Dubrovnik, 5.nap

Gyorsan kialakult szokás szerint a reggeli italokat most is a teraszon fogyasztjuk el és érezzük, hogy ma nem lesz olyan meleg, mint tegnap, így fel is kerekedünk és elindulunk a város felé.

Először is alaposan bekrémezzük magunkat, és a szupermarketban bevásárolunk, hiszen az egész napot egy közeli kis szigeten szándékozzuk tölteni. A Hotel Zágrebbel szemben megetetünk hat macskát -- nagyon örülnek nekünk. A sétálóutcán alig lézeng rajtunk kívül más, kivéve Vladimirt, aki lecsap ránk, amikor látja, hogy megakad a szemünk a kis szórólapján. Az áll rajta, hogy dzsippel elviszi az érdeklődőket a hegyekbe, ahol autentikus hegyi lakókkal találkozhatnak, akik még ma is úgy élnek, mint az 1800-as években, és ott meg is lehet ebédelni. Barátnőm viccből megkérdezi, légkondicionált-e a dzsip. Vladimir persze azt mondja, igen, ami nem igazán hihető számunkra, tekintve, hogy a jármű látható a képeken. Az út egyórás és a végállomás a 2000 méternél is magasabban van. Csak akkor indul, mondja Vladimir (Vlada), ha megvan a négy utas, ezért gyorsan foglaljuk el a helyünket, és így kedvezményt is kapunk.

Vlada leginkább franciául szeretne velünk beszélni, de ez nem sikerül, és az sem hogy elkérje a telefonszámunkat, bár háromszor is megkísérli. Kiderül, hogy nem tudja a saját mobilszámát sem, ezért kiált egy nagyot egyik barátjának, aki megnézi saját mobiljában és megadja nekünk. Ez a barát büszkén mondja nekünk, hogy három szóból megismeri az amerikait. Fogait rám villantva néz rám, így nincs szívem kiábrándítani, hogy nem vagyok az, és azt sem mondom el neki, hogy a horvátokat egy szóból is meg lehet ismerni, ha idegen nyelven beszélnek. Nagyon meleg lesz ma is, mondja Vlada barátja. Tegnap 42 fok volt árnyékban, vigyázzunk, vizezzük be sapkánkat, ha a napon leszünk, tanácsolja búcsúzóul.

A busz most is kibírhatatlanul oxigénmentes és forró belülről. �llunk. Egy fiatal izmos férfi egy vagy két éves kislányt, feltehetőleg a sajátját, túlbuzgó, már-már zavaró módon percenként puszilgatja...

Mivel a főutcán a bankokban nem hajlandóak dollárt váltani útlevél felmutatása nélkül, vissza kell slattyognunk a pénzváltóhoz, ahol csak a dollár valódiságát vizsgálják, mást nem. Felszámolnak ugyan 1% kezelési költséget, de még így is furcsálljuk, hogy a banknak nem kell a biznisz.

A kikötőben pont indulni készül a hajó Lokrum szigetére. Kifizetjük a 35 kunát fejenként, beszállunk, és egy perc múlva indulunk is. Az út csupán 15 percig tart, a sziget hosszú, az óvárosi kikötőből jól látható. A hajó tágas volt, beltere nyitott, de a teteje fából készült. Belül két sor fapad található. Egy gyönyörű vitorlást és egy óriási emeletes hajót látunk közelről. Méreteiket tekintve kizárt, hogy kikössenek a kikötőben, ezért itt várakoznak -- pompás látványt nyújtanak.

Ahogy megérkezünk Lokrumra, átloholunk a sziget másik oldalára, ahol letelepedünk és fél egy lévén, meg is ebédelünk. Ezen az oldalon viszonylag kevés ember fürdik, a köveken itt-ott párokat lehet látni, ahogy kifeküdnek a törölközőjükön. A sekély és kellemesen langyos vízben kagylókat keresek, de nem nagyon találok. De nem adom fel, hol egy kőre ülök, hol bele a vízbe, és kutatok szorgalmasan. Az eredmény nem valami fényes, de én inkább a folyamatot élvezem. Tegnap, a japán zongorista koncertjén, kaptunk két papírmesszelátót, a fesztivál főszponzora, egy mobil telefon társaság jóvoltából. Ezzel, nagy örömmel kukkolom a két közeli vitorlást és egy jacht fedélzetén lévő embereket.

A baj akkor történik, amikor már tulajdonképpen egészen belemártózok a vízbe, és barátnőm csatlakozni próbál, bár ő nem szereti a sekély és meleg részeket. Beszélgetni szeretnénk, és ő leül egy kőre mellettem, illetve leülne, de ahogy hozzáér a tenger fenekéhez, rögtön fel is ugrik. Azt mondja, hirtelen nagy fájdalmat érzett a popsiján, amely a „kőhöz” ért. Negyed óra múlva már tisztán látszik az a tenyérnyi nagyságú terület, amely sérült. Először bepirosodik, majd megdagad, és a fájás is fokozódik.

Amikor egy óra múlva a dagadás alábbhagy, barátnőm is bízni kezd abban, hogy életben marad, de az általam kedvelt sekély vízbe már nem hajlandó visszamenni. Sétálunk tehát a szigeten. Megnézzük a holt tenger nevű kis tavacskát, amelybe a körülötte magasodó sziklákról fiúk fejest ugrálnak. Látjuk annak a benediktinus kolostornak a romjait, amelyet a franciák építettek a IX. században, és Napóleon szüntetett meg a XII. században. Látunk egy pávát és a fiókáját, akik majdhogynem ránk támadnak -- talán enni kérnek. Hintázunk a gyerekek számára kialakított játszótéren, és a magas tengerparttól gyönyörködünk a tengerben, a sok hajóban és a gyönyörű napsütésben.

Miután ellátogatunk a tiszta WC-re, ahol van WC-papír, szappan és papírtörlő kendő is (még este is), Lokrum sziget kikötőjében telepedünk le pár percre. Az itteni strand elég népes. Kellemes viszont figyelni a kis csónakokat, ahogy jönnek-mennek és a gyerekeket, ahogy a vízben játszadoznak, mindaddig, amíg a mellettünk lévő családhoz meg nem érkezik egy idősebb nő.

Azzal a kéréssel jön, hogy a két másik nő segítsen neki a bikinijéből a melltartójába bújni, és miután ez megtörténik, a három nő álldogál és beszélget. A hangerő, amellyel magyaráznak és mesélnek egymásnak -- a leginkább mind a hárman egyszerre --, hihetetlen számunkra. Pár perc után összenézünk, összepakoljuk a holminkat, és elindulunk a mólóra, ahol egy romos ház előtt, amelyet a háború alatt lőttek szét, megvárjuk hajónkat.

Ahogy beérünk az óvárosi kikötőbe, érezzük, hogy a szigeten sokkal elviselhetőbb a hőség. A parton rengeteg ember áll. Egyenruhás férfiak terelgetik őket, mindenki kezében útlevél és papírok. Először megint azt hittem, Paris Hilton érkezik és a tömeg rá vár, de ahogy elhaladunk a sor mellett, látom, hogy mindenki kezében egy kis MEDITERANIAN feliratú műanyag kártyácska van. Ez a nagy, sok emeletes hajó neve. A mi hajónk tehát ezeket az utasokat szállítja vissza, és természetesen az őröknek biztosnak kell lenniük abban, hogy csak azok jutnak fel a hajóra, akik jegyet váltottak.

Fél hétkor már Lapadban vagyunk, és a szupermarketban vásárolunk camembert sajtot, kólát és helyi vörösbort. A kasszánál egy magyar fiatalember panaszkodik a barátnőjének, hogy hiába vannak már itt több napja, még mindig nem barnult le egy szemernyit sem. És tényleg: barátnője szép barna, ő pedig fehér és szőrös. Hétig még SMSezem, majd zuhanyozás és esti idill a teraszon. A Katarina hajóból az ablakunk alatt kellemes harmonikaszó szól, megkóstoljuk a bort és a sajtot. Finom.

Nyolc óra körül irtó hangos zene szólal fel. Előveszem a messzelátómat, és borzalommal fedezem fel, hogy az öböl strandja mögötti étterem szabadtéri részén, egy színpadon, néhány félmeztelen fiatal próbát tart. A próba nem tart sokáig, és a zene egészen kellemes: mindegyik zenész szólózik egy kicsit. Kilenckor már aggódni kezdek, hogy ha még nem kezdődött el a koncert, mikor fog véget érni? Ekkor egy fiatalokból álló fúvós zenekar rázendít az amerikai civil háborús dalokra. Nagyon hamisan játszanak. Tízkor elkezdődik a koncert. Visszasírom a félmeztelen fiatalembereket, mert amit most hallani -- olyan hangerővel, mintha két méterre lennének tőlem --, egy Komár László stílusú horvát pop zenét éneklő férfi előadása. A dalok, amelyekben sok a ljubov és a sírós hangnem, hangszerelése, és az előadás pocsék, a közönségnek és főleg a gyerekeknek viszont nagyon tetszik. Ismerik is a helyben bizonyára nagyon népszerű nótákat. Érdekesnek találom, hogy az egész műsor horvátul zajlik -- a külföldiekre, akik nem értik a helyi nyelvet, nem gondoltak.

Barátnőm, aki testileg és lelkileg is kimerült a koralltól vagy tengeri növénytől elszenvedett támadástól, kijelenti, hogy „hát ez tényleg nagyon hangos zene”. Ezzel befordul, és nyomban el is alszik. Én persze nem vagyok ilyen szerencsés, engem ennél enyhébb zajok is felébresztenek, így kénytelen vagyok figyelni a történéseket a messzelátóm segítségével, és írom a naplóm. Közben azon is méltatlankodom, hogy szúnyogok röpködnek a fejem körül. Pedig én úgy tudtam, hogy a tengerpartokon nincsenek szúnyogok!

Ahogy a parton a fáklyákkal zsonglőrködőket és a sokasodó turistatömeget nézegetem, az is eszembe jut, hogy barátnőm néha beszámol arról, miket olvas Jane Fonda My Life So Far című önéletrajzában. Attól tartok, nem cserélnék vele, mármint Jane-nel. Az anyja felvágta az ereit, amikor Jane kislány volt. A bátja pár év múlva felakasztotta magát, amikor az apja éppen egy 21 éves lánnyal nyaralt. Ezekről a tragédiákról nem lehetett otthonában beszélni. Az első férje szerencsejátékban eljátszotta Jane minden pénzét, ráadásul alkoholista is volt, mint második férje is, aki politikai aktivistaként szedte el Jane pénzét. A második férj miatt éltek nagyon szerény körülmények között és Jane miatta csinálta az egész aerobic bizniszt is, hogy pénzt tudjon neki biztosítani a mindenféle kampányaira. Jane saját bevallása szerint rossz anya volt, nem is érdekelték igazán a gyerekei. Ted Turner még házasságuk előtt megcsalta őt. És Ted kérésére adta fel filmes karrierjét.

Visszatérve Dubrovnikba, éjfélre az elő zene abbamarad. Negyed egykor egy női hang hosszasan beszél horvátul. Fél egyre már minden magammal hozott Élet és Irodalmat elolvasok. Az édes bosszún gondolkodom. Elképzelem, hogy reggel hatkor a zenészek, a koncertszervezők háza elé megyek, és hangos, hamis zenével felébresztem őket…. A színpad már üres, de a fények még villogak. Háromnegyed egykor valami verseny kezdődik. Két nő hangosan vezényel és kommentál, ütemes zene szól. Két óra után a helyi Komár László elbúcsúzik, a gyerekeket és talán felnőtteket is megénekelteti, de ők is hamisan énekelnek. Sebaj! Úgy látszik, itt szombaton a gyerekeknek sem kell aludniuk. Milyen jó nekik, és szívesen aludnék már négy órája! És visszajönnek az esti félmeztelen fiúk. Jó kis rock-and-roll számokat adnak elő. Öröm őket hallgatni. Háromkor végre elcsendesül minden. Óh, áldott csend…!