Egy férfi beszélt a rádióban. Előrebocsátotta, hogy zavarban van, és nagyon szégyelli magát, de muszáj elmondania, mert úgy érzi, mások is tanulhatnának az esetéből. Van egy kisfia. Amikor ötéves lett, felvetette, hogy szeretne egy biciklit. A család Brooklynban él; a gyerekek itt sokat kerekeznek, főleg a parkban, így az apuka nagyon megörült, hogy a hétvégeken jókat kerékpározhatnak majd együtt. Megbeszélték, hogy tavasszal elmennek, és megveszik a járművet.
Apa és fia egész télen nézegették a bicikliket az utcán. Több tetszetőset találtak, de a kicsi mindig hozzátette, hogy bár neki tetszik, rózsaszínben sokkal szebb volna. Az édesapa először elengedte füle mellett e megjegyzéseket, később azonban felfigyelt rájuk, mert csemetéje továbbra is a rózsaszínű, lányok által hajtott kerékpárok látványától lett felettébb lelkes.
Lassan a tél is elmúlt, de az apuka azon kapta magát, hogy egyre csak halogatja a kerékpárboltbeli látogatást. Fia már többször is rákérdezett, mikor mennek már végre bringát venni, de ő mindig talált valami jó kifogást, hogy a vásárlást a következő hétvégére halassza, utána az azt követőre, aztán megint csak a következőre... Míg egy nap kénytelen volt szembenézni saját magával meg a feleségével, akit ugyancsak kíváncsivá tett, mi folyik itt. És végre nejének és önmagának is bevallotta az okot: elképzelte, ahogy együtt bicikliznek a környéken, és az emberek megszólják fia rózsaszínű járművét.
Azért nem akarta, hogy gyerekének „lányos” biciklije legyen, mert tudta, hogy szégyellni fogja ismerősei előtt. Kínos számára fia atipikus kívánsága, és kellemetlenül érezné magát, ha csemetéjét ilyen kerékpáron látnák, mert az rossz fényt vetne rá, az apára is. „Feminin kisfiú, hát az apja is biztosan feminin, nem is férfi igazán” – súgnának össze mögöttük. Azt óhajtotta, hogy kisfia fekete vagy kék biciklire vágyjon.
Később nagyon restellette, amiért ilyen gondolatai támadtak. Felesége megkérdezte: „Ha nem venné észre senki, téged zavarna fiunk rózsaszínű biciklije?” „Nem” – felelte a férj. „És ha a szomszéd kisfiának volna ugyanilyen?” „Az sem” – mondta. „Hát akkor miért izgat, hogy mások mit szólnának hozzá?” Erre a kérdésre az apa nem tudott válaszolni, mondatai üres frázisoknak hangzottak volna: Mert egy fiúnak nem való a rózsaszín! Miért nem való?
Apa és fia a következő hétvégén elmentek a bicikliboltba. A gyerek rámutatott az egyik rózsaszínű kerékpárra. Az apa, kompromisszumképpen, meg akarta győzni, hogy a piros sokkal jobb, könnyebb lesz hajtani, kényelmesebb az ülése, szebben szól a csengője. A kisfiúnak sírásra állt a szája, érezte, hogy édesapja nem olyan biciklit szeretne venni, amilyet ő elképzelt. „Barátaid ki fognak nevetni” – szólt az atyai tanács. „Jó – nyugodott bele a csemete –, vegyük meg a pirosat.” Szeme mégis szomorú volt.
Az apa így vett egy nagy lélegzetet, és kifizette a rózsaszínűnek az árát. Hazafelé menet az apuka leste a szembejövők tekintetét. Senkinek nem tűnt fel a rózsaszínű bringa. Másnap kimentek kerekezni, akkor sem bámulta meg őket senki. A kisfiú barátnői között a bicikli nagy érdeklődésre talált.
„Bolond voltam – ismerte be az édesapa a rádióban. – Saját előítéleteim, bizonytalanságom miatt meg akartam vonni gyerekemtől az örömöt. Attól, hogy a fiam rózsaszínű biciklin kerekezik mellettem, nem lettem kevésbé férfi. Imádja a bringáját, sokat járunk ki vele; ha kéket vettünk volna, talán nem töltenénk együtt ennyi boldog pillanatot. Ezennel minden apát és anyát figyelmeztetni szeretnék: ne hagyjátok, hogy előítéleteitekkel megfosszátok csemetéiteket a boldogságtól. Vegyetek fiatoknak rózsaszínű biciklit, és tegyétek túl magatokat saját korlátaitokon. Hihetetlen, hogy 2008-ban itt, a modern Brooklyn kellős közepén én, egy felvilágosult férfi ilyen érzelmi válságon kell, hogy átmenjek egy lényegtelen dolog miatt csak azért, mert belém nevelték, hogy a fiúknak nem való a rózsaszín. Remélem, gyerekeimnek ilyesmi eszükbe se jut majd, ha egyszer hasonló helyzetbe kerülnek.”
Megjelent a Vasarnap magazinban.
No comments:
Post a Comment