Karacsony New York City-ben

Egy majdnem nyolcvanéves kedves ismerősöm mesélte, hogy zsidó származása ellenére gyermekkorában úgy érezte: karácsonykor ő is ünnepel.

Akkoriban, a harmincasnegyvenes években a karácsony lényege nem az ajándékozás volt. Utcájukban két betlehemet is felállítottak a szomszédok, és az egyik ablakban az új esztendő évszáma világított. December 25- én, amikor kevesen járnak kinn, családjával elsétált a Rockefeller Center karácsonyfájához, megnézték a szép áruházi kirakatokat, és sötétedés után apja Brooklyn olyan részein is végigkocsikáztatta a társasággal, ahol leginkább keresztények laktak, hogy megcsodálják a díszítést. Gyönyörködtek a villanykörtékkel ékesített fákban, a rénszarvasokban, hóemberekben, Santa Clausokban és szánkókban. Mint az én gyermekkoromban a Csallóközben, a brooklyni ablakokon át is kiszűrődnek az ünnepi fények.


Aki teheti, menekül


Karácsonykor a hangyaboly először kiürül. Így nagyon kellemes metrón utazni és várost nézni, ha ehhez van kedve a hangyatársaknak. Az idill összesen egy napig tart, az USA-ban ugyanis csak december 25-e ünnep. Másnap megérkeznek az idegen városokból, falvakból vagy országokból az átutazó, úgynevezett turista hangyák. Ez a furcsa, roppant kíváncsi típus meglehetősen irritálja a New York-iakat, mert az utcán lassan sétál és nézelődik, mosoly ül az arcán, mutogat, meg örömmel magyaráz valamit társainak, a boltokban válogat, cseveg az eladókkal – mindez teljes ellentétben áll a lehető leggyorsabban lépegető, mindig siető, mogorva, ellentmondást nem tűrő bennszülött hangyák viselkedésével, akik vagy munkába/-ból sietnek, vagy szórakozni mennek. 2007-ben New Yorknak 8 274 527 lakosa volt, ezen belül Brooklynnak 2 528 086. Hozzájuk számíthatunk még néhány ezer illegális hangyát, akik nemigen szeretnek hivatalos kimutatásokban szerepelni. Elég nagy hangyaboly tehát. A helyiek imádják városukat, de amikor tudják, hogy Manhattant ellepi a turistaözön, menekülnek. Aki teheti, szabadságot vesz ki, és elindul rokonaihoz melegebb éghajlatra, vagy barátaival a hegyekbe síelni. Akinek nincs módja rá, az megpróbálja kikerülni a leglátogatottabb turistaattrakciókat: a Rockefeller Center óriási karácsonyfáját, a Macy’s, Saks, Bloomingdales és más nagy áruházak kirakatait, a SoHo remek boltjait, az Empire State Building kilátóját, a múzeumokat meg a híres éttermeket. A metropolis lakosainak csupán negyven százaléka tartozik valamilyen keresztény valláshoz, így a többségnek december 24-e vagy 25-e nem ünnep. A kínai éttermek betévedőkre várnak, és örömmel szállítanak házhoz. A koreai tisztítók és sarki vegyesboltok szünet nélkül nyitva tartanak, a hindu vagy pakisztáni taxisok éjjel-nappal furikáznak sárga autójukban – ez a város, lakói származási sokféleségének köszönhetően, tényleg sosem áll le.


Ünnepi csillogás-villogás


A lényeget tekintve azonban igazából senki sem tudja magát kivonni az ünnepi hangulat alól, hiszen november közepétől az áruházak díszekben pompáznak, az éterben karácsonyi zene szól (a rádiót az üzletközpontokban, éttermekben és taxikban is hallgatják), megkezdődik a karácsonyi vásár, és a korai sötétedés után csillog-villog a város. Az irodákba naponta érkeznek képeslapok meg december közepétől ajándékkosarak, és sok helyen meglepetéssel kedveskednek egymásnak a munkatársak. Két nagy csoport létezik, amelynek külön haszna származik abból, hogy New Yorkban a sokféle származású lakos eltérően, más időpontokban ünnepel. Az egyik az autótulajdonosoké, mert minden keresztény, zsidó, muszlim, hindu stb. ünnepnapon felfüggesztik azt a szabályt, hogy az út szélén leparkolt gépjárműveket néhány órára el kell mozdítani (hetente egyszer ugyanis takarítógép tisztítja az utcákat). A másikat pedig azok a gyerekek képezik, akik vegyes családban nőnek fel – például az egyik szülő keresztény, a másik zsidó vallású, s így telente kétszer ünnepelnek (hanukakor és karácsonykor), kétszer kapnak ajándékot, menórát is gyújtanak, fát is díszítenek, és december 25-én reggel Santa is hoz nekik valamit. A családom és gyermek hiányában idén én is csatlakozom azokhoz a hangyatársaimhoz, akik december 24-én dolgoznak, 25-én kínai étterembe mennek ebédelni, és délután beülnek az ilyenkor valamivel kevesebb nézőt vonzó mozitermek egyikébe. 26-án reggel pedig újból munkába indulok, és az ebédszünet alatt talán elszaladok valamelyik kedvenc boltomba, hogy kihasználjam a karácsony utáni kiárusítást. Közben megpróbálom majd kikerülni a boldog turistaáradatot, és ha megkérnek, útbaigazítom az eltévedt idegeneket.

Megjelent a Vasarnap magazinban.

Lolita

Egy kis havas csendelet ma delben

Harom oraval kesobb meg mindig hulllllll a hoooo..

Hull a ho es hozik, zik, zik....

Ma reggel mar lathato.

Manhattan eltunt a reggeli kodben - December 17,

Sprió György a new yorki Magyar kulturális központban

Beszélgetés Spiró György íroval

Azt vallja, sikeres műveit azért nem fordítják le németre (és így angolra sem), mert a német kiadók között elterjedt: KGB-ügynök volt (az állítást tagadja).

Az írókat két csoportra osztja: akik mindig saját magukról írnak és a színésztípusú írók; magát ez utóbbi fajtának tartja. Egyébként magyar író, és kész. Spiró György a kortárs irodalom egyik legérdekesebb és legsokoldalúbb egyénisége: írt regényt, drámát, verset, irodalomtörténetet; volt színházigazgató, rádiós, dramaturg, műfordító; folyékonyan beszél többek között lengyelül, oroszul és angolul. Több neves díj és kitüntetés tulajdonosa. Hatvankét éves. Legolvasottabb művei közé tartozik Az Ikszek (regény), Álmodtam neked (elbeszélések) a nagy sikerű Fogság (regény) és a Messiások (regény). New York-i látogatása alkalmával szólítottuk meg. Mikor megtudta, hogy a szlovákiai Új Szó számára készül a beszélgetés, szlovákul megkérdezte, hogy beszélgetésünket ezen a nyelven kívánjuk-e lefolytatni. Maradtunk a számunkra közelebbi magyarnál.

Minek köszönhető, hogy december elején New Yorkba látogatott?

Az itteni Magyar Kulturális Intézettől kaptam egy meghívót, és ha az embert New Yorkba meghívják, akkor rohan. Az a helyzet, hogy én nagyon szeretem New Yorkot, már hetedszer vagyok itt. Először 1984-ben voltam öt hónapig a Columbia Egyetemen Soros-ösztöndíjjal. Nagyon sokat profitáltam a könyvtárakból. Ez az öt hónap elég volt arra, hogy ne turista legyek, hanem úgy éljek, mint az itteniek.

A Fogság című regényéhez az egyik alapihletet egy New York-i étteremben merítette, ugye?

A 72. utcán, Manhattan nyugati oldalán van egy kis vegyes spanyol–ázsiai vendéglő. A mai napig ott áll, mert az idén visszamentünk megnézni, le is fényképeztük. 2002-ben jártunk benne először, már ettünk, amikor a szomszéd asztalhoz beviharzott négy hatalmas termetű postás. Az egyik fehér, a többi színes bőrű volt. Nagyon jókedvűen egy nagy ív papírt terítettek ki az asztalukra, valószínűleg a beosztásukat, és étlap nélkül rendeltek. Ez az élmény döntő lökést adott ahhoz, hogy a Fogságot meg tudjam írni, mert addig nem tudtam, hogy mi lesz azzal tömérdek anyaggal, amit összegyűjtöttem, és ekkor jöttem rá, hogy a mindennapi élet lesz a regény közege. Nagyon hálás vagyok ennek a négy New York-i postásnak. Az is biztos, hogy a Fogság egyik fejezetét, Alexandriát, nem tudtam volna megírni, ha nem ismerem egy kicsikét New Yorkot. Tőlem függetlenül mások is leírták, hogy ez a város korunk Alexandriája. Minden ilyen nagyvárosban van valami megkapó. Az anyagokat részben itt gyűjtöttem össze, és innen kértem könyvtárközi kölcsönzésre is, amikor Budapesten dolgoztam a regényen.

Uri, a regény hőse egy igazi szemlélődő, akinek nincsenek közeli barátai, és szerelmei sem. Válhatott volna belőle is egy Krisztus-féle figura?

Nem, Urit nem olyannak írtam meg. Az irdatlan mennyiségű anyagot, amit a regényhez felhalmoztam, rendszerezni kellett, mert az ember hajlamos elveszni az anyagban. Egy szkeptikus főhőssel sikerült megoldanom ezt a feladatot. Uri ott áll két korszak határán. Az egyikre visszafelé néz, a másikra rálát, és egyikkel sem azonosul.

A Fogság angol fordítása készül-e már?

Nem. Sanders Iván lefordított harminc oldalt, de nem kellett senkinek. Sehol a világon nem kellett senkinek, és nem is fog kelleni. Az angol nyelvű kiadáshoz a döntő az, hogy először kiadják-e németül, nekem pedig soha egy soromat sem adták ki németül, tehát akkor angolul sem fognak kiadni soha. Esetleg majd egyszer írnak belőle egy forgatókönyvet, és iszonyú sok pénzért csinálnak belőle egy nagyon vacak hollywoodi kalandfilmet, de azt én már nem érem meg. Jó regényt egyébként is csak elrontani lehet filmen.

Magyarországról nézve Amerika most milyennek látszik?

Nem tudom. Én nem Magyarországról nézem a világot otthon sem. Magyarországot sem Magyarországról nézem. Részben alulról szagolom, részben messziről nézem, történelmi perspektívából: onnan pedig ugyanolyan, mint volt. Nyilván ha itt él az ember, és a bőrére megy a dolog, akkor mást érez, mint aki néha ide látogat és jól érzi magát. Nekem Magyarország megy a bőrömre, de ez más ügy. A látogatónak nem tűnik fel, hogy mekkora válság van Amerikában.

Azt mondta, hogy az emberek a nagyvárosokban egy idő után megőrülnek és igazán csak kis közösségekben érzik jól magukat. New York elég nagy város, mégsem tűnik úgy, mintha az emberek megőrülnének itt.

Az emberek az ilyen nagy városokban is próbálnak a saját kicsi közösségükben élni. Jól hangzó jelszó, hogy Amerika melting pot, olvasztótégely, de én azt tapasztalom, hogy nem az. Mindenki él a kicsi közegében, és nemigen lép ki belőle. Vannak olyan közösségek, ahova nem is lehet bekerülni, ha az ember nem születik bele. Ez minden korban, minden nagy városban így volt. Másrészt itt van erre a megoldás – a vallás. Egy nagyszerű amerikai vallásszociológus, Rodney Stark a 90-es években egy vallásszociológiai forradalmat hajtott végre, amelyről csak Magyarországon nem tudnak a mai napig. Stark, aki először a mormonokkal kezdett foglalkozni, később az új szektákkal, majd a kereszténység kezdeteivel, a belépésük évében megkérdezte az újonnan belépett tagokat, miért csatlakoztak a szektához. Olyasmiket válaszoltak, hogy magányosak voltak, társaságra vágytak, nem volt családjuk stb. Ugyanezeket az embereket tíz év múlva is megkérdezte, és akkor azt válaszolták, hogy Istenben való hitük miatt és vallási okokból csatlakoztak. Az emberek utólag átfestik vallási okra azt, ami eredendően egyéni vagy társadalmi ok. Ez valószínűleg mindig így volt. Többek között ez a vallások és a törzsi társadalmak funkciója. Szerintem semmilyen társadalmi formáció, amely eddig létezett, nem veszett el a világból. Minden megvan: az ősközösség, a rabszolgatartó, a törzsi nagy család, a feudalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus. Ezek mind egyszerre vannak jelen a világban, időnként ugyanazon a városon belül. Például Budapest is ilyen. A modernitás mindenütt egyforma. Mi annak idején tévedtünk, amikor félig-meddig ellenállókként azt gondoltuk, hogy a szocializmusnak ilyen-olyan bűnei vannak. A szocializmus elmúlt, de a bűnök továbbra is velünk vannak. Ezek a modernitás bűnei, nem pedig a rendszerekéi. Kellemetlen tapasztalat, de mit csináljunk?

Születhet-e manapság a korai radikális kereszténységhez hasonló forradalmi vallás?

Fogalmam sincs; előre nem lehet megjósolni. A kereszténység volt a legforradalmibb vallás, amit az emberiség az elmúlt kétezer évben ismer. A mai emberek nincsenek tisztában azzal, micsoda hatalmas forradalom volt ez, mert ezen a paradigmán belül gondolkodnak és nem látnak rá. Ha mást nem, legalább a nők egyenjogúsítását említsük, hiszen a mai feminista mozgalmaknál sokkal radikálisabb volt a korai kereszténység. Nők is lehettek papok. Aztán az történt, ami a nagy vallásokkal szokott: minden és mindennek az ellentéte is beleszivárgott.

A Messiásra viszont továbbra is várunk.

Igen, a Messiás-várás Obamára ugyanúgy igaz, mint Magyarországon bizonyos körökben Orbán Viktorra, és igaz volt Miloševićre Jugoszláviában, Sztálinra a Szovjetunióban és Hitlerre Németországban. Nem mintha az előbbieket össze akarnám hasonlítani, de ez a Messiás-várás szintén hozzátartozik a modernitáshoz. Van, amikor jobban sül el, van, amikor nagyon rosszul. Nyilván a társadalom berendezkedésétől is nagyon sok függ. Ugyanaz a Messiás-várás egészen más következményekkel járt a fasiszta Olaszországban és a náci Németországban, mert a nép mentalitása más volt. Ezért gondolom, hogy Amerikában nem lehet diktatúra – igaz, hogy volt egy csúnya korszak az ötvenes évek elején, a McCarthy-korszak, amiről remek drámákat írtak, de mégiscsak átmeneti volt, és Amerikában a mindennapi élet szempontjából majdnem mindegy, hogy hívják az elnököt. Ez Európában nem így van, Kelet-Európában pedig különösen nem. A Messiás-várás közös, de a következményei nagyon eltérőek.

Nem titkolja azon véleményét, hogy a mai fiatalok és az emberek általában nem tudnak olvasni. Milyen egy jó olvasó az Ön szempontjából?

Az emberek ma nem élvezik úgy az olvasást, mint mi, akik már a felső tagozat elején nagyon könnyen olvastunk felnőtteknek írott regényeket. Középiskolában már nem lehet megtanítani az embereket olvasni, egyetemen pláne nem. Az általános iskola felső tagozata a döntő, és a felső tagozat katasztrofális, nemcsak Magyarországon, hanem valószínűleg az egész világon. Ma az olvasás nehézséget okoz az embereknek. Nem ők tehetnek erről, így vannak szocializálva. Ez összefügg a modern képi világgal és sok minden mással is, de nem lenne muszáj ennyire nehezen olvasni, mert meg lehet tanítani a gyerekeket, csak például meg kellene fizetni a tanárokat.

Rendkívül elfoglalt embernek tűnik, nem annak a fajtának, aki napi nyolc órát ül az íróasztala mellett és főállásban ír.

Világéletemben önfinanszírozó író voltam, írásra sosem kaptam ösztöndíjat. Amikor egy hosszabb regényre készültem, előtte összegyűjtöttem a pénzt, hogy írás közben ne kelljen annyi minden munkát vállalnom. Abból indultam ki, hogy nem szabad megélni az irodalomból, mert akkor az ember publikálási kényszerbe kerül, és az egészségtelen. Mindig volt két-három polgári foglalkozásom, és csak a szabad időmben írtam. Ez rengeteg időt és energiát felemésztett, de a szabadságom megmaradt.

Íróként mire törekszik?

Nekem az a szakmám, hogy az emberi hülyeséget ábrázoljam. Rájöttem, hogy minél bölcsebb egy író, annál mélyebben ismeri az emberi hülyeséget. Nekem mint írónak az okos emberben is a hülyét kell ábrázolnom, mert az a közös kincsünk, a közös nevezőnk. Annak szoktam örülni, ha magamban a nagy emberi idiotizmusig le tudok ásni. Nagyon jó okos emberek társaságában csevegni, én is ilyen közegben érzem kevésbé gátlásosnak magam, de hogy ők igazából többet tudnának-e bármiről, mint a leghülyébbek, azt kétlem. Az okosoknak jól működik az agyuk, szórakoztatóak, de ez nem jelenti azt, hogy jobban is értik a világot. Ipari tanuló korom óta meggyőződésem, hogy a segédmunkások között feltehetőleg ugyanolyan az értelmes emberek aránya, mint az akadémikusok között. Most így, érettebb fejjel azt mondom, lehet, hogy magasabb. Az intelligencia nem függ össze a műveltséggel meg az okossággal – vagy intelligensnek születik az ember, vagy nem. A hülyeség viszont közös kincsünk. A hülyeséget megérteni és a struktúráját felmutatni nagyon nagy dolog, igazi írói feladat. Az okosságot nem becsülöm sokra.

A karácsonyt hogyan fogja tölteni?

Utálom, hogy fát kell venni, mert vackokat adnak el az embereknek jó drágán, garantáltan hullatja a leveleit, amit aztán fel kell takarítani, rémes. De hát a gyerekek miatt muszáj. Így aztán minden évben megveszem, és belefarigcsálom a tartóba.

Az embernek ilyenkor több ideje jut az olvasásra is. Mit szokott olvasni?

Többnyire hülyeségeket. Az ember rendszeresen kap könyveket, általában rosszakat, de illik őket elolvasni. Nagy öröm, ha véletlenül mégis akad jó közöttük; szerencsére előfordul. Legszívesebben természettudományt olvasok, most például Csermely Péter könyvét olvasgatom a stresszfehérjékről. Szívesen olvasok a fizikáról is, egykor fizikus szerettem volna lenni, csak aztán másként alakult.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

SC

A rózsaszínű BICIKLI

Egy férfi beszélt a rádióban. Előrebocsátotta, hogy zavarban van, és nagyon szégyelli magát, de muszáj elmondania, mert úgy érzi, mások is tanulhatnának az esetéből. Van egy kisfia. Amikor ötéves lett, felvetette, hogy szeretne egy biciklit. A család Brooklynban él; a gyerekek itt sokat kerekeznek, főleg a parkban, így az apuka nagyon megörült, hogy a hétvégeken jókat kerékpározhatnak majd együtt. Megbeszélték, hogy tavasszal elmennek, és megveszik a járművet.

Apa és fia egész télen nézegették a bicikliket az utcán. Több tetszetőset találtak, de a kicsi mindig hozzátette, hogy bár neki tetszik, rózsaszínben sokkal szebb volna. Az édesapa először elengedte füle mellett e megjegyzéseket, később azonban felfigyelt rájuk, mert csemetéje továbbra is a rózsaszínű, lányok által hajtott kerékpárok látványától lett felettébb lelkes.

Lassan a tél is elmúlt, de az apuka azon kapta magát, hogy egyre csak halogatja a kerékpárboltbeli látogatást. Fia már többször is rákérdezett, mikor mennek már végre bringát venni, de ő mindig talált valami jó kifogást, hogy a vásárlást a következő hétvégére halassza, utána az azt követőre, aztán megint csak a következőre... Míg egy nap kénytelen volt szembenézni saját magával meg a feleségével, akit ugyancsak kíváncsivá tett, mi folyik itt. És végre nejének és önmagának is bevallotta az okot: elképzelte, ahogy együtt bicikliznek a környéken, és az emberek megszólják fia rózsaszínű járművét.

Azért nem akarta, hogy gyerekének „lányos” biciklije legyen, mert tudta, hogy szégyellni fogja ismerősei előtt. Kínos számára fia atipikus kívánsága, és kellemetlenül érezné magát, ha csemetéjét ilyen kerékpáron látnák, mert az rossz fényt vetne rá, az apára is. „Feminin kisfiú, hát az apja is biztosan feminin, nem is férfi igazán” – súgnának össze mögöttük. Azt óhajtotta, hogy kisfia fekete vagy kék biciklire vágyjon.

Később nagyon restellette, amiért ilyen gondolatai támadtak. Felesége megkérdezte: „Ha nem venné észre senki, téged zavarna fiunk rózsaszínű biciklije?” „Nem” – felelte a férj. „És ha a szomszéd kisfiának volna ugyanilyen?” „Az sem” – mondta. „Hát akkor miért izgat, hogy mások mit szólnának hozzá?” Erre a kérdésre az apa nem tudott válaszolni, mondatai üres frázisoknak hangzottak volna: Mert egy fiúnak nem való a rózsaszín! Miért nem való?

Apa és fia a következő hétvégén elmentek a bicikliboltba. A gyerek rámutatott az egyik rózsaszínű kerékpárra. Az apa, kompromisszumképpen, meg akarta győzni, hogy a piros sokkal jobb, könnyebb lesz hajtani, kényelmesebb az ülése, szebben szól a csengője. A kisfiúnak sírásra állt a szája, érezte, hogy édesapja nem olyan biciklit szeretne venni, amilyet ő elképzelt. „Barátaid ki fognak nevetni” – szólt az atyai tanács. „Jó – nyugodott bele a csemete –, vegyük meg a pirosat.” Szeme mégis szomorú volt.

Az apa így vett egy nagy lélegzetet, és kifizette a rózsaszínűnek az árát. Hazafelé menet az apuka leste a szembejövők tekintetét. Senkinek nem tűnt fel a rózsaszínű bringa. Másnap kimentek kerekezni, akkor sem bámulta meg őket senki. A kisfiú barátnői között a bicikli nagy érdeklődésre talált.

„Bolond voltam – ismerte be az édesapa a rádióban. – Saját előítéleteim, bizonytalanságom miatt meg akartam vonni gyerekemtől az örömöt. Attól, hogy a fiam rózsaszínű biciklin kerekezik mellettem, nem lettem kevésbé férfi. Imádja a bringáját, sokat járunk ki vele; ha kéket vettünk volna, talán nem töltenénk együtt ennyi boldog pillanatot. Ezennel minden apát és anyát figyelmeztetni szeretnék: ne hagyjátok, hogy előítéleteitekkel megfosszátok csemetéiteket a boldogságtól. Vegyetek fiatoknak rózsaszínű biciklit, és tegyétek túl magatokat saját korlátaitokon. Hihetetlen, hogy 2008-ban itt, a modern Brooklyn kellős közepén én, egy felvilágosult férfi ilyen érzelmi válságon kell, hogy átmenjek egy lényegtelen dolog miatt csak azért, mert belém nevelték, hogy a fiúknak nem való a rózsaszín. Remélem, gyerekeimnek ilyesmi eszükbe se jut majd, ha egyszer hasonló helyzetbe kerülnek.”

Megjelent a Vasarnap magazinban.

OBAMA, aki miatt végre nem kell szégyenkezniük az amerikaiaknak

Egy budapesti vacsora alkalmával egy középkorú amerikai hölgy a kelet-európai politikai helyzetről faggatott 1998-ban. A Fidesz akkortájt vette a szélsőjobb felé az irányt, így volt miről beszélgetni. Vajon az USA-ban először egy fehér bőrű nőt vagy egy színes bőrű férfi t látunk majd az elnöki poszton? – kérdeztem. Tíz évvel később, sokkal előbb, mint ott akkor, a vacsoraasztalnál gondoltuk volna, az amerikai választópolgárok választ adtak a kérdésre.

A kenyai apától és szőke kansasi anyától származó negyvenhét éves, a világ egyik leghíresebb jogi egyetemén végzett, a világpolitikában tapasztalatlan férfi lett több mint 65 millió szavazattal az USA 44. elnöke. Ellenfele, a fehér bőrű vietnami veterán – több évtizedes politikai karrierrel a háta mögött –, a hetvenkét éves John McCain több mint 57 millió szavazatot kapott. Az amerikai választási rendszerben azonban az egyes államok elektori szavazatai a mérvadók. Itt sokkal inkább érezhető Obama győzelmének egyértelműsége, hiszen 365 voksot gyűjtött össze, miközben McCain csupán 162-t. A győzelemhez 270 elektor szavazata szükséges.

20 hónapos kampány

A pártok előválasztásával az idei kampány kerek húsz hónapon át tartott, és rekordmennyiségű dollárt költöttek rá: Obama 650 milliót, amely több mint hárommillió, nagyrészt internetes adományozótól származott; McCain – mivel az állami fi nanszírozást választotta – 85 milliót.

Mindezek ellenére még 2008. november 4-én este is csak kevesen merték biztosra mondani, hogy 2008-ban Obama lesz az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke. A demokraták egy része a mai napig meg van győződve arról, hogy a 2000-es, valamint a 2004-es elnökválasztást a republikánusok csalással nyerték meg, így nagy részük szkeptikusan fi gyelte az eseményeket, és nem bízott a rendszerben.

Aggodalmuknak volt alapja, hiszen például a manhattani illetőségű Tim Robbins színész (Susan Sarandon férje), aki már tizenöt éve ugyanazon a helyen lakik és szavaz, november 4-én reggel kiállta a sort a szavazóhelyiség előtt, csak hogy azt hallja: neve nincs rajta a választópolgárok listáján. Öt óra elteltével, a rendőrség és egy bíró közbenjárásával Robbins és legalább harminc hasonlóan járt amerikai végül leadhatta szavazatát. (Manhattanben a voksok 85 százaléka lett Obamáé.)

Ha a fent említett eset történetesen olyan választóval fordul elő, aki nem tölthet el hat órát azzal, hogy a szavazatáért harcol (mert munkába kell mennie, nem ismeri jogait, stb.), szavazata elveszik. New York államban, amely rendszeresen nagy többséggel a demokrata elnökjelöltre szavaz, mint ahogy például Texas a republikánusra, néhány be nem számított szavazat nem sokat változtat az eredményen. Azokban az államokban viszont, ahol a végeredmény szoros, mindegyik fontos – nemcsak az elnök-, hanem a kongresszus két házába való és helyi választáson is. 2000-ben Floridában, ahol akkor George W. Bush bátyja volt a kormányzó, több rendkívül komoly rendellenességet jelentettek, és Bush a legfelsőbb bíróság határozatával lett elnök, amikor az megállíttatta a szavazatok újraszámlálását.

Hiába kapott tehát Al Gore összességében több mint félmillióval több voksot, Florida elektori szavazatainak köszönhetően, az érvényes szavazatok végleges összeszámlálása nélkül Bush lett az elnök.

El kell menni szavazni!

Már az idei választások előtt híre ment annak, hogy a többségében színes bőrűek, munkások (demokrata szavazók) lakta területeken téves információk keringenek a szavazók között. Több államban a republikánusok úgy próbálták megakadályozni az Obama-hívek részvételét, hogy új igazolványkövetelményeket állítottak fel. Az USA-ban nincs egységes személyi, így a személyazonosság igazolására leginkább a gépjármű-vezetői jogosítvány szolgál, amely azonban a szegényebb rétegben ritka, hiszen az ide tartozóknak nincs autójuk.

Ráadásul nem minden állampolgár választópolgár is automatikusan: a választások előtt regisztráltatnia kell magát a szavazókörzetében, és aki lekési a határidőt, nem szavazhat. Obama hívei hangoztatták, hogy csak úgy lehet ezt a választást egyértelműen megnyerni, ha nagyon sok ember megy el szavazni. Igaz, az 1960-as rekord nem dőlt meg, de így is a választók 61 százaléka vett részt, ráadásul Obama nagy számban mozgósította a fi atalokat, az először szavazókat.

A választás napján már a szavazóhelyiségek megnyitása előtt országszerte sorok kígyóztak. A presszók tálcákon vittek ki kávéval töltött papírpoharakat a sorban állóknak. Nagy kávéés jégkrémforgalmazó láncok ingyenkávét és -fagylaltot osztottak mindenkinek, aki azt mondta a pénztárnál, hogy szavazott. Egyik kolléganőm több mint másfél órát állt sorban reggel a szavazókör előtt, és majdnem egy órát késett munkahelyéről. Sokan biztos, ami biztos alapon szabadnapot vettek ki. Az egész napos ideges várakozás végén hatalmas örömujjongás tört ki, amikor éjfél előtt egyértelművé vált, hogy Obamaé a győzelem. New Yorktól Kaliforniáig feketék, fehérek, ázsiaiak és spanyol ajkúak ölelgették egymást, özönlöttek az utcákra, hogy együtt örömtáncot járjanak.

Másnap reggel is idegenek gratuláltak egymásnak, és a fehérek örömmel kérdezték a színes bőrűektől az utcán, metrón és éttermekben, hogy mint jelent számukra ez a történelmi pillanat. Győzelmének okai Az Obama-forradalmat vissza lehet vezetni néhány kulcsjelenségre. Sokat emlegetik a jelölt karizmatikus egyéniségét, továbbá George W. Bush katasztrofális nyolcéves kormányzásának vége felé azok az emberek is késztetést éreztek a szavazásra, akik egyébként nem sokat törődnek a politikával. A demokrata előválasztás alatt a sajtó nem győzte hangsúlyozni, hogy történelmi pillanatnak vagyunk tanúi, hiszen ha Hillary Clinton nyer, ő lesz az első női elnökjelölt, ha pedig Obama, akkor az első afroamerikai jelöltre szavazhatnak; a választók tehát tudták, hogy nagy a tét.

Az utóbbi fél évszázad legkomolyabb pénzügyi válsága egy hónappal az elnökválasztás előtt robbant ki, s még jobban rávilágított Bush kormányának melléfogásaira, McCain pedig nem határolta el magát kellőképpen a jelenlegi elnök gazdasági politikájától. A neokonzervatív, ultrajobboldali alaszkai kormányzónak, Sarah Palinnak az első női alelnökjelöltté való választása végeredményben rossz fényt vetett McCain ítélőképességére. A kampány utolsó hónapjának talán legérdekesebb fejleménye Sarah Palin kiválasztása volt. Palin eleinte briliáns húzásnak tűnt, hiszen nő, vonzó külsejű és fi atal. Később azonban kiderült, hogy műveletlen, tapasztalatlan, de annál magabiztosabb, és rendkívül ambiciózus.

Több alkalommal rajtakapták azon, hogy beszédeiben hazugságokat állít tényként Obamáról. A McCain-kampány tömeggyűlésein a tömegből jövő „Öljük meg!” (Obamát) és a hasonló kiáltásokat nem ítélte el, s nem kérte a tömeget, hogy tartózkodjon ilyenfajta megnyilvánulásoktól. Palin választásával megingott az emberek McCainbe vetett hite annak ellenére, hogy McCainről az előző évek során centrista politikája, a Bush-kormányzat bírálata folytán megbízható, igazi amerikai politikus imázsa alakult ki. Palint viszont senki sem akarhatta komolyan az elnöki székben, s tekintettel McCain korára és egészségi állapotára, helyettese könnyen az ovális irodában találhatta volna magát. (Az elnök elhalálozása esetén automatikusan az alelnök veszi át a posztját.) Az alaszkai kormányzó jelölését követően egyre több véleményformáló republikánus nyilatkozott úgy, hogy az ország érdekében inkább Obamára szavaz.

Nehéz négy év következik

Mindezek közrejátszásával egy fekete bőrű család fog január 20-án beköltözni abba a Fehér Házba, amelyet fekete rabszolgák is építettek, és ahová fekete bőrűek évszázadokig csak akkor tehették be a lábukat (a hátsó, szolgálati bejáraton át), ha a személyzet tagjaként dolgoztak ott. Barack Hussain Obama első neve arabul áldást jelent. Hasonlóan, mint amikor John Fitzgerald Kennedy lett az USA elnöke, ezt a fi atalembert is sokan áldásként kívánják az országnak, és ugyanúgy féltik attól, hogy valaki merényletet követ el ellene.

Obama nagyon nehéz négy év elé néz. Az a gazdasági válság, amely hozzásegítette az elnökséghez, januárig nem fog megszűnni. Az amerikaiak még nagyobb számban lesznek munka és egészségbiztosítás nélkül. A hitelválság következményeképpen még többen veszítik majd el a fedelet a fejük fölül. Az iraki és az afganisztáni háború s az izraeli–palesztin konfl iktus is megoldásra vár. Oroszország pedig már most újabb hidegháborúval fenyegetőzik. A progresszív választók mégis örülnek, hogy nyolc év után újra egy entellektüel házaspár lakik majd a Fehér Házban.

Olyan elnökük lesz ismét, aki miatt nem kell szégyenkezniük, akiben bízhatnak, és aki nemcsak szónokolni tud, hanem saját maga írja beszédeit. Az afroamerikai férfi ak 1869-től voltak jogosultak szavazni az Amerikai Egyesült Államokban. A nők (fehérek és színes bőrűek egyaránt) csak 1920-ban váltak teljes jogú polgárokká. Remélhetőleg most, hogy a faji korlát végre megtört, nem kell majd ötven évet várni arra, hogy – megfelelő jelölt esetén – az ország lakosai akár egy nőt bízzanak meg államuk vezetésével.

Megjelent a Vasarnap magazinban.

Michelle Obama

Egy fekete nő a Fehér Házban: Michelle Obama.

A fénykép, amely megörökítette Michelle és Barack Obama első hivatalos látogatását a Fehér házba, ahová január 20-án költöznek majd, bejárta az egész világot. Egy idős házaspár és egy fiatal házaspár látható a képen; az egyik fehér, a másik fekete. Szemléletváltás Washingtonban – végre.

Hillary Clinton után Michelle Obama lesz egy olyan női lakója az USA leghíresebb épületének, aki egyenrangú partnere (esetleg annál több) férjének, az elnöknek.

Michelle Obama a Hardvard egyetemen végzett jogot. Egy jól menő chicagói ügyvédi irodánál lett ügyvéd, és karrierje nagy része alatt többet keresett férjénél. Amikor 1998-ban megszületett első lányuk, Michelle nem volt túl boldog, hogy az anyaság terhe egyedül rá nehezedik, hiszen férje akkor már állami szenátor volt, és nem kellhetett fel éjszaka a síró gyermekhez.

A sikeres, ambiciózus nők csapdája Michelle-t sem kerülte el – ő is minden szeretett volna: saját sikert, férje sikerét, boldog családot gyerekekkel, otthont és személyes fejlődést. Amikor Barack bejutott az állami szenátusba, Michelle tudta, hogy el kell döntenie, mit helyez előnybe: saját karrierjét vagy férjéjét. Ma már tudjuk, hogy döntött.

Atipikusan, Howard Dean felesége a 2004-es kampány alatt nem utazott férjével. Judith Steinberg orvos létére azt mondta, amikor férje kampányolni indult, hogy a betegei fontosabbak, mint hogy férje mellett pózoljon és mosolyogjon. Meg vagyok győződve arról, hogy Howard Dean (aki kitalálta és megvalósította azt a fajta internetes összeköttetés és adománygyűjtő rendszert, amit később Barack Obama saját kampányában felhasznált), ezért sem lehetett volna az USA elnöke.

Az USA elnökeinek hinniük kell Istenben, és mintás családi életet kell felmutatni. Elvált, esetleg „öreglegény” elnök megválasztása még mindig elképzelhetetlen. (Pedig egy agglegény ugyanolyan jó elnök lehetne, mint egy családos ember. Sőt, egy agglegénynek több ideje lenne a munkájára koncentrálni, hiszen senki sem várná a vacsoraasztalnál, és nem lehetne családjával zsarolni őt.) Az elnöki feleségnek pedig a konyhában, a gyereknevelésben kell sikereket elérnie, nem a szakmai életben.

Michelle Obama magasabb a férjénél és nem türtőzteti magát, amikor férjéről nyilatkozik, szabadon kritizálja. Biztos, hogy roppant büszke volt, amikor Bushék mellett pózoltak a Fehér ház lépcsőjén, hiszen nem kis dolog, amit Barack elért. Mégis úgy érzem – és ez lehet csak saját érzéseim kivetítése –, hogy valahol bánja is a nagy sikert. Mostantól kezdve ugyanis szimbolikusan a konyhában lesz a helye (igazából persze nem ő fog főzni, csak megbeszéli az étrendet a szakáccsal). Gyerekneveléssel, vacsorameghívásokkal és lakberendezéssel foglakozhat, illetve kiélheti magát jótékonysági tevékenységben. Olyan fontos és felelősségteljes munkát, mint amit Chicagóban végzett, a következő négy évben nem fog.

Milyen nagy kár...!


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

A szépség nem ismer korhatárt

A kamaszkorból már kinőtt rendszeres tévénézők jól emlékeznek Szily Nórára, Albert Györgyire, Endrei Juditra vagy Kertész Zsuzsára. Nem is olyan rég a tévé képernyője behozta őket otthonunkba, ismertük a hangjukat, a mosolyukat, az arcukat... Acél Anna kivételével, aki a mai napig a Magyar Televízió Híradójának műsorvezetője, nem nagyon látjuk, halljuk már őket. (Albert Györgyit pedig már csak a rögzített felvételek idézhetik meg, még meleg volt a recenzió a szerkesztőség postaládájában, amikor jött a megdöbbentő hír: vége fi atal életének – a szerk. megj.) Miért is? Nem akarnak dolgozni? Nem megy nekik a televíziózás? Dehogy! Egyszerűen azért, mert negyven felett nem olyan bájos már az arc, mint húszévesen.

A médiaszakemberek szerint ugyanis a néző s a magazinolvasó nem szívesen látja a negyedik iksznél idősebb nőket. Az esztendők alatt szerzett szakmai tapasztalat tehát nem ér annyit, mint az arc.

Szily Nóra, aki szintén sokáig dolgozott a magyar televízióban, volt a Reggel, az Ablak, a Mélyvíz műsorvezetője, 2005-től a Dove Pro- Age Valódi szépségért kampány szóvivőjeként elszántan küzd azért, hogy az idősödést nem elkendőzni kell, hanem élvezni minden előnyét.

Ennek jegyében huszonhét ismert és sikeres magyar nőt kérdezett arról, milyen „kiöregedni” abból, amit jól, eredményesen műveltek. Arról is vallatja őket, miféle érzés a ráncokkal szembesülni, milyen volt fi atalkori szépségideáljuk, miképp viszonyultak húszas, harmicas éveikben a testükhöz, és hogy érzik magukat ma a bőrükben. Hét férfi is megszólal, nem akármilyen férfi ak, akik úgy látják, hogy a gyengébb nem képviselői nem szolidárisak egymással, és egybehangzó véleményük, hogy a mai társadalom nem becsüli az okos, érett nőket.

A Keresem Debra Wingert című dokumentumfilmből kiderül, hogy a hollywoodi producerek elsődleges szempontja, amely szerint fő- és mellékszerepeket osztanak ki nők között, az – átköltéssel tudom csak leírni, mert az eredeti idézet a maga vulgaritásával nem nyomdaképes –, hogy erotikusan vonzóake számukra, a producerek számára, akik mind férfi ak. Ez az oka annak, hogy eleve nincs annyi jó női szerep (lásd piros ruhás csábító a Bondfi lmekben), ami meg van, azt egy sablon szerint mind olyanoknak osztják ki, akik egyformán néznek ki (most éppen az egyenes, hosszú haj, a nagyon sovány alkat, az enyhén barna bőr és a Barbie-arc a menő). Barbra Streisand ma nem lehetne sztár.

Idehaza ez nem annyira feltűnő, mint az USA-ban, ahol az izgalmas női szerepekkel is kalkuláló filmek szinte kizárólag alacsony költségvetésből, a nagy cégek megkerülésével készülnek. Debra Winger eltűnt a mozivászonról, mert nem volt hajlandó nívótlan produkciókban szerepelni. Meryl Streepen kívül hány ötven-hatvan éves sztár jut az eszünkbe, aki kiváló filmekben tűnt fel mostanában?

Az elferdült értékrendszer egyébként nemcsak az elektronikus médiában van jelen, ugyanúgy érvényes a nyomtatott sajtóra is. A neves külföldi divatmagazinok mintájára – gondolok itt a Vogue-ra és társaira – ma már minden magára valamit is adó lap digitálisfotó-szakembert alkalmaz, aki olyanra alakítja a lefényképezett alany bőrét, izomzatát, testének kontúrjait, amilyenre a szerkesztő rendeli. Ha azt hisszük, hogy Madonna és a modellek az életben is úgy néznek ki, mint a magazinokban, nagyot tévedünk. A derekak szűkebbek, a combok soványabbak, a bőr hibátlan, a has lapos, a mell nagy és az arc ránctalan lesz.

Ezzel persze „csak” az a baj, hogy az ezeket a lapokat vásárlók és olvasók azt hiszik, ilyenek a sikeres nők, és ha ők is elismertek akarnak lenni, rájuk kell hasonlítaniuk, pedig ez lehetetlen. A fiatal lányok ehhez az ideálhoz mérik magukat, így lesznek egy életre elégedetlenek küllemükkel, és jönnek a mellműtétek, a botox meg a zsírleszívások. Őszintén: a sznob presztízsszimbólumhajhászokon és a divatmagazinok szerkesztőin kívül kinek tetszenek a virtuális műnők, akik mind egyformák?

Szily Nóra azt írja, hogy ha ma a magyar képernyőre tekintünk, azt hihetjük, nincsenek is negyvenöt feletti nők Magyarországon. Pedig vannak, és sokan néznek tévét. A reklámipar napjainkban arra a gondolatra épül, hogy negyven után is úgy kell kinézniük, mintha huszonöt évesek volnának, és ennek következtében mindenféle krémet meg más fi atalító, félévente változó varázsszert megvesznek. A fiatalság megvásárolható és megvásárolandó – mondja a gyengébb nemen jól kereső szépségbiznisz.

Gurmai Zita politikus szerint az ötveneseknek nincs elég önbizalmuk, ő maga is Amerikában meg Nyugat- Európában tapasztalta először, hogy az ottani kortársak fi atalosak, mert ifjúként élnek és éreznek, úgy gondolják, életük új szakasza kezdődik.

Hámori Ildikó azt mondja: attól, hogy valaki hatvanéves, még nem kell megöregednie.

Malek Andrea nem érti, miért jobb a sok egyforma, mint az egyéni.

Tordai Teri ha ma volna negyven, dübörögve kezdene el dolgozni egy kereskedelmi televízióban, ahol sokféle embert megmutatna különféleképpen, hiszen ilyen a világ.

Tóth Enikő megrázná azokat a férfi akat, akiknek nagy elvárásaik vannak a hölgyek iránt, miközben ők ápolatlanok, és nagy a hasuk.

Csikós Ágnes pszichológus szerint a mai gondolkodás előterében a külsőségek, a csomagolás áll, miközben a belső érték – mely által élvezni tudnánk az életet – elmarad.

Virág Judit művészettörténész úgy érzi, mindenkinek egyéniségként kellene tekintenie magára, aki attól vonzó, hogy más, és felteszi a kérdést: „Nekem nincs semmi bajom önmagammal; baj, hogy nincs?”

Tolnay Klárit és Heller Ágnest említik a könyvben megszólaltatottak, mert gyönyörűnek tartották-tartják őket, ráncaikkal, időskorukkal együtt. Az Ők, a nőkben a leírt szavakból bölcsesség árad, az élet tapasztalatai, történetek és belőlük levont tanulságok. Az őszinteség is érezhető – a mondatokból és a természet adta arcokról egyaránt. A retusálatlan portrékon a nyilatkozók olyanoknak láthatók, amilyenek a valóságban: barázdákkal, májfoltokkal, ki mit örökölt s szerzett magának az évek során. A lényeg, hogy mind reálisak, gyönyörűek...

(Szily Nóra szerk.: Ők, a nők. A szépség nem ismer korhatárt. Parlando Kft. 2008.)

Megjelent a Vasarnap magazinban.

Korhatár

Az ember addig talán nem is gondolkodik el arról a tényről, amit angolul „ageism”-nek (diszkrimináció az életkor alapján) hívnak, amíg őt magát nem érinti. Amíg az ember fiatal, addig inkább idegesítik azok a megjegyzések, hogy: „majd te is meglátod, ha idősebb leszel!”, vagy: „majd tíz év múlva beszélgethetünk erről” és hasonlókat. Ma én mondok ilyeneket a fiatal kolléganőmnek, aki huszonhárom éves.

Most, hogy saját életem közepe felé járok (optimistán így gondolom) tudom, hogy minden kornak vannak előnyei és hátrányai. A világ régebben talán jobban megbecsülte az érett-idősebb embereket, a nőket is beleértve, most meg inkább a fiatalság bálványozásában éli ki halálfélelmét. Kicsit furcsa, amikor a negyvenes éveiben lévő színésznőket azért emeli ki a média, mert harmincnak sem néznek ki. Tényleg ez a legfontosabb egy nőben? Nem pedig az, hogy milyen színész (énekes, műsorvezető, stb.), milyen kolléga, milyen barát, milyen princípiumok szerint él?

Köztudott tény, hogy Hollywoodban a harmincon túli nők (Meryl Streepet kivéve) már nem kapnak normális szerepeket (a férfiak válogatják a főszereplőket). Nehéz nem észrevenni, hogy egyre több ötvenes férfi válik el és teremt kapcsolatot huszonéves nőkkel. Berlusconi olasz miniszterelnök csinos harmincas nőket ültet miniszteri székekbe – miért is...?

Az élet úgy hozta, hogy az elmúlt tizenkét hónapban kétszer is kerestem munkatársnőt/munkatársat. A rengeteg jelentkező közül kiválasztottam két tucatot, akik papíron – végzettségük és tapasztalatuk szerint – megfeleltek, és mindannyiukat meghívtam egy személyes találkozóra. Többségük nő volt, pontosabban egy férfi volt köztük. Mielőtt találkoztunk volna, nem nagyon volt fogalmam arról, ki hány éves, kivéve, ha az illető feltüntette, mikor szerzett diplomát. Vagy, ha gazdag munkatapasztalat szerepelt az önéletrajzban, mert így nem volt nehéz kitalálnom, körülbelül hány éves lehet az illető. Három kb. negyvenötön túli hölgyet interjúvoltam meg: az egyik azzal kezdte, hogy kritizálta volt munkáltatóját; a másik elmesélte, hogy fogja megváltoztatni az irodánkban a dolgok menetét; a harmadik nem válaszolt egyenesem a kérdéseimre.

Hiába pártolom az érett hölgyeket, végül egy fiatal nőt vettem fel, aki huszonhárom éves, s akinek ma néha úgy válaszolok, hogy „Majd, ha te is közeledsz a negyven felé...”. A kolléganőm néha komolyan veszi, amit ilymód közölni szeretnék vele, néha nem. Én az ő korában talán meg sem hallottam ezeket az intő, és kioktató mondatokat, és lám, sok közülük igaznak bizonyult! Néha viszont jó, hogy a fiatalság naivitással jár, mert az ember saját hibáinál semmiből sem tanul jobban. És e tekintetben teljesen mindegy, hány éves, vagy hány évesnek érzi magát.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Egy étkező kiáltványa

(folytatas)

Miért is lett a táplálkozás ilyen problematikus? Hogyan lehetséges az, hogy ami régen, még nagyanyáink idejében természetes és élvezetes volt, a ma embere számára
olyan gonddá vált, amelynek a megoldásához szakértők hadának tanácsa szükséges? Pollan szerint a hagyományos étrendek, mint az olasz, francia vagy görög, tökéletesen megfelelnek az embernek, a mára világszerte elterjedt nyugati viszont ártalmas az egészségre.

Nagyon érdekes az a Kerin O’Dea táplálkozáskutató által végzett kísérlet, mely 1982-ben folyt le Ausztráliában. Egy tíz főből álló bennszülöttcsoportot távolra helyeztek a civilizációtól, hogy ne legyen lehetősége étteremben vagy üzletben vásárolni.

Mind a tíz ember túlsúlyos volt, kettes típusú cukor- és más hasonló civilizációs betegségtől szenvedtek, miután több éve városba költöztek, és ott nyugatiasan táplálkoztak: nagy adag fi nomított szénhidrátot fogyasztottak nagyrészt ülő életmód mellett. Héthetes távollétük alatt, miközben a bennszülöttekre jellemző eledelen éltek (vadásztak, halásztak, és erdei gyümölcsöket szedtek), megszabadultak civilizációs betegségeiktől: lefogytak, vérnyomásuk visszasüllyedt a rendes értékre, és cukorbetegségük is nagyrészt enyhült.

Hétszer hét nap elég volt tehát ahhoz, hogy szervezetük visszanyerje eredeti egyensúlyát, amelynek fenntartására a vadász-gyűjtögető életmód tökéletesen alkalmas. A nyugati étrend viszont felborítja, és végeredményben idő előtt tönkreteszi az emberi testet.

Mit együnk, mit ne?

Pollan a következő alapelvek alapján választ a maga számára:

Ne egyél semmit, amit a dédanyád táplálékként nem ismerne fel. (Édesített, tartósított, műanyagokat tartalmazó, feldolgozott tápláléknak már nem is nagyon nevezhető árut, mint például a zsír nélküli tej, a margarin vagy az édességek.)

Ne együnk semmi olyat, ami ötnél több összetevőt tartalmaz, vagy összetevőinek egyikét nem ismerjük, esetleg a nevét nem tudjuk kiejteni. (Különféle feljavított kenyérféléket például, amelyekben több a mesterséges, mint a természetes alapanyag.)

Ne együnk olyasmit, ami azt állítja magáról, hogy nagyon egészséges. (A marketingkampányok mindig találnak olyan kutatást, mely ki fogja mutatni, hogy amit éppen el akarnak adni, nagyon egészséges; az almának vagy répának nem kell reklám.)

Ha lehet, ne szupermarketekben vásároljunk. (A piacon csak nagyon kevés feldolgozott táplálék található, az áru többsége friss, és látható vagy kideríthető, hogy ki termelte.)

Leginkább növényi eredetű ételt együnk, abból is a leveleseket. (A kutatók máig nem tudják, miért jó növényt fogyasztani, de abban mindenki egyetért, hogy a növényi eredetű táplálék az emberi test számára a legegészségesebb.)

Figyeljünk arra, hogy mit evett az, amit megeszünk. (A fűvel etetett, természetes körülmények között nevelt állatok húsa finomabb és egészségesebb.)

Ügyeljünk arra, hogy növényi alapanyagaink tiszta földből származzanak.

Vegyünk fagyasztóládát. (A piacról hazahozott alapanyagokat tároljuk benne.)

Együnk úgy, mint egy mindenevő. (Minél sokrétűbb az étrendünk, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy testünknek megadunk minden szükséges tápanyagot.)

Fogyasszuk azt, amit a természetben találtunk. (Például a vadvizekben fogott halakban sokkal több az omega–3 zsírsav, mint a tenyésztettekben.)

Legyünk olyanok, mint azok az emberek, akik táplálékkiegészítőket fogyasztanak. (A vitaminok és ásványi anyagok tablettákban való bevételét Pollan nem ajánlja ötvenéves kor előtt. Viszont bizonyított, hogy azok az emberek, akik ilyen szerekkel élnek, jobb egészségnek örvendenek. A kutatók szerint ez azért van, mert az ilyen ember sokkal inkább odafigyel egészségére és arra, mit eszik. Nem kell, hogy mi is szedjük ezeket a szereket, de legyünk olyanok, mint ezek az emberek: fi gyeljünk oda egészségünkre.)

Együnk úgy, mint a franciák, olaszok, japánok, indiaiak, görögök. (Kis adagokat, lassan, élvezettel, társaságban, egy pohár bor kíséretében, és a fő étkezések között ne nassoljunk.)

Igaz, hogy Pollan könyvei az amerikai élelmiszer-ipari viszonyokat vizsgálják, amelyek kissé talán eltérnek a mieinktől, a fenti néhány tanácsot azonban érdemes megtartania mindenkinek, aki jót szeretne tenni saját maga és az anyaföld egészségének.

Megjelent a Vasarnap magazinban.

Feleséget akarok!

Az ember legjobb házi segítője a feleség.

Én bizony nagyon szeretnék magamnak egy feleséget – egy olyan embert (lehet persze férfi is), aki főz, mos, vasal, takarít és mindezt úgy teszi, ahogy én szeretem. Továbbá lesi minden kívánságomat, csendben van, amikor nincs kedvem beszélgetni, és okosan társalog, amikor van. Ezt a férfiak már réges-rég kitalálták, és élnek is vele. Ők egyébként azért ismerik ezt, mert (szerencsés esetben persze) az ő anyukájuk pont így törődött velük és ezt a kényelmet és szeretetet akarják újra és újra megkapni. (Én is!)

Sajnos, még nem tartok ott, hogy feleséget tudjak fogadni a háztartásomba, de reménykedem benne, hogy talán még mielőtt vénségemre szenilis leszek és úgyis minden mindegy lesz, lesz még feleségem, akit majd házvezetőnek nevezek és jól megfizetem.

Ideális esetben egyébként egy feleség-párt tartanék – mert nagyon jó lenne valaki, aki a háztartás könnyebb dolgaival foglalkozik (főz, mos, vasal, növényeket öntöz) és egy másik, aki cipeli a bevásárlást, a kertet szépítgeti, felhasítja a kandallóba való fát, fúr, farag vagy akár barkácsol. Ami a feleségeim nemét illeti, tőlem lehetne két férfi, vagy két nő is, abszolút nem számít, csak jól dolgozzanak és szolid, szeretnivaló emberek legyenek!...

Ha viszont most leszállok a földre, akkor azt kell mondanom, hogy aminek a hétköznapjaimban nagyon-nagyon örülök, az a szárítógép!

Először is azért, mert nem kell vasalnom. Ha ugyanis okosan olyan ruhákat vásárolok, amelyeket meg lehet szárítani a szárítóban, nincs szükség vasalásra. A szebb blúzokat és nadrágokat inkább a sarki mosodára bízom, hiszen olyan szépen, mint a mosoda, nem tudok vasalni, és azért az aprópénzért, amiért megcsinálják, nekem nem is érdemes hozzákezdenem.

Másodszor pedig azért, mert ily módon elég, ha tíz napra elegendő öltözékem van, hiszen két órán belül (mosás 30-40 perc, szárítás 50 perc) szennyesből tiszta ruha lesz. Csak össze kell hajtogatni és eltenni a szekrénybe. Az ágyneműt és a törölközőket is azon nyomban, frissiben máris lehet újra használni. Persze, az ember szeret vásárolni, így nekem sokkal több ruhám van, mint amennyire igazán szükségem van.

Feleségem tehát nincs, szárítógépem viszont van, és már ez is haladás!

A MINDENEVŐ DILEMMÁJA

A szerző kaliforniai újságírótanár, akit könyve megírására egy, a New York Times Magazin megbízásából írt cikksorozat ösztönzött. A több mint négyszáz oldalon nyomozásának élményeit és tanulságait osztja meg az olvasóval. Elsődleges célja, hogy megállapítsa: honnan jönnek azok az élelmiszerek, amelyeket a szupermarketekben veszünk, és ott milyen körülmények között állítják elő (nevelik, termesztik) őket, ha húsról van szó, hogyan bánnak a vágásra szánt állatokkal.

Így tudhatjuk meg, hogy vásárolt egy hízóbikát, és ellátogatunk vele abba a hizlaldába, ahol az állatot tartották. Eltöltünk vele hét napot egy biofarmon, ahol csirkéket is tisztított, meglátogatunk egy kukoricafarmot, és Kalifornia erdeibe is elkísérjük vadászni és gombászni.

A könyvből kiderül, hogy a nagy gabona- és húsfelvásárló gyárak nem engednek be munkacsarnokaikba újságírókat, így Pollan nem lehetett ott, amikor bikáját lemészárolták, és a farmer kukoricatermését sem tudta végigkövetni célállomásáig. Egy másik, sokak számára talán meglepő megállapítás, hogy a tehenek, noha a természet a fű emésztésére rendezte be őket, a nagyipari hízófarmokon kukoricát kapnak, amelyet nem tudnak megemészteni, viszont gyorsabban híznak tőle.

Csupa kukorica

Egy amerikai szupermarketen végigvezetve Pollan feltárja az olvasónak, hogy a gyümölcs és a zöldség kivételével mi minden tartalmaz kukoricát: az édesítő a kólában, az ízesítő a chipsekben, a különféle mártások, a húsok, amelyek kukoricán tartott állatoktól származnak, a tojás, tejtermékek, mustár, cukorka, lisztek, konzervek, fogkrém, tisztítószerek, a szemeteszsákok és a vitaminok is. Még a csomagolóanyagok is kukoricaszármazékokból készülnek, ugyanígy a magazinok fényes fedele. Egy átlagos amerikai üzletközpontban körülbelül negyvenötezer fajta árucikk található, és több mint negyedükben ott a kukorica.

Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy a kukoricatúltermelés (a kormány támogatja az adófi zetők dollárjaival), rákényszeríti a nagyipart, hogy kitalálja, mit kezdjen a sok kukorica-alapanyaggal. A támogatás azonban, amely egy átlagos kukoricatermesztő bevételének a felét is kiteheti, nem a gazda zsebébe megy, hanem a kólagyártókéba, akik ezt az így roppant olcsó alapanyagot felhasználják. Így kerül a kukorica, a belőle készült édesítők és más anyagok sok olyan élelmiszerbe (és a tehenek gyomrába), ahová nem való, s teszi tönkre a túltermelést fi nanszírozó amerikai adófi zető egészségét.

Hús – igen vagy nem?

A szerző külön fejezetet szán annak a kérdésnek, egyen-e húst az ember, és ha igen, milyet. Ennek hiteles megválaszolása végett egy időre felfüggeszti a húsevést. Igaz, jól érzi magát új étrendjével, a vele járó társadalmi elszigeteltséget azonban sokkal nehezebben tűri. A fejezet végére Pollan meg is győzi magát, hogy a természet rendje úgy tartható csak fenn, ha az ember betölti húsevő szerepét.

Mi a bio?

A következő nagy kérdés a mai Amerikában egyre nagyobb teret kapó bioélelmiszer-iparág. Mivel szintén nagy üzlet, az élelmiszer-ipari cégeken kívül a kormány is beleavatkozik, s ahogy Pollan nyomozásából kiderül, ez a biotermék fogalmának infl álódásához vezet. Míg a zöldség és gyümölcs esetében még egyértelmű (vegyszer nélkül, szennyezetlen földben termesztett), a tojásnál és a húsnál már csak azt jelenti, hogy az állatok nem kaptak antibiotikumot, és tápjuk növényi eredetű volt. De például a tojásdobozokon és a bontott csirkéken levő feliratok, melyek szerint az áru kint, szabadon tartott szárnyastól származik, hamisnak bizonyultak, mert a hivatali előírások szerint csak az állatok kijárási lehetőségét kell fenntartani, és ezt a tömegtermelők úgy oldják meg, hogy vágnak egy nyílást az ajtón. Csakhogy az állatok megszokják a bezártságot, és nem igyekeznek kifelé; így rövid életük során nem is látnak füvet.

Ennek ellenére az ilyen szárnyasok tojása és húsa sokkal fi nomabb és egészségesebb is, mint a mára sajnos hagyományosnak mondható nagyfarmokon nevelteké, ahol megelőzésképpen antibiotikumokkal tömik őket, mert saját piszkukban állnak éjjel-nappal, s ez érthetően fertőzéshez vezet. Mozgásterük egyáltalán nincs, a friss levegőt nem ismerik, füvet sosem láttak, stb. Ez állatkínzásnak nevezendő, s a nyugati világban (ahová bizony már mi is tartozunk) az emberek nagy többsége ilyen kínzott állatok húsát fogyasztja.

Mit együnk hát?

Az idén Pollan új kötettel jelentkezett. Ahogy az előszavában írja, A mindenevő dilemmája után sokan kérdezték tőle: „Na jó, de akkor mit együnk?” Pollan tovább folytatta kutatását, így keletkezett az In Defense of Food: An Eater’s Manifesto (Az étel védelmében: Egy étkező kiáltványa). A kiáltvány három fő pontból áll: Ételt egyél; Ne sokat; Főleg növényeket. Az előzőnél már sokkal vékonyabb, kétszáz oldalas könyv ezeket a pontokat részletezi.

Jövő héten olvashatnak róla.....

Megjelent a Vasarnap magazinban.

Pink Paprikák

Pink Paprikák

Vasárnap délután Mahattan nyugati oldalán, a pier 84 közelében rózsaszínű rengeteget láttak az arra járók vagy autózók. A sok rózsaszínű pólóban, rózsaszínű táskával és ugyanolyan színű sapkákban, sálakban feltűnő emberek mellett ott voltak a rózsaszínű lufik is. Egy nagy rózsaszínű kapun keresztül embrek ezrei értek ki a vízpart felé, a célba érőket az ott várakozók ünnepelték. Hogy miért? Mert megtették az Avon Walk for Breast Cancer (Avon mellrák elleni séta) maratoni távját, vagy annak másfélszeresét. Persze nem csak gyaloglásról volt szó. Minden résztvevőnek minimum 1800 dollárt kellett felmutatnia az Avon Foundation (Avon alapítvány) számára. Ezt a pénzt a mellrákban szenvedő rászorultak megsegítésére és a mellrák kutatására fordítják. A résztvevők nemhogy nem kaptak ebből a pénzből, hanem saját pénzből még egy 65 dolláros regisztrációs díjat is be kellett fizetniük.

Szívesen tették. Volt, aki saját maga harcolt meg a mellrákkal, volt akinek rokona, barátja volt érintett, és ezért gyűjtött pénzt, illetve ezért sétált. Volt olyan is, aki elhunyt családtagja tiszteletére tette meg a kétnapos maratoni távot. A beérkezők között ott volt hét magyar származású hölgy is, akik a Pink Paprika csapatnevet vették fel. Fáradtan, hólyagos lábakkal, de annál nagyobb örömmel és büszkeséggel hozták a célba a magyar zászlót.

– Mi motivált benneteket arra, hogy felvállaljátok ezt a nemes feladatot, hogy pénzt gyűjtötök és 39.3 mérföldet gyalogoltok a mellrák ellen?

Muhi Mária: – Én a csoportszellemért és azért vagyok itt, hogy segítsek a rászorulóknak. Szerencsés vagyok, mert személyes kapcsolatom nem volt a mellrákkal.

Umhauzer Mária: – Az én családom sem érintett, de mivel húsz éve szülésznőként dolgozom, tudom mit jelent a rák, és láttam fiatal nőket mellrákban is szenvedni. Segíteni szeretnék és ez a séta a segítség egy módja.

Mezei Mária: – Azért vállaltam fel ezt a projektet, mert úgy érzem, hogy a magyarság egyre inkább morzsolódik itt New Yorkban, és úgy gondoltam, hogy hét lány összefogása jó lehetőség arra, hogy valami maradandót alkossunk, és jobban megismerjük egymást, miközben egy nemes célért dolgozunk.

Kinzel Mária: – Sajnos idén a keresztanyám rákban veszítettem el, bár nem mellrákban, hanem tüdőrákban. Ezért tenni szerettem volna valamit a rákkutatás érdekében.

Petrucz Andrea: – Egészségügyi téren tanulok és nagyon tetszett az ötlet, hogy hét lány tenni tud valamit együtt egy olyan dologért, ami nagyon sok nőt érint. Sok páciens, akikkel tanulmányaim során találkozom, rákban szenved, és én örültem az alkalomnak, hogy tehetek valamit az ő ügyük érdekében is.

Kis Annamária: Én azért sétáltam, mert édesanyám, 2006-ban mellrákban halt meg. Mindenképpen úgy éreztem, hogy idén is tennem kell valamit és rettenetesen boldog vagyok, hogy a Pink Paprika csoport összejött. Eddig én egymagamban sétáltam és nem is gondoltam, hogy egyszer sikerül hét ilyen nagyszerű emberrel teljesíteni a távot. Számomra az is fontos volt, hogy tudassam minél több emberrel, hogy ez a betegség nemcsak idősebb nőket érint, hanem a fiatalabb korosztályt is, sőt férfiakat is. Másodsorban pedig, hogy az otthon, Magyarországon használt gyógyszerek nagy részét itt, Amerikában találták fel, így nagyon fontos, hogy minél több pénz álljon a kutatók rendelkezésére.

Vida Elvira: – Sajnos személyes tapasztalatból kifolyólag vagyok itt. Én is hangsúlyozni szeretném, mennyire fontos, hogy a nők már fiatalon rendszeresen végezzenek önvizsgálatot és ne hanyagolják el egészségüket. Mert ha korai stádiumban diagnosztizálják, nagy esély van a mellrák túlélésére, de később bizony tragikus véggel járhat.

– A sétát magát, ez a két napot, hogyan éltétek meg?

Muhi Mária: – Számomra nagyon megeröltető volt a séta maga, mert lázasan sétáltam. A végére viszont egészen jól lettem, és úgy érzem, hogy egy csapattá kovácsolódtunk. Hatalmas erőt adott, hogy az út mentén nagyon sokan bátorítottak minket. Hatalmas élmény volt az is, hogy a séta közben sok emberi sorsot ismertem meg. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetettem.

Umhauzer Mária: – Számomra a megnyitó is nagy élmény volt és a séta maga elég nagy kihívás. Először azt hittem, nem tudom majd végigcsinálni, de azok, akik az út mentén biztattak bennünket, olyan szívvel lélekkel csinálták, hogy erőt adott nekem is.

Mezei Mária: – Már hetekkel ezelőtt elkezdtünk készülni az eseményre és rendszeresen edzettünk. Húsz kilométeres sétákat tettünk és a maratoni távot is legyőztük egy hete, és tegnap, szombaton is. Ennek nagyon örültünk, mert így összesen a maratoni táv másfélszeresét tettük meg és ebben a csapatszellem is sokat segített. Pozitívumnak könyvelem el azt is, hogy a séta közben New York olyan arculatát is láttuk, amit eddig nem. Én már hét éve élek itt, mégis sok olyan helyen voltunk, ahol eddig sosem jártam.

Kinzel Mária: – Az igazság az, hogy ha erre az ember nem készül fel, akkor nem tudja végigcsinálni. Az út során megfigyeltem, hogy nagyon sok különböző korú ember tette meg a távot, és látszott rajtuk, hogy keményen edzettek erre az alkalomra.

Petrucz Andrea: – Ez számomra egy nagyon nagy élmény volt. Voltak pillanatok, amikor nagyon nehéz volt, és elbizonytalanodtam, hogy meg tudjuk-e csináni. Nagyon örülök, hogy része lehettem ennek az eseménynek, és boldoggá tesz, hogy bátorítottuk egymást és be tudtuk fejezni a tejles távot.

Kis Annamária: – A csoport többi tagjával együtt készültem erre az alkalomra és nagyon boldog vagyok, hogy végigcsináltuk. Kicsit izgultam, és bizony mindkét lábam be is van kötözve így a végére. Viharban, napsütésben, szakadó esőben négyezer emberrel együtt sétálni egy célért, ez egy életreszóló élmény volt.

Vida Elvira: – Amikor az ember belekezd egy ilyen nagyszabású dologba, nem is érti igazán, miért kell hatvan kilométert gyalogolni. Nem lehet szavakkal leírni, amit egy ember ezalatt a két nap alatt tapasztal – az ilyen fajta összetartozást csak azok értik, akik végigcsinálják.

– Olvasóink is tudják, hogy ezt a maratoni sétát nem kevés pénzgyűjtés előzte meg. Hogy sikerült a fundraising?

Vida Elvira: – A pénzgyűjtés nagy meglepetésekkel és csalódásokkal jár. Azt tapasztaltam, hogy akikre a legkevésbé számítottam, azok adakoztak, mint például a Baruch College-i professzorom, aki 500 dollárral járult hozzá. De volt munkaadóm is. Azok, akikre számítottam, de nem támogattak, talán nem is értik, mennyire fontos nekem ez az ügy, és milyen jól esett volna, ha csak egy emailt kapok, hogy legalább lelkiekben velem vannak. Bízom benne, azzal, hogy egy kis publicitást kapott a séta, a jövőben talán jobban kitárulnak a szívek és azok is adakoznak majd, akik az idén nem tették.

Muhi Mária: – Bizony voltak kellemes és kellemetlen meglepetések is. Az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban előzőleg megjelent cikk alapján többen is felkerestek bennünket. Nagy örömünkre szolgált, hogy néhányan segítségüket ajánlották fel és pédául Konorot Edit két napig süteményeket sütött számunkra. A pénzgyűjtés maga sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy gondoltam, annak ellenére, hogy viszonylag sok itt az ismerősöm. Nagy nehezen össze tudtuk gyűjteni a pénzt, összesen 15 428 dollárt, de megkínlódtunk vele.

Umhauzer Mária: – Engem is meglepett, hogy olyanoktól, akikről tudtam, anyagilag jól állnak, nem kaptam hozzájárulást, a szerényebb körülmények között élők viszont azonnal utalták át a pénzt. Komoly élettapasztalat volt ez. Mindezzel együtt sokkal többet kaptunk ettől az élménytől, mint amit beleadtunk.

Mezei Mária: – A csapatmunka nagyszerű élmény volt, hiszen az elején kimondtuk, ha valakinek nem sikerül összegyűjteni az indulásig a kitűzött 1800 dollárt, a csapat kisegíti. És ez így is volt. Mindenki abban segített, ahol a legnagyobb volt a tapasztalata, vagy amihez a legjobban értett. A sok apró dologból állt össze a végeredmény. Nagyon köszönjük azoknak, akik adományoztak.

Kinzel Mária: – Számomra ez volt az első fundraising tapasztalat és ha a csapat nem segít, akkor én ma nem vagyok itt.

Petrucz Andrea: – Talán az időzítés sem volt a legjobb, hiszen pont komoly gazdasági válságot élünk. Úgy gondolom, hogy ez mentalitás kérdése is, mert míg itt az emberek úgy nőnek fel, hogy fiatal koruk óta adakoznak, köreinkben ez nem így van. Nehéz feladatnak bizonyult elmagyarázni a régiónkból érkezett embereknek, hogy mi ebből a pénzből egy pennyt sem kapunk, és nem rólunk szól a pénz összegyűjtése, hanem arról a többmillió emberről, akit ez a betegség érint. Ebből kifolyólag vegyes érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban.

Kis Annamária: – A személyes internetes oldalamra a világ sok pontjáról küldtek pénzt. európai uniós országokból és Afrikából is. Nemzetközi összefogás volt tehát.

A Golem Projekt

Egy Brooklyn College-i professzorom mesélte, hogy egyetemista korában az egyik tanára a következő házi feladatot adta az osztálynak: mindenki írjon le egy nagyon egyszerű mondatot, amelyben megfogalmazza, mi a célja az életben. E célkitűzésnek világosnak és konkrétnak kell lennie, hiszen a homályos, komplikált, esetleg túl általános vagy nem reális terveket nagyon nehéz elérni. A boldogságnak viszont az egyik titka az, hogy tudjuk, mit akarunk, és ha már tisztában vagyunk vele, tegyünk is érte. A professzor ezt Golem-projektnek nevezte – a régi prágai zsidó legenda nyomán.

Kitűnő tanárom akkor – hallgatóként – a következőképpen fogalmazta meg saját Golem-projektjét: „Azt szeretném, ha az emberek figyelnének a szavamra, leírnák gondolataimat, aztán tovább töprengenének rajtuk.”

Tisztelt professzoromnak e célja maradéktalanul teljesült, hiszen hatvanéves is elmúlt már, mindig is nagyon szerette főiskolai oktatói hivatását, életében sokat és jó visszhanggal publikált, és mi, diákjai is roppant kedveltük előadásait, ittuk szavait, s ebből a kis jegyzetből is látszik, hogy továbbgondoltuk gondolatait. Az emberi létnek és problémáinak kitűnő szakértője, a kassai származású Márai Sándor azt írta ugyan, hogy az életnek semmiféle célja sincs, gyakorlatban mégis úgy tűnik, többségünk minduntalan arra törekszik, hogy boldog legyen.

Egy átfogó, az élet minden területére kiterjedő teljességhez persze kell egyfajta genetikai hajlam, gyermekkori kibontakozási tér, sok szeretet és támogatás, sikerélmények meg érzelmi nyugalom is. A felnőttek a párválasztáson, a családi állapotokon kívül leginkább a munkahelyi nehézségekre vezetik vissza boldogtalanságukat. Fordított esetben, a kiegyensúlyozott embereknél megfigyelhetjük, hogy amit csinálnak, örömmel tölti el őket, és szeretteikkel is jobb kapcsolatot ápolnak.

A fent említett előadás óta, amerre járok, barátaimtól, ismerőseimtől kérdezgetem, mi az ő Golem-projektjük, tudják-e, mi teszi őket professzionálisan boldoggá. A válaszokból kiderült, hogy tanáromnak igaza volt: azok, akik kapásból és egyszerűen rávágták, mi az, amit az életben a legjobban tenni szeretnek, boldognak tűntek. Azok viszont, akik összetett mondatokban kezdtek el beszélni, munkájukkal nem voltak elégedettek. A boldogsághoz, megelégedettséghez nem kell, hogy valaki jó nevű professzor vagy gazdag vállalkozó legyen, sőt ismerek boldogtalan hírességeket és szomorú milliomosokat. A sikerélmény az élet minden területén szükséges, ha nem is állandó jelleggel, de néhanapján biztosan.

Mai társadalmunkban a hivatásban elért elismerés – legyen az anyagi vagy erkölcsi – nagyon sokat számít. Ezért fontos, hogy tudjuk, mi az, amit mi magunk sikernek könyvelnénk el, ami bennünket, nem pedig a környezetünket tesz elégedetté. Csupán attól persze, hogy jól megfogalmazzuk Golemprojektünket, még nem leszünk kiegyensúlyozottak és sikeresek. A boldogságért meg kell dolgozni. Nem egyszer vagy néhányszor, mint mikor vizsgára készültünk, hanem apró feladatok sorával, naponta, sok hónapon és éven keresztül kell megállnunk a helyünket. Mint Golemnek a prágai gettóban.


Megjelent a Vasarnap magazinban.

Avon Walk for Breast Cancer

„A szegény igen ritkán van csak egyedül...”

„Kis művem hézagot óhajt pótolni. Mint gyakorló szegény, régen kutatok már olyan kézikönyv után, mely használati utasítást nyújtana a szegénységhez, megmagyarázná, hogyan lehet ezt az állapotot méltósággal és ideg-összeroppanás nélkül elviselni, s az élet válságos és kínos pillanataiban tanácsokkal látná el a mérsékelt jövedelmű embereket.” Írja Márai Sándor A szegények iskolája című rövid remeke bevezetőjében, amelyet maga kézikönyvnek nevez.

A kis mű a Helikon Kiadó jóvoltából szerencsére a XXI. században megjelent, hogy a mostani szegények, kikből bőven akad tájainkon is, végre egy kis útmutatást kapjanak. Kérdés persze, hogy az, aki igazán szegény, rászánna-e 1990 forintot. (Az még a XX. században megvette az első új kiadását 320-ért – a szerk. megj.)

A szegények iskolája humoros, önsanyargató, az entellektüel kényelemre és szépségre való hajlamát kigúnyoló remek olvasmány. Ha konkrét, kézzelfogható tanácsokat természetesen nem kapunk is Márai által a tekintetben, hogy mit csináljunk, ha nem jövünk ki havi jövedelmünkből, vagy hogy miként szerezzünk annyi pénzt, hogy azt munkával keresni ne kényszerüljünk, az emberi természetről, a világról és az életről annál többet tanulhatunk.

Megtudhatjuk például, hogy a szegénység és az élet maga sem jó, boldogító dolgok, de hiszen „már Rilke is megírta, hogy a boldogság nem tartozik a létezés céljai közé, hiszen a létezésnek semmilyen célja nincsen”. Valamint, hogy „a gyermekek, a nők és a költők nem tekinthetők szegényeknek; állandóan a gazdagok és a szegények között élnek, s egyik törzs életében sem vesznek bensőséges részt; a gazdagokkal mindössze eltartatják magukat, s a szegénységet megnemesítik a költészettel, mely lényükből árad”.

Továbbá, hogy a szegények tömegekben szeretnek élni, és „a nagy, híres szegények, akik a világot a magány állapotában viselik el, s a jelenségeket átköltik a valóságra, az illúziókat átköltik az igazságra, ritkán jelentkeznek, s mindig rendkívüli ellenszenvet váltanak ki kortársaikból, a tömegben tengődő szegényekből”. Schopenhauer, Kant és Nietzsche jól viselték a magányt, Szókratész, aki Márai szerint „komoly szegény volt”, nem viselte jól, és csúfos sorsra is jutott.

Hogyan tud a szegény ember utazni? Hát úgy, hogy beteg lesz. „A beteg, mint az utazó, társadalmon kívüli lény, nem tartozik felelősséggel a szűkebb közösségnek, melyet otthon hagyott, félig álomban, felfokozott és egyben kellemesen zsibbadt érzékekkel halad át az idegen légkörön, ahol semmiről nem tehet, semmire nem kötelezhetik, s még udvariasak is hozzá, mert a beteg a családban egyszerre az előkelő idegen szerepkörét tölti be.”

Márai azt is tudja, hogy a szegény igazából csak az evésben tudja kiélni magát, és nem is az számít, mit eszik, hanem örül, hogy egyáltalán ehet valamit. Csak az asztalnál igazán jó a szegény ember, mert egyébként, a társadalomban, sokkal nehezebb jónak lenni. „A szegény csak az étkezés pillanatában él igazán emberhez méltó életet. Aki ezt nem tudja, nem érdemli meg az életet, vagy rossz a gyomra.” Az író azt is megjegyzi, hogy a szegény ember is változtathat hozzáállásán néhány, a szegénységből adódóan eltűrt étellel kapcsolatban, hiszen ő maga gyermekkorában utálta a kelkáposztát, de miután egyik nagybátyja felvilágosította, hogy ez a kínai császár kedvenc, mindennapos csemegéje, ha nem is élvezettel, de bizonyos merengéssel nyúlt a kelkáposzta-főzelékhez. Ami a társas étkezést illeti, Márainak az a véleménye, hogy „étkezni csaknem olyan intim dolog, mint szeretkezni: egy ember kevés hozzá és három sok.”

A jó ételhez fogyasztott italról is van véleménye kedvenc írónknak. „Általában megállapíthatjuk – mondja –, hogy azok a népek, melyeknek szegény tömegei jelentős és nagy műveket alkottak a történelemben, állandóan és sokat ittak. (...) A franciák legfőként bort isznak, s jórészt jeles, egészséges hajlamuknak köszönhetjük, hogy végül is megajándékozták a világot az emberi jogokkal és a civilizációval; teljesen elképzelhetetlen, hogy egy nép, amely bor helyett évszázadokon át aludttejet vagy narancsszörpöt iszik, hasonló teljesítményekre legyen képes, mint a francia forradalom.”

A szegény minden apró vágyával Istenhez fordul, mert megtanulta, hogy e világban hiába fordul bárkihez is, állapítja meg Márai Sándor, mert szerinte a szegény embernek más úgysem segít. Mi, szegények tényleg megtanultuk ezt és tudjuk: akkor is szegények maradunk, ha van, aki kiszolgál bennünket, ha szép autóban utazunk, ha pénzünk van a bankban és tágas palotában lakunk. Mert a szegénységet nem lehet kinőni, csak elmaszkírozni. Szerencsére, Márai kolléga a szellemiek tekintetében nem volt szegény, és gazdagságát boldogan osztotta és osztja meg velünk, még most, halála után is.

Márai Sándor: A szegények iskolája. Budapest, Akadémiai Kiadó –Helikon Kiadó,1992, 132 old.


Megjelent az Uj Szó Szalon mellékletében.

Teljes csőd

Íróember nem tehet egyebet: ír – ha jó történik vele, de még inkább, ha rossz. Tereza Boučkovával sok jó nem történt élete során, így volt miről írnia, és tehetséges író lévén a szerencsétlenségéből legalább jó irodalmat tudott kreálni.

A már első prózáival kitűnt és díjakkal kitüntetett szerző híres apjának árnyékában és annak hiányában nőtt fel, mert az elvált apa, Pavel Kohout író és disszidens nem tartotta régi családjával a kapcsolatot. Ez nem akadályozta meg Tereza Boučkovát abban, hogy húszéves korában aláírja a Charta ’77 című kiáltványt. Ennek következtében a titkosrendőrség kihallgatta, évekig figyelte, és az elvtársak arról is gondoskodtak, hogy csak takarítói állást sikerüljön találnia, annál jobbat sosem. (Talán emlékezünk még arra: a csodás kommunizmushoz vezető úton haladó szocialista hazánkban a teljes foglalkoztatottság volt az ideál, mi több, aki nem „tudott” munkát találni, az nyilvánvalóan munkakerülő volt, ezért büntetendő. A rendszer ellen nyíltan állást foglalókat úgy tudták csapdába csalni, hogy a feketelistán levőket senki sem merte foglalkoztatni, viszont ha munka nélkül voltak, törvénysértést követtek el. Így lett sok értelmiségiből fűtő, Boučkovából takarítónő, hiszen más választásuk nem volt.)

És hogy a baj csőstül szokott jönni, azt az is bizonyítja, hogy amikor Tereza Boučková anya szeretett volna lenni, az sem sikerült. Több elvetélés után ezért férjével úgy döntöttek, örökbe fogadnak két gyermeket. Az elszigetelt Prága melletti vidéki falu határában élő családról már Boučková előző prózáiban is olvashattunk, az idén kiadott könyve, A kakas éve az örökbefogadó szülők teljes csődjéről számol be.

A regény elején azonnal világossá válik, hogy az írónő beemelte a fikcióba életének fontos történéseit, hiszen leírja a Csehországban mára már legendává vált interjújának – amely után rasszistának s rosszabbnak is nevezték – visszhangját, valamint két örökbe fogadott roma fia elzüllését. Az idősebb fiú, Patrik ekkorra már elérte a nagykorúságot, így nem gátolhatta meg senki abban, hogy az utcán éljen. A fiatalabbik, Lukáš pedig tizenhét évesen nevelőintézetbe került, miután bátyja példáját követve ő is lopott, drogozott, és nem járt haza.

A regény narrátora, az anya, nem tudja, mit kezdjen kudarcával. Az írás nem megy neki, úgy érzi, szülőként kudarcot vallott, kapcsolata férjével hol megerősödik, hol gyengül, és állandó rettegésben él. Barátja tanácsára jegyzi napi történéseit, és próbál harmadik fiával foglalkozni, aki, mintha csak a sors rossz vicceként akkor született, amikor már letett arról, hogy szülni fog, és amikor mindkét roma fiút örökbe fogadta. Ezzel a kisfiúval, aki nem lop és jól tanul, anyjának nincs ideje foglalkozni, hiszen a két bátyja által okozott folyamatos rendőrségi és ügyészségi ügyeket kell intéznie.

Aki nem élte meg, nem tudja elképzelni, milyen az, amikor a szülő pénteken nem vásárolhat be élelmiszerből egy hétvégére sem, mert másnap reggelre a spájzból és a hűtőből minden eltűnik. Amikor nem sütheti meg előre a karácsonyi aprósüteményt, mert az is egy nap alatt eltűnik. Amikor zárni kell a szobák ajtaját, és dugdosni kell mindent, mert minden értékes tárgy azonnal eltűnik. Amikor a szülő a pénztárcájával a hóna alatt mozog a lakásban is, azzal megy vécére is, mert ha csak egy pillanatra is levenné róla a szemét, nem maradna benne egy fillér sem. Amikor a gyermek elviszi szülője vagy öccse cipőjét, születésnapi ajándékát és tönkretéve hozza vissza, vagy vissza se hozza. A következmény pedig düh, tehetetlenség és az újabb gaztettektől való rettegés.

Mindezt az a gyermek kényszeríti szüleire, akinek otthont, szeretetet és családi életre való esélyt adtak az adoptáló szülők. Ez a két gyerek, sajnos, nem tudta kihasználni a számukra kínálkozó esélyt, nem akartak tisztességes ember módjára élni, nem kértek a gondoskodó szeretetből sem, és nem érdekelte őket a szüleik által állított jó példa sem. A két fiú, annak ellenére, hogy nem vérbeli rokonok, egyforma életformát választ magának.

Boučková a fent említett interjúban őszintén beszél arról, mi történt családjával, és óva int mindenkit, aki romantikus elképzelések alapján akar gyermeket örökbe fogadni, mondván, jól gondolja meg, hiszen ami vele történt, másokkal is megtörtént már, és megtörténhet a jövőben is. Ugyanakkor azt is elmondja, hogy ha ma újra hasonló döntés előtt állna, újra az örökbefogadás mellett döntene. Figyelmeztet viszont arra, hogy a más etnikumból származó gyerekek, akik az árvaházakban csecsemőkorukban nem részesültek semmilyen szeretetben, később genetikai adottságaik és a szeretetnélküliség miatt nehezebben szocializálódnak a társadalom által elfogadott családmodellbe. (Egyébként ez a mondat keltett felhördülést a cseh sajtóban, és emiatt bélyegezték Boučkovát rasszistának, s őt okolják amiatt, hogy csökkent a csehországi roma gyerekek örökbefogadása.)

Az idén az egyik csehországi tévécsatorna félórás beszélgetést sugározott Tereza Boučkovával A kakas éve kapcsán. Az írónő újból elmesélte családja történetét, megválaszolva a legkellemetlenebb kérdéseket is. Két nevelt fiuk által nem akármilyen poklon ment át férjével.

A kakas éve remek irodalom, ezenfelül pedig pontos szociológiai esettanulmány, mert az író a saját tragédiája alatt is elsősorban megfigyelő. És Tereza Boučková remek megfigyelő, aki nem szégyelli leírni a kudarc, a kétségbeesés és a kilátástalanság érzéseit sem. Ha más nem, a világnak legalább ilyen haszna lett a szerző személyes tragédiájából.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Nemeth Ilona

„A naiv egyenlőség pártján állok”

Augusztus 20-án Gyurcsány Ferenc miniszterelnök tíz határon túli magyar közszereplőnek és szervezetnek adta át a 2008. évi Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozatának kitüntetéseit Budapesten. Két szlovákiai személyiség is volt köztük. Egyikük Németh Ilona dunaszerdahelyi képzőművész, illusztrátor.

􀂋 A kitüntetettek listáján szembetűnik a neved. Nemcsak azért, mert a tíz közül te vagy az egyetlen nő, hanem mert a legfi atalabb is.

Valóban. Ha nem én vagyok is a legifjabb, aki ezt az elismerést valaha megkapta, a fi atalabbak közé tartozom. Úgy látom, hogy ebből az alkalomból inkább életműdíjakat szoktak adni. A kitüntetettek zöme saját hazájában és Magyarországon is aktívan tevékenykedik, a két kultúrának az összekapcsolásával foglalkozik. Én egyébként javítottam a rólam szóló indokló-ismertető szövegen, mert nem szerettem volna, ha úgy jelenik meg, hogy a szlovákiai és a magyar kultúrában betöltött meghatározó szerepvállalásért kapom. A »meghatározó« szót aktívra változtattam, az indoklás mégis helytelenül került be a sajtóba.


􀂋 Milyen volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy díjat kapsz?

Az az igazság, hogy töprengtem rajta, átvegyem-e. Úgy éreztem, a tevékenységem másról szól. A kisebbségi létet én nem élem meg, a szlovák és a magyar kultúrában egyaránt dolgoztam. Attól, hogy valaki bizonyos csoportba tartozik egy országban, még nem kell hátrányosnak tekinteni a helyzetét. A kisebbségi lét egy kiindulási alap, mint ahogy az is, hogy valaki férfi nek vagy nőnek születik. Innen nézzük a többi dolgot is, amivel foglalkozunk. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem látom a nemzeti vagy más kisebbségi létből adódó problémákat.


􀂋 Végül is miért döntöttél az átvétel mellett?

Mert azt gondoltam, a hagyományhoz képest elmozdulás, hogy az én műfajomban aktív szereplő kap ilyen jellegű elismerést.


􀂋 Milyen élmény marad a díjátadás?

Az ünnepség számomra idegen elemekkel is társult. Egy lezárt utcán vonultunk be a Várszínházba, ahol a ceremóniát tartották, s befejeztével is elkülönített helyről fi gyelhettük a tűzijátékot, miközben csüngtek körülöttünk az emberek a korlátról. Szociális érzékenységem az ilyesmit nehezen viseli. Gyurcsány Ferenc beszédében megfogott egy fontos üzenet, mégpedig hogy a határon túliakat segíteni kell, de nem szabad Magyarországról tendenciózus befolyásokat bevinni a külhoni közösségi életbe.


􀂋 Késztet téged ez a kitüntetés mérlegelésre, visszatekintésre?

Nem igazán. Én inkább a jövőben élő ember vagyok. Az elismerésekkel – azzal együtt, hogy nagyon jólesnek – nem tudok mit kezdeni. Nincs hiányérzetem, lehet, hogy pont azért, mert fi atalkoromban kezdtem kapni őket. A Munkácsy-díjat is mint határon túli képzőművésznek elsőként nekem ítélték oda 2001-ben. Egyszerűen nem volt időm vágyakozni ilyenfajta kitüntetés után, mert korán értek.


􀂋 Pályakezdőként tudtad, merre szeretnél haladni? Volt konkrét elképzelésed arról, hogy mint képzőművész mit akarsz elérni?

Nem, nem volt. Inkább csak kitaláltam, hogy mihez szeretnék kezdeni, megvalósí tottam, és ez vitt előre. Egészen kicsi koromtól nagyon aktív voltam, éreztem magamban a késztetést arra, hogy kifejezzek valamit, véleményt mondjak. Ennek a módját találtam meg a képzőművészetben. Mostanában viszont húszéves koromhoz viszonyítva kevesebb a belső ösztönzés bennem, nincs már meg a régi hév. Lehet, hogy ez a korral is jár, vagy csak pihennem kellene.


􀂋 Sokan a feminizmussal és a posztfeminizmussal hoznak kapcsolatba. Te is az irányzathoz sorolod magad, s posztfeministának tartod műveidet?

Értelmezés kérdése. Sok esetben nem is tudom, mi a feminizmus igazából. Én alapvetően a naiv egyenlőség pártján állok, mert ha egy családon vagy társadalmon belül a férfi nak és a nőnek azonos jogai vannak – és miért ne volnának? –, akkor ugye minek a feminizmus. Nem kell. Tehát ha az egyformán járó jogok követelése engem és minden más nőt is feministává tesz, akkor az vagyok. Vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy normális. Szerintem egyszerűen egyenlő jogokat és a szabad választás lehetőségét kell adni az embereknek. Ha ezt megtesszük, az ilyenfajta kisebbségi vagy feminista megjelöléseknek nem lesz értelmük. Ami a műveket illeti, azok interpretálása természetesen lehet posztfeminista – művészettörténeti szempontból.


􀂋 A családodban – mivel van egy majdnem felnőtt és egy nagykorú fi ad – ez miképp vetítődik le?

A családom három férfi tagja gyakran szokott feministának nevezni, én pedig vissza szoktam kérdezni, hogy mitől vagyok számukra az. Talán genetikailag kódolva is lehet, hogy az erősebb neműek számára az a természetes, hogy ők az »egyenrangúbbak«. Én a fi aimat egyenjogúságra neveltem, a famíliában minden feladat azonosan oszlik meg, mégis előbukik ez a problémakör.


􀂋 Milyen a viszonyod a nőmozgalomhoz?

Nem igazán veszek részt a nőmozgalomban, nem éreztem eddig szükségét. A közéletben szerepet vállalok, kifejtem a véleményemet, de a politikában nem vagyok aktív, mert a klasszikus értelmiségi, kisebbségi beállítottságommal nem tudnám képviselni a többségi nézetet csupán azért, mert azt megszavazta a bizottság. Akkor lehetek önmagam, ha a saját álláspontomat közvetítem – még ha kisebbségben maradok is vele –, és ezért nem vagyok alkalmas a pártokban meg mozgalmakban való tevékenykedésre.


􀂋 Munkáiddal viszont többször váltottál ki heves politikai és társadalmi párbeszédet…

Természetesen fi gyelem, mi zajlik körülöttünk. Például az utóbbi budapesti melegfelvonulás szégyenteljes megtámadásáról több társaságban is vitatkoztunk. Rettentően felháborodtam a történteken, és kijelentettem, hogy jövőre én is kivonulok. Érdekes ilyenkor végighallgatni, ki miként nyilatkozik, mert hasonló témákról – mint például a homoszexuálisok jogai – egyébként nem szoktunk beszélgetni. Többen azzal kezdték mondandójukat, hogy: »Van meleg barátom, de...«. És a lehetőség, hogy ezek a nézetek szóba kerüljenek, kidolgozódjanak, jó. Ugyanez volt annak idején a feminizmussal is, mint most a melegek jogaival. Nagyon lényeges, hogy az álláspontok tisztázódjanak. A durvaság és a felfokozott érzelmi állapot természetesen nem a legmegfelelőbb módja ennek, de egyértelmű, hogy beszélni kell róla. Ami a munkáimat illeti, én például kifejezetten kerestem a párbeszéd lehetőségét, amikor ez ideig egyetlen dunaszerdahelyi kiállításomra magam szerveztem tárlatvezetéseket, és hihetetlen nagy volt az érdeklődés. A legjobban annak örültem, amikor a diák, aki az osztályával megnézte a kiállítást, hétvégén behozta a szüleit is. Ez igazi siker volt számomra.


􀂋 A képzőművész mit tanul az ilyen testközeli élményekből, amikor látja és hallja, hogyan reagálnak mások a műveire?

A kortárs képzőművészet is megérthető. Egy műalkotást mindenki a saját tapasztalata szerint fog fel, pontosabban annak egy részét értelmezi. Egy jó mű mindenképpen hat valahogy a nézőre, a tárlat látogatójára, ha az szabadon és nyitottan szemléli. Amikor pedig a befogadó a műről ennek a létrehozójával beszélget, lehetőség nyílik rá, hogy az alkotás több szegmensét is felismerjék, és átadják egymásnak észrevételeiket. 1997-ben például, mikor a nőgyógyászati asztalok installációját állítottam ki Budapesten, meglepődtem a férfi látogatók nyilatkozatain, akik még sosem láttak ilyet. Ez az aspektus eredendően fel sem merült bennem. Nem tudtam, hogy az akkori férfi ak többségének fogalma sincs, hogy a nőket milyen körülmények között vizsgálják, miközben általában ilyen asztalon jöttek a világra. Munkáim sosem a botránykeltés szándékával készülnek, mindig a dialógus létrehozására törekszem. 􀂄

Megjelent a Vasarnap magazinban.

A Becsi Allatkertben

Tony Judt: Reappraisals

Tony Judt, a neves angol történész, a New York University professzora, eredetileg modern francia történelemmel foglalkozott, de mint azt a 2005-ben megjelent Postwar: A History of Europe Since 1945 (Háború után: Európa története 1945 után) könyve jelezte, gondolkodása nem korlátozódik a franciákra.

Közép-európai szempontból nagyon kellemes, ha valaki olyan szinten ismeri Európa, és nemcsak Nyugat-, hanem Kelet- és Közép-Európa történelmét is, mint Judt. Ha ráadásul Amerikában gondolkodik és ír Európa történelméről, az még inkább szívmelengető. Míg a Postwar hatalmas, nehéz munka (a könyv maga több mint 800 oldal, apró betűkkel, jó minőségű papírra nyomtatva), és megérdemelten keltett nagy érdeklődést az USA-ban és Britanniában egyaránt, Judt új könyve, Reappraisals: Reflections on the Forgotten Twentieth Century (Újraértékelés: Az elfelejtett XX. századról) esszégyűjtemény. Ezek az esszék és könyvkritikák amerikai és brit hetilapokban és más, leginkább szűk intellektuális körökben olvasott folyóiratokban jelentek meg 1994 és 2006 között.

A szerző alaptézise, melyet a könyv bevezetőjében (A világ, amelyet elveszítettünk) fejt ki részletesen: nemcsak hogy nem ismerjük történelmünket, és nem tanultunk belőle, hanem azt állítjuk, hogy a múlt nem tanít bennünket semmi érdekesre és értékesre. A XX. század alig múlt el, panaszkodik Judt, máris feledésbe merültek mind ideáljai, mind félelmei, és nem értjük jelenlegi világunk dilemmáinak kontextusát, mert nem hallgatunk az elmúlt évszázadok bölcseire. Hogy kik ezek a kivételes „bölcsek”? Judt szerint többek között Arthur Koestler, Primo Levi, Manes Sperber és Hannah Arendt.

E fent említett gondolkodókat a mai közép-európai művelt olvasónak talán még nem kell bemutatni. Judt a magyar származású Koestlert „példás entellektüelnek” titulálja, Levi alapvető igazságairól szól, Sperber zsidóságáról elmélkedik, Arendtet pedig azért dicséri, mert a politikai gonoszról és a zsidók modern világbeli helyéről való elmélkedés tekintetében megelőzte korát és kortársait, bár ő sem volt tökéletes.

A könyv további fejezeteiben, amelyek aktuális új könyvek kritikáinak apropóján jöttek létre, Judt szól Albert Camus-ről („Franciaország legjobb embere”); Louis Althusserról, aki marxista volt, Eric Hobsbawm románcáról a kommunizmussal; a lengyel katolikus Leszek Kolakowskiról, aki a marxizmus történelmével foglalkozott; II. János Pál pápa modern világgal való kapcsolatáról és a gyökértelen kozmopolita Edward Saidról.

Az alapvető tények és a lényeg összefoglalása mellett Judt révén, aki komplex és komplikált fogalmakról is olvashatóan és érthetően ír (történészeknél ez nem éppen szokványos), megismerhetünk több érdekes és az egyes személyek gondolkodására mélyen kiható tényt, eseményt is. Kolakowski például írásba foglalta a nyugati marxisták egyértelmű megvetését, mert azok szerinte azért vonzódtak a marxista ideákhoz, mint azt Sartre is észrevette, mert egyszerűek, és a marxisták lusták: „A marxizmus az az eszköz, amellyel úgy lehet elsajátítani a történelem és a gazdaságtan alapjait, hogy egyiket sem kell tanulmányozni.” Judt később azt a következtetést vonja le, hogy mivel Közép-Európában a harmincöt éven aluliaknak nincs felnőtt emlékük a kommunizmus-szocializmusról, a marxizmus valamilyen formája újból érdekessé és vonzóvá válhat. Ezt némileg alátámasztja az is, hogy 2005-ben a BBC hallgatói Karl Marxot választották „minden idők legnagyobb filozófusának”, valamint, ha ilyen párhuzamot akarunk vonni, a mai közép-európai kormányokban is exkommunisták és neonácik ülnek (a nácizmusról sincs a kontinens lakossága többségének felnőtt emléke).

A történelmi személyek után Judt néhány történelmi eseményt is vizsgálat alá vesz, méghozzá Franciaország 1940-es elesését, az ország sokféle múltját, Tony Blair brit hagyatékát, Belgium jelentőségét, Románia két világháború közötti történelmét, Izrael hatnapos háborúját és annak következményeit.

Franciaország 1940-ben politikailag megosztott, katonailag felkészületlen volt, a Vichy-kormány pedig leginkább egy kommunista puccstól tartott, nem a németeket tartotta legnagyobb veszélynek. Nem csoda tehát, hogy az ország a németek könnyű prédája lett.

Románia nyugaton kevésbé ismert történelméről Judt az európai kontextus keretein belül néhány – a románok önmaguk számára létrehozott és életben tartott – mítoszt forgat ki, mint például, hogy Ion Antonescu katonai diktatúrája alatt a romániai zsidók nagy részének nem esett bántódásuk. Igaz, mondja Judt, hogy az 1942 áprilisában számlált 441 ezer zsidó nagy többsége életben maradt annak köszönhetően, hogy Antonescu rájött: Hitler el fogja veszíteni a háborút, és visszavonta a deportálási terveket. Amivel viszont a románok nem szoktak büszkélkedni: 1941 után a román és német fennhatóság alatt álló besszarábiai és bukovinai zsidókat terrorizálták és gyilkolták, és ebben a románok túltettek a németeken. Román katonák égettek el elevenen 19 ezer zsidót Odesszában 1941 októberében, majd további 16 ezret árkokba lőttek a közeli Dalnickban, és ugyanezek a román katonák olyan brutális módon bántak a transzportokban elhurcolt zsidókkal, hogy ez ellen a németek panaszt emeltek. A háború végéig a román fennhatóság alatti területen lévő zsidók fele életét vesztette vagy koncentrációs táborokban találta magát. Ez Antonescu részéről kinyilvánított politikai cél volt, ahogy 1943-ban elhangzott beszédében leszögezte: „El kell érnünk a teljes romanizálást. Mégpedig a háború végéig”.

Az USA-ban Judt kötetének Izraelről szóló része volt a könyvről írók számára a legérdekesebb. Az említett két cikk, Judt izraeli témájú többi írásával egyetemben, általában nagy port kavart, mert a szerző – két zsidó menekült, egy orosz és egy belga fia – cionistából Izrael kritikusává vált. Szerinte az 1967-es háborút Izrael megnyerte, de hosszú távon veszített vele. Judt olyan államnak tartja Izraelt, amely nem akar felnőni, és továbbra is függ az USA-tól.

A kötet vége Amerikával és Európával mint két különböző életfelfogással és életstílussal foglakozik. Judt szerint a különbséget könnyen be lehet mutatni a kávé példáján. Az amerikai kávé mindenhol hozzáférhető, olcsó, nagy csészékben, ingyen utántöltéssel árulják, íze viszont nincs. Az olasz eszpresszó előállítása jó gépet igényel, ám a végeredmény túl drága ahhoz képest, mennyi koffeint kínál egy pici csészében, így inkább mestermű, mint áru. A világ amerikanizálódását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ez a drága, elitnek számító ital, az olasz eszpresszó, átjut az Atlanti-óceán másik partjára, ott elit italból népszerű itallá válik, majd feljavított és átcsomagolt változatban egy amerikai multicég által megjelenik az európai piacon, ahol azonnali „újdonság” lesz.

Persze, az amerikaiaknak több koffeinre van szükségük, mint az európaiaknak, mert míg egy olasz 2000-ben átlagban 1562 órát dolgozott, egy amerikai 1877 órát. Ennek ellenére minden ötödik amerikai felnőtt a szegénység küszöbén él, ugyanakkor csak minden tizenötödik olasz.

Tony Judt szerint a történelmet, a történelemről gondolkodó kimagasló elmék írásait minden generációnak tanulmányoznia kellene. Elszomorítja őt, hogy ma nem ezt tesszük. Hisz abban, hogy a történelmet konkrét emberek konkrét döntései határozzák meg, mint Marshall (Marshall-terv), Gorbacsov vagy Milosevics egyes intézkedései. Ha ignoráns, a világtörténelmet és sajátjukat nem ismerő emberek kerülnek olyan helyzetbe, hogy egy nemzet, egy állam sorsáról döntenek, az, mint nagyon jól tudjuk, tragédiához vezethet. A hatvanéves Judt elvégzi a munka tőle telhető részét: gondolkodik történelmünkről, és gondolatait leírja, megosztja mindazokkal, akik hajlandóak elolvasni és együtt- meg tovább gondolkodni. Kérdés, hány ilyen ember akad a XXI. század elején.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.