Thursday, June 29, 2006
Fekete lepelben
A Hetedik Avenuen ültem a buszon, amikor a kórházhoz közeli megállóban felszállt egy nő.Szó szerint, tetőtől talpig feketében volt. Fekete ruhája a földig ért, a fejét is fekete kendő takarta, sőt az arcát is -- csak a sötét színű szemét lehetett látni. Füléből az iPod zenegép jellegzetes fehér zsinórjai lógtak, és azon gondolkodtam legelőször, mit is hallgathat egy ilyen eltakart nő? Moszlim imákat? Pop-zenét? A fülhallgatók által teljes volt elszigeteltsége, mert ha becsukta a szemét, és becsukta, miután helyet foglalt, még csak nem is hallotta, ami körülötte történt.
Azon kaptam magam, ahogy ezt a fiatal nőt figyeltem, hogy heves haragot kezdek érezni. Először nem is értettem miért, hiszen elméletben és általában a gyakorlatban is, elfogadom az embereknek az enyémtől eltérő vallását, életmódját, nézeteit, hacsak azok nem egyeznek meg a fasizmus és terrorizmus, vagy más, másoknak is ártani akaró dogma eszméivel.
Azt hiszem, azért voltam ilyen mérges az eltakart nő láttán, mert őt egy férfiak által uralt, nőellenes rendszer rejtette fekete selyem alá. Ez a nő viszont, akit a buszon láttam, minden jel szerint itt él. Úgy éreztem, a világnak ezen a részén nem kellene hagynia, hogy ilyet tegyenek vele – nem is hiszem, hogy egy USA-ban felnövekedett nő hagyná, hogy ilyesmire kényszerítsék. Igaz viszont, hogy amennyiben önként vállalta ez a fiatal nő, hogy egész lényét eltakarja – vallási, vagy bármilyen más okból -- azt tiszteletben kell tartani. Mégsem tudtam így viszonyulni hozzá.
Visszagondoltam később: én sem voltam mindig olyan öntudatos, mint ma. Érdekes módon engem nem a feminista irodalom, hanem a családom férfitagjai tanítottak meg a viselkedésükkel arra, hogyan nem szabad a nőkkel bánni. Nagyapám, aki egyébként remek nagyapa volt, sokszor lekezelően és durván szólt a nagymamámhoz, aki hagyta, sőt néha még erősítette, igazolta és mentegette az e fajta viselkedést. Apám másképpen volt tiszteletlen a körülötte lévő nőkkel, és ma már tudom, hogy nagyon korán belém ivódtak mindkét viselkedésminta apró jelei. Később, fiatal felnőtt koromban könnyedén azonosítottam azokat a kapcsolatokat, ahol az egyik fél, többnyire a férfi, tiszteletlenül bánt a másikkal.
Az egyenrangúságot és annak igényét viszont nem lehet senkire sem ráerőszakolni. Senki sem „szabadíthatja” fel ezt a feketébe burkolózó nőt, csak ő saját maga. Akkor viszont, ha erre sor kerül, segíteni kell őt, mint minden olyan embert, aki ki akarja szabadítani magát valamilyen bántalmazó helyzetből -- mert ha nincs más alternatíva, akkor félő, hogy mégis ott köt ki, ahonnan el akart jönni.
A sajtóból tudom, hogy Németországban vannak olyan központok, ahol azok a fiatal lányok kérhetnek menedéket, akiket szüleik akaratuk ellenére férjhez kényszeríteni. Ezek a lányok általában török családokban nőttek fel, ahol a szerelmi házasság még ritkaságszámba megy, viszont a fiatal lányok idősebb, tehetős férfiakhoz való hozzáadása megfelel a tradícióknak. Németországban viszont az ilyen viselkedés nem csak társadalmilag, hanem jogilag is elfogadhatatlan, így az állam megvédi ezeket a fiatal lányokat saját családjuktól.
A mi kultúránkban már nem szokás a lányokat akaratuk ellenére férjhez adni. Nálunk inkább a szerelemből férjhez ment nők találják magunkat később a bántalmazott fél szerepében, amiből nagyon nehéz egyedül kilépni. Az alkoholizmus és az abból fakadó agresszió sajnos társadalmilag még mindig elfogadható magatartás. Sok esetben az áldozatot a saját szégyenérzete gátolja meg abban, hogy kilépjen az ilyen kóros helyzetből, ráadásul szüleitől, anyjától sem kap támogatás. A „mit szólnak a szomszédok”-tól az „én is szenvedtem, te is kibírod” típusú reakciókig mindenféle számomra felfoghatatlan attitűdök jelennek meg az egyes családokon belül. Szerintem megvédeni, támogatni kellene a saját gyermeket, ha segítségre van szüksége -- akkor is, ha már felnőtt!
Némiképp vigasztaló, hogy magam körül, kedves ismerőseim és rokonaim körében, mára már sokkal több olyan kapcsolatot látok, amelyek hosszú évek után is szeretetteljesek, és amelyben a nők és a férfiak tisztelettel beszélnek egymásról, és tisztelettel viselkednek egymással.
Reménykedem, hogy az ilyen családokban felnövekvő leány- és fiúgyermekek számára ez lesz a természetes, a normális, az elfogadható -- és lassan sehol sem lesznek fekete lepellel letakart nők.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
A Hetedik Avenuen ültem a buszon, amikor a kórházhoz közeli megállóban felszállt egy nő.Szó szerint, tetőtől talpig feketében volt. Fekete ruhája a földig ért, a fejét is fekete kendő takarta, sőt az arcát is -- csak a sötét színű szemét lehetett látni. Füléből az iPod zenegép jellegzetes fehér zsinórjai lógtak, és azon gondolkodtam legelőször, mit is hallgathat egy ilyen eltakart nő? Moszlim imákat? Pop-zenét? A fülhallgatók által teljes volt elszigeteltsége, mert ha becsukta a szemét, és becsukta, miután helyet foglalt, még csak nem is hallotta, ami körülötte történt.
Azon kaptam magam, ahogy ezt a fiatal nőt figyeltem, hogy heves haragot kezdek érezni. Először nem is értettem miért, hiszen elméletben és általában a gyakorlatban is, elfogadom az embereknek az enyémtől eltérő vallását, életmódját, nézeteit, hacsak azok nem egyeznek meg a fasizmus és terrorizmus, vagy más, másoknak is ártani akaró dogma eszméivel.
Azt hiszem, azért voltam ilyen mérges az eltakart nő láttán, mert őt egy férfiak által uralt, nőellenes rendszer rejtette fekete selyem alá. Ez a nő viszont, akit a buszon láttam, minden jel szerint itt él. Úgy éreztem, a világnak ezen a részén nem kellene hagynia, hogy ilyet tegyenek vele – nem is hiszem, hogy egy USA-ban felnövekedett nő hagyná, hogy ilyesmire kényszerítsék. Igaz viszont, hogy amennyiben önként vállalta ez a fiatal nő, hogy egész lényét eltakarja – vallási, vagy bármilyen más okból -- azt tiszteletben kell tartani. Mégsem tudtam így viszonyulni hozzá.
Visszagondoltam később: én sem voltam mindig olyan öntudatos, mint ma. Érdekes módon engem nem a feminista irodalom, hanem a családom férfitagjai tanítottak meg a viselkedésükkel arra, hogyan nem szabad a nőkkel bánni. Nagyapám, aki egyébként remek nagyapa volt, sokszor lekezelően és durván szólt a nagymamámhoz, aki hagyta, sőt néha még erősítette, igazolta és mentegette az e fajta viselkedést. Apám másképpen volt tiszteletlen a körülötte lévő nőkkel, és ma már tudom, hogy nagyon korán belém ivódtak mindkét viselkedésminta apró jelei. Később, fiatal felnőtt koromban könnyedén azonosítottam azokat a kapcsolatokat, ahol az egyik fél, többnyire a férfi, tiszteletlenül bánt a másikkal.
Az egyenrangúságot és annak igényét viszont nem lehet senkire sem ráerőszakolni. Senki sem „szabadíthatja” fel ezt a feketébe burkolózó nőt, csak ő saját maga. Akkor viszont, ha erre sor kerül, segíteni kell őt, mint minden olyan embert, aki ki akarja szabadítani magát valamilyen bántalmazó helyzetből -- mert ha nincs más alternatíva, akkor félő, hogy mégis ott köt ki, ahonnan el akart jönni.
A sajtóból tudom, hogy Németországban vannak olyan központok, ahol azok a fiatal lányok kérhetnek menedéket, akiket szüleik akaratuk ellenére férjhez kényszeríteni. Ezek a lányok általában török családokban nőttek fel, ahol a szerelmi házasság még ritkaságszámba megy, viszont a fiatal lányok idősebb, tehetős férfiakhoz való hozzáadása megfelel a tradícióknak. Németországban viszont az ilyen viselkedés nem csak társadalmilag, hanem jogilag is elfogadhatatlan, így az állam megvédi ezeket a fiatal lányokat saját családjuktól.
A mi kultúránkban már nem szokás a lányokat akaratuk ellenére férjhez adni. Nálunk inkább a szerelemből férjhez ment nők találják magunkat később a bántalmazott fél szerepében, amiből nagyon nehéz egyedül kilépni. Az alkoholizmus és az abból fakadó agresszió sajnos társadalmilag még mindig elfogadható magatartás. Sok esetben az áldozatot a saját szégyenérzete gátolja meg abban, hogy kilépjen az ilyen kóros helyzetből, ráadásul szüleitől, anyjától sem kap támogatás. A „mit szólnak a szomszédok”-tól az „én is szenvedtem, te is kibírod” típusú reakciókig mindenféle számomra felfoghatatlan attitűdök jelennek meg az egyes családokon belül. Szerintem megvédeni, támogatni kellene a saját gyermeket, ha segítségre van szüksége -- akkor is, ha már felnőtt!
Némiképp vigasztaló, hogy magam körül, kedves ismerőseim és rokonaim körében, mára már sokkal több olyan kapcsolatot látok, amelyek hosszú évek után is szeretetteljesek, és amelyben a nők és a férfiak tisztelettel beszélnek egymásról, és tisztelettel viselkednek egymással.
Reménykedem, hogy az ilyen családokban felnövekvő leány- és fiúgyermekek számára ez lesz a természetes, a normális, az elfogadható -- és lassan sehol sem lesznek fekete lepellel letakart nők.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Thursday, June 22, 2006
Pénzes barátnőim
Jennifer Aniston, a Barátok című sorozat Rachelje, már évek óta próbálkozik áttörni a szappaopera világából a komolyabb filmiparba, eddig kevés sikerrel. Az sors iróniája, hogy Nicole Holofcener rendezőnő remek kis filmje, a Gazdag barátnőim (Friends with money) valószínűleg azért lesz kevésbé sikeres és méltatott a filmkritikusok által, mert Jennifer Aniston az egyik főszereplője.
Aniston mellett három idősebb és sokkal sikeresebb, de kevésbé sztárolt színésznő is szerepel: Frances McDormand (a Fargo filmből is ismert), Joan Cusack, és Catherine Keener (Being John Malkovich, Capote) – ők a gazdag barátnők, akik elérkeztek életük középpontjára, ahol kényelmesen vezetik üzletüket vagy nevelik gyermekeiket. Aniston Oliviája fiatalabbnak tűnik náluk, és a filmből nem nagyon tudjuk meg, hogyan is keletkezett szoros barátság a négy hölgy között.
Jane (Frances McDormand) sikeres ruhatervező, viszont úgy tűnik, minden zavarja őt: a pincérek lassúsága, a parkoló autósok illedelmetlensége, mindent és mindenkit megmorog. A haját sem mossa már napok óta, mert, ahogy férjének bevallja, régen mindig új sampont próbált ki, mert abban bízott, valami majdcsak olyanná teszi a haját, amilyennek látni szeretné, így mindig volt remény. A férje viszont tisztálkodószerekkel üzletel, és többek között samponokat is kreál, így miután férjhez ment hozzá, Jane kénytelen volt szembenézni a ténnyel: minden sampon tulajdonképpen egyforma. Nincs remény, nincs miért hajat mosni.
Christine (Catherine Keener) és a férje forgatókönyvírók, és egy közös projekt, valamint házuk bővítése alatt házasságuk krízisével kénytelenek szembenézni. Franny az egyetlen, aki beleszületett a gazdagságba, és aki férjével, az Ally McBeal sorozat Richard-jével, látszólag boldogan neveli gyermekeit.
A sorból csak Olivia lóg ki, aki elveszettenk tűnik ebben a világban. Tanárként nem vált be (gazdag családból való diákjai kinevették az elavult autóját), nincs pénze, nem tudja, mit kezdjen az életével, és házas szeretője visszamegy feleségéhez. Olivia nem tudja elfelejteni a férfit, sokszor felhívja otthon, de nem szól bele a telefonba, ha a feleség veszi fel. Miután felmondja tanári állását, elhatározza, hogy gazdag emberek lakásait fogja takarítani. Franny közben bemutatja Oliviát trénerének, egy agytalan kigyúrt alaknak, és a néző nem győz csodálkozni azon, hogy állhat Olivia össze egy ilyen bunkóval, aki miután elkíséri őt takárítani elkéri tőle a keresett pénz egy részét, amelyet aztán egy másik nőre költi.
Minden jó, ha a vége jó, még akkor is, ha ez a film nem ajánl tökéletes megoldásokat. Főszereplői továbbra is szenvednek saját nyavalyáiktól, Jane viszont megmossa a haját és megérti, amikor az igazán kedves és megértő férje őszintén elmondja neki, milyen kellemetlen a társaságában lenni. Christine elválik. Franny kicsit másként látja ideális világát. Olivia pedig saját bőrén győződik meg arról, hogy nem mindenki az, akinek látszik, és hogy az élet tartogat számára is különleges, váratlan meglepetéseket.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Jennifer Aniston, a Barátok című sorozat Rachelje, már évek óta próbálkozik áttörni a szappaopera világából a komolyabb filmiparba, eddig kevés sikerrel. Az sors iróniája, hogy Nicole Holofcener rendezőnő remek kis filmje, a Gazdag barátnőim (Friends with money) valószínűleg azért lesz kevésbé sikeres és méltatott a filmkritikusok által, mert Jennifer Aniston az egyik főszereplője.
Aniston mellett három idősebb és sokkal sikeresebb, de kevésbé sztárolt színésznő is szerepel: Frances McDormand (a Fargo filmből is ismert), Joan Cusack, és Catherine Keener (Being John Malkovich, Capote) – ők a gazdag barátnők, akik elérkeztek életük középpontjára, ahol kényelmesen vezetik üzletüket vagy nevelik gyermekeiket. Aniston Oliviája fiatalabbnak tűnik náluk, és a filmből nem nagyon tudjuk meg, hogyan is keletkezett szoros barátság a négy hölgy között.
Jane (Frances McDormand) sikeres ruhatervező, viszont úgy tűnik, minden zavarja őt: a pincérek lassúsága, a parkoló autósok illedelmetlensége, mindent és mindenkit megmorog. A haját sem mossa már napok óta, mert, ahogy férjének bevallja, régen mindig új sampont próbált ki, mert abban bízott, valami majdcsak olyanná teszi a haját, amilyennek látni szeretné, így mindig volt remény. A férje viszont tisztálkodószerekkel üzletel, és többek között samponokat is kreál, így miután férjhez ment hozzá, Jane kénytelen volt szembenézni a ténnyel: minden sampon tulajdonképpen egyforma. Nincs remény, nincs miért hajat mosni.
Christine (Catherine Keener) és a férje forgatókönyvírók, és egy közös projekt, valamint házuk bővítése alatt házasságuk krízisével kénytelenek szembenézni. Franny az egyetlen, aki beleszületett a gazdagságba, és aki férjével, az Ally McBeal sorozat Richard-jével, látszólag boldogan neveli gyermekeit.
A sorból csak Olivia lóg ki, aki elveszettenk tűnik ebben a világban. Tanárként nem vált be (gazdag családból való diákjai kinevették az elavult autóját), nincs pénze, nem tudja, mit kezdjen az életével, és házas szeretője visszamegy feleségéhez. Olivia nem tudja elfelejteni a férfit, sokszor felhívja otthon, de nem szól bele a telefonba, ha a feleség veszi fel. Miután felmondja tanári állását, elhatározza, hogy gazdag emberek lakásait fogja takarítani. Franny közben bemutatja Oliviát trénerének, egy agytalan kigyúrt alaknak, és a néző nem győz csodálkozni azon, hogy állhat Olivia össze egy ilyen bunkóval, aki miután elkíséri őt takárítani elkéri tőle a keresett pénz egy részét, amelyet aztán egy másik nőre költi.
Minden jó, ha a vége jó, még akkor is, ha ez a film nem ajánl tökéletes megoldásokat. Főszereplői továbbra is szenvednek saját nyavalyáiktól, Jane viszont megmossa a haját és megérti, amikor az igazán kedves és megértő férje őszintén elmondja neki, milyen kellemetlen a társaságában lenni. Christine elválik. Franny kicsit másként látja ideális világát. Olivia pedig saját bőrén győződik meg arról, hogy nem mindenki az, akinek látszik, és hogy az élet tartogat számára is különleges, váratlan meglepetéseket.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Wednesday, June 21, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. május 27–28.
Mivel csütörtök óta nem evett, nem ivott és többször hányt, szombaton reggel kénytelenek voltunk Sammyvel elsétálni az állatorvoshoz. Kicsit dejavu érzésünk volt, mert kedden reggel ugyanígy sétáltunk be a rendelő várótermébe, csak akkor még nem volt semmi baja a kis kandúrnak. Hat hónapos elmúlt, így meg kellett operáltatnunk, még mielőtt rájött volna, hogy férfi.
Meggyőződésem, hogy az alatt a fél nap alatt, az állatorvosnál szedett össze valami gyomorfertőzést, mert a sebe nagyon szépen gyógyult. Amikor végre sorra kerültünk, egy segítő személy megmérte a súlyát és a lázát. Három kilóból most csak 2,6 maradt, és a láza is magasabb volt. Örültünk, hogy Songhi doktor szolgált, mert Sammyvel már előzőleg, egy oltás alkalmával megismerkedtek. Az orvos nagyon komolyan vette a vizsgálatot és eredményét: „Sammynek hőemelkedése van, nem eszik, enyhén dehidratált és nincs energiája. Nem tudjuk, miért nem eszik. Megfigyelésképpen két napra itt fogjuk, művileg etetjük, itatjuk, közben vérképet készítünk és antibiotikumot adunk neki.” Erre persze barátnőmmel mindketten, fogadkozni kezdtünk, hogy majd mi beadjuk neki az antibiotikumot, és próbáljuk etetni is. Végül a doktor komoly tekintettel beleegyezett, és aprólékosan elmagyarázta, mit kell tennünk és mikor.
A százhatvan dolláros számla kifizetése után hazafelé menet vásároltunk drága egészséges és drága egészségtelen, de annál finomabb macskaeledelt, valamint gyomorsav-szabályozó tablettát. Sammy kapott egy adag infúziót a bőre alá, egy nagy púp keletkezett a nyakán, és mivel lázas volt, a folyadék meg hűvös, rázta a hideg egészen addig, míg a dolog fel nem szívodott.
Délután Sammyt figyeltük, aki csak ült és aludt, vagy meredt maga elé. Én hősiesen egy iskoladolgozaton próbáltam munkálkodni. Este egyik ismerősünk felajánlotta, hogy átjön cicaszittelni, s mi elsétáltunk a moziba. Mire visszaértünk, Sammy kedve kicsit javult, de az éjszakám nyugtalanul telt, többször is felébredtem és ellenőriztem, hogy a mellettem fekvő kis kandúr lélegzik-e.
Vasárnap reggel többször próbáltuk étellel kínálni, de sajnos nem mutatott érdeklődést semmi iránt, még a tojásra sem reagált, pedig az a kedvenc csemegéje. Végül nem láttunk más megoldást, egy nagy fecskendő segítségével „megetettük”, mint ahogy a kacsákat szokták tömni, és vártuk, mi lesz a következmény. Délután Songhi doktor telefonált, hogy Sammy vérképe normális, a fehér vérsejtek rendben vannak, és a vesefunkció is. Ha ma este sem eszik magától, hétfőn reggel mindenképpen be kell vinni a rendelőbe, mert félő, hogy kiszárad, mondta.
Egész este magyaráztuk Sammynek, hogy ha nem eszik, holnaptól a kórházban találja magát, de hiába. Csak ült vagy feküdt és szomorúan nézett. Nehéz szívvel mentünk aludni, éjszaka szorongásos álmaim voltak.
Hétfőn korán reggel félálomban és ágyban ugyan, de figyeltem, milyen hangok kísérik a reggeli etetést. Hallottam, ahogy barátnőm magyarázza Sammynek, milyen finom ez az étel, és amikor bejött a szobába, már sejtettem, hogy jó hírt hoz. Sammy evett a pulykafelvágottból és később a macskaeledelből is. Hála az égnek, mondtam és nyugodtan aludtam vissza.
Megjelent az Uj Szoban 2006. junius 17-en
Brooklyn, 2006. május 27–28.
Mivel csütörtök óta nem evett, nem ivott és többször hányt, szombaton reggel kénytelenek voltunk Sammyvel elsétálni az állatorvoshoz. Kicsit dejavu érzésünk volt, mert kedden reggel ugyanígy sétáltunk be a rendelő várótermébe, csak akkor még nem volt semmi baja a kis kandúrnak. Hat hónapos elmúlt, így meg kellett operáltatnunk, még mielőtt rájött volna, hogy férfi.
Meggyőződésem, hogy az alatt a fél nap alatt, az állatorvosnál szedett össze valami gyomorfertőzést, mert a sebe nagyon szépen gyógyult. Amikor végre sorra kerültünk, egy segítő személy megmérte a súlyát és a lázát. Három kilóból most csak 2,6 maradt, és a láza is magasabb volt. Örültünk, hogy Songhi doktor szolgált, mert Sammyvel már előzőleg, egy oltás alkalmával megismerkedtek. Az orvos nagyon komolyan vette a vizsgálatot és eredményét: „Sammynek hőemelkedése van, nem eszik, enyhén dehidratált és nincs energiája. Nem tudjuk, miért nem eszik. Megfigyelésképpen két napra itt fogjuk, művileg etetjük, itatjuk, közben vérképet készítünk és antibiotikumot adunk neki.” Erre persze barátnőmmel mindketten, fogadkozni kezdtünk, hogy majd mi beadjuk neki az antibiotikumot, és próbáljuk etetni is. Végül a doktor komoly tekintettel beleegyezett, és aprólékosan elmagyarázta, mit kell tennünk és mikor.
A százhatvan dolláros számla kifizetése után hazafelé menet vásároltunk drága egészséges és drága egészségtelen, de annál finomabb macskaeledelt, valamint gyomorsav-szabályozó tablettát. Sammy kapott egy adag infúziót a bőre alá, egy nagy púp keletkezett a nyakán, és mivel lázas volt, a folyadék meg hűvös, rázta a hideg egészen addig, míg a dolog fel nem szívodott.
Délután Sammyt figyeltük, aki csak ült és aludt, vagy meredt maga elé. Én hősiesen egy iskoladolgozaton próbáltam munkálkodni. Este egyik ismerősünk felajánlotta, hogy átjön cicaszittelni, s mi elsétáltunk a moziba. Mire visszaértünk, Sammy kedve kicsit javult, de az éjszakám nyugtalanul telt, többször is felébredtem és ellenőriztem, hogy a mellettem fekvő kis kandúr lélegzik-e.
Vasárnap reggel többször próbáltuk étellel kínálni, de sajnos nem mutatott érdeklődést semmi iránt, még a tojásra sem reagált, pedig az a kedvenc csemegéje. Végül nem láttunk más megoldást, egy nagy fecskendő segítségével „megetettük”, mint ahogy a kacsákat szokták tömni, és vártuk, mi lesz a következmény. Délután Songhi doktor telefonált, hogy Sammy vérképe normális, a fehér vérsejtek rendben vannak, és a vesefunkció is. Ha ma este sem eszik magától, hétfőn reggel mindenképpen be kell vinni a rendelőbe, mert félő, hogy kiszárad, mondta.
Egész este magyaráztuk Sammynek, hogy ha nem eszik, holnaptól a kórházban találja magát, de hiába. Csak ült vagy feküdt és szomorúan nézett. Nehéz szívvel mentünk aludni, éjszaka szorongásos álmaim voltak.
Hétfőn korán reggel félálomban és ágyban ugyan, de figyeltem, milyen hangok kísérik a reggeli etetést. Hallottam, ahogy barátnőm magyarázza Sammynek, milyen finom ez az étel, és amikor bejött a szobába, már sejtettem, hogy jó hírt hoz. Sammy evett a pulykafelvágottból és később a macskaeledelből is. Hála az égnek, mondtam és nyugodtan aludtam vissza.
Megjelent az Uj Szoban 2006. junius 17-en
Nők – külön kupékban
Idén április óta, egy március 8-án(!) elfogadott törvény értelmében, a Rio De Janeiro-i vonatszerelvények, amelyek a dolgozókat szállítják reggel a munkahelyükre, délután pedig haza, kötelesek egy, esetenként két, külön a nők számára kijelölt, vonatszerelvényt közlekedtetni. A törvény betartását Rio szegényebb negyedeiben buzgó rendőrök ellenőrzik, akik nagy örömmel járják a kocsikat, és tessékelik ki belőlük a férfi utasokat.
Igaz, hogy a törvényt, az alkotmányban garantált mozgás szabadságra hivatkozva már meg is támadták, a brazil közvélemény mégis pozitívan ítéli meg a kezdeményezést. Egy 18-éves nővér ezt nyilatkozta a www.womensenews.org hírügynökségnek: „-- Sokkal kényelmesebb így utazni, a férfiak tolakodása nélkül. Több kocsit kellene viszont kizárólag a nők számára biztosítani, a nők nagy létszáma miatt.”
A törvényt, egy ingyenes telefonvonalra hivatkozva, Jorge Picciani kezdeményezte, aki a riói körzetet képviseli a parlamentben. Állítólag ide rengeteg, a témát érintő panasz érkezett az elmúlt időszakban.
Több megszólaltatott férfi ellenezte a kezdeményezést. Az egyik például így reagált: „-- Az államnak sokkal fontosabb dolga is van, minthogy rózsaszínű kocsikat jelölgessen. Ha ezt így elfogadjuk, akkor majd fehérek számára, a feketék számára, a hippik és a görkorcsolyázók számára is jelölhetünk ki kocsikat. Szétválasztjuk az egész várost?” A megszólaltatott ötvenéves orvos saját bevallása szerint rendszeresen utazik a női kocsikban, és még senkinek sem volt kifogása ellene. „-- A probléma igazán a műveltség és a kultúra hiánya. A nők tisztelete a kocsikon kívül sem létezik” -- mondja, miközben a várakozó utasok felé mutat.
Rio nem az egyetlen város, amely ilyen módon próbál segíteni az ingázó nőkön. Tokió, Mexikóváros, Mumbai és Kairó is hasonló törvényeket fogadott el a közelmúltban.
Érdekes módon, a nők érdekében politizáló nők bírálják az új törvényt. Cida Diogo, aki a Női Jogok Tanácsának alelnöke, például azt nyilatkozta, hogy a törvény meglepetésként érintett mindenkit, mert a jelenlegi brazil kormány eddig nem mutatott érdeklődést a női jogok iránt. Diogo szerint ez a törvény hamis biztonságérzetet kelt a nőkben. Mégpedig azt, hogy ahhoz, hogy védve legyenek, külön kocsikban kell utazniuk.
Az ilyen törvény nem világít rá, és főleg nem kezeli azokat a mély problémákat a brazil társadalomban, amelyek továbbra is fennállnak. Mint például a macsó-kultúra, a biztonság és a rendőrségi jelenlét hiánya és a problematikus nyilvános közlekedés.
Rogeira Peixinho, az EQUIT női szervezet igazgatója is hasonlóképpen nyilatkozott: „-- A törvény nem a problémát kezeli. Azt a kérdést kellene inkább feltennie, Miért történik ez? A nők zaklatása nem csak a vonatokon történik. Mi próbálunk párbeszédet kezdeményezni a témáról, de ez a törvény valamelyest legitimálja a nők zaklatását, mert nem a férfiakat bünteti érte, hanem a nőket különíti el”. Peixinho szerint a szegregáció alkotmányellenes és egyben veszélyes megközelítése a problémának, mert csak felnagyítja az egyenlőtlenséget.
Picciani, a törvény kezdeményezője szerint alkotmányellenes az ember lányát olyan útra küldeni, ahol a férfiak nem tartják tiszteletben. Szerinte a törvény elérte azt, hogy felhívja a férfiak figyelmét arra, hogy a nők tiszteletet kívánnak saját maguk számára, és ezt úgy is jelzik, hogy férfiak nélkül utaznak.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Idén április óta, egy március 8-án(!) elfogadott törvény értelmében, a Rio De Janeiro-i vonatszerelvények, amelyek a dolgozókat szállítják reggel a munkahelyükre, délután pedig haza, kötelesek egy, esetenként két, külön a nők számára kijelölt, vonatszerelvényt közlekedtetni. A törvény betartását Rio szegényebb negyedeiben buzgó rendőrök ellenőrzik, akik nagy örömmel járják a kocsikat, és tessékelik ki belőlük a férfi utasokat.
Igaz, hogy a törvényt, az alkotmányban garantált mozgás szabadságra hivatkozva már meg is támadták, a brazil közvélemény mégis pozitívan ítéli meg a kezdeményezést. Egy 18-éves nővér ezt nyilatkozta a www.womensenews.org hírügynökségnek: „-- Sokkal kényelmesebb így utazni, a férfiak tolakodása nélkül. Több kocsit kellene viszont kizárólag a nők számára biztosítani, a nők nagy létszáma miatt.”
A törvényt, egy ingyenes telefonvonalra hivatkozva, Jorge Picciani kezdeményezte, aki a riói körzetet képviseli a parlamentben. Állítólag ide rengeteg, a témát érintő panasz érkezett az elmúlt időszakban.
Több megszólaltatott férfi ellenezte a kezdeményezést. Az egyik például így reagált: „-- Az államnak sokkal fontosabb dolga is van, minthogy rózsaszínű kocsikat jelölgessen. Ha ezt így elfogadjuk, akkor majd fehérek számára, a feketék számára, a hippik és a görkorcsolyázók számára is jelölhetünk ki kocsikat. Szétválasztjuk az egész várost?” A megszólaltatott ötvenéves orvos saját bevallása szerint rendszeresen utazik a női kocsikban, és még senkinek sem volt kifogása ellene. „-- A probléma igazán a műveltség és a kultúra hiánya. A nők tisztelete a kocsikon kívül sem létezik” -- mondja, miközben a várakozó utasok felé mutat.
Rio nem az egyetlen város, amely ilyen módon próbál segíteni az ingázó nőkön. Tokió, Mexikóváros, Mumbai és Kairó is hasonló törvényeket fogadott el a közelmúltban.
Érdekes módon, a nők érdekében politizáló nők bírálják az új törvényt. Cida Diogo, aki a Női Jogok Tanácsának alelnöke, például azt nyilatkozta, hogy a törvény meglepetésként érintett mindenkit, mert a jelenlegi brazil kormány eddig nem mutatott érdeklődést a női jogok iránt. Diogo szerint ez a törvény hamis biztonságérzetet kelt a nőkben. Mégpedig azt, hogy ahhoz, hogy védve legyenek, külön kocsikban kell utazniuk.
Az ilyen törvény nem világít rá, és főleg nem kezeli azokat a mély problémákat a brazil társadalomban, amelyek továbbra is fennállnak. Mint például a macsó-kultúra, a biztonság és a rendőrségi jelenlét hiánya és a problematikus nyilvános közlekedés.
Rogeira Peixinho, az EQUIT női szervezet igazgatója is hasonlóképpen nyilatkozott: „-- A törvény nem a problémát kezeli. Azt a kérdést kellene inkább feltennie, Miért történik ez? A nők zaklatása nem csak a vonatokon történik. Mi próbálunk párbeszédet kezdeményezni a témáról, de ez a törvény valamelyest legitimálja a nők zaklatását, mert nem a férfiakat bünteti érte, hanem a nőket különíti el”. Peixinho szerint a szegregáció alkotmányellenes és egyben veszélyes megközelítése a problémának, mert csak felnagyítja az egyenlőtlenséget.
Picciani, a törvény kezdeményezője szerint alkotmányellenes az ember lányát olyan útra küldeni, ahol a férfiak nem tartják tiszteletben. Szerinte a törvény elérte azt, hogy felhívja a férfiak figyelmét arra, hogy a nők tiszteletet kívánnak saját maguk számára, és ezt úgy is jelzik, hogy férfiak nélkül utaznak.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Pink, a provokátor
Alecia Moore, ismertebb nevén Pink, aki 1979 szeptemberében született az USA-beli Pensylvaniában, Nem vagyok halott (I’m Not Dead) címmel adott ki új albumot az év elején. Az első két dal, amely a lemezről video formájában felkerült az MTV képernyőire, a Buta lányok (Stupid Girls) és a Kedves elnök Úr (Dear Mister President) máris rebellis és provokatőr hírébe hozták.
A Buta lányok című szerzemény egyesek szerint remek, mert szókimondó, mások viszont sértőnek tartják. Pink szerint azok a lányok buták, akik behódolnak a fogyasztói társadalomnak, a plasztikai sebészetnek, a sztárkultusznak, és akik étkezési zavarokkal küszködnek. A dal videójában Pink egy éjszakai klub mosdójában egy fogkefe segítségével hányik, majd azt kiáltja: Sovány akarok lenni! A dal nemcsak, mint zenei mű találta meg a popkultúrában a helyét, hanem a januári bemutató óta különböző blogok is foglalkoznak vele. zenkívül családi beszélgetések tárgya, és több tanár használta fel az oktatásban a közép és felsőfokú iskolákban.
És nemcsak az USA-ban van komoly visszhangja – Pink weboldalán a világ minden részéről érkezett üzeneteket találhatunk a problémakörrel kapcsolatban. „Sokan megkönnyebbültek, hogy végre valaki nyíltan szót ejtett erről az agyatlan járványról, amelyben beteg lányok a fogyasztói társadalmat reklámozzák” -- írja az énekesnő. A videó fő üzenete – „Az okos és a szexi nem zárják ki egymást.”
Több lány találta sértőnek a dal címét, az egyik például ezt az üzenetet tette fel Pink weboldalára: „Én is étkezési zavarokkal küszködöm, de nem vagyok egy úgynevezett ’Buta lány’. Jó tanuló vagyok és nagyon egyedülálló, mégis bulimiában szenvedek, és a videóban nagyot csalódtam.”
Pink erre ezt válaszolta: „Szerintem buta az, aki elpazarolja az esélyt arra, hogy saját maga legyen.”
Linkek: www.pinskpage.com
Buta Lányok videó: www.yourtube.com/w/pink’s-%22stupid-girls%22-video?v=PRTNfDRPcAY&eurl
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Alecia Moore, ismertebb nevén Pink, aki 1979 szeptemberében született az USA-beli Pensylvaniában, Nem vagyok halott (I’m Not Dead) címmel adott ki új albumot az év elején. Az első két dal, amely a lemezről video formájában felkerült az MTV képernyőire, a Buta lányok (Stupid Girls) és a Kedves elnök Úr (Dear Mister President) máris rebellis és provokatőr hírébe hozták.
A Buta lányok című szerzemény egyesek szerint remek, mert szókimondó, mások viszont sértőnek tartják. Pink szerint azok a lányok buták, akik behódolnak a fogyasztói társadalomnak, a plasztikai sebészetnek, a sztárkultusznak, és akik étkezési zavarokkal küszködnek. A dal videójában Pink egy éjszakai klub mosdójában egy fogkefe segítségével hányik, majd azt kiáltja: Sovány akarok lenni! A dal nemcsak, mint zenei mű találta meg a popkultúrában a helyét, hanem a januári bemutató óta különböző blogok is foglalkoznak vele. zenkívül családi beszélgetések tárgya, és több tanár használta fel az oktatásban a közép és felsőfokú iskolákban.
És nemcsak az USA-ban van komoly visszhangja – Pink weboldalán a világ minden részéről érkezett üzeneteket találhatunk a problémakörrel kapcsolatban. „Sokan megkönnyebbültek, hogy végre valaki nyíltan szót ejtett erről az agyatlan járványról, amelyben beteg lányok a fogyasztói társadalmat reklámozzák” -- írja az énekesnő. A videó fő üzenete – „Az okos és a szexi nem zárják ki egymást.”
Több lány találta sértőnek a dal címét, az egyik például ezt az üzenetet tette fel Pink weboldalára: „Én is étkezési zavarokkal küszködöm, de nem vagyok egy úgynevezett ’Buta lány’. Jó tanuló vagyok és nagyon egyedülálló, mégis bulimiában szenvedek, és a videóban nagyot csalódtam.”
Pink erre ezt válaszolta: „Szerintem buta az, aki elpazarolja az esélyt arra, hogy saját maga legyen.”
Linkek: www.pinskpage.com
Buta Lányok videó: www.yourtube.com/w/pink’s-%22stupid-girls%22-video?v=PRTNfDRPcAY&eurl
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Thursday, June 08, 2006
Subscribe to:
Posts (Atom)