az idén a másik mellén találtak valamit, és amikor döntésre került sor, Kat rögtön a műtétet választotta. Azt mondja, a biopszia és a terápia sokkal fájdalmasabb és gyötrelmesebb, mint az operáció.

Kat apró termetű, nádszálvékony, az ötvenes évei elején, félhosszú ősz haja van, és lapos a mellkasa. Nem próbálja álcázni a műtéteket, vagy lehet, hogy még nem is lehet, hiszen csak hat hete műtötték. A második beavatkozás előtt halt meg az anyukája. Sok tragédiát tartogatott neki ez az esztendő. De nem tűnik letörtnek, sem szomorúnak. Csak akkor hajtja le a fejét, amikor egy kérdésemre válaszol: nem maradhat otthon, hogy felépüljön a műtét után, mert a munkáltatója nem engedi. Nincs helyettese. Kat most szociális munkásként dolgozik, főként értelmi fogyatékos gyerekekkel foglalkozik, velük készít beszélgetéseket a bíróság vagy más intézmény számára. Kathleen fotós. Fotói és azokból készült képeslapjai a taosi galériákban megtekinthetők és megvásárolhatók. Mindennapi kenyerét hajvágással keresi. A vacsora ideje alatt többen is odaköszönnek neki. Kliensek -- mondja.

Kathleen New Jerseyben született. Hat lány- és egy fiútestvére van, illetve volt, mert a fiú meghalt. A család többi tagja New Jersey-ben él. Kathleen Az Új-Mexikói Egyetemen tanult, és miután lediplomázott, Coloradóban telepedett le. Tizenöt évvel ezelőtt költözött Taos-ba.

5. nap

A napot a Demokrata Párt irodájában kezdtük. Kat és Kathleen mesélték előző este, hogy Kerry és Edwards az új-mexikói Las Vegas-ban lesznek ma este. Az ingyen belépőket egy New York-i férfitól kaptuk, aki, mint kiderült, a szomszédunk volt. Régebben fotósként dolgozott New Yorkban, a híres Village Voice magazinnál. Hihetetlenül pontosan leírta, melyik házban lakott (mellesleg a mi utcánkban), a városrészre részletekbe menően emlékezett. Most az építészetben dolgozik Taos-ban és környékén, mert a fotózásból itt nem tud megélni, bár néha a Los Angeles Times és más újságok rendelnek/vesznek tőle fotókat. Hogy pontosan mit csinál mindennapi megélhetésként, azt nem tudtuk meg, csak azt, hogy feleségével együtt tíz évvel ezelőtt összepakoltak és ideköltöztek -- miután három hónapig campingeztek Új-Mexikó államában, és próbálták kitalálni, hogy hol telepedjenek le.

A főtéren elkezdődött a kirakodóvásár, és komótosan végigszemléltünk mindent, amit a kis sátrakban kínáltak. �szintén szólva, nem voltunk elragadtatva, mert semmi különlegeset nem találtunk. De volt ott egy érdekes férfi, aki egy kis körömvágó ollóval, fekete papírból az előtte ülő emberek profilját formázta ki, és az előre elkészített fehér papírra ragasztotta, majd egy keretbe helyezte. A férfi nagyon ügyes volt, gyorsan és pontosan dolgozott.

Ismét az Apple Tree (Almafa) étteremben ebédeltünk, mert nem akartunk megint csalódni. A szokásos vegie burgeremen már túl voltam előző alkalommal, így most buritot ettem. Ez kukoricalepény, babbal és sajttal töltve, chili szósszal és sajttal sütve. �ltalában rizzsel, kis guacamoléval és tejföllel tálalják. Az igazi mexikói ételemet ezúttal egy kis kaviccsal együtt tálalták elém. A kavicsot a három utolsó falatom előtt fedeztem fel, a bab között bujkált, és valószínűleg a babbal együtt került oda. A pincér elnézést kért, és természetesen nem számlázta ki buritomat, én pedig örültem, hogy ingyen ettem, méghozzá nagyon finomat.

Egy másik érdekes „hozzávalója” is volt az ebédemnek: a mögöttem ülő orosz család. Orosz szót New Yorkban gyakran hallani az utcán, de Új-Mexikóban meglepetésként hatott. Ebéd után egy előre meghirdetett könyvvásárra mentünk el az egyik helyi íróklub irodájába. Az L-alakú szoba végében voltak elhelyezve a könyvek: a keménykötésűek 1 dollárért, a többi 50 centért. Három könyvvel tértünk haza, egyiket elajándékoztuk Kat-nek.

Három óra után indultunk el Las Vegas felé (nem tévesztendő össze a Nevadában található kaszinóvárossal), ahol a helyi vasútállomáson vagy két órát vártunk a tűző napsütésen John Kerry, felesége Tereza Heinz, John Edwards és a felesége érkezésére. A vonat nem sok késéssel bedöcögött az állomásra, ahol vagy tízezer ember gyűlt össze, hogy meghallgassa a reménybeli következő amerikai elnököt. Én személy szerint Tereza Heinz Kerry-t rögtön meg is választanám elnöknek. Tereza -- az elhunyt ketchup-király felesége, ez a másik házassága, és szerintem jó lóra tett -- spanyolul szólította meg a közönséget. John Kerry okos, szimpatikus és jó szónok. Kár, hogy még itt, az USA-ban, nők nem indulnak az elnökválasztáson. A beszédek kb. 1 órán keresztül tartottak és a vonatocska, amelyet annak idején Truman elnök is használt, továbbdöcögött Albuquerque felé.

Éjszaka még megnéztem a tv-ben Andre Agassi és Andy Rodick elődöntős meccsét.

6. nap

A La Strada olasz étteremben ebédelünk, elég későn, és nem vagyunk elragadtatva semmitől. Az étterem gyönyörű helyen található, nagy kertje van egy kis tóval. A kertben ismét találtok sárga pipacsokat és több művészi tárgyat is, amelyek szépen mozognak a szélben, hol virágot, hol más tárgyat alakítva.

Innen egy üzletbe megyünk, ahol húgom elsőszülöttjének, a keresztlányomnak veszünk egy pár gyönyörű mokaszint. Az apró cipőcskék kis cipődobozban vannak becsomagolva és irtó aranyosak!

A naplementét a Rio Grande szakadék széléről nézzük. Taos-tól csak pár kilométernyire található a híd, amely a szakadékon keresztül vezet. Lenyűgöző látvány: a szakadék nagyon mély és úgy látszik, mintha nem is érne véget. A szakadéknál kijelölt kis ösvény túrázók, biciklizők és lovaglók számára. Ezen a kis úton sétálunk a szakadék mentén egy órán keresztül.

Taos felett nagy fekete felhők lógnak és pontosan látni, hol esik az eső. Sokat villámlik, majd egy idő után szép nagy szivárvány jelenik meg a naplementében. A szakadéknál viszont süt a nap, ami előbb narancssárgára, aztán pirosra és végül ibolyaszínűre festi a felhőket. Naplemente előtt egy biciklizős pár is előtűnik, az ő autójuk is a parkolóban van.

A parkolónál kút friss vízzel, padok és piknikező asztalok, valamint vécé is van. Viccesnek találom, hogy az egyik épület falán két gomb található feliratokkal. Az egyiken ez áll: elégedett vagyok ezzel a pihenőparkkal, a másikon ennek az ellenkezője. Megnyomjuk az elégedett-gombot, de hogy ki, mikor és hogyan értékeli ki ezeket a visszajelzéseket, azt el sem tudom képzelni....

A szakadék körüli kopár földeken több nyulacskát is látunk. Nem ijednek meg tőlünk, nyilván megszokták már az ember jelenlétét. Egész közelről figyelhettük, ahogy rágcsálták a száraz füvet, pontosabban azt a néhány fűszálat, ami itt kisarjadt. Nagy ragadozómadarak keringnek körülöttünk. Kicsit sajnálom a nyuszikat, hogy mi mindennel meg kell küzdeniük a puszta életben maradásért: a ragadozó madarakkal, a coyote-okkal (prérifarkasokkal), és a szűkmarkú természettel. Mire lemegy a nap, hideg szél kezd fújni. Mivel magasan vagyunk, a hőmérsékletingadozás rögtön érezhető.

7. nap

Reggel viszonylag korán elhagyjuk Cynthia házát, mert a Picuris nevű indián faluba megyünk. Az út kb. egy órát tart, de hiába érkezünk – a faluhoz vezető utat lezárták. Picurisban ugyanis búcsú van, ezért reggel tíztől kirakodóvásár és különféle programok kerültek megrendezésre. Így az útról, a hegytetőről nézzük az épp akkor kezdődő futóversenyt.

Pikuris egy völgyben helyezkedik el, az út mindkét oldalán egy-egy tó van, és a futótáv az egyik tóparttól a másikig tart. A nézők, falubéli indiánok, nagyokat kurjongatnak, biztatják a versenyzőket. Fényképezni nem szabad (ezt én nem tudtam), és hangosan rám kiabálnak, hogy tegyem el a fényképezőgépet (még ilyen messziről is megláttak). Mivel elég messze vagyok, nem a versenyzőket, hanem csak a falut akarom lefényképezni, és ez sikerül is.

Amíg a hegytetőn állunk, szóba elegyedek egy taosi spanyolajkú nővel, akit az egyik pikurisi család meghívott az ünnepi ebédre. A futóverseny befejezése után megnyílik az út. Egy füves parkolón hagyjuk az autót és elindulunk körülnézni a sátrak közé. Rögtön az első sátorban megtetszik egy gyűrű és egy nyaklánc. Az árus (nem ő az ékszerész), megdicsér, milyen jó ízlésem van, hiszen a két darab összesen majdnem ezer dollárba kerül...

A többi árus nem kínál ilyen szép árut, de az áraik is sokkal kedvezőbbek. A sátrak többségében maga az ékszerész vagy fazekas árulja portékáját, és a művészek (én annak tartom őket) Új-Mexikó több indián falujából jöttek ide erre az alkalomra. (Érdekesnek találom, hogy a férfiak könnyebben és szívesebben állnak szóba velünk, mint a nők, de lehet, hogy csak azért, mert mi is nők vagyunk…?)

A tóparton sétálgatunk, amikor hangos kiabálásra leszünk figyelmesek. Ez a jele annak, hogy a főtéren történik valami. A férfiak vonulnak fel, derekukon díszes vásznak; bokájukon, csuklójukon és nyakukban hagyományos ékszerek; arcukon harci jelek. Van köztük fiatal és öreg is, valamint hosszú és rövid hajú is. A templom körül táncolnak (a spanyolok a kereszténységet rákényszerítették a bennszülöttekre, így ma a keresztény és az eredeti indián vallás is jelen van a falukban), bemennek a templomba, aztán kijönnek, és a tér közepén felállított májfaszerű magas oszlopnál szétoszlanak.

Az oszlop végén, vagy 150 méter magasan, egy birka van felkötözve, és ahogy a helyiektől megtudjuk, később a férfiak felmásznak erre a rúdra és teletömik a birkát zöldséggel meg fűszerekkel, majd a birkát leveszik és megsütik. A tánc és a rúdmászás között a férfiak az úgynevezett kiva-ba mennek, ahová csak kiválasztottak mehetnek be, még az indiánok közül sem akárki. A kiva egy kerek, barlangszerű helyiség, ovális bejárattal, ahol az indián bölcsek tanácskoznak, és spirituális gyakorlatokat végeznek. Ezek után következik a családi ebéd, és délután pedig a rúdmászás.

Az ebédre természetesen turistákat nem hívnak meg, és a helyszínen csak főtt kukoricát és lángosszerű kukoricalepényt lehet venni, így egy óra körül farkaséhesen hagyjuk el Pikurist, és a tikkasztó hőségben Taos felé vesszük az irányt.

Taos-ban a város keleti felében meglátogatjuk Mabel Dodge házát. Mabel Dodge egy New York állambeli gazdag családból származott, és mielőtt Taos-ba költözött volna, már nem egészen fiatalon, a fiatal művészek mecénása volt New York városában. Az 1900-as évek elején férjhez ment egy taosi indián férfihoz, és boldogan éltek gyönyörű házacskájukban, amíg meg nem haltak. (A férj halt meg először, majd pár hónap múlva Mabel is követte, nem bírta az életet nélküle.) Sok New York-i művész és író látogatta meg itt is Mabel-t, aki menedéket nyújtott mindenkinek, akinek pár hónap kikapcsolódásra volt szüksége.

A ház legtöbb ablaka egyenesen a szent hegyre néz, és a taosi indián pueblo-ra. A ház mögött beépítetlen indián föld fekszik, amely drótkerítéssel van bekerítve, rajta figyelmeztető táblák: ez itt indián föld, belépni tilos! Mabel háza, ez a csodálatos hely ma sikeresen működő hotel és konferenciaközpont.

A nap éppen lemenőben van, amikor betérünk a FAFA nevű bútorboltba. Az elegáns olasz és kaliforniai bútorok között a két tulajdonos kalauzol. Brian és Jeffry Dallasból költöztek ide tíz éve. Mára menő üzletemberek, és nemrég vettek egy 28 ezer négyzetméteres rancsot, ahol a kutyájuk kedvére kergetheti a prérikutyákat, és ahonnan esténként egy pohár borral a kezükben nézik a naplementét. Majdnem veszünk egy hatszemélyes ovális ebédlőasztalt a nagyhasú, nagyon kedves és segítőkész férfiaktól, de végül úgy döntünk, hogy még több helyen körbenézünk.

8. nap

Utolsó napunk Taos-ban az Atonio’s nevű mexikói étteremben végződik egy nagyszerű ebéddel. A kilátás hihetetlenül szép innen, ráadásul ragyogó napsütésben ülünk a kertben, és nincs túl meleg.

A feketébe öltözött pincérek közül a főpincérnő, egy idősebb nő, láthatóan nem kedvel bennünket, és rendre összekeveri a rendelést. A tortilla-levest tészta nélkül kérjük, mégis azzal kapjuk -- és mosoly nélkül felszolgálva. Mindezek ellenére az ételek nagyon finomak (enchilada gombával és paradicsommal töltve, rizs és babpürével tálalva).

Amikor a desszertet majszolgatjuk (csokitorta igazi vaníliás fagylalttal), megérkezik az egyik híres helyi művész is húgával, és egy Lady Jane nevű idősebb nővel. A művész koros már, bottal jár és a pincérek, a főpincérnőt beleértve, kivételes figyelmet szentelnek neki.

Az ebéd után jeges innivalót veszünk az útra és máris Santa Fé felé száguldozunk. Santa Fé gyönyörű! Igaz, hogy nincs mágikus szent hegye, mint Taos-nak, (hegyekben viszont itt sincs hiány), gazdag városi hangulata van, mint Győrnek, vagy Szombathelynek. Egy Brooklyn-ból idevándorolt nő így mesélte el nekem annak történetét, hogy miért nem Santa Fé-be, hanem Albuquerque-be költözött: „Santa Fé olyan borzalmasan szép! Én a mogorva, borús, esős New Yorkhoz voltam szokva, ahol az ember nyugodtan lehet depressziós, vagy rossz kedvű meg bosszús, nem lóg ki a sorból. Amikor viszont ide jöttem, ültem szomorúan este a teraszomon, néztem ezt a hihetetlen naplementét, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen szörnyű ez, hogy itt vagyok ebben a gyönyörben, és mégis depressziós vagyok. És holnap megint ugyan ilyen gyönyörű napsütésre ébredek, és a naplemente megint csak varázslatos lesz. El kellett költöznöm, nem bírtam ezt a sok napsütést meg szépséget.”

Santa Fé-be évtizedek óta járnak a betegek – tébécések, asztmások – mert az itteni magashegyi levegő állítólag jót tesz még a rákban szenvedőknek is. Szerintem, lehet valami igazság abban is, hogy errefelé már évezredekkel ezelőtt is foglalkoztak spiritualitással, és ezzel megváltoztatták a hely energiaszintjét. Itt tényleg nehéz szomorkodni, hiszen mindeni mosolyog és alkot körülöttünk. Minden sarkon két galéria van!

Miután megérkezünk barátnőm barátnőjének házába, kicsomagolunk és berendezkedünk a fél-pince lakosztályban. A házigazda összeüt egy nagyszerű vacsorát (háromfajta rizs, friss zöldbab a kertből, bab, és más különleges búzafélék, főtt krumpli), és a tofus jégkrém mellett éjfélig beszélgetünk, főleg az amerikai politikáról.


9.nap

Reggel későn ébredünk, és délig almát szedek a kertben. Az öreg almafa (sárga, piciny nyári almák teremnek rajta) egy tavacska mellett terebélyesedik, és sokszor ijesztgeti a halakat, amikor egy-egy alma a vízben landol. A halak közül az egyik kicsi és fekete, ezért ez a „mindenki kedvence”. Scotty-nak becézik, és mindenki buzdítja az etetésnél -- a házigazdától a vendégekig --, mert szegényke orra elől elkapkodják az eledelt a nagy fehér és narancssárga halak.

A ház másik kedvenc állata a Szofi névre hallgató fekete kutyus. Apró lábacskái és hajlott kora ellenére minden reggel többször is körbefutja az ágyunkat, igaz, utána kidől a szőnyegre, és nagyokat piheg. Sokszor elbóbiskol, s álmában horkol. Szofi is szeret a kertben játszani, gyakran meglátogatja a tavat, és végig kitart mellettem, amíg szedem az almát. Néha még az almacsutkát is megeszi a kis, falánk kutyus. �llítólag tulajdonképpen bármit és bármilyen mennyiséget megeszik, és utána rosszul szokott lenni. Ennek megfelelően a hasa majdnem súrolja a földet, és a lépcsőkön csak felfelé tud közlekedni -- lefelé a hasa miatt nem, és ezért mindig fel kell emelni...

Szofi gazdája, Viktória, ügyel a házra, amikor a házigazda nincs jelen. Viktória egy dél-afrikai árvákat segítő alapítványnak dolgozik. Ott nagyon sokan halnak meg AIDS-ben. Mára egész generációk tűntek el, és a gyermekeknek egyszerűen nincs családjuk, egyedül maradnak és az utcán élnek. Egy videófilmet is megnézünk az alapítvány munkájáról, ebben három projektet mutatnak be. Mindhárom projekt egy-egy nő (két fekete és egy fehér) vezette árvaházról szól. Ezek a nők tucatjával fogadták be az elárvult gyerekeket saját házukba, mert nem bírták nézni, hogy az utcán élnek. Ma már kapnak anyagi és technikai segítséget, és nagy házakban vagy komplexumokban élnek. A fehér nőt több hónapon át fenyegették, és sértegették a szomszédai és a város lakói, mert fekete gyerekeket fogadott be.

Délután elmegyünk a Whole Foods bioszupermarketba bevásárolni. Persze, a szupermarketnek van kész ételeket kínáló része is és ezek elfogyasztására kint, vagy bent lehet helyet foglalni. Nagyon finom fehér (paradicsom szósz helyett tejföllel leöntött) spenótos pizzát ettem. De a gombaszószos krumplipüré is említésre méltó!

Megnézzük a Whole Foods-szal szemben lévő helyi piacot is. Egy férfi fűszeres kecskesajtot árul (saját kecskéi vannak, és a sajtokat is ő készíti). A fokhagymás és az újhagymás sajtja telitalálat. A piac másik oldalán érdekes bútordarabokat találunk, főleg fiókos szekrényeket, mindenféle színben.

Este a The Known World című könyvet olvasgattam. Egy, az USA-déli részén található településről szól, ahol -- mint máshol is délen --, a rabszolgasorsból kiszabadult fekete rabszolgák is tartottak rabszolgákat. Bevallom, hogy erről eddig nem tudtam és némileg meghökkentett a dolog. A könyv több „angol nyelven” is beszél, mert a feketék és a rabszolgák más nyelvjárást használtak, mint a fehér farmárok, és azok megint más nyelvet, mint az iskolázott feketék és fehérek.

10.nap

Reggel Richard jön, hogy kitisztítsa a tavat. Kikapcsolja a pumpát, kitisztíttja a medence széleit, és amikor vissza akarja kapcsolni a pumpát, az nem működik. Richard nem a vízpumpák nagy szakértője, és a krízis közepén, amikor megcsörren a telefonja, egy orvosi vizsgálatra hivatkozva szó szerint kirohan a kapun.

A házigazda nagy telefonálásba kezd, próbál gyorsan keríteni valakit, aki meg tudná javítani, vagy ki tudná cserélni a pumpát. Mivel ez órákig tart, közben mindenki, aki a házban van, különféle kerti eszközökkel oxigént próbál generálni a halak számára. Elég vicces látványt nyújthatunk.

Este hatra napszemüvegben és piros pólóban megérkezik Brian, aki egy pótpumpát szerel a tó közepén álló szoborra, és ezzel megmenti a halakat a biztos haláltól.

A nap eseményein felbuzdulván este elmegyünk a helyi egyetemre, ahol az egyik vetítőteremben az Al Jaizeira arab tévétársaságról készült dokumentumfilmet (The Control Room) vetítik. A film az iraki háborúról egészen más képet fest, mint az amerikai média, de az arabokról sem szól idealisztikusan. A tévétársaság több vezetője és újságírója nyilatkozik, és az egyik a végén azt mondja, hogy ha megteheti, a gyerekeit ő is amerikai iskolákba fogja küldeni, és reméli, hogy ott telepednek le, mert jobb életet kíván nekik, mint amilyen az ő élete volt.

11. nap


Korán reggel a háztulajdonos az egyik nagy narancssárga halat a tó melletti lépcsőkön találja. Még Brian (aki reggeltől a pumpa javításán dolgozott), sem tudja kideríteni, hogyan került a hal a lépcsőkre. Lehet, hogy egy medve volt, mert járnak erre medvék máskor is (és majszolgatnak a barackból és almából, le is törnek néhány ágat), de az is lehet, hogy egy hegyi farkas volt, vagy más ragadozó.

Még délelőtt megjelenik egy hosszú, fekete hajú nő, aki mosómedvéknek állított csapdákat két napja. Naponta kétszer eljön és megnézi, fogott-e valamit, de csak a madarak eszegetik a csalit ki a ketrecből. Az elfogott mosómedvéket (vagy mókusokat), amelyek túlszaporodnak, és kárt okoznak a kertben, illetve szétdobálják a szemetet, ez a nő elszállítja az erdőbe. Azt mondja, hogy volt már eset arra, hogy a kis állatkák visszataláltak. A ketreceket csak hűs helyen lehet elhelyezni, nehogy a megfogott állatok órákig a napon szenvedjenek.

Koradélután megint almát szedek, és amikor befejezem, furcsa madárzajra leszek figyelmes. Brian már elment, mert feladta a pumpa megjavítására tett kísérleteket, így egyedül vagyok a kertben. Az egyik ketrecben egy szerencsétlen madár olyan messzire merészkedett, hogy rácsapódott az ajtó. Egy másik madár a ketrecen kívül van, gondolom próbált a bent ragadtnak segíteni és mindketten pánikba estek. Kiszabadítom a kis madarat és örülök, hogy párjával együtt repülhet el.

Vacsora előtt még a fekete rabszolgatartókról szóló regényt olvasom, és alig bírom letenni, pedig már eljött az ideje, hogy a városban, egy japán étteremben Marcia-val találkozzunk. Marcia egy neves fotográfus, aki New Yorkban tanult úgy ötven évvel ezelőtt az akkori nagyoktól. � kezdte kísérgetni és fényképezni a Dalai Lámát (a nyolcvanas évek elején), amikor még nem volt ennyire népszerű az USA-ban. De nem csak a Dalai Lámát fényképezte, hanem az amerikai indiánokat is, és a képeiből több könyv is készült. Férjével akkor alapítottak könyvkiadó céget, amikor a Dalai Láma első Egyesült �llamok-béli látogatása után Marcia könyvet akart kiadni a Láma tanításaiból a saját képeivel. Viszont nem talált rá kiadót. „Ez volt az első eset az életemben, hogy visszautasítottak!” mondja. „Amikor a negyedik kiadó is visszautasított, hazamentem és mondtam a férjemnek: Kiadót kell csinálnod. És így is lett.” Marcia azt is elmeséli, hogy neki nem mosómedve-, hanem görényproblémája van, és elkéri a mi „csapdaszolgáltatónk” telefonszámát. „Irtó büdösek. Már hetek óta nem merek vendégeket hívni. Nem hiszem, hogy maguktól elköltöznének, tennem kell valamit.” – mondja. A japán éttermi ételek nem nyerik el a tetszésemet, mindennek hal íze és szaga van.

12.nap


Reggel, mire feltápászkodom, már csak a történetét hallom annak, hogy az egyik ketrecben, hajnali négykor, egy mosómedve ráharapott a csalira.

A mosómedvét hétkor már el is szállították. A pumpa-sztori is folytatódik. Brian elvitte a pótpumpáját, miután egy másik munkacsoport egy új pumpát szerelt be, és az működni látszott. Csakhogy miután Brian és a másik csapat eltávozott, az új pumpa megállt. Újra kezdődik a telefonálás.

Kora délután a Tízezer hullám nevű japán fürdőhelyre autóztunk, kb. 3 kilométerre Santa Fé határától. Képzeljük el, hogy egy hegyoldalban, beépített kis köves utacskák vannak, amelyek piciny faházikókhoz vezetnek. Itt vannak a forró vizes, jakuzzis kádak, amelyeket egy órára lehet kibérelni potom 25 dollárért. (A nagy, közös női medencében 14 dollárért lehet korlátlan ideig mártózni).

Kapunk egy kimonót és egy kulcsot, majd a közös női öltözőben fürdőruhára vetkőztünk, és vételezünk egy pár papucsot és tiszta törölközőt. A ruháinkat egy kis szekrénykébe zárjuk és máris indulunk a privát medencénk felé. Szerencsénkre süt a nap és a szél is csendes. A víz kellemesen meleg. A közeli fán egy itatóból kolibrik iszogatnak, és közben csiripelnek. Kipróbáljuk az összes buborékos változatot, és mire megunnánk az egészet, egy kis mikrofonból szólítanak, hogy lejárt az időnk.

Később még üldögélünk a fapadon a vízesés előtt, és iszogatjuk a finom zöldteát. Körbenézünk az ajándékboltban, és lassan szedelődzködünk. Mire elindulunk, a váróterem megtelik emberekkel, akik mindenféle különleges masszázsra várnak. Az egyik masszázs abból áll, hogy forró köveket raknak az ember hátára…

Este a főtéren táncolunk egy San Francisco-i zenekar latin zenéjére. A főtér és a környékbéli utcák már le vannak zárva, és a sátrak készen állnak a másnap kezdődő indián piacra. A koncert után Marcia-tól kapott jegyekkel bejutunk az indián piac díjazott darabjait bemutató, árveréssel egybekötött kiállításra. A kiállított tárgyak lélegzetelállítóak: a festmények, az edények, a szőnyegek, és az ékszerek is.

13. nap

Az indián piac évente egyszer kerül megrendezésre és két napig (szombat, vasárnap) tart Santa Fé főterén. Az idei piacon hatszáz árus volt jelen. Ilyen sok művészi tárgyat szerintem két egész nap alatt sem lehet rendesen megtekinteni. Nekünk egy napunk van, és azt teljes mértékben a főtéren és környékén töltjük, kivéve, amikor ebédelünk.

Miután délutánra jól elfáradunk és minden ajándékot megveszünk, visszamegyünk a hegyre, ahol a házigazda kis kunyhója előtt festeget. Én is csatlakozom, és temperával papírra vetem a nap művészeti benyomásait. Barátnőm naplót ír mellettünk. Néha beszélgetünk, néha felnézünk az éppen elhaladó macskára vagy ugrabugráló nyuszira...

Sötétedés után összepakolunk, és reggel elindulunk New Yorkba, ahol vár ránk a nyári fülledtség.

MetrĂłkalandok

New York-i „subway” száz éve épült, és meglehet, azok közül, akik akkor az alagutakat ásták, és a kemény fizikai munkát végezték, sokan éppen Európából érkeztek ide. A metró tehát öreg, csúnya és koszos főleg, ha a prágaihoz vagy párizsihoz hasonlítjuk, viszont van, és 24 órán keresztül megbízhatóan működik minden nap. (Ez az egyetlen nagyváros az USA-ban, ahol nincs szüksége az embernek autóra.)

Külön élete van a földalatti birodalomnak, ahol az alagutak (több ma már nem használt is van) mentén a patkányok mellett talán emberek is meghúzódnak néha. A hajléktalanok inkább a megállók padjain, és a metrókocsikban szoktak aludni télen. Rendszeresen kéregetnek az utasoktól, de a rossz szagot leszámítva, amit árasztanak magukból, itt azt hiszem senki sem kifogásolja a jelenlétüket.

Egyébként az emberek megszokták, hogy a metró életük szerves része, az itt lakók többbsége minden nap használja, és mindenkinek van (itteni) kedvenc időtöltése is. Kevesen beszélgetnek, inkább zenét hallgatnak, újságot vagy könyvet olvasnak, tanulnak, esznek, isznak vagy kötögetnek. (A mindenféle MP3 lejátszók, discmanek, walkmanek és iPod-ok, szerintem, épp a metró miatt kelnek el nagyobb számban New Yorkban, mint máshol).

Pár hónappal ezelőtt történt: ültem a metrón Manhattanben, és nem messze a célállomásomtól felfigyeltem két fekete fiúra, akik az egyik nagyon forgalmas megállón szálltak fel. Mindketten nagyméretű kosárlabdapólót viseltek, bő nadrágot és tornacipőt. A fejükön műszálas kendő volt (amelyről régebben azt hittem, hogy valami vallási jelentősséggel bír, de állítólag csak divatcikk -- ha engem kérdeznek: irtó ronda!) A nagyméretű ruhák ellenére látni lehetett, hogy vékony alkatúak és fiatalok. Egyszercsak megálltak az eléggé zsúfolt kocsi közepén, előkaptak egy-egy hegedűt és rázendítettek. Minden lehajtott fej felnézett, az emberek kezdték kiszedni a fülükből a fülhallgatókat, és én is ámulva néztem, illetve hallgattam a produkciót. Később jöttem rá, hogy nem is azért volt mindenki úgy elragadtatva, mert a zene nagyon jó volt (nagyon jó volt!), hanem, mert a látványban valami nem stimmelt. Az ilyen öltözékben megjelenő párostól az emberek rap-et, break dance-et vagy valami hasonlót vártak, és ehelyett virtuóz komolyzenét kaptak. A véletlenszerű közönség, atipikusan, tapssal és némi apróval jutalmazta meg a rövid produkciót.

Megint Kövér színésznő

Befejeződött a Kövér színésznő első hét része. A sorozatot összefoglaló DVD-t is meg lehet vásárolni már és Kirstie Alley könyve minden nagyobb könyvesboltban megtalálható – szinte kiszúrja az ember szemét.

Sokak szerint a sorozat egyes részei néha túllépték a tűrhetőség határait, ami viszont nem akadályozta meg a nézőket abban, hogy hetente egyszer mégiscsak kíváncsian várják, mi is történik Alley művésznő fogyásra koncentrált életében.

Nos, a hetedik rész végén sem sikerült még Kid Rock-ot, -- akit a színésznő kiszemelt magának, mint szerelmi kaland partnert – behálózni, akadt viszont egy másik hódolója. Miután a színésznő a magányáról panaszkodik egyik befolyásos hollywoodi barátjának a telefonban, a barát meghívja Alley-t az egyik partijára, ahol bemutatja egy idős, de annál gazdagabb özvegy úriembernek.

Minden a legjobban alakul – az estét végigtáncolják, az éjszakát együtt töltik. Reggel Alley beszámol két asszisztensének arról, hogy milyen érzékeny ez a férfi: első szeretkezésük után elsírta magát. A történteken felbátorodván és hogy még jobban magához csalogassa új partnerét, Alley elhatározza, hogy meghívja őt vidéki házába egy hosszú hétvégére. Az úriember megérkezésekor egy pompás köves gyűrűt ad a színésznőnek, és ez el is vakítja őt egy időre. Kirstie nem akarja észrevenni, hogy a férfi nemcsak akkor sír, amikor meghatódik, hanem akkor is, amikor el akar érni valamit... Mint egy gyerek.

Estére már mindenkinek elege van a vendégből, mire Alley kitalálja, hogy az asszisztense beszéljen a vendéggel erről a „furcsa” tulajdonságáról -- mint férfi a férfival. A beszélgetés jól sikerül, de semmin nem változtat. Mire másnap reggel a társaság felébred, a vendégnek hűlt helyét találják. Alley hollywoodi barátja (aki összehozta őket), bejelenti telefonon, hogy a férfi nagyon csalódottan hívta őt fel reggel, és azt mondta, hogy Kirstie túlérzékeny és ezért nem illenek egymáshoz. A vendéggel a pompás gyűrűnek is nyoma veszik, természetesen...

Egy másik emlékezetes epizódban Kirstie egy csodadoktorhoz fordul, akinek elmélete szerint egyes emberek azért híznak meg, mert megnőtt a „létezés tere” körülöttük, így kitágították a testüket is. Az Amerikában jól ismert színész-komikus fapofával játssza el a szakértőt, aki először elmagyarázza a művésznőnek (és két asszisztensének) a teóriája lényegét. Ezután egy meditációs gyakorlattal megpróbálja őket meggyőzni az elmélet működéséről. (Csukott szemmel az embernek először az egyik lábát kell elképzelnie, majd a másikat. A gyakorlat szerint az egyik lábfejet egyre kisebbnek kell elképzelni, amíg lelki szemeink előtt akkora nem lesz, mint egy baba cipője.)

A „képzelős” gyakorlat legvégén praktikus tanácsokat ad a társaságnak. Az egyik legelső tanács természetesen az, hogy le kell kisebbíteni a házat, a teret, ahol a művésznő lakik, hogy ezáltal tudat alatt a teste is kisebbedni akarjon. A tanácsot megfogadván Alley az egyik szobába egy kis kastélyt építtet, és egy egész napra meghív vagy húsz törpét, akikkel táncol és játszik és gyereknyelven hablatyol.

Több epizódon keresztül a történettel párhuzamosan feltűnik egy színésznő (saját magát alakítja), aki egy sikeres szappanoperában egy nagyon kövér férfi sovány feleségét játssza. A színésznő (a valós életben) a szülése után nem tudta leadni a felszedett kilókat. Amikor két barátnőjével kijön egy étteremből, arról panaszkodik, hogy olyan kövér lesz nemsokára, mint Kirstie Alley. Ezt sajnos épp Kirstie füle hallatára mondja, mire kicsit megsértődik.

A színésznőt nagyon bántja a lelkiismeret, ezért virágokat és ajándékokat küldözget heteken át Kirstie számára. Végül pont akkor toppan be személyesen is elnézést kérni, amikor Kirstie a törpékkel táncol. A nagy bocsánatkérésnek az vet véget, hogy Kirstie, kolléganője állandó unszolására, végül kimondja, hogy szeretne egy Mini Cooper autót, mert az olyan pici, hogy épp beleillene a mostani fogyókúrás igyekezetébe. A színésznő erre persze felkapja a vizet, és vérig sérti Kirstie-t azzal, hogy telhetetlen és önző. Alley-nek ekkor elmegy a kedve a kastélyosditól, mire a törpék is felháborodásuknak adnak hangot, hogy csak kihasználta őket és elviharzanak. A kövér színésznő az utolsó képsorokban újból csak szomorúan és egyedül eszegeti a fánkokat a nagy -- és most már üres -- házában.

A Kövér színésznő

Cheers-ben és a Nicsak ki beszél!-ben tett szert világhírnévre, bár rengeteg filmben szerepelt. Az utóbbi években viszont már csak a pletykalapok oldalain tűnt fel Kirstie Alley. Vajon miért?

Mert nagyon kövér lett. A válás után (férje ugyancsak ismert színész, bár sokkal kevésbé ismert, mint Kirstey) egyedül maradt gyermekeivel a nagy hollywoodi palotájában. Vacsorapartikat rendezett barátai számára, és ő főzte az összes fogást. Mégsem volt boldog, mert nem dolgozhatott. Senki sem ajánlott neki szerepeket, mert kövér. „-- De hiszen rengeteg kövér férfi színész kap jobbnál jobb szerepeket! James Gandolfini (a Maffiózók főszereplője – a szerk.) akkora, mint egy bálna! -- panaszkodott, de mindhiába. Kövér nőket nem foglalkoztatnak Hollywoodban.

Pénze fogyóban lévén, Alley művésznő mély depresszióba esett, és napokig csak sírdogált a paplan alatt (csak a gyerekek kedvéért bújt elő, és játszotta el a boldog anyát esténként). Egyszercsak támadt egy ötlete: vásárolt egy digitális videokamerát, felbérelt egy dokumentumfilmest és elkezdett videonaplót készíteni az életéről. Innen már csak egy lépés volt a valóságshow, a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” jelszó jegyében.

A Showtime kábeltévé társaság állítólag rögtön 7 részt rendelt meg a Kövér színésznő című valóságsorozatból és rögvest nekilátott a marketingkampánynak. Hónapokkal március 7-e előtt (amikor végre a nézők láthatták az első részt), már reklámozta a sorozatot saját csatornáin, és a többi médiában, s Kirstie Alley minden lehetséges talkshow-ban megjelent. A premier előtt például a CNN Larry King Live műsorában is. Itt elmondta, hogy két oknál fogva szeretne lefogyni. Egyrészt, mert újra játszani akar, és mert újra szeretné, ha lenne szex az életében. „Kövéren nem kell a szex!”– jelentette ki és komolyan is gondolta, hogy olyan férfival, akinek így kellene, nem akar kikezdeni, és a többi férfinak meg ő nem kell.

Alley kisasszony persze nem állt meg ennél a sorozatnál. Írt egy könyvet a diétázás örömeiről, amely a napokban jut el a könyvesboltokba és egy nagy fogyókúrás program szóvivője is lett – a reklámok már minden csatornán mennek. Lefogadom, hogy mára már nincsenek anyagi gondjai...

A sorozat első része tehát március 7-én adásba került, és közel egymillió néző volt rá kíváncsi. Az első epizódban a következők történtek: Kirstie Alley kövér és állandóan eszik valamit. A kocsijából az ügynökével beszél és magyarázza neki, hogy munkát akar, mindegy milyet, csak már legyen valami. Az ügynök megígéri, hogy megtesz minden tőle telhetőt, és végül megbeszél egy találkozót egy tévétársaság producereivel, akiknek azt hazudja, hogy Kirstie nagyon lefogyott. Kirstie közben találkozik John Travoltával egy parkban, ahol az ő segítségét is kéri -- valami kis szerepet egy filmben --, de hiába, kövéren Travolta sem tud segíteni rajta. Viszont megadja egy színészkolléganője telefonszámát, aki jó tanácsokat tud adni fogyókúra tekintetében. Ez a színésznő azt ajánlja Kirstie-nek, hogy legyen bulimiás…

A következő képen két asszisztens (egy férfi és egy nő) társaságában Kirstie megpróbálja megoldani szexuális vágyainak kielégítését – elmennek egy étterembe, ahová főleg feketék járnak, mert közismert, hogy a fekete férfiak szeretik a testes nőket. Itt éri el a jó hír, hogy a tévéproducerek találkozni akarnak vele. A találkozó Kirstie szerint nagyon jól sül el -- saját showja lesz. Közben a producerek szörnyülködnek, hogy milyen kövér a művésznő, és hogy átvágta őket az ügynök, és eszük ágában sincs foglalkoztatni Kirstie-t. Kivéve a fekete bőrű producert, akinek annyira megtetszik Alley kisasszony, hogy azonnal elfogadja a vacsorameghívását. A fergeteges szexből nem lesz ugyan semmi, viszont így, hogy a tévétársaság egyik prominens vezetője nem éppen üzleties viselkedésbe keveredett egy potenciális klienssel, a tévétársaság kénytelen ajánlatot tenni a művésznőnek.

Kicsit félrevezető valóságshownak nevezni a Kövér színésznőt, mert hiszen Kirstie a sorozatban egyedülálló, nincs exférje, sem gyermekei. Viszont saját nevén szerepel, egykori sztár -- és nagyon kövér. A valóság annyi, hogy Hollywood tényleg nem foglalkoztat túl sok testes nőt, de negyven év feletti nőket sem igazán. Hogy a show mennyire tesz jót azoknak a nőknek, akik testsúlyukkal bajlódnak, nem tudom. Az talán segít, hogy világos lesz: attól, hogy valaki híres, még lehet kövér és boldogtalan -- lehet pont olyan, mint mi.

A túlsúllyal való megbirkózás tekintetében még bizonytalan, mennyire lesz majd hasznos a Kövér színésznő. Mindenesetre a nők testükhöz való viszonyát előtérbe helyezte a médiában, és én örülök, hogy sokan beszélnek a „médiabarbiek” elszaporodásáról és káros imidzsformáló hatásukról. Remélem, hogy a sorozat nem csak afféle nárcisztikus egó-gyakorlat Kirstie Alley részéről, és nemcsak a pénzért csinálta az egészet. (Az első hét rész alatt 15 kilót fogyott.) És azt is remélem, lesz még többször hét rész, és a kilók majd mennek lassan lefelé, és nem jönnek vissza, és a sorozat a szexnél és a jó vacsoránál komolyabb témákat is bevet.

Csodálatos Júlia

Szabó István új filmje, a Csodálatos Júlia, tényleg csodálatos.

Még öt hónappal ezelőtt láttam a kis Párizs nevű manhattani moziban. Azt hittem, hogy úgy, mint a legtöbb nem amerikai film, ez is hamar eltűnik a mozikból, de szerencsére tévedtem. Még most is játsszák, és már nem a Paris-ban, hanem két másik nagyobb moziban. Ez többek között annak is köszönhető, hogy Annette Bening januárban megnyerte a Golden Globe legjobb színésznőnek járó díját, és az Oscar-ra is jelölték.

A film W. Somerset Maugham Színház (Theatre) című regényéből készült, amelyet az író 1937-ben jelentetett meg, amikor orvostanhallgató volt Londonban. A főszerepben Julia Lambert (Annette Bening), a nagysikerű színésznő, aki már nem nagyon tudja szétválasztani a színpadot az élettől, mindig játszik és sosem lehet tudni, mit érez igazán. A férje, Michael Gosselyn (Jeremy Irons), nem véletlenül annak a színháznak az igazgatója, amelyben Lambert asszony egyik női főszerepet játssza a másik után.

A változás akkor következik be, amikor a családot meglátogatja az amerikai Tom Fennel (Shaun Evans). Tom fiatal, sármos, hízelgő és olyan más -- amerikai. Júlia előbb nem veszi komolyan a nála vagy 25 évvel fiatalabb Tom óvatos közeledését, majd pedig teljes erővel veti bele magát a románcba, amely egy szép napsütéses májusi napon kezdődik és decemberig tart. Júlia férjének nincs kifogása, amíg az affér nem veszélyezteti a bizniszt -- a házastársak több értelemben is külön utakon járnak, közös megegyezés alapján.

De Tom igazából nem Júliát szereti, hanem azt, amit Júlia reprezentál: a hírnevet, a luxust, a jó éttermeket és bárokat, stb. Amikor a színésznő rájön, hogy egy kis fiatal szőke is melegíti Tom ágyát, akit Tom ráadásul be akar protezsálni egy következő színdarabba, Júlia vérig sértődik és bosszút kiált. És a bosszú édes lesz és elegáns. Elegáns felnőtt film ez, ahol az emberek nem sietnek, hacsak nem a szeretőjük lakására futnak fel éppen. Itt minden érzelem lassan rajzolódik ki, és a kamera ráér hosszú pillanatokig mustrálni Annette Bening öregedő arcát. A kor, a hiúság, a bugyutaság, a féltékenység, a boldogság, a kétségbeesés, a vereség, a diadal – ezek mind-mind jelen vannak a vásznon, és vissza-visszatérnek a tett helyszínére, ahogy a történet íve lassan visz a végkifejlet felé. Igazi hálaszerep ez Bening számára, aki ha kell káprázatosan gyönyörű (hogy is cserélhette őt Tom egy buta szőkére?), máskor pedig kisírt szemekkel pont úgy néz ki, mint akinek majdnem felnőtt fia van. Remélem, meglesz az Oscar-díj is.

A lányokat elrabolják, ugye?

Az amerikai televíziós csatornák nem sokban térnek el az otthoniaktól – általában itt sincs mit nézni a néhány igényesebb sorozaton és a kábéltévés filmeken kívül. A nyilvános tévécsatorna viszont egész jó dokumentum műsorokat szokott sugározni.

Nemrég véletlenül, vacsora közben kapcsoltam a tizenhármas csatornára, ahol egy érdekes mexikói fazekasokról szóló filmre lettem figyelmes. Miután a mexikói történet véget ért, Kirgizsztánról volt szó és arról az ottani szokásról, miszerint a lányokat a férfiak elrabolják, hogy feleségül vegyék őket.

Erre persze megállt a villa a kezemben, nem hittem a fülemnek és a szememnek sem. Az egyik történet egy fiúról szólt, aki 19 éves volt és a hegyekben élt. A szülők birkákat tartottak és az anyja noszogatta a fiút: ideje lenne már megnősülni, mert kell a dolgos kéz a családi vállalkozás számára. A fiú így egyik este elindult két barátjával együtt, hogy elraboljanak egy lányt, akit már régóta nézegetett magának, de nem merte megszólítani. Órákig járták a közeli várost egy bérelt autóval, de nem találták a lányt, a címét meg nem tudták. Végül, hogy ne térjenek vissza üres kézzel, a főszereplő eldöntötte, hogy jó lesz neki az a valutaváltóban dolgozó lány is, akitől a kiszemelt lány címét akarták megszerezni, de aki nem adta meg nekik.

A valutaváltós lányt végül a három fiatal fiú el is vitte magával a hegyi faluba. A lány viszont nem adta be a derekát, hiába próbálták az ottani nők (!!!) rávenni, hogy fogadja el a menyasszonyi kendőt. Szép szóval és erőszakkal is kényszeríteni akarták, de a lány tartotta magát, így reggelre elengedték. (Szerintem azért is engedték el, mert filmesek végig kísérték az esetet.) Sok lány viszont nem bírja a nyomást, ami rájuk nehezedik egy ilyen elrabláskor és elfogadják a kendőt, másnap pedig részt vesznek az esküvőn.

A legtöbb esetben a lányok anyja is így ment férjhez, és a megszólaltatottak többsége nem talált semmi kivetnivalót a szokásban... Egy kivétel mégis akadt. Egy apa és egy anya elmondta, hogy fél évvel ezelőtt elrabolták az idősebbik lányukat, és ők két napig nem tudtak a hollétéről. Amikor a második nap végén visszakapták, már nem élt – felakasztotta magát. Az apa nyíltan beszélt arról, hogy szerinte a lányát akarata ellenére tartották az idegen fiú házában. Valószínűleg megerőszakolták és ő ezt a traumát és szégyent nem tudta elviselni, inkább véget vetett az életének. A család feljelentést tett a rendőrségnél, de semmi sem történt, a nyomozást el sem kezdték, és vádat sem emeltek senki ellen. A szokás erősebb, mint a törvény.

Egy másik, több gyerekes nő arról beszélt, hogy több hónapig járt a férjével, aki megígérte neki, hogy nem fogja elrabolni, hanem együtt tervezik meg az esküvőt. Egy este viszont beállított a jövendő férj és barátaival a kint álló kocsiba kényszerítették őt. A megalázó történteket azzal magyarázták, hogy a fülükbe jutott, hogy valaki már feni a fogát a lányra, és nem akarták, hogy megelőzzék őket, és a lány máshoz menjen férjhez.

Amikor még Kirgizsztán a Szovjetunió tagállama volt, ez a szokás, más szokásokkal együtt, illegálissá vált, és nem volt ennyire gyakori. Mára viszont visszatértek a régi szokások és nyilvánvalóan sem az emberek, sem az állam nem tesz ellenük semmit. A lány, akit a birkapásztor családja végül elengedett, azóta nem jár egyedül az utcán, és a rokonainál lakik. Az ő családja támogatja őt továbbtanulási terveiben, és vigyáznak rá.

Sokan azonban nem ilyen szerencsések. Több anya is elmondta a kamera előtt, hogy helyesli a lányok elrablását, és azt is, hogy idegenek veszik kezükbe sorsuk irányítását. Azért kivétel is akad – egy fiatal lány mosolyogva mesélte, hogy őt is elrabolta a férje. Akkor nagyon haragudott rá és el akart szökni, de nem sikerült neki. Most viszont már nem is bánja, mert boldog. A filmesek néhány hét múlva visszatértek a valutaváltóba. Egy férfit találtak ott. „A lányt, aki felváltotta az egyetemista lányt, már nem találják itt.” – mondta – „Úgy hallottam, elrabolták és férjez ment…”

Hűtlen Klára esete

Michal Viewegh remek írónak indult tizenöt évvel ezelőtt. Első könyvei tele voltak öniróniával, kedves humorral és cinikus önkritikával, és emellett a cselekmény mindig érdekes volt. Ez a mai napig így van -- és itt jön a „de”.

Az 2003-ban megjelent Hűtlen Klára esete (Prípad neverné Kláry) sok szempontból remek Viewegh könyv – szórakoztató, cselekménye pergő, több esetben jó a humora. Ahogy viszont véget ér a történet, az ember elgondolkozik a következő lényeges kérdéseken: Nőgyűlölő-e vajon írónk, avagy fél a nőktől? Vagy csak annyira el van foglalva saját magával és átlagon felüli férfiasságával, hogy arra már nem futja: néha a nőket is észre vegye maga körül? Persze ezzel nem csak Viewegh van így, de sok klasszikus férfiíró is, mint legutóbb megfigyeltem, az oroszok nagyja, Dosztojevszkij is.

Klára egy sikeres és gazdag cseh író barátnője. Az író, Norbert, sokkal idősebb Kláránál és roppant féltékeny rá, főleg Klára egyetemi barátaira. Mielőtt megkérné a kezét, Norbert felkeresi Pravda doktor nyomozó irodáját, hogy az bizonyosságot hozzon a kérdésben: Klára tényleg megcsalja-e? Pravda doktor kideríti, hogy igen, Klára egyik tanárjával folytat kellemes viszonyt barátja és a tanár felesége háta mögött, de ezt nem mondja meg Norbertnek, ha a viszony abbamarad. Klára és a tanár szakítanak. Norbert elküldi Pravda doktort és Klárát (akik úgy tesznek Norbert kedvéért, mintha nem ismernék egymást) egy kínai csoportos turistaútra, hogy még így is megkísértse Klárát és hűsége végleg bebizonyosodjon.

Az út folyamán Klára és Pravda doktor összejönnek, és a prágai repülőtéren már várja őket Norbert és néhány bodyguard, hogy Pravda doktorral végezzenek – kiderül, hogy Norbert az útra két másik megfigyelőt is elküldött, mert sejtette, hogy Pravda átveri. A történtek közben megtudjuk, hogy Pravda és felesége nyitott házasságban élnek és házasságon kívüli szexuális élményeikről örömmel számolnak be egymásnak. A szövegből viszont az is kitűnik, hogy nem egészen van Pravda doktor jóban ezzel a felállással. Amikor felesége biztatására viszonyt kezd egyik alkalmazottjával, érzelmileg nem tud mit kezdeni azzal, hogy jobban vonzódik a másik nőhöz, mint a feleségéhez és le van sújtva, amikor az alkalmazott szakít vele.

Viewegh szerint tehát az ideális nő az, aki minden férfinak beadja a derekát (Klára). És ha férje úgy ítéli jónak, és hárman vesznek részt benne, nőkkel is szívesen kezd viszonyt (Pravda felsége és alkalmazottja). Az ideális nő nem féltékeny, de ragaszkodó. A Viewegh könyvekben szereplő férfiak sincsenek feltüntetve ennél jobb fényben, mert vagy egomániásak, féltékenyek, kishitűek és hagyják magukat sodorni érzelmeik által a józan ész határai mögé is, vagy cinikusan visszahúzódottak, óvatosak és mindörökké vesztesek maradnak.

Kár, hogy Viewegh ilyen világban él és ilyen világról ír. Mert, ahogy már említettem, tehetséges és mindennek ellenére jó író. Csak a könyvei egyre laposabbak -- szerény véleményem szerint.

Broken Flowers

Jim Jarmusch szereti Bill Murrayt, és Bill Murray is szereti Jim Jarmuscht – azt hiszem ennyit leszögezhetünk Broken Flowers című film megtekintése előtt is, tekintve, hogy Bill Jarmusch Coffee and Cigarets című filmjében is jót alakított. Az Eltört virágok mégsem Bill karakteréről szól, akit Don Johnstonnnak hívnak, és aki ha bemutatkozik, mindenki Don Johnsonnal keveri össze, és persze mosolyog.

Nem nehéz elhinni, hogy Don fiatal korában a nők bálványa lehetett, hiszen most is szép rendezett otthonában ott vannak a frissen vágott rózsák a vázában, és szabadidejében operát hallgat. Annyit kidedukálhatunk, hogy Don valami szerencse által a számítógép-bizniszben tett szert nagy vagyonra és nem dolgozik. Neki magának még számítógépe nincs. Az aktuális barátnője éppen elhagyta, mert Don nem akar családot alapítani. Valahogy az is lehetne az érzésünk, hogy Don nem tudja, mit akar.

Donnak vagy egy furcsa szomszédja, a sok gyerekes Winston, akinek mindene a számítógép és a krimi regények. És így, amikor Don kap egy rózsaszínű borítékot, amely egy névtelen levelet tartalmaz. A levél közli vele, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt fia született, aki most elindult megkeresni az apját, Winston rögtön tudja, mit kell tenni. Megbízza Dont, aki persze ellenkezik, hogy készítsen egy listát azokról a nőkről, akikkel húsz éve viszonya volt. Miután Don ezt mégis megteszi, Winston egy nap alatt megtervezi Don útját, amelyen az említett négy hölgyet – mert az ötödik autóbalesetben meghalt – felkeresi és megpróbálja kideríteni, melyiknek születhetett fia. Mindig vigyél rózsaszín virágot – tanácsolja Winston. Don Juan húsz év után – és mi lett a nőkkel? -- lehetne a film alcíme.

A film végén sem leszünk okosabbak, mint az elején, de nem is ez a film lényege. Jim Jarmusch, szerintem, mielőtt hozzáfogott a film készítéséhez, azon gondolkodhatott, hogyan is adjon főszerepet Bill Murray-nak, valamint további főszerepeket, a négy, negyvenen felüli gyönyörű és tehetséges színésznőnek egyetlen filmben. Így találhatta ki ezt a történetet, amelyben Don Johnston csak egy statiszta, aki ül a nappalijában, autót vezet, virágot vesz és követi Winston utasításait.

A nők viszont, Sharon Stone-nal, kezdve, Frances Controy-on, Jessica Lange-on és Julie Delpy-n át egészen Tilda Swinton-ig -- pár perces jeleneteikkel „ellopják” a filmet. A film eleje kicsit vontatott. Én már az első 15 perc után útnak idítottam volna Dont, mert világos volt, hogy nem tud ellenállni, úgyis azt teszi majd, amit Winston akar. Ez az első rész Murray arcának főszerepével telik, amely folytatódik ugyan később is, de akkor már majdnem állandóan napszemüveget visel. A női karakterek remekül ki vannak találva.

Sharon Stone egy szexi anyát alakít, aki egy lerobbant házban lakik. Férje nemrég halt meg, és lánya -- Lolita -- előszeretettel mutogatja magát meztelenül a férfiaknak. Frances Conroy, aki itt az USA-ban a Six Feet Under című HBO sorozat által vált közismertté, egy ingatlanügynököt játszik. Férjével, elemes házak eladásával foglakoznak, viszonyuk több, mint furcsa: a feleség nem akart soha gyerekeket. Jessica Lange egy állatkommunikátort alakít, akinek félreérthetetlen viszonya van miniszoknyás, szexis asszisztensnőjével (Chloe Sevigny ki is viszi Don után a virágokat a kocsiba – Ezeket itt felejtette! – mondja undorodva.). Tilda Swinton-ból pedig egy elhanyagolt rocker lett, akit fogatlan motormániások őriznek szeretettel. Kár, hogy Jarmusch nem akart többet mutatni ezekből a nőkből.

Kár, hogy a film proporcionálisan kiegyensúlyozatlan, bár értem, hogy dramaturgiailag miért döntött emellett a formátum mellett.

Számomra a film részletei voltak igazán elragadóak. Az ingatlanügynöknek saját házáról festett képe van felakasztva a nappali falán. Bill Murray a kínos vacsorának úgy lát neki, hogy felszúrja villájára majdnem az összes karika répát, és rágni kezd. Don egyetlen panasza Winston felé, hogy egy Ford Taurusszal kell kocsikáznia, és nem valami jobb autóval, például egy Porsheval. (I am a stalker in a Taurus! – panaszkodik Don.) Remek az a momentum is, amikor Don tévelyeg egy hegyi úton, miközben az út menti virágokat szaggatja le, vigyázva, hogy legyen köztük rózsaszín is. Don hazatér, de Winston nincs megelégedve, és megjelenik egy második rózsaszínű boríték is....

Dubrovnik, 5.nap

Gyorsan kialakult szokás szerint a reggeli italokat most is a teraszon fogyasztjuk el és érezzük, hogy ma nem lesz olyan meleg, mint tegnap, így fel is kerekedünk és elindulunk a város felé.

Először is alaposan bekrémezzük magunkat, és a szupermarketban bevásárolunk, hiszen az egész napot egy közeli kis szigeten szándékozzuk tölteni. A Hotel Zágrebbel szemben megetetünk hat macskát -- nagyon örülnek nekünk. A sétálóutcán alig lézeng rajtunk kívül más, kivéve Vladimirt, aki lecsap ránk, amikor látja, hogy megakad a szemünk a kis szórólapján. Az áll rajta, hogy dzsippel elviszi az érdeklődőket a hegyekbe, ahol autentikus hegyi lakókkal találkozhatnak, akik még ma is úgy élnek, mint az 1800-as években, és ott meg is lehet ebédelni. Barátnőm viccből megkérdezi, légkondicionált-e a dzsip. Vladimir persze azt mondja, igen, ami nem igazán hihető számunkra, tekintve, hogy a jármű látható a képeken. Az út egyórás és a végállomás a 2000 méternél is magasabban van. Csak akkor indul, mondja Vladimir (Vlada), ha megvan a négy utas, ezért gyorsan foglaljuk el a helyünket, és így kedvezményt is kapunk.

Vlada leginkább franciául szeretne velünk beszélni, de ez nem sikerül, és az sem hogy elkérje a telefonszámunkat, bár háromszor is megkísérli. Kiderül, hogy nem tudja a saját mobilszámát sem, ezért kiált egy nagyot egyik barátjának, aki megnézi saját mobiljában és megadja nekünk. Ez a barát büszkén mondja nekünk, hogy három szóból megismeri az amerikait. Fogait rám villantva néz rám, így nincs szívem kiábrándítani, hogy nem vagyok az, és azt sem mondom el neki, hogy a horvátokat egy szóból is meg lehet ismerni, ha idegen nyelven beszélnek. Nagyon meleg lesz ma is, mondja Vlada barátja. Tegnap 42 fok volt árnyékban, vigyázzunk, vizezzük be sapkánkat, ha a napon leszünk, tanácsolja búcsúzóul.

A busz most is kibírhatatlanul oxigénmentes és forró belülről. �llunk. Egy fiatal izmos férfi egy vagy két éves kislányt, feltehetőleg a sajátját, túlbuzgó, már-már zavaró módon percenként puszilgatja...

Mivel a főutcán a bankokban nem hajlandóak dollárt váltani útlevél felmutatása nélkül, vissza kell slattyognunk a pénzváltóhoz, ahol csak a dollár valódiságát vizsgálják, mást nem. Felszámolnak ugyan 1% kezelési költséget, de még így is furcsálljuk, hogy a banknak nem kell a biznisz.

A kikötőben pont indulni készül a hajó Lokrum szigetére. Kifizetjük a 35 kunát fejenként, beszállunk, és egy perc múlva indulunk is. Az út csupán 15 percig tart, a sziget hosszú, az óvárosi kikötőből jól látható. A hajó tágas volt, beltere nyitott, de a teteje fából készült. Belül két sor fapad található. Egy gyönyörű vitorlást és egy óriási emeletes hajót látunk közelről. Méreteiket tekintve kizárt, hogy kikössenek a kikötőben, ezért itt várakoznak -- pompás látványt nyújtanak.

Ahogy megérkezünk Lokrumra, átloholunk a sziget másik oldalára, ahol letelepedünk és fél egy lévén, meg is ebédelünk. Ezen az oldalon viszonylag kevés ember fürdik, a köveken itt-ott párokat lehet látni, ahogy kifeküdnek a törölközőjükön. A sekély és kellemesen langyos vízben kagylókat keresek, de nem nagyon találok. De nem adom fel, hol egy kőre ülök, hol bele a vízbe, és kutatok szorgalmasan. Az eredmény nem valami fényes, de én inkább a folyamatot élvezem. Tegnap, a japán zongorista koncertjén, kaptunk két papírmesszelátót, a fesztivál főszponzora, egy mobil telefon társaság jóvoltából. Ezzel, nagy örömmel kukkolom a két közeli vitorlást és egy jacht fedélzetén lévő embereket.

A baj akkor történik, amikor már tulajdonképpen egészen belemártózok a vízbe, és barátnőm csatlakozni próbál, bár ő nem szereti a sekély és meleg részeket. Beszélgetni szeretnénk, és ő leül egy kőre mellettem, illetve leülne, de ahogy hozzáér a tenger fenekéhez, rögtön fel is ugrik. Azt mondja, hirtelen nagy fájdalmat érzett a popsiján, amely a „kőhöz” ért. Negyed óra múlva már tisztán látszik az a tenyérnyi nagyságú terület, amely sérült. Először bepirosodik, majd megdagad, és a fájás is fokozódik.

Amikor egy óra múlva a dagadás alábbhagy, barátnőm is bízni kezd abban, hogy életben marad, de az általam kedvelt sekély vízbe már nem hajlandó visszamenni. Sétálunk tehát a szigeten. Megnézzük a holt tenger nevű kis tavacskát, amelybe a körülötte magasodó sziklákról fiúk fejest ugrálnak. Látjuk annak a benediktinus kolostornak a romjait, amelyet a franciák építettek a IX. században, és Napóleon szüntetett meg a XII. században. Látunk egy pávát és a fiókáját, akik majdhogynem ránk támadnak -- talán enni kérnek. Hintázunk a gyerekek számára kialakított játszótéren, és a magas tengerparttól gyönyörködünk a tengerben, a sok hajóban és a gyönyörű napsütésben.

Miután ellátogatunk a tiszta WC-re, ahol van WC-papír, szappan és papírtörlő kendő is (még este is), Lokrum sziget kikötőjében telepedünk le pár percre. Az itteni strand elég népes. Kellemes viszont figyelni a kis csónakokat, ahogy jönnek-mennek és a gyerekeket, ahogy a vízben játszadoznak, mindaddig, amíg a mellettünk lévő családhoz meg nem érkezik egy idősebb nő.

Azzal a kéréssel jön, hogy a két másik nő segítsen neki a bikinijéből a melltartójába bújni, és miután ez megtörténik, a három nő álldogál és beszélget. A hangerő, amellyel magyaráznak és mesélnek egymásnak -- a leginkább mind a hárman egyszerre --, hihetetlen számunkra. Pár perc után összenézünk, összepakoljuk a holminkat, és elindulunk a mólóra, ahol egy romos ház előtt, amelyet a háború alatt lőttek szét, megvárjuk hajónkat.

Ahogy beérünk az óvárosi kikötőbe, érezzük, hogy a szigeten sokkal elviselhetőbb a hőség. A parton rengeteg ember áll. Egyenruhás férfiak terelgetik őket, mindenki kezében útlevél és papírok. Először megint azt hittem, Paris Hilton érkezik és a tömeg rá vár, de ahogy elhaladunk a sor mellett, látom, hogy mindenki kezében egy kis MEDITERANIAN feliratú műanyag kártyácska van. Ez a nagy, sok emeletes hajó neve. A mi hajónk tehát ezeket az utasokat szállítja vissza, és természetesen az őröknek biztosnak kell lenniük abban, hogy csak azok jutnak fel a hajóra, akik jegyet váltottak.

Fél hétkor már Lapadban vagyunk, és a szupermarketban vásárolunk camembert sajtot, kólát és helyi vörösbort. A kasszánál egy magyar fiatalember panaszkodik a barátnőjének, hogy hiába vannak már itt több napja, még mindig nem barnult le egy szemernyit sem. És tényleg: barátnője szép barna, ő pedig fehér és szőrös. Hétig még SMSezem, majd zuhanyozás és esti idill a teraszon. A Katarina hajóból az ablakunk alatt kellemes harmonikaszó szól, megkóstoljuk a bort és a sajtot. Finom.

Nyolc óra körül irtó hangos zene szólal fel. Előveszem a messzelátómat, és borzalommal fedezem fel, hogy az öböl strandja mögötti étterem szabadtéri részén, egy színpadon, néhány félmeztelen fiatal próbát tart. A próba nem tart sokáig, és a zene egészen kellemes: mindegyik zenész szólózik egy kicsit. Kilenckor már aggódni kezdek, hogy ha még nem kezdődött el a koncert, mikor fog véget érni? Ekkor egy fiatalokból álló fúvós zenekar rázendít az amerikai civil háborús dalokra. Nagyon hamisan játszanak. Tízkor elkezdődik a koncert. Visszasírom a félmeztelen fiatalembereket, mert amit most hallani -- olyan hangerővel, mintha két méterre lennének tőlem --, egy Komár László stílusú horvát pop zenét éneklő férfi előadása. A dalok, amelyekben sok a ljubov és a sírós hangnem, hangszerelése, és az előadás pocsék, a közönségnek és főleg a gyerekeknek viszont nagyon tetszik. Ismerik is a helyben bizonyára nagyon népszerű nótákat. Érdekesnek találom, hogy az egész műsor horvátul zajlik -- a külföldiekre, akik nem értik a helyi nyelvet, nem gondoltak.

Barátnőm, aki testileg és lelkileg is kimerült a koralltól vagy tengeri növénytől elszenvedett támadástól, kijelenti, hogy „hát ez tényleg nagyon hangos zene”. Ezzel befordul, és nyomban el is alszik. Én persze nem vagyok ilyen szerencsés, engem ennél enyhébb zajok is felébresztenek, így kénytelen vagyok figyelni a történéseket a messzelátóm segítségével, és írom a naplóm. Közben azon is méltatlankodom, hogy szúnyogok röpködnek a fejem körül. Pedig én úgy tudtam, hogy a tengerpartokon nincsenek szúnyogok!

Ahogy a parton a fáklyákkal zsonglőrködőket és a sokasodó turistatömeget nézegetem, az is eszembe jut, hogy barátnőm néha beszámol arról, miket olvas Jane Fonda My Life So Far című önéletrajzában. Attól tartok, nem cserélnék vele, mármint Jane-nel. Az anyja felvágta az ereit, amikor Jane kislány volt. A bátja pár év múlva felakasztotta magát, amikor az apja éppen egy 21 éves lánnyal nyaralt. Ezekről a tragédiákról nem lehetett otthonában beszélni. Az első férje szerencsejátékban eljátszotta Jane minden pénzét, ráadásul alkoholista is volt, mint második férje is, aki politikai aktivistaként szedte el Jane pénzét. A második férj miatt éltek nagyon szerény körülmények között és Jane miatta csinálta az egész aerobic bizniszt is, hogy pénzt tudjon neki biztosítani a mindenféle kampányaira. Jane saját bevallása szerint rossz anya volt, nem is érdekelték igazán a gyerekei. Ted Turner még házasságuk előtt megcsalta őt. És Ted kérésére adta fel filmes karrierjét.

Visszatérve Dubrovnikba, éjfélre az elő zene abbamarad. Negyed egykor egy női hang hosszasan beszél horvátul. Fél egyre már minden magammal hozott Élet és Irodalmat elolvasok. Az édes bosszún gondolkodom. Elképzelem, hogy reggel hatkor a zenészek, a koncertszervezők háza elé megyek, és hangos, hamis zenével felébresztem őket…. A színpad már üres, de a fények még villogak. Háromnegyed egykor valami verseny kezdődik. Két nő hangosan vezényel és kommentál, ütemes zene szól. Két óra után a helyi Komár László elbúcsúzik, a gyerekeket és talán felnőtteket is megénekelteti, de ők is hamisan énekelnek. Sebaj! Úgy látszik, itt szombaton a gyerekeknek sem kell aludniuk. Milyen jó nekik, és szívesen aludnék már négy órája! És visszajönnek az esti félmeztelen fiúk. Jó kis rock-and-roll számokat adnak elő. Öröm őket hallgatni. Háromkor végre elcsendesül minden. Óh, áldott csend…!