A szépség nem ismer korhatárt

A kamaszkorból már kinőtt rendszeres tévénézők jól emlékeznek Szily Nórára, Albert Györgyire, Endrei Juditra vagy Kertész Zsuzsára. Nem is olyan rég a tévé képernyője behozta őket otthonunkba, ismertük a hangjukat, a mosolyukat, az arcukat... Acél Anna kivételével, aki a mai napig a Magyar Televízió Híradójának műsorvezetője, nem nagyon látjuk, halljuk már őket. (Albert Györgyit pedig már csak a rögzített felvételek idézhetik meg, még meleg volt a recenzió a szerkesztőség postaládájában, amikor jött a megdöbbentő hír: vége fi atal életének – a szerk. megj.) Miért is? Nem akarnak dolgozni? Nem megy nekik a televíziózás? Dehogy! Egyszerűen azért, mert negyven felett nem olyan bájos már az arc, mint húszévesen.

A médiaszakemberek szerint ugyanis a néző s a magazinolvasó nem szívesen látja a negyedik iksznél idősebb nőket. Az esztendők alatt szerzett szakmai tapasztalat tehát nem ér annyit, mint az arc.

Szily Nóra, aki szintén sokáig dolgozott a magyar televízióban, volt a Reggel, az Ablak, a Mélyvíz műsorvezetője, 2005-től a Dove Pro- Age Valódi szépségért kampány szóvivőjeként elszántan küzd azért, hogy az idősödést nem elkendőzni kell, hanem élvezni minden előnyét.

Ennek jegyében huszonhét ismert és sikeres magyar nőt kérdezett arról, milyen „kiöregedni” abból, amit jól, eredményesen műveltek. Arról is vallatja őket, miféle érzés a ráncokkal szembesülni, milyen volt fi atalkori szépségideáljuk, miképp viszonyultak húszas, harmicas éveikben a testükhöz, és hogy érzik magukat ma a bőrükben. Hét férfi is megszólal, nem akármilyen férfi ak, akik úgy látják, hogy a gyengébb nem képviselői nem szolidárisak egymással, és egybehangzó véleményük, hogy a mai társadalom nem becsüli az okos, érett nőket.

A Keresem Debra Wingert című dokumentumfilmből kiderül, hogy a hollywoodi producerek elsődleges szempontja, amely szerint fő- és mellékszerepeket osztanak ki nők között, az – átköltéssel tudom csak leírni, mert az eredeti idézet a maga vulgaritásával nem nyomdaképes –, hogy erotikusan vonzóake számukra, a producerek számára, akik mind férfi ak. Ez az oka annak, hogy eleve nincs annyi jó női szerep (lásd piros ruhás csábító a Bondfi lmekben), ami meg van, azt egy sablon szerint mind olyanoknak osztják ki, akik egyformán néznek ki (most éppen az egyenes, hosszú haj, a nagyon sovány alkat, az enyhén barna bőr és a Barbie-arc a menő). Barbra Streisand ma nem lehetne sztár.

Idehaza ez nem annyira feltűnő, mint az USA-ban, ahol az izgalmas női szerepekkel is kalkuláló filmek szinte kizárólag alacsony költségvetésből, a nagy cégek megkerülésével készülnek. Debra Winger eltűnt a mozivászonról, mert nem volt hajlandó nívótlan produkciókban szerepelni. Meryl Streepen kívül hány ötven-hatvan éves sztár jut az eszünkbe, aki kiváló filmekben tűnt fel mostanában?

Az elferdült értékrendszer egyébként nemcsak az elektronikus médiában van jelen, ugyanúgy érvényes a nyomtatott sajtóra is. A neves külföldi divatmagazinok mintájára – gondolok itt a Vogue-ra és társaira – ma már minden magára valamit is adó lap digitálisfotó-szakembert alkalmaz, aki olyanra alakítja a lefényképezett alany bőrét, izomzatát, testének kontúrjait, amilyenre a szerkesztő rendeli. Ha azt hisszük, hogy Madonna és a modellek az életben is úgy néznek ki, mint a magazinokban, nagyot tévedünk. A derekak szűkebbek, a combok soványabbak, a bőr hibátlan, a has lapos, a mell nagy és az arc ránctalan lesz.

Ezzel persze „csak” az a baj, hogy az ezeket a lapokat vásárlók és olvasók azt hiszik, ilyenek a sikeres nők, és ha ők is elismertek akarnak lenni, rájuk kell hasonlítaniuk, pedig ez lehetetlen. A fiatal lányok ehhez az ideálhoz mérik magukat, így lesznek egy életre elégedetlenek küllemükkel, és jönnek a mellműtétek, a botox meg a zsírleszívások. Őszintén: a sznob presztízsszimbólumhajhászokon és a divatmagazinok szerkesztőin kívül kinek tetszenek a virtuális műnők, akik mind egyformák?

Szily Nóra azt írja, hogy ha ma a magyar képernyőre tekintünk, azt hihetjük, nincsenek is negyvenöt feletti nők Magyarországon. Pedig vannak, és sokan néznek tévét. A reklámipar napjainkban arra a gondolatra épül, hogy negyven után is úgy kell kinézniük, mintha huszonöt évesek volnának, és ennek következtében mindenféle krémet meg más fi atalító, félévente változó varázsszert megvesznek. A fiatalság megvásárolható és megvásárolandó – mondja a gyengébb nemen jól kereső szépségbiznisz.

Gurmai Zita politikus szerint az ötveneseknek nincs elég önbizalmuk, ő maga is Amerikában meg Nyugat- Európában tapasztalta először, hogy az ottani kortársak fi atalosak, mert ifjúként élnek és éreznek, úgy gondolják, életük új szakasza kezdődik.

Hámori Ildikó azt mondja: attól, hogy valaki hatvanéves, még nem kell megöregednie.

Malek Andrea nem érti, miért jobb a sok egyforma, mint az egyéni.

Tordai Teri ha ma volna negyven, dübörögve kezdene el dolgozni egy kereskedelmi televízióban, ahol sokféle embert megmutatna különféleképpen, hiszen ilyen a világ.

Tóth Enikő megrázná azokat a férfi akat, akiknek nagy elvárásaik vannak a hölgyek iránt, miközben ők ápolatlanok, és nagy a hasuk.

Csikós Ágnes pszichológus szerint a mai gondolkodás előterében a külsőségek, a csomagolás áll, miközben a belső érték – mely által élvezni tudnánk az életet – elmarad.

Virág Judit művészettörténész úgy érzi, mindenkinek egyéniségként kellene tekintenie magára, aki attól vonzó, hogy más, és felteszi a kérdést: „Nekem nincs semmi bajom önmagammal; baj, hogy nincs?”

Tolnay Klárit és Heller Ágnest említik a könyvben megszólaltatottak, mert gyönyörűnek tartották-tartják őket, ráncaikkal, időskorukkal együtt. Az Ők, a nőkben a leírt szavakból bölcsesség árad, az élet tapasztalatai, történetek és belőlük levont tanulságok. Az őszinteség is érezhető – a mondatokból és a természet adta arcokról egyaránt. A retusálatlan portrékon a nyilatkozók olyanoknak láthatók, amilyenek a valóságban: barázdákkal, májfoltokkal, ki mit örökölt s szerzett magának az évek során. A lényeg, hogy mind reálisak, gyönyörűek...

(Szily Nóra szerk.: Ők, a nők. A szépség nem ismer korhatárt. Parlando Kft. 2008.)

Megjelent a Vasarnap magazinban.