Dubrovnik, 4.nap

Két lány és egy fiú fürdik az ablakunk alatt. Lebegnek a vízen, néha úsznak is, és egyfolytában nevetgélnek. He-he-he, he-he-he… visszhangzik mindenfelé. Lehet, hogy alkohol, vagy más szer befolyása alatt állnak. Fél óra múlva elmennek, és én szerencsére vissza tudok aludni. Kilenckor arra ébredek, hogy melegem van.

A teraszon már kibírhatatlan hőség uralkodik. Mi lesz itt délután? Kimerészkedünk ugyan egy rövid időre, de gyorsan visszamenekülünk a lehúzott redőnyök mögé. Olvasunk, iszunk és eszünk egész nap, délután el is szundikálunk, és csak hat óra után indulunk el a kinti világba.

Egy rozoga kis sárga busszal utazunk az óváros felé. Amikor hegynek felfelé kell elindulnia egy-egy piros lámpánál, azért imádkozunk, nehogy elkezdjen hátrafelé gurulni, és hogy épségben érjünk a hegy tetejére. Az újabb buszokon a sofőr feletti digitális kijelzőn ahelyett, hogy a megállók nevét ismertetnék, reklámokat láthat az utazó közönség – Guess jeans, helyi kiárusítások, a www.moda.hr portál nagyszerűségét, és hasonlókat.

Az Ohrin nevű étteremben vacsorázunk az esti koncert előtt. Ez az óváros mellett elhelyezkedő kis öbölben van. A hegyoldalban két ajtó látható, az egyik zöld, a másik kék. Vajon mi lehet mögöttük? A mólónál halászok teszek, vesznek, egy család horgászik. Az ötvenen felüli pincér egy viszonylag jó helye lévő asztalhoz vezet, innen is szépen látni a tengert, mert nagyon kevesen vannak. A jobb asztalokat mind lefoglalták már, gondolom telefonon. A pincér az övét igazgatja, miközben a rendelést felveszi. Ráksalátát, helyi fehérbort, kólát, grillezett fehér halat és sült sajtot kérünk. Kóla helyett pepsit kapok. A bor finom, az ételek is. Még rendeléskor próbáltam megtudni, milyen fajta sajtról van szó. A pincér először azt mondta, juhsajt. Később, amikor azt kérdezem, erős-e, azt mondja, nem is igazán juhsajt, hanem tehénsajt és juhsajt keveréke. Amit végül kihoz, egyszerű keménysajt, a trappistához hasonló, bár finomabb. Szemernyi juh-, vagy más, mint tehéntej nincs benne. Tartármártás helyett valami házi majonézt kapok, amiben van petrezselyemzöldje. Barátnőm ráksalátája kevés rákból és sok rózsaszínű majonézből áll. De a grillezett hal és a rizs, valamint az én hasábburgonyám nagyon finom.

Evés közben a lenyugvó napot nézzük. Két kajakozó érkezik, és sok hajót látunk az óvárosi kikötő felé menni, és felőle jönni. Igazán kellemes és romantikus hely. Az óvárosi falakon emberek sétálnak, szép lehet onnan a kilátás. A másik oldalon, egy ház tetején egy macska nyújtózkodik a forró palán.

Ahogy a buszról leszállunk, tudjuk: a mai három zuhanyozásnak semmi nyoma nem maradt, de most a vacsora befejeztével, fél kilenckor, kezd kibírhatóvá válni a kinti hőmérséklet. Az étterem is megtelik lassan, részben gazdag külföldi turistákkal. Egy francia társaság úgy foglal helyet, hogy a négy férfi az asztal egyik, a négy nő pedig a másik oldalán ül. Egy németül beszélő, magas szőke férfi pedig szláv barátnőjét látja vendégül. A pincérek nagyon udvariasak és feltűnően szolgálatkészek vele, ami lehet egy korábbi borravaló hatása, de az is lehet, hogy csak imponál nekik a macsósága...

Az óvárosi kikötőben megtudjuk, hogy Mijet szigetére két óráig tart az út oda, plusz kettő vissza. Erre nem merek vállalkozni, barátnőm nagy bánatára. Nem kockáztathatok négy órás rosszullétet egy nap -- határoztam. Nagyon finom fagyit eszünk a főutcán és egy dóm lépcsőjén várjuk, hogy elkezdődjön a koncert.

A kisgyerekek körülöttünk, a fecskék pedig felettünk kergetőznek, hangoskodnak. Az egyik fecske meg is tisztel -- szerencsére a vállamra esik a megtiszteltetés, és nem a pólómra, így nem tesz kárt benne.

Előzőleg megkérdeztem egy Dubrovnik Summer Festival feliratú pult mögött álló hölgyet, hogy a koncertünkre itt kerül-e sor. Igen, válaszolta. Ide érkezünk tehát vissza negyed kilenc után. Egy nagy épület belső, nyitott terébe vezetnek bennünket. A nézők székeken foglalnak helyet. Mi azon csodálkozunk, hogy kaphattunk két helyet úgy, hogy az egyik a sor egyik végén, a másik a másik végén van. Kérdezzük a jegykezelőket, nézegetik a jegyeket, de csak a vállukat vonogatják. Végül két középen üresen maradt széket foglalunk el. Már ez is feltűnhetett volna, valamint az, hogy a terem közepén egy nagy zongora van. Hol fognak ezek táncolni? -- kérdezzük egyszerre, hiszen népi táncokra szól a jegyünk. De nincs gondolkodásra idő, mert máris megjelenik egy japán úriember, aki leül frakkjában a zongora mellé, és gyönyörűen játszani kezd. Most már biztosak vagyunk benne, hogy rossz helyre jöttünk. Az első szünetben, két darab előadása után, kiosonunk, és futva vesszük célba az igazi helyszínt.

Messze volt, mondanom sem kell, egy várpalota tetején. Ez is a szabad ég alatt. Egy zenekar muzsikál éppen, amikor odaérünk, örülünk, hogy nem maradunk le sokról. A színpad mögötti kis lépcsőn foglalunk helyet. Innen jól látjuk a színpadot és a készülődő táncosokat is. Minden tánc- vagy zenei blokkot angolul vezetet fel egy díszesen felöltözött leányzó. Ez az angol szöveg néhol vicces, de a lány becsületesen végigmondja. A táncosok gyönyörű ruhákban vannak. Néhol úgy érzem, kicsit a detvai népviseletre hasonlít, néhol viszont a magyaros, egy vállra húzott kabát ismerős. A legjobban két viselet tetszik. Az egyik: barna kabátka, fehér ing, khaki nadrág és fekete cipő. A piros sapkát leszámítva olyanok a férfiak, mintha egy Calvin Kline reklámból léptek volna ki. A másik viseletben pedig minden fekete, csak az ing fehér és a sapka piros. Mintha egy pályát tévesztett katolikus pap táncolt volna, vagy annak öltözött matrózok. A táncok közül a csilingelő csizmás a leglátványosabb. Pörögnek és forognak a fiúk, a lányok is. Négyesben, vagy még nagyobb létszámban fogják komplikált módon egymás kezét vagy derekát. Az egyik táncos számban négy fiú forog úgy, hogy néha a szélsőt felrepítik a levegőbe. Néha kimondottan akrobatikus mutatványoknak megfelelő produkciót látunk. Viccelődnek is. A lányok és a fiúk átlagban egyforma magasak -- a lányok kontyot, a fiúk rövid hajat viseltek.

Meglepő módon a zenekar nem csak zenél, hanem énekel is. Az öt idősebb férfi küllemre olyan, mintha egy kabaré számból jöttek volna éppen. Az egyik kicsi, nagy pocakkal és nagy bajusszal. A másik magas, vékony, kis kiálló pocakkal. A harmadik kicsi fejjel, kidülledt szemmel énekel. Gyönyörűen énekelnek. A szomorú számoknál az ember könnyezik, a vidámaknál jár a lába. A férfiak hangja és a hangszereik zenéje tökéletes összhangban van.

Az előadás közben egy negyedórás szünetet tartanak. Ezalatt elfoglaljuk helyünket, amelyek ideális módon helyezkednek el a színpadhoz képest. Két sorral lejjebb két lány ül előttünk. Az egyik digitális fényképezőgépével állandóan fotózza a táncosokat, majd a fotókat a mellette ülő barátnőjével nézegetik. Az előadás javáról így szerintem le is maradnak, hiszen sokkal tovább bámulják a digitális kijelzőt, mint a színpadot. Nagy tapsvihar és többszöri ráadás után az előadás befejeződik.

Az óváros márvány padlóján sietünk vissza a buszmegállóba, nehogy az utolsó buszt is elszalasszuk. Már ott is áll a hatos, amikor odaérünk. Vagy tíz ember áll még előttünk, amikor a vezető úgy ítéli meg, elég ennyi utas, és becsukja az ajtót. Húsz percet várunk a következőre, amely megint csak sárga és rozoga, de éjszaka gyorsabban célhoz ér, és nincs is benne olyan hőség. Éjfél után a lapadi sétálóutca éttermei tele vannak. Szerencsére a mi kis apartmanunk csöndes és hűvös.