Augusztus 20-án Gyurcsány Ferenc miniszterelnök tíz határon túli magyar közszereplőnek és szervezetnek adta át a 2008. évi Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozatának kitüntetéseit Budapesten. Két szlovákiai személyiség is volt köztük. Egyikük Németh Ilona dunaszerdahelyi képzőművész, illusztrátor.
A kitüntetettek listáján szembetűnik a neved. Nemcsak azért, mert a tíz közül te vagy az egyetlen nő, hanem mert a legfi atalabb is.
Valóban. Ha nem én vagyok is a legifjabb, aki ezt az elismerést valaha megkapta, a fi atalabbak közé tartozom. Úgy látom, hogy ebből az alkalomból inkább életműdíjakat szoktak adni. A kitüntetettek zöme saját hazájában és Magyarországon is aktívan tevékenykedik, a két kultúrának az összekapcsolásával foglalkozik. Én egyébként javítottam a rólam szóló indokló-ismertető szövegen, mert nem szerettem volna, ha úgy jelenik meg, hogy a szlovákiai és a magyar kultúrában betöltött meghatározó szerepvállalásért kapom. A »meghatározó« szót aktívra változtattam, az indoklás mégis helytelenül került be a sajtóba.
Milyen volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy díjat kapsz?
Az az igazság, hogy töprengtem rajta, átvegyem-e. Úgy éreztem, a tevékenységem másról szól. A kisebbségi létet én nem élem meg, a szlovák és a magyar kultúrában egyaránt dolgoztam. Attól, hogy valaki bizonyos csoportba tartozik egy országban, még nem kell hátrányosnak tekinteni a helyzetét. A kisebbségi lét egy kiindulási alap, mint ahogy az is, hogy valaki férfi nek vagy nőnek születik. Innen nézzük a többi dolgot is, amivel foglalkozunk. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem látom a nemzeti vagy más kisebbségi létből adódó problémákat.
Végül is miért döntöttél az átvétel mellett?
Mert azt gondoltam, a hagyományhoz képest elmozdulás, hogy az én műfajomban aktív szereplő kap ilyen jellegű elismerést.
Milyen élmény marad a díjátadás?
Az ünnepség számomra idegen elemekkel is társult. Egy lezárt utcán vonultunk be a Várszínházba, ahol a ceremóniát tartották, s befejeztével is elkülönített helyről fi gyelhettük a tűzijátékot, miközben csüngtek körülöttünk az emberek a korlátról. Szociális érzékenységem az ilyesmit nehezen viseli. Gyurcsány Ferenc beszédében megfogott egy fontos üzenet, mégpedig hogy a határon túliakat segíteni kell, de nem szabad Magyarországról tendenciózus befolyásokat bevinni a külhoni közösségi életbe.
Késztet téged ez a kitüntetés mérlegelésre, visszatekintésre?
Nem igazán. Én inkább a jövőben élő ember vagyok. Az elismerésekkel – azzal együtt, hogy nagyon jólesnek – nem tudok mit kezdeni. Nincs hiányérzetem, lehet, hogy pont azért, mert fi atalkoromban kezdtem kapni őket. A Munkácsy-díjat is mint határon túli képzőművésznek elsőként nekem ítélték oda 2001-ben. Egyszerűen nem volt időm vágyakozni ilyenfajta kitüntetés után, mert korán értek.
Pályakezdőként tudtad, merre szeretnél haladni? Volt konkrét elképzelésed arról, hogy mint képzőművész mit akarsz elérni?
Nem, nem volt. Inkább csak kitaláltam, hogy mihez szeretnék kezdeni, megvalósí tottam, és ez vitt előre. Egészen kicsi koromtól nagyon aktív voltam, éreztem magamban a késztetést arra, hogy kifejezzek valamit, véleményt mondjak. Ennek a módját találtam meg a képzőművészetben. Mostanában viszont húszéves koromhoz viszonyítva kevesebb a belső ösztönzés bennem, nincs már meg a régi hév. Lehet, hogy ez a korral is jár, vagy csak pihennem kellene.
Sokan a feminizmussal és a posztfeminizmussal hoznak kapcsolatba. Te is az irányzathoz sorolod magad, s posztfeministának tartod műveidet?
Értelmezés kérdése. Sok esetben nem is tudom, mi a feminizmus igazából. Én alapvetően a naiv egyenlőség pártján állok, mert ha egy családon vagy társadalmon belül a férfi nak és a nőnek azonos jogai vannak – és miért ne volnának? –, akkor ugye minek a feminizmus. Nem kell. Tehát ha az egyformán járó jogok követelése engem és minden más nőt is feministává tesz, akkor az vagyok. Vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy normális. Szerintem egyszerűen egyenlő jogokat és a szabad választás lehetőségét kell adni az embereknek. Ha ezt megtesszük, az ilyenfajta kisebbségi vagy feminista megjelöléseknek nem lesz értelmük. Ami a műveket illeti, azok interpretálása természetesen lehet posztfeminista – művészettörténeti szempontból.
A családodban – mivel van egy majdnem felnőtt és egy nagykorú fi ad – ez miképp vetítődik le?
A családom három férfi tagja gyakran szokott feministának nevezni, én pedig vissza szoktam kérdezni, hogy mitől vagyok számukra az. Talán genetikailag kódolva is lehet, hogy az erősebb neműek számára az a természetes, hogy ők az »egyenrangúbbak«. Én a fi aimat egyenjogúságra neveltem, a famíliában minden feladat azonosan oszlik meg, mégis előbukik ez a problémakör.
Milyen a viszonyod a nőmozgalomhoz?
Nem igazán veszek részt a nőmozgalomban, nem éreztem eddig szükségét. A közéletben szerepet vállalok, kifejtem a véleményemet, de a politikában nem vagyok aktív, mert a klasszikus értelmiségi, kisebbségi beállítottságommal nem tudnám képviselni a többségi nézetet csupán azért, mert azt megszavazta a bizottság. Akkor lehetek önmagam, ha a saját álláspontomat közvetítem – még ha kisebbségben maradok is vele –, és ezért nem vagyok alkalmas a pártokban meg mozgalmakban való tevékenykedésre.
Munkáiddal viszont többször váltottál ki heves politikai és társadalmi párbeszédet…
Természetesen fi gyelem, mi zajlik körülöttünk. Például az utóbbi budapesti melegfelvonulás szégyenteljes megtámadásáról több társaságban is vitatkoztunk. Rettentően felháborodtam a történteken, és kijelentettem, hogy jövőre én is kivonulok. Érdekes ilyenkor végighallgatni, ki miként nyilatkozik, mert hasonló témákról – mint például a homoszexuálisok jogai – egyébként nem szoktunk beszélgetni. Többen azzal kezdték mondandójukat, hogy: »Van meleg barátom, de...«. És a lehetőség, hogy ezek a nézetek szóba kerüljenek, kidolgozódjanak, jó. Ugyanez volt annak idején a feminizmussal is, mint most a melegek jogaival. Nagyon lényeges, hogy az álláspontok tisztázódjanak. A durvaság és a felfokozott érzelmi állapot természetesen nem a legmegfelelőbb módja ennek, de egyértelmű, hogy beszélni kell róla. Ami a munkáimat illeti, én például kifejezetten kerestem a párbeszéd lehetőségét, amikor ez ideig egyetlen dunaszerdahelyi kiállításomra magam szerveztem tárlatvezetéseket, és hihetetlen nagy volt az érdeklődés. A legjobban annak örültem, amikor a diák, aki az osztályával megnézte a kiállítást, hétvégén behozta a szüleit is. Ez igazi siker volt számomra.
A képzőművész mit tanul az ilyen testközeli élményekből, amikor látja és hallja, hogyan reagálnak mások a műveire?
A kortárs képzőművészet is megérthető. Egy műalkotást mindenki a saját tapasztalata szerint fog fel, pontosabban annak egy részét értelmezi. Egy jó mű mindenképpen hat valahogy a nézőre, a tárlat látogatójára, ha az szabadon és nyitottan szemléli. Amikor pedig a befogadó a műről ennek a létrehozójával beszélget, lehetőség nyílik rá, hogy az alkotás több szegmensét is felismerjék, és átadják egymásnak észrevételeiket. 1997-ben például, mikor a nőgyógyászati asztalok installációját állítottam ki Budapesten, meglepődtem a férfi látogatók nyilatkozatain, akik még sosem láttak ilyet. Ez az aspektus eredendően fel sem merült bennem. Nem tudtam, hogy az akkori férfi ak többségének fogalma sincs, hogy a nőket milyen körülmények között vizsgálják, miközben általában ilyen asztalon jöttek a világra. Munkáim sosem a botránykeltés szándékával készülnek, mindig a dialógus létrehozására törekszem.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
No comments:
Post a Comment