A MINDENEVŐ DILEMMÁJA

A szerző kaliforniai újságírótanár, akit könyve megírására egy, a New York Times Magazin megbízásából írt cikksorozat ösztönzött. A több mint négyszáz oldalon nyomozásának élményeit és tanulságait osztja meg az olvasóval. Elsődleges célja, hogy megállapítsa: honnan jönnek azok az élelmiszerek, amelyeket a szupermarketekben veszünk, és ott milyen körülmények között állítják elő (nevelik, termesztik) őket, ha húsról van szó, hogyan bánnak a vágásra szánt állatokkal.

Így tudhatjuk meg, hogy vásárolt egy hízóbikát, és ellátogatunk vele abba a hizlaldába, ahol az állatot tartották. Eltöltünk vele hét napot egy biofarmon, ahol csirkéket is tisztított, meglátogatunk egy kukoricafarmot, és Kalifornia erdeibe is elkísérjük vadászni és gombászni.

A könyvből kiderül, hogy a nagy gabona- és húsfelvásárló gyárak nem engednek be munkacsarnokaikba újságírókat, így Pollan nem lehetett ott, amikor bikáját lemészárolták, és a farmer kukoricatermését sem tudta végigkövetni célállomásáig. Egy másik, sokak számára talán meglepő megállapítás, hogy a tehenek, noha a természet a fű emésztésére rendezte be őket, a nagyipari hízófarmokon kukoricát kapnak, amelyet nem tudnak megemészteni, viszont gyorsabban híznak tőle.

Csupa kukorica

Egy amerikai szupermarketen végigvezetve Pollan feltárja az olvasónak, hogy a gyümölcs és a zöldség kivételével mi minden tartalmaz kukoricát: az édesítő a kólában, az ízesítő a chipsekben, a különféle mártások, a húsok, amelyek kukoricán tartott állatoktól származnak, a tojás, tejtermékek, mustár, cukorka, lisztek, konzervek, fogkrém, tisztítószerek, a szemeteszsákok és a vitaminok is. Még a csomagolóanyagok is kukoricaszármazékokból készülnek, ugyanígy a magazinok fényes fedele. Egy átlagos amerikai üzletközpontban körülbelül negyvenötezer fajta árucikk található, és több mint negyedükben ott a kukorica.

Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy a kukoricatúltermelés (a kormány támogatja az adófi zetők dollárjaival), rákényszeríti a nagyipart, hogy kitalálja, mit kezdjen a sok kukorica-alapanyaggal. A támogatás azonban, amely egy átlagos kukoricatermesztő bevételének a felét is kiteheti, nem a gazda zsebébe megy, hanem a kólagyártókéba, akik ezt az így roppant olcsó alapanyagot felhasználják. Így kerül a kukorica, a belőle készült édesítők és más anyagok sok olyan élelmiszerbe (és a tehenek gyomrába), ahová nem való, s teszi tönkre a túltermelést fi nanszírozó amerikai adófi zető egészségét.

Hús – igen vagy nem?

A szerző külön fejezetet szán annak a kérdésnek, egyen-e húst az ember, és ha igen, milyet. Ennek hiteles megválaszolása végett egy időre felfüggeszti a húsevést. Igaz, jól érzi magát új étrendjével, a vele járó társadalmi elszigeteltséget azonban sokkal nehezebben tűri. A fejezet végére Pollan meg is győzi magát, hogy a természet rendje úgy tartható csak fenn, ha az ember betölti húsevő szerepét.

Mi a bio?

A következő nagy kérdés a mai Amerikában egyre nagyobb teret kapó bioélelmiszer-iparág. Mivel szintén nagy üzlet, az élelmiszer-ipari cégeken kívül a kormány is beleavatkozik, s ahogy Pollan nyomozásából kiderül, ez a biotermék fogalmának infl álódásához vezet. Míg a zöldség és gyümölcs esetében még egyértelmű (vegyszer nélkül, szennyezetlen földben termesztett), a tojásnál és a húsnál már csak azt jelenti, hogy az állatok nem kaptak antibiotikumot, és tápjuk növényi eredetű volt. De például a tojásdobozokon és a bontott csirkéken levő feliratok, melyek szerint az áru kint, szabadon tartott szárnyastól származik, hamisnak bizonyultak, mert a hivatali előírások szerint csak az állatok kijárási lehetőségét kell fenntartani, és ezt a tömegtermelők úgy oldják meg, hogy vágnak egy nyílást az ajtón. Csakhogy az állatok megszokják a bezártságot, és nem igyekeznek kifelé; így rövid életük során nem is látnak füvet.

Ennek ellenére az ilyen szárnyasok tojása és húsa sokkal fi nomabb és egészségesebb is, mint a mára sajnos hagyományosnak mondható nagyfarmokon nevelteké, ahol megelőzésképpen antibiotikumokkal tömik őket, mert saját piszkukban állnak éjjel-nappal, s ez érthetően fertőzéshez vezet. Mozgásterük egyáltalán nincs, a friss levegőt nem ismerik, füvet sosem láttak, stb. Ez állatkínzásnak nevezendő, s a nyugati világban (ahová bizony már mi is tartozunk) az emberek nagy többsége ilyen kínzott állatok húsát fogyasztja.

Mit együnk hát?

Az idén Pollan új kötettel jelentkezett. Ahogy az előszavában írja, A mindenevő dilemmája után sokan kérdezték tőle: „Na jó, de akkor mit együnk?” Pollan tovább folytatta kutatását, így keletkezett az In Defense of Food: An Eater’s Manifesto (Az étel védelmében: Egy étkező kiáltványa). A kiáltvány három fő pontból áll: Ételt egyél; Ne sokat; Főleg növényeket. Az előzőnél már sokkal vékonyabb, kétszáz oldalas könyv ezeket a pontokat részletezi.

Jövő héten olvashatnak róla.....

Megjelent a Vasarnap magazinban.