Fekete lepelben


A Hetedik Avenuen ültem a buszon, amikor a kórházhoz közeli megállóban felszállt egy nő.Szó szerint, tetőtől talpig feketében volt. Fekete ruhája a földig ért, a fejét is fekete kendő takarta, sőt az arcát is -- csak a sötét színű szemét lehetett látni. Füléből az iPod zenegép jellegzetes fehér zsinórjai lógtak, és azon gondolkodtam legelőször, mit is hallgathat egy ilyen eltakart nő? Moszlim imákat? Pop-zenét? A fülhallgatók által teljes volt elszigeteltsége, mert ha becsukta a szemét, és becsukta, miután helyet foglalt, még csak nem is hallotta, ami körülötte történt.

Azon kaptam magam, ahogy ezt a fiatal nőt figyeltem, hogy heves haragot kezdek érezni. Először nem is értettem miért, hiszen elméletben és általában a gyakorlatban is, elfogadom az embereknek az enyémtől eltérő vallását, életmódját, nézeteit, hacsak azok nem egyeznek meg a fasizmus és terrorizmus, vagy más, másoknak is ártani akaró dogma eszméivel.

Azt hiszem, azért voltam ilyen mérges az eltakart nő láttán, mert őt egy férfiak által uralt, nőellenes rendszer rejtette fekete selyem alá. Ez a nő viszont, akit a buszon láttam, minden jel szerint itt él. Úgy éreztem, a világnak ezen a részén nem kellene hagynia, hogy ilyet tegyenek vele – nem is hiszem, hogy egy USA-ban felnövekedett nő hagyná, hogy ilyesmire kényszerítsék. Igaz viszont, hogy amennyiben önként vállalta ez a fiatal nő, hogy egész lényét eltakarja – vallási, vagy bármilyen más okból -- azt tiszteletben kell tartani. Mégsem tudtam így viszonyulni hozzá.

Visszagondoltam később: én sem voltam mindig olyan öntudatos, mint ma. Érdekes módon engem nem a feminista irodalom, hanem a családom férfitagjai tanítottak meg a viselkedésükkel arra, hogyan nem szabad a nőkkel bánni. Nagyapám, aki egyébként remek nagyapa volt, sokszor lekezelően és durván szólt a nagymamámhoz, aki hagyta, sőt néha még erősítette, igazolta és mentegette az e fajta viselkedést. Apám másképpen volt tiszteletlen a körülötte lévő nőkkel, és ma már tudom, hogy nagyon korán belém ivódtak mindkét viselkedésminta apró jelei. Később, fiatal felnőtt koromban könnyedén azonosítottam azokat a kapcsolatokat, ahol az egyik fél, többnyire a férfi, tiszteletlenül bánt a másikkal.

Az egyenrangúságot és annak igényét viszont nem lehet senkire sem ráerőszakolni. Senki sem „szabadíthatja” fel ezt a feketébe burkolózó nőt, csak ő saját maga. Akkor viszont, ha erre sor kerül, segíteni kell őt, mint minden olyan embert, aki ki akarja szabadítani magát valamilyen bántalmazó helyzetből -- mert ha nincs más alternatíva, akkor félő, hogy mégis ott köt ki, ahonnan el akart jönni.

A sajtóból tudom, hogy Németországban vannak olyan központok, ahol azok a fiatal lányok kérhetnek menedéket, akiket szüleik akaratuk ellenére férjhez kényszeríteni. Ezek a lányok általában török családokban nőttek fel, ahol a szerelmi házasság még ritkaságszámba megy, viszont a fiatal lányok idősebb, tehetős férfiakhoz való hozzáadása megfelel a tradícióknak. Németországban viszont az ilyen viselkedés nem csak társadalmilag, hanem jogilag is elfogadhatatlan, így az állam megvédi ezeket a fiatal lányokat saját családjuktól.

A mi kultúránkban már nem szokás a lányokat akaratuk ellenére férjhez adni. Nálunk inkább a szerelemből férjhez ment nők találják magunkat később a bántalmazott fél szerepében, amiből nagyon nehéz egyedül kilépni. Az alkoholizmus és az abból fakadó agresszió sajnos társadalmilag még mindig elfogadható magatartás. Sok esetben az áldozatot a saját szégyenérzete gátolja meg abban, hogy kilépjen az ilyen kóros helyzetből, ráadásul szüleitől, anyjától sem kap támogatás. A „mit szólnak a szomszédok”-tól az „én is szenvedtem, te is kibírod” típusú reakciókig mindenféle számomra felfoghatatlan attitűdök jelennek meg az egyes családokon belül. Szerintem megvédeni, támogatni kellene a saját gyermeket, ha segítségre van szüksége -- akkor is, ha már felnőtt!

Némiképp vigasztaló, hogy magam körül, kedves ismerőseim és rokonaim körében, mára már sokkal több olyan kapcsolatot látok, amelyek hosszú évek után is szeretetteljesek, és amelyben a nők és a férfiak tisztelettel beszélnek egymásról, és tisztelettel viselkednek egymással.

Reménykedem, hogy az ilyen családokban felnövekvő leány- és fiúgyermekek számára ez lesz a természetes, a normális, az elfogadható -- és lassan sehol sem lesznek fekete lepellel letakart nők.


Megjelent a www.baratno.com oldalon