Íróember nem tehet egyebet: ír – ha jó történik vele, de még inkább, ha rossz. Tereza Boučkovával sok jó nem történt élete során, így volt miről írnia, és tehetséges író lévén a szerencsétlenségéből legalább jó irodalmat tudott kreálni.
A már első prózáival kitűnt és díjakkal kitüntetett szerző híres apjának árnyékában és annak hiányában nőtt fel, mert az elvált apa, Pavel Kohout író és disszidens nem tartotta régi családjával a kapcsolatot. Ez nem akadályozta meg Tereza Boučkovát abban, hogy húszéves korában aláírja a Charta ’77 című kiáltványt. Ennek következtében a titkosrendőrség kihallgatta, évekig figyelte, és az elvtársak arról is gondoskodtak, hogy csak takarítói állást sikerüljön találnia, annál jobbat sosem. (Talán emlékezünk még arra: a csodás kommunizmushoz vezető úton haladó szocialista hazánkban a teljes foglalkoztatottság volt az ideál, mi több, aki nem „tudott” munkát találni, az nyilvánvalóan munkakerülő volt, ezért büntetendő. A rendszer ellen nyíltan állást foglalókat úgy tudták csapdába csalni, hogy a feketelistán levőket senki sem merte foglalkoztatni, viszont ha munka nélkül voltak, törvénysértést követtek el. Így lett sok értelmiségiből fűtő, Boučkovából takarítónő, hiszen más választásuk nem volt.)
És hogy a baj csőstül szokott jönni, azt az is bizonyítja, hogy amikor Tereza Boučková anya szeretett volna lenni, az sem sikerült. Több elvetélés után ezért férjével úgy döntöttek, örökbe fogadnak két gyermeket. Az elszigetelt Prága melletti vidéki falu határában élő családról már Boučková előző prózáiban is olvashattunk, az idén kiadott könyve, A kakas éve az örökbefogadó szülők teljes csődjéről számol be.
A regény elején azonnal világossá válik, hogy az írónő beemelte a fikcióba életének fontos történéseit, hiszen leírja a Csehországban mára már legendává vált interjújának – amely után rasszistának s rosszabbnak is nevezték – visszhangját, valamint két örökbe fogadott roma fia elzüllését. Az idősebb fiú, Patrik ekkorra már elérte a nagykorúságot, így nem gátolhatta meg senki abban, hogy az utcán éljen. A fiatalabbik, Lukáš pedig tizenhét évesen nevelőintézetbe került, miután bátyja példáját követve ő is lopott, drogozott, és nem járt haza.
A regény narrátora, az anya, nem tudja, mit kezdjen kudarcával. Az írás nem megy neki, úgy érzi, szülőként kudarcot vallott, kapcsolata férjével hol megerősödik, hol gyengül, és állandó rettegésben él. Barátja tanácsára jegyzi napi történéseit, és próbál harmadik fiával foglalkozni, aki, mintha csak a sors rossz vicceként akkor született, amikor már letett arról, hogy szülni fog, és amikor mindkét roma fiút örökbe fogadta. Ezzel a kisfiúval, aki nem lop és jól tanul, anyjának nincs ideje foglalkozni, hiszen a két bátyja által okozott folyamatos rendőrségi és ügyészségi ügyeket kell intéznie.
Aki nem élte meg, nem tudja elképzelni, milyen az, amikor a szülő pénteken nem vásárolhat be élelmiszerből egy hétvégére sem, mert másnap reggelre a spájzból és a hűtőből minden eltűnik. Amikor nem sütheti meg előre a karácsonyi aprósüteményt, mert az is egy nap alatt eltűnik. Amikor zárni kell a szobák ajtaját, és dugdosni kell mindent, mert minden értékes tárgy azonnal eltűnik. Amikor a szülő a pénztárcájával a hóna alatt mozog a lakásban is, azzal megy vécére is, mert ha csak egy pillanatra is levenné róla a szemét, nem maradna benne egy fillér sem. Amikor a gyermek elviszi szülője vagy öccse cipőjét, születésnapi ajándékát és tönkretéve hozza vissza, vagy vissza se hozza. A következmény pedig düh, tehetetlenség és az újabb gaztettektől való rettegés.
Mindezt az a gyermek kényszeríti szüleire, akinek otthont, szeretetet és családi életre való esélyt adtak az adoptáló szülők. Ez a két gyerek, sajnos, nem tudta kihasználni a számukra kínálkozó esélyt, nem akartak tisztességes ember módjára élni, nem kértek a gondoskodó szeretetből sem, és nem érdekelte őket a szüleik által állított jó példa sem. A két fiú, annak ellenére, hogy nem vérbeli rokonok, egyforma életformát választ magának.
Boučková a fent említett interjúban őszintén beszél arról, mi történt családjával, és óva int mindenkit, aki romantikus elképzelések alapján akar gyermeket örökbe fogadni, mondván, jól gondolja meg, hiszen ami vele történt, másokkal is megtörtént már, és megtörténhet a jövőben is. Ugyanakkor azt is elmondja, hogy ha ma újra hasonló döntés előtt állna, újra az örökbefogadás mellett döntene. Figyelmeztet viszont arra, hogy a más etnikumból származó gyerekek, akik az árvaházakban csecsemőkorukban nem részesültek semmilyen szeretetben, később genetikai adottságaik és a szeretetnélküliség miatt nehezebben szocializálódnak a társadalom által elfogadott családmodellbe. (Egyébként ez a mondat keltett felhördülést a cseh sajtóban, és emiatt bélyegezték Boučkovát rasszistának, s őt okolják amiatt, hogy csökkent a csehországi roma gyerekek örökbefogadása.)
Az idén az egyik csehországi tévécsatorna félórás beszélgetést sugározott Tereza Boučkovával A kakas éve kapcsán. Az írónő újból elmesélte családja történetét, megválaszolva a legkellemetlenebb kérdéseket is. Két nevelt fiuk által nem akármilyen poklon ment át férjével.
A kakas éve remek irodalom, ezenfelül pedig pontos szociológiai esettanulmány, mert az író a saját tragédiája alatt is elsősorban megfigyelő. És Tereza Boučková remek megfigyelő, aki nem szégyelli leírni a kudarc, a kétségbeesés és a kilátástalanság érzéseit sem. Ha más nem, a világnak legalább ilyen haszna lett a szerző személyes tragédiájából.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
No comments:
Post a Comment