„Kis művem hézagot óhajt pótolni. Mint gyakorló szegény, régen kutatok már olyan kézikönyv után, mely használati utasítást nyújtana a szegénységhez, megmagyarázná, hogyan lehet ezt az állapotot méltósággal és ideg-összeroppanás nélkül elviselni, s az élet válságos és kínos pillanataiban tanácsokkal látná el a mérsékelt jövedelmű embereket.” Írja Márai Sándor A szegények iskolája című rövid remeke bevezetőjében, amelyet maga kézikönyvnek nevez.
A kis mű a Helikon Kiadó jóvoltából szerencsére a XXI. században megjelent, hogy a mostani szegények, kikből bőven akad tájainkon is, végre egy kis útmutatást kapjanak. Kérdés persze, hogy az, aki igazán szegény, rászánna-e 1990 forintot. (Az még a XX. században megvette az első új kiadását 320-ért – a szerk. megj.)
A szegények iskolája humoros, önsanyargató, az entellektüel kényelemre és szépségre való hajlamát kigúnyoló remek olvasmány. Ha konkrét, kézzelfogható tanácsokat természetesen nem kapunk is Márai által a tekintetben, hogy mit csináljunk, ha nem jövünk ki havi jövedelmünkből, vagy hogy miként szerezzünk annyi pénzt, hogy azt munkával keresni ne kényszerüljünk, az emberi természetről, a világról és az életről annál többet tanulhatunk.
Megtudhatjuk például, hogy a szegénység és az élet maga sem jó, boldogító dolgok, de hiszen „már Rilke is megírta, hogy a boldogság nem tartozik a létezés céljai közé, hiszen a létezésnek semmilyen célja nincsen”. Valamint, hogy „a gyermekek, a nők és a költők nem tekinthetők szegényeknek; állandóan a gazdagok és a szegények között élnek, s egyik törzs életében sem vesznek bensőséges részt; a gazdagokkal mindössze eltartatják magukat, s a szegénységet megnemesítik a költészettel, mely lényükből árad”.
Továbbá, hogy a szegények tömegekben szeretnek élni, és „a nagy, híres szegények, akik a világot a magány állapotában viselik el, s a jelenségeket átköltik a valóságra, az illúziókat átköltik az igazságra, ritkán jelentkeznek, s mindig rendkívüli ellenszenvet váltanak ki kortársaikból, a tömegben tengődő szegényekből”. Schopenhauer, Kant és Nietzsche jól viselték a magányt, Szókratész, aki Márai szerint „komoly szegény volt”, nem viselte jól, és csúfos sorsra is jutott.
Hogyan tud a szegény ember utazni? Hát úgy, hogy beteg lesz. „A beteg, mint az utazó, társadalmon kívüli lény, nem tartozik felelősséggel a szűkebb közösségnek, melyet otthon hagyott, félig álomban, felfokozott és egyben kellemesen zsibbadt érzékekkel halad át az idegen légkörön, ahol semmiről nem tehet, semmire nem kötelezhetik, s még udvariasak is hozzá, mert a beteg a családban egyszerre az előkelő idegen szerepkörét tölti be.”
Márai azt is tudja, hogy a szegény igazából csak az evésben tudja kiélni magát, és nem is az számít, mit eszik, hanem örül, hogy egyáltalán ehet valamit. Csak az asztalnál igazán jó a szegény ember, mert egyébként, a társadalomban, sokkal nehezebb jónak lenni. „A szegény csak az étkezés pillanatában él igazán emberhez méltó életet. Aki ezt nem tudja, nem érdemli meg az életet, vagy rossz a gyomra.” Az író azt is megjegyzi, hogy a szegény ember is változtathat hozzáállásán néhány, a szegénységből adódóan eltűrt étellel kapcsolatban, hiszen ő maga gyermekkorában utálta a kelkáposztát, de miután egyik nagybátyja felvilágosította, hogy ez a kínai császár kedvenc, mindennapos csemegéje, ha nem is élvezettel, de bizonyos merengéssel nyúlt a kelkáposzta-főzelékhez. Ami a társas étkezést illeti, Márainak az a véleménye, hogy „étkezni csaknem olyan intim dolog, mint szeretkezni: egy ember kevés hozzá és három sok.”
A jó ételhez fogyasztott italról is van véleménye kedvenc írónknak. „Általában megállapíthatjuk – mondja –, hogy azok a népek, melyeknek szegény tömegei jelentős és nagy műveket alkottak a történelemben, állandóan és sokat ittak. (...) A franciák legfőként bort isznak, s jórészt jeles, egészséges hajlamuknak köszönhetjük, hogy végül is megajándékozták a világot az emberi jogokkal és a civilizációval; teljesen elképzelhetetlen, hogy egy nép, amely bor helyett évszázadokon át aludttejet vagy narancsszörpöt iszik, hasonló teljesítményekre legyen képes, mint a francia forradalom.”
A szegény minden apró vágyával Istenhez fordul, mert megtanulta, hogy e világban hiába fordul bárkihez is, állapítja meg Márai Sándor, mert szerinte a szegény embernek más úgysem segít. Mi, szegények tényleg megtanultuk ezt és tudjuk: akkor is szegények maradunk, ha van, aki kiszolgál bennünket, ha szép autóban utazunk, ha pénzünk van a bankban és tágas palotában lakunk. Mert a szegénységet nem lehet kinőni, csak elmaszkírozni. Szerencsére, Márai kolléga a szellemiek tekintetében nem volt szegény, és gazdagságát boldogan osztotta és osztja meg velünk, még most, halála után is.
Márai Sándor: A szegények iskolája. Budapest, Akadémiai Kiadó –Helikon Kiadó,1992, 132 old.
Megjelent az Uj Szó Szalon mellékletében.
No comments:
Post a Comment