Víz

Barátnőm anyukája átélt néhány nehéz gazdasági időszakot itt, az USA-ban, és soha nem vesz vizet. Vízért fizetni számára olyan, mintha a lélegzetvételért fizetne…

A hasonlatom sántít kissé, hiszen ahol jobban tud az ember lélegezni, ott sokkal drágábbak a lakások, házak, mint a szennyezett városrészekben. New Yorkban minden étteremben természetes, hogy a kedves vendég elé egy nagy pohár vizet tesznek. Csapvizet. Akinek ez nem elég jó, rendelhet olcsó amerikai vagy drága külföldi vizeket is. Van Perrier zöld üvegben, és Evian is műanyag palackban. Mint Európában, ahol az éttermek nem hagynak a vendégnek más lehetőséget, mint hogy ételéhez megvásárolja a vizet. Itt is sokan hajlandóak sok pénzt kiadni érte. Másnak miért természetes, hogy fi zet az ivóvízért, amely egyébként viszonylag olcsón folyik a konyhacsapból? A válasz elég egyszerű: marketing.


Üvegmánia


Elizabeth Royte Bottlemania (Üvegmánia) című könyvéből kiderül, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen vizet fogyasztunk. Annak, hogy mit iszunk, politikai, környezetvédelmi és nem utolsósorban egészségi következményei vannak. A brooklyni újságírónő előző könyvét arról írta, mi történik az emberiség által termelt tömérdek szeméttel. Ezért érthető, hogy amikor környezetében felfi gyelt az eldobált műanyag vizesfl akonokra, elkezdte őt érdekelni, hogy miért lett divatos a palackozott ivóvíz. A marketing az első, ami automatikusan helyes válaszként adható: hiszen mióta a sztárok a nyilvánosság előtt vizesüveggel mutatkoztak, és amióta a vizet palackozó társaságok elterjesztették azt a téves információt, hogy naponta legalább 8 pohár (kb. 2 liter) vizet kellene fogyasztanunk, az emberek mintha gondolkodás nélkül elfogadták volna azt a tényt, hogy jó minőségű ivóvízhez csak drágán lehet hozzájutni. Ezenfelül tapasztalatból elmondhatjuk, hogy van valami vonzó a tiszta, makulátlannak tetsző műanyag fl akon felbontásában.

Vízfetisizmus

A nyolcvanas évek során megszületett tehát a hiperindividualista vízfetisizmus: a sztárokat követve az emberek elkezdtek egyre több pénzt költeni olyan árucikkre, amely addig majdhogynem ingyen volt. Profi tot szimatolva beszálltak a nagyágyúk is: a Coca-Cola, a Pepsi, de a Nestlé is piacra dobta palackozott ivóvizét. Hirtelen nem a félliteres kólásüveg lett a menő a gyorséttermekben, hanem a saláta mellett a vizespalack.

Gyerekkoromban ha szomjasak voltunk, a csapból ittunk. Ma minden gyereknek kis műanyag fl akonja van (jobb esetben újratöltős), amelyben nem csapvíz, hanem általában drágán vett ásványvíz található. Minél tehetősebb, annál drágább vizet kezdett el vásárolni a fogyasztó: a Madonna által kedvelt Kabbalah víztől az oxigénnel dúsítotton keresztül a narancsízűig.

Ma az ivóvíz előállítása, palackozása, szállítása és árusítása sok-sok ember megélhetését biztosítja. Royle, aki az én lakhelyemtől nem messze lakik, vette a fáradságot, és száz dollárért egy laboratóriummal megvizsgáltatta a brooklyni csapvizet. Az eredmény több mint jó volt: az USA-ban található 89% városi ivóvízhez hasonlóan ez is megfelel az előírt egészségügyi követelményeknek.

New York városának ivóvize, Bécséhez hasonlóan, a közeli hegyekből érkezik. Royte megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy több palackozott víz rosszabb minőségű, mint ami otthonában a csapból folyik. A hatóságok ugyanis szigorúan szabályozzák a vezetékes víz minőségét, hiszen ezzel látják el a lakosságot. Másrészt azon is megdöbbent, hogy a zuhanyból vagy a vécétartályból folyó víz is ivóvíz-minőségű – micsoda pocsékolás!

Mit és mennyit?

2006-ban egy amerikai átlagban 96 liter palackozott vizet vásárolt, ötször annyit, mint 1997- ben. A legnépszerűbb márka, a Nestlé által forgalmazott Polland Spring műanyag palackjaiból évente 30–40 milliárdot dobnak a szemétbe.

A Polland Spring víz egy Maine állambeli falu, Freyburg mellől származik. Az ott élők már évek óta viaskodnak a Nestlével, a nagy multicéggel, amely a nap huszonnégy órájában szivattyúzza a vizet a város melletti kutakból nagy tartálykocsijaiba. „Kié a talajvíz? – kérdezik –, és ha egy városé vagy államé, az eladhatja-e egy cégnek, hogy a cég dollárok milliárdjait keresse rajta, miközben a térség kútjai kiszáradnak?”

Ezenkívül – jegyzi meg Royte – egy műanyag palack ivóvíz előállítása, szállítása és feldolgozása annyi nyersolajat követel, mintha az adott palackot negyedéig töltenénk olajjal. A könyv végére Royte kikutatja, hogy nem kell nyolc pohár vizet innunk naponta. Vizet inni akkor kell, amikor szomjasak vagyunk; a többit megkapjuk ételeinkből (ez csak az egészséges emberekre vonatkozik).

A tiszta, egyszerű kútvíz sokkal jobb az emberi szervezet számára, mint a cukrozott italok, a tej vagy más folyadékok, amelyeket a test az emésztés során egyébként is vízre és mindenféle más anyagra bont. A legjobb csapvizet inni – ajánlja Royte –, úgy, hogy átfolyatjuk egy szűrőrendszeren, vagy kancsóban hagyjuk, hogy a klór kipárologjon belőle. Az amerikai csapra szerelhető szűrőkhöz hasonlók Szlovákiában is kaphatók. Az ilyen egyszerű és olcsó rendszerrel – mondja Royte – a legolcsóbban jutunk jó minőségű ivóvízhez úgy, hogy közben nem támogatjuk a palackozott, márkás vizek pocsékoló divatját.

Megjelent a Vasárnap magazinban.