Dubrovnik, 2.nap

Kinézek az ablakon. A tenger zöld. Egy kocogó embert látok, és egy másik embert úszni. Csak a madarak hangoskodnak. A balkonról látom, hogy az öböl mellett egy nagy emeletes hajó halad el. Több hajó horgonyozik a közelben. Két szigetet sejlik fel a távolban – az egyik sziklás, a másik nagyobb lehet, annak csak egy része látszik. Az este észlelt világítótornyok is ezeken lehetnek. A fecskék boldogan csapatban röpködnek felettem, ficánkolnak és hangoskodnak.

Hét órára már vagy húszan úsznak az öbölben, a szépen kialakított strand közelében. Most látom, hogy az úszók védelmében kisebb és nagyobb bójákkal ki van jelölve, a hajók meddig mehetnek, amikor a kikötőhöz közelítenek. Egy kis csónak horgonyozik pont a hajók útjában. A strandon nyugágyak vannak, fehérek és zöldek, mögöttük zuhanyzók. Mellettük és hátrébb éttermek asztalait látom és büféket. Nyolckor, reggeli nélkül, elindulunk első felfedező utunkra.

A strand balra van, mi jobbra indulunk el a part menti kis sétányon. Kis privát öblöket látunk végig. Néhol a köveket betonnal kötötték össze, néha a kövek természetes módon alkalmasak a napozásra. Ahol mélyebb a tenger ott, mint egy medencében, a biztonság kedvéért egy kis acél létra vezet a vízbe. A víz kristálytiszta, zöld színű, hidegnek tűnik, de néhány ember itt is úszik már.

Rengeteg macskát látunk, ahogy haladunk a kis ösvényen. Többségük sovány, siralmas állapotban vannak. Főleg a kiscicás anyamacskákért szakad meg a szívünk, és el is határozzuk, hogy még ma veszünk macskaeledelt valahol. Két németül beszélő nő jön velünk szemben, két kutyát vezetnek pórázon. Látunk két sétálóhajót, és megnézzük a tájékoztatókat – a három közeli szigetet látogatják naponta 150 kuna körüli áron, ebben a napi étel és ital is benne foglaltatik. Reggel 10-kor indulnak, és este 6-ra jönnek vissza.

Mielőtt az út jobbra kanyarodna, egy kedves kis kávézót-éttermet találtunk, ahol gyorsan le is telepedünk, hogy ülve és zavartalanul gyönyörködhessünk a felkelő nap sugaraiban a tenger felszínén és a jövő-menő hajókban. Egy hölgy pont a kinti növényeket öntözi, és kiabál be egy másiknak, hogy két őrült turista máris itt termett. Egy bizonyára nyári brigádozó fiatal lány jelenik meg. Egy capuccinot és frissen facsart narancslevet rendelünk és együtt 28 kunát fizetünk. Minden finom. Órákig tudnánk itt ücsörögni, de furdal a kíváncsiság és elindulunk vissza a városközpont felé.

A lapadi sétálóutcán már reggel 10-kor kint vannak a mindenféle családi vállalkozások képviselői és vadásznak a mit sem sejtő, álmosan vánszorgó turistákra. Az egyik angolul érdekesen beszélő lány azt mesélte, hogy az ő hajójuk, a Lorena, 100 éves, de természetesen felújított, vászon van a tetején, hogy szellős legyen, de ne süssön az utasokra a nap. Gondolom így próbálják naponta feltölteni a hajót utasokkal. A tájékoztató végén figyelmeztetett bennünket a lányhoz „tartozó” idősebb férfi, hogy a konkurencia valótlant állít az utca másik végében.

Az újságárusnál, amit itt Tisak-nak hívnak, vásároltunk négy 8 kunás buszjegyet. Már ekkor nagyon melegünk van, ahogy a buszmegállón a 6-os buszra várakoztunk. Csurog a hátamon az izzadság, amikor a busz megérkezik. Mire mindenki felszáll, alig marad hely és levegő sincs sok, hiába vannak nyitva az ablakok. A testek túl közel vannak egymáshoz -- túl sokan vagyunk. Az út végén a tengerpart mellett haladunk el. A látvány itt is lélegzetelállító, mint a balkonunkról. Végre újra Pile-ben vagyunk! A kútból gyorsan iszunk egy kis vizet, és hideg vizet fröcskölünk az arcunkra és a tarkónkra is.

Boldogan lépjük át az óváros kapuját. Minden olyan szépnek és rendezettnek tűnik. A kapu alatti kis beugróban egy néni ül és kötöget, körülötte szétterített abroszok, azokat árulja. �thaladunk a várfal alatt és máris a márvánnyal kirakott, turistákkal teli sétáló utcákon találjuk magunkat. Megkeressük az irodát, ahol előre lefoglaltunk két koncertjegyet. A lányok, akik a jegyeket intézik, nagy hangerővel egyszerre beszélnek egymással, velünk és a telefonba is, de végül megkapjuk a négy jegyet és távozunk.

Egy kávézó belső terébe menekülünk a hőség elől. Szendvicset, valamint csirkesalátát fogyasztunk fél tizenkettőkor, ami tekintve, hogy hat óra óta fent vagyunk, már ebédnek is számíthat. Felüdülve bóklászunk tovább.

Megnézzük az Orlando szobrot, a sok templomot és a szűk utcácskákat, azokban a kis boltocskákat, a sok éttermet és kávézót. Véletlenül bukkanunk rá a helyi zsinagógába, amelyhez 2003-ban alakítottak ki egy kis múzeumot is. Egy beszédes férfi az egyetlen alkalmazott, látogató viszont van bőven. A zsinagóga maga piciny, mint Dubrovnik városa, egy lakóház emeletén lett kialakítva. Szomorú volt látni azok listáját, akik a holocaustban haltak meg, volt köztük sok magyarul hangzó név is. A krónika szerint ma 45 zsidó él a városban.

Kinézzük magunknak a Lapad szigetére félóránként közlekedő hajót, ezt még én is -- minden járművön rosszul vagyok --, bevállalom: az út csak tizenöt perc. Majd talán holnap… A nagy hőségre való tekintettel szó szerint belezuhanunk egy nagy templom árnyékában található Hamingway Café puha párnás székeibe. Majdnem elszunnyadunk, amikor egy csoport orosz turista telepedik le mellettünk. Olyan nagy hanggal vannak, hogy nem lehet nem odafigyelni rájuk. Megállapítjuk, hogy itt is jó gazdag orosz turistának lenni. A másik oldalunkon két középkorú nő olvas brit napilapokat. �k szótlanok. Előttünk két olasz pár keveredik nagy vitába. A férfiak nagy hanggal beszélnek, a nők kevésbé, de mindenki őrülten gesztikulál. Végül az egyik pár elvonul, a másik pár nőtagja a templom lépcsőjére ül, fejét kezei közé helyezi. Párját nem látjuk egy darabig. Kis idő múlva mind a négyen újra elhaladnak mellettünk, mintha mi sem történt volna. A pincérkisasszony ránk szól, hogy ne rakjuk fel lábainkat az előttünk levő puffokra. Az oroszokra és az angolokra is rászól. Sok magyar szót hallunk. Franciát és hollandot is. Szlovákot nem nagyon, csehet sem. Fizetünk, és lassan feltápászkodunk. Búcsúzóul még ellátogatok a mellékhelységbe, és jól bevizezem a fejem és a tarkóm.

Az óváros másik oldalán indulunk el a buszállomás felé. Rengeteg éttermet és ékszerboltot látunk. A piac éppen most zár. Egy bácsitól próbálunk barackot vásárolni, de amikor kiderül, hogy magam szeretném kiválogatni a barackokat, elküld a pultjától. Érthetetlenül állunk a történtek előtt. Egy brooklyni férfival is találkozunk – ilyen feliratú póló van rajta, jót szórakozunk azon, milyen kicsi a világ.

Visszafelé, Lapadba, valamivel elviselhetőbb a buszon való utazás. Vagy tizenöt percig keressük azt a szupermarketot, amiről Ivo beszélt még tegnap. Végül megtaláljuk, és már a teraszon vacsorázunk. A paprika és a paradicsom rendkívül finom. Evőeszközök nélkül kóstolgatunk, mert nem találunk semmit a konyhában. Tudjuk, hogy valahol biztos itt van, de nem találjuk. Így egy műanyag villa az összes kincsünk. Mivel még csak fél hét van, elindulunk a tengerpartra, hátha találunk egy kis öblöcskét, ahol még megmártózhatunk. Találunk is egy megfelelőt.

A nap még egy órán keresztül süt, és egy fiatal lány is szóba elegyedik velem. Négy éves volt, amikor a szülei – az egyik horvát, a másik szerb -- a háború miatt elköltöztek. Először Németországban éltek több éven át, majd Kanadában kötöttek ki. Büszkén mondja, ő beszél szerbhorvátul, németül és angolul is. Most már csak nyaranta járnak ide látogatóba, sok a rokon. Régebben gyerekeket tanított úszni és búvárkodni, de már kijött a gyakorlatból. Itt most a fiatal unokatestvérét próbálja megtanítani fejest ugrani a vízbe. Kétszer látom ugrani, de egyik sem tökéletes, a hasán landol. Persze lehet, hogy nem is lehet ilyen csekély vízbe rendesen fejest ugrani. Többen jönnek a kis öbölbe, főleg helyiek, vagyis horvátul beszélő emberek: úsznak, megszárítkoznak és elmennek. A naplemente után mi is összeszedelődzködünk és visszaindulunk.

A házban találkozunk Ivo szüleivel. Az anya sovány, rövid vörösre festett hajú. Bőszen dohányzik. A férje megmutatja a szőlőlugas alatt a kapribogyó bokrot. Kérdezzük a ház többi részéről, jó lenne családostul idejönni vakációzni, és úgy látjuk, el is férnénk. A bejárati grapefriut fát is megcsodáljuk, és eszünkbe jut, hogy két nagy narancsfát is láttunk mai utunk során. Megkérdezzük Ivo anyját, Mirát, hogy merre lehetnek az evőeszközök a konyhában. Hát az asztal alatti fiókban, mondja, és furcsán néz ránk. Hát igen… Az asztalt hosszan körbeölelő abrosz alá nem néztünk be.

Zuhanyozás után kiülünk az erkélyre. A fürdőzők már elvonultak, megjelennek a csillagok és a világítótornyok. Egy csapat horvátul éneklő férfi viszont órákig énekel valami szomorú helyi dalcsokrot. Amikor végre befejezik, mi is elalszunk. Mozgalmas és meleg napunk volt.