Pink Paprikák

Vasárnap délután Mahattan nyugati oldalán, a pier 84 közelében rózsaszínű rengeteget láttak az arra járók vagy autózók. A sok rózsaszínű pólóban, rózsaszínű táskával és ugyanolyan színű sapkákban, sálakban feltűnő emberek mellett ott voltak a rózsaszínű lufik is. Egy nagy rózsaszínű kapun keresztül embrek ezrei értek ki a vízpart felé, a célba érőket az ott várakozók ünnepelték. Hogy miért? Mert megtették az Avon Walk for Breast Cancer (Avon mellrák elleni séta) maratoni távját, vagy annak másfélszeresét. Persze nem csak gyaloglásról volt szó. Minden résztvevőnek minimum 1800 dollárt kellett felmutatnia az Avon Foundation (Avon alapítvány) számára. Ezt a pénzt a mellrákban szenvedő rászorultak megsegítésére és a mellrák kutatására fordítják. A résztvevők nemhogy nem kaptak ebből a pénzből, hanem saját pénzből még egy 65 dolláros regisztrációs díjat is be kellett fizetniük.

Szívesen tették. Volt, aki saját maga harcolt meg a mellrákkal, volt akinek rokona, barátja volt érintett, és ezért gyűjtött pénzt, illetve ezért sétált. Volt olyan is, aki elhunyt családtagja tiszteletére tette meg a kétnapos maratoni távot. A beérkezők között ott volt hét magyar származású hölgy is, akik a Pink Paprika csapatnevet vették fel. Fáradtan, hólyagos lábakkal, de annál nagyobb örömmel és büszkeséggel hozták a célba a magyar zászlót.

– Mi motivált benneteket arra, hogy felvállaljátok ezt a nemes feladatot, hogy pénzt gyűjtötök és 39.3 mérföldet gyalogoltok a mellrák ellen?

Muhi Mária: – Én a csoportszellemért és azért vagyok itt, hogy segítsek a rászorulóknak. Szerencsés vagyok, mert személyes kapcsolatom nem volt a mellrákkal.

Umhauzer Mária: – Az én családom sem érintett, de mivel húsz éve szülésznőként dolgozom, tudom mit jelent a rák, és láttam fiatal nőket mellrákban is szenvedni. Segíteni szeretnék és ez a séta a segítség egy módja.

Mezei Mária: – Azért vállaltam fel ezt a projektet, mert úgy érzem, hogy a magyarság egyre inkább morzsolódik itt New Yorkban, és úgy gondoltam, hogy hét lány összefogása jó lehetőség arra, hogy valami maradandót alkossunk, és jobban megismerjük egymást, miközben egy nemes célért dolgozunk.

Kinzel Mária: – Sajnos idén a keresztanyám rákban veszítettem el, bár nem mellrákban, hanem tüdőrákban. Ezért tenni szerettem volna valamit a rákkutatás érdekében.

Petrucz Andrea: – Egészségügyi téren tanulok és nagyon tetszett az ötlet, hogy hét lány tenni tud valamit együtt egy olyan dologért, ami nagyon sok nőt érint. Sok páciens, akikkel tanulmányaim során találkozom, rákban szenved, és én örültem az alkalomnak, hogy tehetek valamit az ő ügyük érdekében is.

Kis Annamária: Én azért sétáltam, mert édesanyám, 2006-ban mellrákban halt meg. Mindenképpen úgy éreztem, hogy idén is tennem kell valamit és rettenetesen boldog vagyok, hogy a Pink Paprika csoport összejött. Eddig én egymagamban sétáltam és nem is gondoltam, hogy egyszer sikerül hét ilyen nagyszerű emberrel teljesíteni a távot. Számomra az is fontos volt, hogy tudassam minél több emberrel, hogy ez a betegség nemcsak idősebb nőket érint, hanem a fiatalabb korosztályt is, sőt férfiakat is. Másodsorban pedig, hogy az otthon, Magyarországon használt gyógyszerek nagy részét itt, Amerikában találták fel, így nagyon fontos, hogy minél több pénz álljon a kutatók rendelkezésére.

Vida Elvira: – Sajnos személyes tapasztalatból kifolyólag vagyok itt. Én is hangsúlyozni szeretném, mennyire fontos, hogy a nők már fiatalon rendszeresen végezzenek önvizsgálatot és ne hanyagolják el egészségüket. Mert ha korai stádiumban diagnosztizálják, nagy esély van a mellrák túlélésére, de később bizony tragikus véggel járhat.

– A sétát magát, ez a két napot, hogyan éltétek meg?

Muhi Mária: – Számomra nagyon megeröltető volt a séta maga, mert lázasan sétáltam. A végére viszont egészen jól lettem, és úgy érzem, hogy egy csapattá kovácsolódtunk. Hatalmas erőt adott, hogy az út mentén nagyon sokan bátorítottak minket. Hatalmas élmény volt az is, hogy a séta közben sok emberi sorsot ismertem meg. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetettem.

Umhauzer Mária: – Számomra a megnyitó is nagy élmény volt és a séta maga elég nagy kihívás. Először azt hittem, nem tudom majd végigcsinálni, de azok, akik az út mentén biztattak bennünket, olyan szívvel lélekkel csinálták, hogy erőt adott nekem is.

Mezei Mária: – Már hetekkel ezelőtt elkezdtünk készülni az eseményre és rendszeresen edzettünk. Húsz kilométeres sétákat tettünk és a maratoni távot is legyőztük egy hete, és tegnap, szombaton is. Ennek nagyon örültünk, mert így összesen a maratoni táv másfélszeresét tettük meg és ebben a csapatszellem is sokat segített. Pozitívumnak könyvelem el azt is, hogy a séta közben New York olyan arculatát is láttuk, amit eddig nem. Én már hét éve élek itt, mégis sok olyan helyen voltunk, ahol eddig sosem jártam.

Kinzel Mária: – Az igazság az, hogy ha erre az ember nem készül fel, akkor nem tudja végigcsinálni. Az út során megfigyeltem, hogy nagyon sok különböző korú ember tette meg a távot, és látszott rajtuk, hogy keményen edzettek erre az alkalomra.

Petrucz Andrea: – Ez számomra egy nagyon nagy élmény volt. Voltak pillanatok, amikor nagyon nehéz volt, és elbizonytalanodtam, hogy meg tudjuk-e csináni. Nagyon örülök, hogy része lehettem ennek az eseménynek, és boldoggá tesz, hogy bátorítottuk egymást és be tudtuk fejezni a tejles távot.

Kis Annamária: – A csoport többi tagjával együtt készültem erre az alkalomra és nagyon boldog vagyok, hogy végigcsináltuk. Kicsit izgultam, és bizony mindkét lábam be is van kötözve így a végére. Viharban, napsütésben, szakadó esőben négyezer emberrel együtt sétálni egy célért, ez egy életreszóló élmény volt.

Vida Elvira: – Amikor az ember belekezd egy ilyen nagyszabású dologba, nem is érti igazán, miért kell hatvan kilométert gyalogolni. Nem lehet szavakkal leírni, amit egy ember ezalatt a két nap alatt tapasztal – az ilyen fajta összetartozást csak azok értik, akik végigcsinálják.

– Olvasóink is tudják, hogy ezt a maratoni sétát nem kevés pénzgyűjtés előzte meg. Hogy sikerült a fundraising?

Vida Elvira: – A pénzgyűjtés nagy meglepetésekkel és csalódásokkal jár. Azt tapasztaltam, hogy akikre a legkevésbé számítottam, azok adakoztak, mint például a Baruch College-i professzorom, aki 500 dollárral járult hozzá. De volt munkaadóm is. Azok, akikre számítottam, de nem támogattak, talán nem is értik, mennyire fontos nekem ez az ügy, és milyen jól esett volna, ha csak egy emailt kapok, hogy legalább lelkiekben velem vannak. Bízom benne, azzal, hogy egy kis publicitást kapott a séta, a jövőben talán jobban kitárulnak a szívek és azok is adakoznak majd, akik az idén nem tették.

Muhi Mária: – Bizony voltak kellemes és kellemetlen meglepetések is. Az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban előzőleg megjelent cikk alapján többen is felkerestek bennünket. Nagy örömünkre szolgált, hogy néhányan segítségüket ajánlották fel és pédául Konorot Edit két napig süteményeket sütött számunkra. A pénzgyűjtés maga sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy gondoltam, annak ellenére, hogy viszonylag sok itt az ismerősöm. Nagy nehezen össze tudtuk gyűjteni a pénzt, összesen 15 428 dollárt, de megkínlódtunk vele.

Umhauzer Mária: – Engem is meglepett, hogy olyanoktól, akikről tudtam, anyagilag jól állnak, nem kaptam hozzájárulást, a szerényebb körülmények között élők viszont azonnal utalták át a pénzt. Komoly élettapasztalat volt ez. Mindezzel együtt sokkal többet kaptunk ettől az élménytől, mint amit beleadtunk.

Mezei Mária: – A csapatmunka nagyszerű élmény volt, hiszen az elején kimondtuk, ha valakinek nem sikerül összegyűjteni az indulásig a kitűzött 1800 dollárt, a csapat kisegíti. És ez így is volt. Mindenki abban segített, ahol a legnagyobb volt a tapasztalata, vagy amihez a legjobban értett. A sok apró dologból állt össze a végeredmény. Nagyon köszönjük azoknak, akik adományoztak.

Kinzel Mária: – Számomra ez volt az első fundraising tapasztalat és ha a csapat nem segít, akkor én ma nem vagyok itt.

Petrucz Andrea: – Talán az időzítés sem volt a legjobb, hiszen pont komoly gazdasági válságot élünk. Úgy gondolom, hogy ez mentalitás kérdése is, mert míg itt az emberek úgy nőnek fel, hogy fiatal koruk óta adakoznak, köreinkben ez nem így van. Nehéz feladatnak bizonyult elmagyarázni a régiónkból érkezett embereknek, hogy mi ebből a pénzből egy pennyt sem kapunk, és nem rólunk szól a pénz összegyűjtése, hanem arról a többmillió emberről, akit ez a betegség érint. Ebből kifolyólag vegyes érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban.

Kis Annamária: – A személyes internetes oldalamra a világ sok pontjáról küldtek pénzt. európai uniós országokból és Afrikából is. Nemzetközi összefogás volt tehát.