Emlékeink

Az emberi emlékezet érdekes dolgokat tud művelni.

Az emberi emlékezet érdekes dolgokat tud művelni. Emlékszem, egyszer megkértem a mamámat, hogy keressen ki egy könyvet a könyvespolcomon. Baloldalon, a felső polcokon, kék bőrkötésben van, mondtam neki. Kiderült, hogy a könyv ugyan körülbelül a megadott helyen volt, de barna kötésben. Pedig megesküdtem volna, hogy sötétkék a borítója.

Az idős emberek általában nagyon jól emlékeznek arra, hogy ötven évvel ezelőtt hogyan és mit csináltak, de ha megkérdezzük tőlük, hogy ma milyen nap van, vagy tegnap mit ettek ebédre, arra már nem emlékeznek.

Érdekesnek tartom, hogy az utóbbi években az irodalom terén a memoárok váltak a legnépszerűbb, leggyorsabban terjedő új műfajjá. És persze, minél népszerűbbé váltak, annál több jelent meg belőlük. És minél több jelent meg, annál inkább előfordultak olyanok, akik, a nagyobb eladási számok érdekében, kitaláltak ezt-azt, amire aztán valaki rájött és a médiában lebukatta őket. Így ma tudhatunk többek között, kitalált holocaust memoárról, James Frey kitalációiról és egy kaliforniai női gang-tagról, aki középosztálybéli kényelemben írta „visszaemlékezéseit”.

Bennem mindig felmerül a kérdés, lényeges-e vajon, hogy amit olvasunk, az igaz-e? Ha a sztori jó, ha megszólít bennünket, számít-e, hogy egy fabrikált történetet olvasunk (ez is általában valamilyen megtörtént eseten alapul), vagy egy olyat, amiről a szerzője gondolja úgy, hogy igaz? (Természetesen nem non-fiction, történelmi könyvekről beszélek itt, hiszen azoknak szigorúan bizonyított tényeken kell alapulniuk.) Mert a személyes igazság relatív, pontosabban szubjektív. Két ember, ugyanabban a helyzetben, később két teljesen különböző történetet fog leírni, mert mindenki saját személyiségén keresztül észleli, éli át a történteket. És kinek lesz „igaza”? Van-e ilyen helyzetben „igazság”?

Valahogy így vagyok a novemberi emlékekkel is. Saját személyem által megszűrt emlékeim az elmúlt időszak általam írt fikciója. Az én életem története az a mítosz, amit saját magamnak mondok el újból és újból, és ebből hangos részleteket másoknak is, azért hogy tudjam, ki vagyok. Azok, akik régebben életem részei voltak, de ma már nincsenek velem, hozzátartoznak történetemhez, és emlékeimben olyan mozzanatokat válogatok, olyasmire emlékszem szívesen, ami beleillik ebbe a saját magam által kreált mítoszba. Hogy objektíve igaz-e, hogy esetleg mások is, akik jelen voltak, úgy élték-e meg, úgy emlékeznek-e, mint én – nem igazán fontos. Hogy létezzen egy ilyen mítosz, amibe az ember kapaszkodni tud, az viszont roppant fontos és nem baj, ha az évek során kissé átalakul, fejlődik.

Így emlékszem a dédnagypapámra, akinek csodálatosan, fától illatozott a műhelye, és aki kíméletlenü szidta a női sofőröket. A dédnagymamámra, aki nem volt hajlandó fülkészüléket használni, amikor már nem hallotta a körülötte zajló beszélgetés egyetlen szavát sem. A nagypapámra, aki akkor is ragaszkodott a napi cigaretta adagjához, amikor a családjának már nem volt mit ennie. Nagyon szerettem mindhármukat és ők is engem. Mostanra nem csak géneim részeivé váltak, hanem az életem narratívájává is.

Megjelent a www.baratno.com oldalon.