Egy kis cseh rock and roll

Az igazság az, hogy az amerikaiak nemigen törődnek a világ többi részén történtekkel. (És valószínűleg a közép-európaiak sem nagyon törődnek azzal, mi történik Afrikában vagy Kansasban.) Mégis igaz, hogy 1968-ban a New York-iak nagy része odafigyelt arra, ami Prágában történt, mint ahogy 1956-ban odafigyeltek arra, ami Budapesten történt, és ezekre még mindig emlékeznek.

New Yorkban valamikor százezrével laktak magyarok, szlovákok és csehek, akik mára kiköltöztek a gazdag külvárosokba vagy nyugdíjasként a kellemes Floridába menekültek az itteni tél elől. Ezzel is magyarázható, hogy egy decemberi este rajtam kívül nem sokan voltak a nézők között, akiknek rosszul esett, hogy a színpadon elhangzott öt cseh szóból a színészek hármat helytelenül ejtettek ki. Tom Stoppard Rock ’n’ Roll című darabját néztük. A színházban telt ház volt, a mögöttem ülő hölgy, aki későn érkezett, az első tíz percben nagy igyekezettel keresett valamit a táskájában, majd olyan mély álomba zuhant, hogy a darab három óráját hangos horkolással végigaludta. Pedig a jelenetek közötti zene – a rock and roll – nagyon hangos volt! A fentiektől eltekintve Stoppard darabja teljesen magával ragadt gazdag érzelmi, történelmi, intellektuális és politikai anyagával.

A Rock ’n’ Roll a prágai tavaszról szól, de igazából inkább a marxizmus keleti és nyugati értelmezéséről, valamint a baloldali értékeket valló entellektüel életéről a vasfüggöny nyugati és keleti oldalán. A keletiek nagyon gyorsan és kényszerből, a nyugatiak lassan és kényelemből ábrándultak ki. Végül mindkét oldal ugyanarra a következtetésre jutott, de közben egészen más utat járt be.

Az egyik főszereplő Max, a cambridge-i professzor, aki még 1968-ban is védi a Szovjetuniót és ideáljait. A másik főszereplő Jan, a fiatal diák, aki Maxnál tanul 1968-ban, és a szovjet tankok bevonulása után vinillemezeivel visszaköltözik Prágába, hogy megpróbálja megmenteni országát. Sajnos, saját magát és lemezeit sem tudja megmenteni, emberileg az óvatos értelmiségi sorsára jut – az elkövetkező húsz év alatt, amelyet foszlányokban kísérhetünk végig a színpadon, idealistából disszidenssé válik. A rendszer nemcsak a lemezeit, hanem a hitét, az emberi méltóságát is összetöri, majd amikor Max, a nyugati marxista hős szót emel Jan mellett, kiengedik a börtönből és egy pékségbe szállítják, ahol az igazgató elvtársnak a titkos rendőr elvtárs azt mondja: „Ez az ember mától itt dolgozik!” Ugye, ismerős a történet?

A csökönyös pökhendi Max eközben megpróbál ellenállni brit elvtársai érveinek. Felesége hiába mondja neki az egyik kulcsjelenetben, hogy ő nem egyenlő a rák által megcsonkított testével, hogy az ember több, mint az agy, a matéria – Maxot nem lehet meggyőzni. Pedig a végén az emberi szellem, amelyben Max nem hisz, győzedelmeskedik.

A jelenetek között Bob Dylan, a Pink Floyd, a Rolling Stones és más neves 60-as évekbeli együttesek és rockénekesek zenéje csendül fel, a nézőt a fekete függönyön kivetített adatok tájékoztatják arról, hogy az adott dalt hol és mikor rögzítették. A darab egyik láthatatlan főszereplője a The Plastic People of the Universe nevű cseh rockegyüttes. Tagjait bevallásuk szerint egyáltalán nem érdekelte a politika, csak muzsikálni akartak, és nyugati társaikhoz hasonlóan híresekké válni. A rendszer viszont akkoriban nem tűrte a másság e formáját sem, a csapatot bíróság elé állították, vezetőjét börtönbe zárták. Havel, akit a darabban Ferdának hívnak, ekkor értette meg, hogy az apolitikus rockzenészek is lehetnek a politika katalizátorai, és ennek következtében jött létre a mára legendás Charta ’77.

Tom Stoppard Tomáš Strausslerként született 1937-ben Zlínben. 1939 márciusában családja Hitler elől Szingapúrba menekült, ahol apja 1941-ben egy japán fogolytáborban meghalt. Anyja Indiába menekült, itt egy Kenneth Stoppard nevű brit katonához ment feleségül, aki 1946-ban családjával Angliába költözött. Tom otthagyta a középiskolát, hogy újságíróként dolgozzon Bristolban, majd később Londonban írt színházi kritikákat. Drámát a hatvanas években kezdett írni, és első sikeres darabja, A Walk On The Water (Séta a vízen) után következett a Rosencrantz és Guildenstern halott, és Stoppard drámaíróként vált ismerté.

Jan, a darab főszereplője Stoppard alteregója is. Felmerül: mi lett volna, ha Stoppard 1968-ban Prágába költözik? Hogyan alakult volna az élete? A hipotetikus kérdésre a szerző ezzel a művel válaszol önmagának, és válasza meglepően kielégítő. Egy kulcsmozzanat mégis kimaradt a darabból, mégpedig az a szörnyű felismerés, amely egy generáció óriási csalódásához vezetett, hogy ugyanis ahogy 1956-ban a magyarokat, 1968-ban a cseheket és a szlovákokat is cserbenhagyta a nagybetűs Nyugat. Ha Tom Stoppard a hetvenes években Csehszlovákiában élt volna, történelmünk e fontos mozzanata biztosan nem maradt volna ki a Rock ’n’ Rollból.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

The Uncommon Reader

Nemcsak az angolok, hanem az amerikaiak is nagy örömmel olvasnak a brit királyi családról. A Ruppert Murdoch-féle pletykaújságok ezt a tényt maximálisan ki is használják, mint ahogy ezt Diana hercegnő halálos balesetével kapcsolatban azok is megtudták, akik egyébként nem olvasnak bulvárlapokat. A királyi család tagjairól, már amennyiben érdekel bennünket a téma, könyveket olvashatunk, újságcikkek százait nézhetjük át, és dokumentum- meg játékfilmeket tekinthetünk meg. Bizonyára született számos regény is a királyi családról, mégis meg merem kockáztatni, hogy az idén jelent meg a leghumorosabb, legszórakoztatóbb és legmeglepőbb szépirodalmi mű, amelynek főszereplője a ma uralkodó Erzsébet királynő.

Alan Bennett, akit a színházba járók a History Boys című darab szerzőjeként ismerhetnek, azt a kérdést tette fel magának, mi lenne akkor, ha a királynő hirtelen buzgó olvasóvá válnék. Mi lenne, ha komoly irodalmat kezdene el olvasni? A válasz a The Uncommon Reader (’A szokatlan olvasó’) című, alig több mint százoldalas könyvecskében található, amelyet egy hosszú téli este alatt kényelmesen el lehet olvasni.

Bennett soraiban felismerjük a többek között nemrég Helen Miren által is remekül alakított Erzsébetet, aki szigorú, szűkszavú, és mindenekelőtt a királyság szolgájának érzi magát. A királyné olyannyira élethűnek tűnik a történetben, hogy az olvasó csak a végén ébred rá, ez mégiscsak fikció, nem pedig megtörtént események leírása.

A szerző szerint előfordulhatna, hogy Erzsébet, aki köztudottan imádja kutyáit, egy szerda reggelen a hátsó kijáraton át követi két kedvencét, amikor meglátja a kis minibuszt, a mozgó könyvtárat. Hogy elkerülje a helyzet kínosságát, beszélgetésbe elegyed a könyvtárossal és az egyetlen könyvkölcsönzővel, Normannel, a konyhasegéddel. Mivel egyszerűbbnek tűnik kikölcsönözni egy könyvet, mint üres kézzel távozni, Erzsébet végignéz a polcokon, és meglepetésére sok ismerős nevet lát. Ugyan nem azért, mert olvasta volna az ismert nevek műveit, hanem mert sokakkal többször is találkozott, és pontosan emlékezett családjukra meg a róluk szóló pletykákra.

Őfelsége úgy gondolja, majd a következő szerdán olvasatlanul visszaadja a könyvet, de amikor kötelességtudóan mégis belelapoz, rájön, hogy érdekli a történet, és egy hét múlva örömmel keresi meg a mozgó könyvtárat és cserél eszmét az olvasottakról Normannel.

ĺgy kezdődik Erzsébet története az angol nyelvű irodalommal. Igaz, hogy az elején terheli némi lelkiismeret-furdalás, mivel tudja, hogy az olvasás magányos dolog, és igazából nem is számít cselekvésnek, ráadásul ahelyett, hogy összehozná az embereket, elválasztja őket. Mégis, Norman segítségével meglehetősen eklektikus módon olvassa egyik könyvet a másik után, és rájön arra, hogy egy könyv sok más könyv felé nyitja ki az utat.

Mint ahogy ezt minden az irodalmat kivételesen szerető ember megtapasztalta, Erzsébet is ráébred, hogy napjaiban kevés az óra, és hogy a programja tele van felesleges és időt pocsékoló eseményekkel, amelyek helyett olvasni is lehetne. Őfelsége mindenhová viszi magával az éppen aktuális olvasmányát, Normant kiemeli a konyhából, és maga mellé veszi segédnek. A többi palotaszolgának és főleg a királyné közvetlen közelében dolgozó férfiaknak egyáltalán nincs ínyükre ez a változás.

ĺgy fordulhat elő, hogy Erzsébet egy állami vacsora alkalmával azt kérdezi a francia elnöktől, mit gondol Jean Genetről, meglehetős pánikot keltve a francia államfőben. Saját miniszterelnökét arról faggatja, ismeri-e Perzsia, a mai Irán történetét, és amikor kiderül, hogy nem, könyveket küld az irodájába, majd a következő alkalommal kikérdezi ezek tartalmáról. Amikor alattvalóival kell beszédbe elegyednie, a királyné gyakran azt kérdezi tőlük, mit olvastak utoljára, és az emberek rémülve néznek maguk köré, mintha választ várnának valakitől. Megdöbbenésük még nagyobbra nő, amikor királynéjuk egy könyvet halász elő táskájából, és ajánlásába kezd.

Őfelsége nagy meglepetéssel veszi tudomásul, hogy az emberek többsége, mint ahogy korábban ő sem, nem olvas könyveket, és mivel a cselekvések embere, tenni akar ellene. Míg először csak passzívan és örömből, később tollal és papírral felszerelkezve olvas, sőt egy idő után azt veszi észre magán, hogy a könyvek és a jegyzetelés hatására olyan dolgokat észlel vendégeiről, amelyeknek korábban nem szentelt volna figyelmet. Néha azon kapja magát, hogy saját gondolatait is papírra veti.

Eközben a palota intrikusai szorgosan dolgoznak azon, hogy Őfelsége hagyjon fel az olvasással és az azzal járó viselkedésváltozásával, de Erzsébet mindenki eszén túljár.

A regényben sok mókás epizódot talál a kedves olvasó, például amikor egy kanadai látogatása során Erzsébet véletlenül megismerkedik a ma talán legtehetségesebb élő rövidprózaíróval, Alice Munróval, vagy amikor Henry Jamest olvasva hirtelen hangosan türelmetlenségének ad hangot, mire az éppen ott dolgozó cseléd keze sokkal gyorsabban kezd el járni. (Őszintén szólva, Henry Jamest olvasva ki ne mondta volna, akár többször is, hogy „Oh, do get on!” [Gyerünk már, mozdulj!])

Alan Bennett esetében viszont nem fenyeget ilyen veszély. Ezt a kis gyöngyszemet gyorsan és könnyedén el lehet olvasni, akár többször is. És mindenki, aki rabul esett már a könyvek varázslatának, úgy érezheti, ez egy kicsit róla is szól.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Nádas Péter a New Yorki Magyar Kulturális Központban

Nádas Péter könyvbemutatója a New Yorki Magyar kulturális központban

Száznál is több magyar és nem magyar gyűlt össze a manhattani SoHo negyedben található Magyar Kulturális Központban november 7-én, hogy részt vegyen Nádas Péter kizárólag angolul megjelent Fire and Knowledge (Tűz és tudás) című könyvének bemutatóján, melynek címadó írása a Mese a tűzről és tudásról című esszé.

A kötetből, amely egyedi módon Nádas régebbi és újabb elbeszéléseinek és esszéinek gyűjteménye, Timothy Don olvasta fel a Nagy karácsonyi gyilkosság című, a Ceauşescu házaspár kivégzését megörökítő dokumentumfi lm kapcsán írt esszét és a Hazug, csaló című elbeszélést. Nádas Péter több mint egy évtized múltán tért vissza New Yorkba, hogy a magyar kulturális központbeli bemutatkozása után két nappal a New York-i nyilvános könyvtár ismert sorozata keretében is alávesse magát a szélesebb amerikai közönség kérdéseinek.

A magyar központban a magyar származású Susan Rubin Suleiman, a Harvard Egyetem professzora beszélgetett vele. A társalgás kedélyes, humoros hangulatú volt annak ellenére, hogy a témák inkább komolyak voltak – leginkább az irodalmat, történelmet és politikát érintették. A közönség kérdéseire Nádas kifejtette, hogy sem amerikai, sem dél-amerikai író nem volt rá különösebb hatással, bár olvasni több szerző műveit is szereti. Hemingway foglalkoztatta egy ideig „a redukció miatt, amire én soha nem voltam képes. Inkább a beszédességre hajlom, növekednek a szövegeim, ezért nagyon fontos volt olyan mestert találni, aki redukál. De Hemingwaynél van egy bizonyos antiintellektualizmus, amely számomra idegen” – mondta.

A Hazatérés című, az új kötetben is szereplő esszé kapcsán a következőket osztotta meg a közönséggel: „Az otthonom az írás. Ez a szöveg arról szól, hogy amikor az ember megtalálja azt az írásmódot, amely a sajátja, vagy amikor, fordítva, személyét az írásmódban találja meg, akkor hazatért.”

A Vasárnap kérdésére, hogy fejtse ki nyilatkozatát, mely szerint a világ egy apajogú társadalomból egy anyajogú társadalom felé tart, a következőket válaszolta: „Azzal, hogy a feminizmus a 120 éves történetével alapvetően megváltoztatta a nemek egymáshoz való viszonyát, és annak ellenére, hogy a politikai vagy a hadászati irányítás még mindig erősen férfi kézben van, és a férfi gondolkodásnak megfelelő, az arányok nagyon megváltoztak a családon és a társadalmon belül is. A XIX. századi fallikusság mára már nevetséges. Az, ahogy régen majdnem minden családban megalázták a nőket, valamire kényszerítették őket, ma már nem lehetséges. És azzal, hogy a több ezer éves klasszikus férfi szerep megtört, és a férfi ak többsége – a fi atal férfi ak leginkább – ettől eléggé elbizonytalanodott, ez kihívást jelentett a nők számára. Sok helyen a nők átvették a vezetést. Ha megnézzük az arról szóló irodalmat, hogyan épül föl egy anyajogú és egy apajogú társadalom, akkor annak ellenére, hogy én férfi vagyok, és a férfi -nő kapcsolatnak az egyensúlyát nem tudom elképzelni, inkább egy anyajogú felé vonzódom. Ebben látok társadalmi lehetőséget.”

Az író arról is beszélt, hogy keserű történelmi tapasztalatai, amelyekről interjúiban nyilatkozott, a XX. századi európai történelemből adódnak, mivel e történelem „súlyos tömeggyilkosságok története. Nincs olyan öt perc, amikor ettől el lehetne tekinteni” – mondta.

Nádas Péternek eddig az amerikai piacon az Emlékiratok könyve, az Egy családregény vége, a Szerelem és a Tűz és tudás című könyve jelent meg.

Megjelent a Vasárnap magazinban.

Halloween Park Slope-ban


A kellemes indián nyárból – amelynek hűvös reggelein ugyan mindenki elbírta a könnyű kabátot, de a délutáni nap sugarai már simogatóan melegítették a szabadban ebédelő irodai dolgozók csupasz karját – október végén egy hét alatt igazi ősz lett New Yorkban. A fák koronája többszínűre változott, s a lehullott lombok lassanként betemették a járdákat és a parkok sétányait. Előkerültek a papírzsákok, amelyekbe a gyönyörű őszi leveleket szokás itt gyűjteni. Miközben az anyukák csemetéik halloweeni kosztümjein gondolkodtak, a gyerekek örömmel dobálták egymást a lombkoszorúval, majd hordták nagy kupacokba a leveleket. A boltok kirakata is új színbe öltözött: a sok vigyorgó tökdísz mindet narancssárgává varázsolta, de kikerültek a boszorkányok, a szellemek és más félelmet idéző figurák is. A butikok és jelmezboltok felkészültek a halloweenre – hevesen reklámozva portékáikat.

A halloween ünnepe elsősorban a(z amerikai) gyermekeké. Még mielőtt járni tudnának, október 31-én jelmezbe bújtatják és felvonultatják őket a helyi parádékon. Később szüleik kíséretében járják a környéket. Szellemnek, boszorkánynak s egyéb ijesztőnek öltözve kopogtatnak be a házakhoz, s „Trick or treat?” (Cukor vagy bot? Ha nem adsz, lesz kapsz!) felkiáltással köszöntik az ajtót nyitó felnőttet. Ha felszólításukra sem kapnak édességet, akkor valamilyen módon „megbüntetik” a lakókat – például fogkrémet kennek a kilincsre, vagy vécépapírt tekernek a fákra. Néha a tinik is beöltöznek, de ők inkább baráti társaságban szórakoznak.

A Halloween kifejezés az „All Hallow Even” rövidítéséből keletkezett, s a mindenszentek előestéje. A mai modern szokások ír és skót hagyományokra vezethetők vissza – a tizenkilencedik században telepesek hozták Észak-Amerikába. A kelta kultúra szerint a földi halandók az évnek csupán ebben az időszakában léphettek kapcsolatba a szellemvilággal – a téli hónapok átvészelésére ekkor ölték le háziállataikat, takarították be terményeiket. Hittek abban, hogy az újesztendő (november elseje) előtti napon a halottak vissza tudnak jönni a túlvilágról, hogy kárt tegyenek a termésben és az állatállományban. A szellemeket ezért máglyákkal és rémisztő maszkokkal próbálták meg elijeszteni, a gyermekek hajába sót szórtak, hogy védjék őket a rossz erőktől. Később a kelta szokások néhány római tradícióval is összefonódtak. IV. Gergely pápa 835-ben a mindenszentek ünnepét november elsejére helyezte, így lett halloween ennek az előestéje.

Amerikában már a tizenkilencedik században elkezdték ünnepelni, de csak az 1900-as évek elejétől lett népszerű.

A maskarába öltözés az 1930-as, a házakhoz járás pedig az 1950-es években vált az itteni hagyományok részévé, s mára a hatodik legnagyobb hasznot hozó ünnep az Államokban (a karácsony, anyák napja, Bálint-nap, húsvét és az apák napja után).

A New York-i Halloween Parade napjainkban kétmillió embert vonz az utcákra, s négymillióan kísérik végig a tévé képernyője előtt. (Az első felvonulást 1973-ban egy álarckészítő mester, Raph Lee szervezte a Greenwich Village nevű negyedben, amely akkortájt az alternatív kultúra otthona volt.) A legnépszerűbbek a boszorkány-, a kalóz-, a vámpír-, a macska- és a bohócmaszkok, de a közelmúltban a szuperhősök is nagyon közkedveltek lettek. Mivel a manhattani ünnepáradat egyre nagyobb méreteket ölt, New York egyéb negyedei is elkezdtek – eleinte csak a csemeték számára – saját kis parádékat szervezni.

A Park Slope-ban, ahol lakom, évek óta rendeznek felvonulást. A 7. sugárutat és néhány mellékutcát már délután lezárják a forgalom elől, hogy a gyermekcsapatok biztonságosan tudjanak közlekedni az éjszakában.

A családi házakat és lakásokat ekkorra szintén dekorációkkal díszítik: a lépcsőfeljáratokon vagy a bejárati ajtók előtt tököket helyeznek el, a kerítésekről, az ablakpárkányokról pókhálók, boszorkányok és szellemek ijesztgetnek. Sötétedés előtt csak a legkisebbek mennek halloweenpartira, vagy járják szüleikkel a környék házait. Az üzletesek már délutánra kikészítik a cukorkákat és az egyéb édességeket, s mosolyogva osztogatják őket a legkisebb kosztümösöknek. Mire lemegy a nap, sokan a házuk előtti lépcsőfeljáratokon ülve egy kosár finomsággal a kezükben várják a gyermekeket. Ilyenkor a szomszédok is összejönnek, megisznak egy-egy pohár bort, s elbeszélgetnek a jelmezbe bújt, édességet kéregető csemeték szüleivel. Az idő általában elég meleg, így kellemes pár órát kint tölteni a gyertyák fényében.

A menet fél hétkor indul rendőrök, tűzoltók és mentők kíséretében. Az élen egy fej nélküli lovas halad, utána bohócok, tündérek, hercegnők s egyéb mese- és szellemvilágbeli figurák sétálnak. Zenét három együttes is szolgáltat. A legkisebbek kocsikban „menetelnek”, és többnyire a szülők is jelmezbe bújnak.
Az utóbbi évek nagy divatja, hogy a kutyatulajdonosok kis kedvencüket is felöltöztetik és felvonultatják. Az egyik volt szomszédom például nagy sikert aratott, amikor néhány évvel ezelőtt három kutyájával egyforma dalmatakosztümben jelent meg.

A maskarákat és álarcokat persze nem csak megvásárolni lehet. Minden évben azoké a legnagyobb elismerés, akik otthon gyártják ruhájukat. Az idén egy kislány New York-i sárga taxi(s)nak öltözött – nagy bajusszal. Majdnem mindenki megállította, megdicsérte, ami szemmel láthatóan boldoggá tette őt. Ez sokkal többet jelentett számára, mint egy zsák édesség.

Megjelent a Vasarnap Magazinban.

Az ember nem teheti meg, hogy ne nőjön föl

Beszelgetes Nadas Peterrel


Kinek az ötlete alapján született meg a kötet?

Nem az enyém alapján, Roger Straus ötlete volt, aki közben meghalt. Ő a kiadó egyik tulajdonosa, a Farrar, Straus & Giroux-ból a Straus volt, és ő találta ki, hogy a két nagy könyv között (az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek amerikai kiadásai – a szerk. megj.) ne legyen túl nagy a szünet, és legyen egy könyv, amely elbeszéléseket és esszéket is tartalmaz, hogy világos legyen az amerikai olvasónak, hogy van egy novellista Nádas Péter és egy esszéíró Nádas Péter is, aki nem csak regényeket ír. Teljesen egyedülálló az ötlet, én legalábbis megpróbáltam utánanézni, ilyen kötet nincs sehol, hogy egy írót mindkét minőségében összehoznak.

Volt-e ennek a különös szerkezetnek visszhangja az amerikai médiában?

A két legfontosabb amerikai kritika a New York Timesban és a Los Angeles Timesban jelent meg a könyvről, ezek foglalkoztak a műfajjal, de egyik sem kötött bele. Nagyon érdekes viszont az ellentétes vélemény a könyvvel kapcsolatban. A Los Angeles Times dicséri az eszszéimet, és kevésbé sikerültnek találja ezeket a régi elbeszéléseket. A New York Times pont fordítva, az esszéimet gyengének találja, azt mondja, olyan, mintha Milan Kundera még nem itta volna meg a kávéját reggel, és akkor ír esszét, de az elbeszéléseket remeknek találja. Mivel ehhez nem tudok hozzászólni, megmaradunk a döntetlennél.

Mikortól és minek alapján kezdte tudatosítani, hogy író szeretne lenni?

Magamtól tudtam, nagyon korán. Tizenegy vagy tizenkét éves voltam, amikor egyfajta bizonyosság volt bennem, még csak nem is elhatározás, hanem tudat, hogy írni fogok. Nagyon sokat olvastam, olyanokat is, amiket nem kellett volna, ez később derült ki persze, felnőtt koromban, amikor újraolvastam ezeket a műveket. A tudás hiányzott még, az emberi kapcsolatokról. Ezt a hiányzó tudást az ember gyereki fantáziájával kitölti, csak az írónak nem biztos, hogy ugyanaz volt a mondanivalója… Pontosan emlékszem az első írásomra, egy kis mese volt, még meg is van. Meg akartam magamat győzni, mintha én volnék a saját tanítónőm, hogy rendesen viselkedjek, mert a könyveimet és a füzeteimet mindig tönkretettem. Megszemélyesítettem a könyveket és a füzeteket, és azok mintegy panasszal fordultak hozzám, és meggyőztek arról, hogy ezentúl rendesen viselkedjek velük. A megszemélyesítés mint művelet érdekelhetett. Az ellentétes szerep átélése.

A munka rutinja, a munkaköri leírása hogyan változott az évek során?

Nem sokat változott. Reggel fölkelek, és elkezdek dolgozni. Az író munkaköri kötelezettsége huszonnégy órára szól, és ebből az effektív írás az nem tud több lenni, mint négy-hat óra. Annak is az első egyharmada az előkészület, vagy az előző nap munkájának a korrekciója. Van egyfajta munkarítus, és ez tizenkilenc, húszéves korom óta, amikorra kialakult, olyan nagyon nem változott tulajdonképpen.

Nem nehéz ezt naponta megtartani?

Nem, az a nehéz, ha nem engedik megtartani. Ez nem jelent lemondást, ellenkezőleg, az jelent lemondást, ha erről kell lemondani.

Másolta valaha kézzel valaki más könyvét, mint Esterházy Péter Ottlikot?

Nem. Unalmasnak is gondolnám. Nem bírnám végigcsinálni. Bámulatra méltó és nagyon szép, amit Esterházy csinált. Sokan kételkednek is benne, hogy végigcsinálta. Én nem kételkedem. Van benne valami alázatos szerzetesség a szakmával szemben, a világgal szemben, az Ottlikkal szemben. Az én munkaalázatom más jellegű dolog. Ebben nekem van valami kultikus, és a kultikus nekem nem tetszik. Katolikus. Az én alázatom az inkább protestáns vagy zsidó jellegű, nem katolikus jellegű. Tüntet az alázattal, és az tőlem idegen.

Miért ódzkodik az önéletrajza megírásától?

Egy szokványos emlékiratok megírását nem tervezem, mert nem látom, hogy olyan fontos emlékeim volnának, hogy olyan hihetetlen fontos dolgok történtek volna velem. De én is nagyon szeretek memoárt olvasni. A memoár olyan műfaj, ahol előre megmondható, hogy milyen hibákat követ el az emlékező. Én nem szeretek valamihez úgy hozzáfogni, hogy előre tudom, milyen hibákat fogok elkövetni. Ismerem a saját rossz tulajdonságaim egy részét, miért ajándékozzam ezekkel meg az olvasót? Az ember önkéntelenül is elárulja magát. De szeretnék valami olyasmit írni, ami lehetővé teszi – mert nagyon sokat írtam egyes szám első személyben – a különbségtételt a fikció és a saját életem között. Ilyen igényem van. De nem biztos, hogy ezt el fogom végezni. A memoárok többsége amúgy is fikció, mert az emberek ugyanarra a dologra másként emlékeznek, hiszen ugyanazt az eseményt abban a pillanatban is, amikor történt, egy más szempontrendszer szerint fogták föl. És a regényben, a fikcióban éppen az az érdekes, hogy az embernek nemcsak önmagáról kell gondolkodnia, hanem arról is, aki vele szemben áll, akivel a párbeszédet folytatja. Egyszerre több személynek kell lennie. Ez a szép ebben a munkában, a szakmában.

Azt nyilatkozta 1956 kapcsán, hogy ez a két hét a sorsát és a pályáját szabta ki.

Egy katartikus élmény volt maga a tömegmozgalom, mert akár akarom, akár nem, a részévé válok, ha kilépek, vagy ha benne maradok is. Nem tudom megtenni, hogy valamilyen módon ne döntsek a viszonyom felől. Ennek a két hétnek, a forradalomnak, nagyon hosszan tartó következményei voltak az életemben. Lehetne sokknak is nevezni, mert az ember felismeri, hogy ő több, mint egyetlen személy és kevesebb, mint egyetlen személy, a többiek nélkül nem létezik. Felismeri az összefüggést a többiek, a mások és saját maga között, és ez az összefüggés hol pozitív, hol negatív, az események, az idő és saját pozíciója függvényében. Rettenetes sok dolgot meg kellett tanulni a tömegben. Később kellett megtanulnom, hogy lehet ezt leírni. Ennek megvannak az irodalomban a nagy mesterei – Proust, Tolsztoj. Egyrészt megkaptam itt az írói nyersanyagot, másrészt pedig az ösztönzést arra, hogy megértsem az egyén és a tömeg viszonyát, és hogy ez a viszony miként jeleníthető meg a szövegben. Mindez egy egész életre szól.

Forradalomról lévén szó, hogyan magyarázza azt, hogy régiónk újból egy diktatórikus irány felé hajlik?

Ennek többféle oka van. A legalapvetőbb oka az, hogy Európának ebben a részében a városiasságnak nincsen olyan régi történelmi hagyománya, jóval fiatalabb, jóval fejletlenebb, mint Európa nyugati felében. Az egymást követő diktatúrák azt a maradék polgárságot, ami volt, megemésztették, eltüntették, és polgárság nélkül demokráciát nem lehet csinálni. A tömeg az egyik politikai tábortól a másikig futkároz, holott a két politikai tábor között olyan lényeges különbség nincs. Amit ebben a régióban ma középosztálynak mondanak, az legfeljebb vagyonos, de a vagyona új keletű és ingatag, és sok esetben az állam kirablására épül. Ez polgárinak egyáltalán nem felel meg. Polgárság nélkül viszont a szélsőségek uralma alá kerül a társadalom. Ez egy régi nyomora Kelet-Közép-Európának, és most viszszaesett ebbe a nyomorba.

Van ebből kiút?

Katasztrófák nélkül valószínűleg nincs. Ez a földuzzadt kispolgári tömeg jóval veszélyesebb, mint ha paraszti volna, de ma már, Lengyelországot kivéve, paraszti sincs. Hagyományokkal nem rendelkező, politikai meggyőződéssel nem rendelkező kispolgári tömeg mozog ezekben a városokban, amelyek nagyon fiatal városok. Azok a városok, amelyeknek 800-600 éves történelmük van, azok is nagyon fiatal városok, mert nincs folytonossága a történelemnek.

Lehetséges lenne itt valami olyasmit véghezvinni, mint Dél-Afrikában a Truth and Reconciliation Commission (Az Igazságért és a Kiengesztelődésért Bizottság – a szerk. megj.)?

Nem lehetséges, mert egyrészt több diktatúrát kellene felböfögni, másrészt pedig ezt 1989-ben kellett volna megtenni – ezt ma már nem lehet. Akkor viszont azért nem lehetett, és helyes, hogy nem tette meg senki, mert ez egy újabb vérfürdőhöz vezetett volna, és ebből Kelet-Közép-Európában bőven elég volt. A jugoszláv példa mutatta, hogy milyen veszélyes, ha a nacionalizmus közvetlen szóhoz jut. Dél-Afrikában más volt a helyzet, mert a feketék fölénybe kerültek az őket elnyomó fehérekkel szemben, tehát a fehéreknek is érdeke volt, hogy valamilyen egyezségre jussanak, de a vagyon még az ő kezükben volt, tehát még mindig ők diktáltak. Ez Kelet-Európával nem összevethető, mert itt se vagyonos, se politikai osztály nem volt, az egyházak szét voltak verve, működésképtelenek voltak, és azt, hogy a „szabadság” vagy a „piac” mit jelent, senki nem tudta 1989-ben, és a mai napig sem nagyon tudják. A 60-80 éves folytonosság hiánya, a hol fasiszta, hol kommunista előjelű szabad rablások megtették a magukét.

Az irodalomnak van ilyenkor szerepe? Figyelnek rá az emberek?

Nincs. Az irodalom ilyen körülmények között senkit nem érdekel, de csinálja a magáét, és nagyon fontos funkciója van, és ha nem ma, akkor holnap, hogy legyen mihez visszanyúlni, hogy legyenek fogódzók, támasztékok, még akkor is, ha a nyelv közben változik.

Régiónk pici népei ismerik-e egymás irodalmát?

Nem ismerik. Ez a szegény rokon elv szerint szerveződik. Mindenki a gazdag rokonról szeretne inkább tudni, a szegényről nem. Volt a szocializmusban egy időszak, úgy 1968 körül, amikor volt ilyen igény, de ez elmúlt, és mesterségesen nem visszaállítható. A pozsonyi Kalligram Kiadó egy egyedülálló dolgot, egy fantasztikus dolgot csinál, amikor a régió irodalmát kiadja több nyelven, és gondolom, ennek óriási kisugárzása van, ami jelen pillanatban valószínűleg nem látszik, de egyedi. Ilyen volt, amit Kerényi Grácia művelt Magyarországon az 1960-as, 1970-es években a lengyel irodalommal.

Egy kérdésre válaszolva említette, hogy a világ az apajogú társadalomból az anyajogú társadalom felé tart. Miért?

Az apajogú társadalom leszerepelt. Még egy háborút tud kirobbantani, kikényszeríteni, még egy világégést, csak a világnak már nem nagyon maradt erre lehetősége. Annak sem látom már a lehetőségét, hogy a nők továbbra is produkálják a katonákat, egyrészt megszülik, másrészt elküldik, és legfeljebb aggódnak érte, de odaadják az államnak a gyerekeiket. Én ezt az anyajogú társadalom felé vezető folyamatot megállíthatatlannak találom.

Az árvák miért tudják jobban kifejezni magukat?

Én két rettenetes világháborúnak és két diktatúrának a következményeit voltam kénytelen feldolgozni. Ez volt a történeti, az emberi adottság számomra, amivel foglalkoznom kellett. A szükségből erényt próbáltam kovácsolni, és mint árva, akinek a szülei nagyon korán meghaltak, tudom, hogy ennek vannak előnyei. Az ember nem teheti meg, hogy ne nőjön föl. Ha tizenkét éves korában haltak meg a szülei, akkor tizenkét évesen kell felnőttként gondoskodnia magáról. Mint háborús gyereknek, sok iskolatársam, barátom volt félárva vagy teljesen árva. Ez ma már nincs. A mai csonka családokban ez a tapasztalat teljesen más. S inkább neurotikus, lelki problémákat okoz. Egy háborús árva elsősorban nem lelki probléma, hanem organizációs, fizikai, túlélési probléma. Az ilyen gyerek emberismerete teljes biztonsággal működik, nem tudják becsapni, mert az állati ösztönére hallgat, nem a tudására, vagy tapasztalatára. Ez nagyon korán történik, emiatt aztán nagy élettudásra tesz szert. De ez egy kelet-európai specialitás.

New York, 2007. november 8.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

A Magyar Telekom kepviseloi harom es fel perccel a kereskedes befejezese elott a napot zaro gong megszollaltatasara keszulnek.

Magyar zaszlo a New Yorki Ertektozsden - tegnap.

Ma a tozsden!

Mokuska

Eat, Pray and Love

Rómában meghízott, egy indiai ashrámban siker nélkül meditálni próbált heteken át, és végül Balin rátalált élete párjára – röviden így lehetne összegezni Elizabeth Gilbert Eat, Pray and Love (Egyél, imádkozz és szeress) bájos útikönyvét.

Nem a szó klasszikus értelmében útikönyv ez, inkább egy női lélek mélyére való utazásról számol be, de megtudhatjuk belőle azt is, hogy Nápolyban sütik a legjobb pizzát, és hogy Szicíliában érdemes tésztát enni. A könyvet szinte lehetetlen letenni. A szerző könnyed stílusban, humorosan beszél az élet nagy dolgairól és arról, ő hogy érzett, miként látta a dolgokat maga körül idegen helyeken egy éven át. Úgy ment el New Yorkból, hogy elveszettnek és depressziósnak érezte magát, és egy esztendő múltán új emberként tért vissza.

Gilbert kisasszony harmincnégy éves korában elvált első férjétől és szakított addigi életvitelével. Férjével ekkor már nem Manhattanben, hanem a várostól északra, egy szép, nyugodt, gazdag külvárosi részben vásárolt nagy házban lakott. Terveik szerint Elizabethnek teherbe kellett volna esnie és boldogan kellett volna várnia első gyermekük megszületését. Csakhogy Elizabeth hajnalban gyakran arra ébredt, hogy szorong, ilyenkor kiment a fürdőszobába, ahol végigsírta az éjszaka hátralevő részét. Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy nem akar feleség és anya lenni. Férje megsértett büszkeségét azzal próbálta kiengesztelni, hogy neki adta a házat. De a férjnek ez nem volt elég, és addig követelőzött, amíg végül mindent elvett volt feleségétől, még a jövőbeli könyvei bevételének egy részét is. Elizabeth közben beleszeretett egy fiatal művészbe, de ez a szerelem amolyan se veled, se nélküled történet lett, és inkább siettette, mintsem késleltette a város hátrahagyását.

Nem csoda, hogy összetört lélekkel leginkább arra vágyott, hogy mindenki hagyja őt békén, és így először Rómába menekült azzal az ürüggyel, hogy olaszul szeretne tanulni. Mivel az utazás tizenkét hónapjára cölibátust fogadott, romantikára nem vágyott, csak emberi közelségre. És Olaszországban meg is találta. Több nagyon jó barátra tett szert a nyelviskolában és azok körében, akik cserébe egy kis angol konverzációért olaszul beszélgettek vele jobbnál jobb ételek elfogyasztása közben. Három hónap alatt háromszor kellett nadrágot vásárolnia, mert sorban kihízta őket…

Új barátja, Giovanni szerint Rómára a „szex”, a Vatikánra pedig a „hatalom” szó illik a legjobban. Kicsit viszont meghökken azon, hogy már nem molesztálják őt az utcán a férfiak, mint tették annak idején, amikor még tizenhárom évesen Rómában járt. „Csúnya lettem, vagy az itteni férfiak változtak meg?” – kérdezi magától.

Elizabeth itt, Rómában szakít végleg New York-i barátjával és adja át magát teljes egészében az utazás, a felfedezés élvezetének. Olaszországban, amiként másutt sem, nem az ország vagy a nevezetességek érdeklik, hanem az emberek, a nyelv és a helyi konyha gyönyörei. Amikor egyedül Szicíliába utazik, egy álmos rendőrtől az utcasarkon megkérdezi, hol van a legjobb étterem. A rendőr egy kis térképet rögtönöz, és Gilbert kisasszony ahogy megérkezik az étterembe, rögtön mondja is a tulajdonosnak, hogy neki nem kell étlap, csak hozzák ki a legjobb ételüket. Ami ezután következett, szavai szerint élete legjobb tésztaétele volt.

Elizabeth Gilbert egy farmon nőtt fel szüleivel és lánytestvérével. Amikor elveszítettek egy csirkét, apja elment a helyi piacra és vásárolt egy újat. A jövevényt az éjszaka leple alatt volt csak szabad az állomány közé helyezni a tyúkólba, mert így a többi csirke reggel azt hitte róla, hogy mindig is közéjük tartozott, hiszen nem látták érkezését, és így nem érte bántódás. Elizabeth is úgy érkezett Indiába, mint egy új csirke – az éjszaka leple alatt – egy ashrámba, ahol meditálni és megvilágosulni szeretett volna.

Takarított, követ mosott fel, a konyhában segédkezett, igyekezett meditálni, lazítani, megtartani az imádkozási rendet, és csak egy Richard nevű, ugyancsak amerikai társával osztotta meg frusztrációját. Mert nem sok minden sikerült neki az ashrámban, kivéve, hogy a végén valamiféle megvilágosodásban mégiscsak részesült. Ahogy a Zen-mesterek vallják: Folyó vízben nem láthatjuk tükörképünket, ezért meg kell állni, meg kell nyugodni, hogy saját magunkba nézhessünk. Elizabethnek ez nagy erőfeszítések árán az indiai útja végén sikerült.

Balira azért utazott el, mert amikor először járt ott, egy „medicinman” – gyógyító, varázsló, sámán – azt mondta neki, hogy vissza fog jönni szigetre, és nála fog három hónapig inasként tanulni. Ketut Liyer, a fogatlan bölcs ugyan már nem emlékezett Elizabethre, amikor az újból az ajtaján kopogatott, de szívesen fogadta és tanításaiért cserébe azt kérte, hogy Elizabeth tanítsa őt meg jobban angolul és válaszolja meg a külföldről jövő leveleit, mert ő angolul beszélt ugyan, de írni és olvasni nem tudott.

Elizabeth beszerzett egy biciklit, ezen mindennap meglátogatta Ketut, aki naponta legalább tíz órát szentelt látogatóinak. Idővel jó barátokra is szert tett, és a végén megadta magát: szerelmes lett egy brazil úriemberbe.

S így lett szép kerek egész Elizabeth Gilbert története Balin, ahol az emberek köszönés helyett azt kérdezik egymástól: Honnan jössz, és hová mégy? Ezen a kis szigeten a sok ember nagyon közeli kapcsolatot tart egymással. Itt, ha valaki arra a kérdésre, hogy házas-e, nemmel válaszol, a Balin lakók kétségbeesnek, ezért Gilbert „még nem”-et mond inkább... Azt hiszem, ez a válasz nem csak a baliaknak, hanem Gilbertnek is jobban tetszik.

Mejelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Családon belüli erőszak


Két hete látogatónk volt: egy fiatal nő Macedóniából.

Az egyik története így szólt: „Édesanyámmal, akinek sajnos meg kellett operálni a térdét, pont a kórházban voltam, amikor az egyik arra járó nővér azt kérdezte, nem tudok-e olaszul vagy angolul. Kiderült, hogy egy pácienst hoztak be, aki nem tud macedónul, se más volt jugoszláv nyelven. Én tudok angolul, követtem tehát a nővért. A rendelőben egy nem akárhogyan összevert olasz nőt találtam. Elmesélte, nem először verte őt meg macedón férje, de most először úgy, hogy kórházba kellett szállítani. Az orvos elmondta a nőnek, hogy nem kell visszamennie férjéhez, vannak menedékhelyek, ahová ideiglenesen beköltözhet, kap anyagi és más segítséget is, és férjétől is megvédik, ha az esetleg keresné, zaklatná. A nő viszont elutasította az ajánlatot. Mikor Olaszországban éltek, férje akkor is verte és ő vissza akar menni hozzá, mondta.”

Személyesen ismerek egy nőt, akit részeges férje rendszeresen vert, és akinek a saját anyja azt mondta, amikor nála keresett menedéket, hogy menjen csak szépen haza, mert mit szólnak majd a szomszédok, hogy az ő lánya el akar válni... A nő szerencsére mégis elvált.

Egy másik asszonyt is ismerek, aki a részeges fiától szenved már évtizedek óta. A fia minden pénzét elveszi, értékesebb tárgyait ellopja és eladja, a pénzt elissza. Az anyja házának szegényes berendezését rendszeresen megrongálja, ha nem talál készpénzt, és családja minden tagját megveri.

Ugye ismerősek ezek a történetek? Ugye a kedves olvasó környezetében is élnek ilyen nők, asszonyok?

A fent említett három eset közös nevezője, az erőszakos férfiakon túl az is, hogy kis, néhány száz lelket számláló falukban játszódnak/játszódtak le. Az egész falu tudott, vagy még most is tud arról, hogy egy (vagy több) embert egy másik fizikailag bántalmaz, és lelkileg terrorizál. (Mert minden nap attól rettegni, megint mi lesz, ha megjelenik az erőszakos férj vagy fiú, éveken, évtizedeken át, terror a javából).

Nem értem: hogy lehetséges ez? A többi nő hogy engedheti, hogy szomszédasszonyukat verjék? A többi, nem erőszakos, rendes férfi hogy nézheti el, hogy nőket és gyerekeket bántalmaz valaki a közelükben?

Milyen társadalomban, milyen civilizációban élünk, hogy az ilyesmi még mindig megtörténhet?

Milyen társadalom az, ahol tettlegességnek kell megtörténnie ahhoz, hogy a rendőrség cselekedhessen – a szóbeli fenyegetőzés nem elég? Milyen társadalom az, ahol a rendőrök az erőszakos férj/férfi oldalán állnak és nem a bántalmazott, gyengébb, oldalán? Ahol a nemi erőszak áldozatát okolják amiatt, ami vele történt és nem az elkövetőt ítélik el?

Kedves olvasó, ha Ön ismer olyan nőt, gyereket vagy férfit (mert ritkán ugyan, de ez is előfordul), akit bárki fizikailag vagy bármilyen más módon bántalmaz, ne tartsa meg az információt magának! Mondja el mindenkinek, akit ismer! Szégyenítse meg azt az embert, aki embertelen módon viselkedik! Ajánlja fel segítségét a bántalmazott személynek! Tudakolja meg, hová fordulhat intézményi segítségért!

Az ilyen csapdahelyzetből nagyon nehéz egyedül kitörni, főleg több gyermekkel. Segítséget kell nyújtani azoknak, akik kilátástalannak tartják helyzetüket, és/vagy szégyenérzetük miatt nem mernek egyedül változtatni!

Ha csak egy életet teszünk jobbá, esetleg mentünk meg, példánkat mások is követni fogják és lehetséges, hogy gyermekeink társadalma már nem lesz olyan, amely eltűri a családon, társadalmon belüli erőszakot.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Black Mesa Ghost Ranch verandajarol....

Ghost Ranch kozvetlen kornyeke

Ghost Ranch fele...

Georgia O'Keeffe Új Mexikóban

Új-Mexikó magaslati sivataga sok művészt varázsolt el, de közülük talán senki sem népszerűsítette e tájat jobban, mint Georgia O’Keeffe.

A magas hegyek reggeli, érintetlen látványa és a délutáni viharos felhők dramatikus jellege éles ellentétben áll egymással. Egy-egy hegy tetejéről lepillantva amerre csak a szem ellát, a préri világosbarna színét csak a kaktuszok, a zsályabokrok és az apró fák zöld pamacsai díszítik. A Rio Grande pedig hatalmas szakadékok mélyén csobog, ahová talán csak a sasok merészkednek...

Georgia O’Keeffe 1887-ben született Wisconsin államban. Szülei marhatartással foglalkoztak farmjukon, és a család tejtermelésből élt. Georgia – a második gyermek e hétgyermekes családban – nevét édesanyja apja után kapta, aki magyar emigráns volt. Anyja családjában nagy hangsúlyt fektettek a lányok iskoláztatására, így Georgia is, miután leérettségizett, 1905-ben a chicagói, majd 1907-ben a New York-i művészeti iskolában tanult. Tanulmányait azonban sikertelennek ítélte, és kétségbeesésében elvállalt egy tanítói állást Texas államban. Csak 1912-ben vett újra ecsetet a kezébe, amikor egy nyári művészeti akadémia alkalmával megismerkedett Arthur Wesley Dow stílusával. Az akkori sikerélmény hatott rá olyannyira, hogy újra festeni kezdett. Ekkor született meg az igazi, eredeti művész, akit később a világ is megismert.

Miután rövid ideig festészetet tanított Virginiában és Texasban, New Yorkba költözött, s az akkor már híres fotós és galériatulajdonos, Afred Steiglitz pártfogoltja lett. Steiglitz bátorította őt, és galériájában bemutatta korai műveit. Kapcsolatukból szerelem, majd házasság lett. Közös életük során férje több száz felvételt készített az igencsak fotogén Georgiáról, 1918 és 1937 között háromszáz fekete-fehér képet.

Steiglitz 1923 után minden évben külön kiállításokat rendezett O’Keeffe munkáiból. Ebben az időben a festőnő leginkább nagyított virágrészleteiről és a város egyedi ábrázolásáról volt ismert.

Az 1930-as és 1940-es években Georgia nem panaszkodhatott munka, illetve megbízatás hiányára. Nemcsak egyéni megrendelők kopogtattak rendszeresen ajtaján, hanem neves múzeumok is – mint a chicagói, vagy a New York-i Modern Művészetek Múzeuma –, amelyek egy-egy retrospektív kiállításon mutatták be műveit. Festményeit szép áron vették mind a gyűjtők, mind a galériák.

O’Keeffe és Steiglitz házassága 1946-ig, Steiglitz haláláig tartott, és bár közismerten mindketten bonyolódtak szerelmi kalandokba, számtalan levél maradt utánuk, amelyekből kiderül, hogy mennyire szerették és tisztelték egymást.

A festőnő először 1917-ben járt Új-Mexikó államban, de csak átutazóban. 1929-ben tért vissza, amikor a neves művészek patrónusa, Mable Dodge Luhan – aki nagy vihart kavart akkoriban, mert bennszülötthöz, a taoszi indián törzs egyik tagjához ment feleségül – meghívta őt taoszi farmjára. O’Keeffe megszerette a környéket, és mivel új tájra vágyott, új ihletre festményeihez, 1929 és 1949 között minden évben néhány hónapot ott töltött; többek között D. H. Lawrence házában is vendégeskedett.

A Ghost Ranch (szellem- vagy kísértetfarm) nevű elhagyatott, sziklák között levő házat először 1934-ben látogatta meg, majd 1940-ben meg is vásárolta. A civilizációtól távoli helyet, ahol naphosszat festhetett, nagyon megszerette az egyedüllétet kedvelő művésznő. Autót is vásárolt magának, – egy akkor divatos Ford Model A-t, amelybe befértek festészeti kellékei is –, megtanult vezetni, s egyedül járta és festette a környéket.

A kemény telekre a közeli Abiquiu faluba költözött le. Egy spanyol katonatiszt házában szállt meg, amely a hegyoldal szélén állt, s onnan pompás kilátás nyílt a Ghost Ranchot övező hegyekre. Az említett tiszt az egyháznak ajándékozta birtokát, s O’Keeffe több mint tíz évet várt arra, hogy megvásárolhassa a házat, amely ma is pontosan olyan állapotban van, ahogyan maga után hagyta. Turisták nem látogathatják, kivéve azokat, akik feliratkoznak egy hosszú várakozólistára. Nyáron ugyanis hetente négy alkalommal egy legfeljebb tizenkét fős csoport kisbusszal felmehet a házhoz, és a kalauz, valamint a sofőr kíséretében megtekintheti a kertet, az udvart, a konyhát és a műtermet. A többi helyiség zárva marad előttük (és a kis csoport tagjainak még táskát is tilos magukkal vinniük), mivel a Santa Fé-i Georgia O’Keeffe Múzeum, amely ma a birtok tulajdonosa, minél tovább szeretné megőrizni eredeti állapotában.

Georgia három év alatt átépítette a házat, majd 1948-ban végleg beköltözött. A falu vezetőségének támogatásával természetes öntözési módszert kezdett alkalmazni – a vizet a közeli folyóból hozták –, kertészt fogadott, és elhatározta, hogy saját maga által termelt élelmiszerrel fog táplálkozni. Amikor végre Abiquiu-be is bevezették a villanyt, két nagy fagyasztót vásárolt (még mindig ott állnak a kamrájában), és bennük tárolta zöldségeit, gyümölcseit és fűszereit.

Két csaucsau kutyájával és fiatal segédjével, Juan Hamiltonnal a nyarait Ghost Ranchon, teleit pedig Abiquiu-ben töltötte. Hamilton vezette be őt az agyagozás világába, amikor az 1970-es években látása romlani kezdett. Több érdekes szobor maradt hátra életének ebből az időszakából.

Georgia 1984-ben költözött Santa Fébe, hogy megfelelő orvosi ellátásban részesülhessen. Két évvel később, 98 évesen itt érte a halál. Hamvait szeretett hegyei között, a Pedernal nevű hegyoldalon – amely Ghost Ranch-i háza verandájáról is látható – szórták szét.

Megjelent a Vasarnap Magaziban.

Sarga Taxi

A Dean&DeLuca kavezoban

Nem csak a gyerekek oltoztek be a tegnapi Halloween alkalmabol

Sammy es Halloween

Uj Sarga Taxi Dizajn New Yorkban!

Meg zoldek a fak, de mar nem sokaig...

Lovasrendor tegnap az irodam kornyeken.

Macsekok Blogja:

http://catsruleps.blogspot.com/

A Vásárló mint Király


Sok mindent megtanultam azóta, amióta New York-ban élek, de a legnagyobb változáson talán a vásárlói magatartásom ment keresztül.

Gyerekkoromban kimondottan féltem az elárusítónőktől (főleg ők dolgoztak e pályán) -- gorombán szóltak a vásárlókhoz, illetve azt éreztették velük, hogy zavarnak. Persze, voltak kivételek -- édesanyám vagy a nagyim jó ismerősei, ők kedvesen viselkedtek velem is. Még ma is emlékszem, óvodás lehettem, amikor a Jednota élelmiszerboltban az egyik elárusítónő azt mondta az anyukámnak, hogy én törtem el egy üveg tejet, pedig egy arra járó kisfiú volt. Az elárusítónő idegeskedett, amiért neki kellett feltörölni a szétfolyt tejet, és az összesöpörni a szilánkokat.

Később, a rendszerváltozás után, fiatal és flegma nők vették át a régi gárdától a stafétabotot a megannyi új butikban. Magyarországon, mert oda jártunk szívesen vásárolni, néha azért nem mentem be egy üres boltba, mert az ottani eladók meg kimondottan agresszívan nyomultak. A „Segíthetek?” kérdés után már nem lehetett szabadulni tőlük, eladni akartak minden áron.

New York-ban is vannak goromba és flegma eladók, kasszáskisasszonyok, mégis a vásárló a király! Nem is akármilyen!

Egyik ismerősöm kérdezte tavaly nyáron, amikor otthon jártam: igaz-e, hogy „Amerikában” valaki megvehet egy ruhát, ami nagyon drága, pár nap múlva visszaviheti, és visszakapja a teljes összeget. Az ismerősöm egy fiatal lánytól hallotta ezt, és nem akart hinni a történetnek.

Pedig igaz. Az üzletesek tudják, hogy ha a vásárlónak nem adják meg a lehetőséget, hogy később meggondolhassa magát, nem fogja rögtön ott a boltban, impulzusára hallgatva, megvenni a drága (vagy olcsó) ruhadarabot. Két héten, egy hónapon belül vagy bármikor visszavesszük – mondják az eladók, és az ember lánya megnyugszik, hogy na jó, egyszer felveszem, és majd meglátom, hogy tényleg tetszik-e, jól áll-e, stb. És ha nem, visszahozom, így nincs mit veszítenem azzal, ha most hazaviszem.

Az üzletpolitika persze nem mindenhol egyforma és vannak boltok, ahol például a leszállított árut nem veszik vissza. A nagyobb üzletházak, üzletláncok bármit és bármikor visszavesznek, ha a ruhadarab újra eladható állapotban van, tehát használt ruhát nem, de egy, a szekrényben hosszasan ülő darabot, amit alig hordtunk, és tiszta, azt igen. Általában a ruha árát úgy kaphatjuk vissza, ahogy eredetileg fizettük – tehát vagy a hitelkártyánkra utalják, vagy kézpénzt kapunk. Előfordulhat, főleg, ha nem tudjuk felmutatni az eredeti számlát, hogy az összeget a boltban levásárolhatjuk.

Nem hiszem, hogy sokat visszaélnének ezzel. Az emberek jó minőségű, szép ruhákban akarnak járni, és ha ilyet találnak, megtartják. De vannak helyzetek, amikor jól jöhet az ilyen lehetőség. Ha például nincs éppen néhány száz dollárunk egy szép estélyi ruhára, de kénytelenek vagyunk elmenni egy esküvőre, vagy diplomaosztásra, a szép ruhát hitelkártyával kifizetjük, majd miután egyszer felvettük, elvisszük a tisztítóba, és tisztán visszavisszük a boltba, ahol ugyan azt a hitelkártyák fogják kreditelni, így, ha időben cselekedtünk, ez csak a tisztító díjába kerül.

Hát igen, ez (is) Amerika!


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

A Sirály Brooklynban


New Yorkban öröm színházba menni. A városba látogató turisták nagy többsége pont a színházi előadások miatt látogat Manhattanbe, és a Broadway megérdelmelten világhírű. A kínálat változatos ugyan - és ki ne szeretné akár kétszer is megnézni a Chicago vagy a Chorus Line című musicaleket, vagy az off-off- Broadway egyik experimentális rendezését - de mi van akkor, ha az ember valami komoly klasszikus műre vágyik, ami nem Shakespeare? Ezen az őszön a válasz: elmetrózik Brooklynba.



A Brooklyn Academy Of Music, vagyis a Brooklyni Zenei Akadémia, amely nem csak zenével, hanem tánccal, filmmel és színházzal is foglalkozik, szeptemberben vendégül látta a Royal Shakespeare Companyt, amely Ian McKellen főszereplésével Shakespeare Lear királyát, valamint Csehov Sirályát vitte színre.



A vendégszereplésről minden komolyabb New York-i média beszámolt, és a jegyek gyorsan elkeltek mindkét előadássorozatra. A színházba járó közönség, mint e sorok írója is, akit a budapesti színházak produkciói évekig kényeztettek, szívesen költi dollárjait egy klasszikus színi előadásra. És a jegyek nem voltak olcsók.



Nem messze a legendás Junior’s étteremtől, Brooklyn központjában, a látogatók már egy órával a meghirdetett kezdés előtt gyülekezni kezdtek a Harvey színház előtt. A színház maga egy élmény – az épület belsejét a felújítások csak technikai és biztonsági részről érintették. A beltér falai, oszlopai elhagyatott romokra emlékeztetnek, és a paranoiás látogatóban okkal kelthetik azt a kellemetlen érzést, hogy bármelyik pillanatban a plafon egy része a fejére szakad.



Persze, nem szakad, és az ülések újak, kényelmesek és tiszták. Az előadás kezdete előtt az emberek leginkább a műről, a Sirályról, valamint a Lear király produkcióról cseréltek eszmét, és úgy tűnt, a közönség nagy része mindkét előadásra váltott jegyet.



A mobiltelefonok tömeges rituális kikapcsolása után végre eltompultak a fények, és egy orosz tóparton találtuk magunkat, ahol az ácsok éppen egy színpadot kopácsoltak. A Sirály ugyanis egy rögtönzött színi előadásssal kezdődik, Sorin (Ian McKellen), a beteges volt állami tisztiviselő vidéki birtokán. Az előadandó mű írója, Konsztantin Trepljov, Sorin húgának, az ismert és öregedő színésznőnek, Arkadinanának a fia. A mű főszereplője, Nyina, egy helyi földbirtokos lánya, akibe Konsztantin szerelmes, és aki színésznő szeretne lenni. Konsztantin művének kezdete előtt megismerkedhetünk Másával, Sorin birtokmenedzserének lányával, aki Konsztantinba szerelmes. Mása mondja ki a darab talán legszarkasztikusabb mondatát, amikor a belé szerelmes tanár kérdésére, hogy miért jár mindig feketében, ezt válaszolja: „Gyászolom az életem”.



Arkadinának nem tetszik fia műve, amit Konsztantin nehezen visel. A helyzetet fokozza egy fiatal, de sikeres író jelenléte, aki nemcsak Aradina szeretője, de még Nyina is vele kacérkodik Konsztantin helyett.



A Sirály egy olyan remekmű, amely sok mindenről szól anélkül, hogy bármit is a szánkba rágna, vagy – talán az utolsó jeleneten kívül – bármit is erőltetne, esetleg pátoszba hajlana. Csehov könnyedén és humorosan ábrázolja az emberi érzelmek széles skáláját, az emberi sorsok furcsa alakulását. A darab hősei mind olyan szekerek után futnak, amelyek nem akarják őket felvenni, vagy ha mégis, csak egy rövid útszakaszra. Az amerikai szappanoperák rajongóit, de még inkább a jobb tévésorozatok kedvelőit is meglepi, hogy ez az 1896-ban írt darab pont azokon az alapokon áll, mint a mai szórakozói ipar jobb és rosszabb termékei.



Nyina a társaságban levő sikeres írótól azt szeretné tudni, milyen híres embernek lenni. A celebriti státusz tehát már a IX. században létezett, és az akkori színésznők nem a színház varázsára vágytak, hanem a híres ember életére, ahogy ők képzelték azt.



Érdekes továbbá, hogy Csehov egy orvost és egy sikeres írót is megjelentetett művében, minthogy élete során Anton Pavlovics mindkét szerepet betöltötte. Még Konsztantin, a szenvedő fiatal művész is, aki tollával a konvenciók ellen harcol, lehet Csehov egyik alteregója.



Visszatérve a brooklyni produkcióra, némi csalódást okozott az a tény, hogy a színpadon, Arkadián és Másán kívül, leginkább angol úri nőket és férfiakat láttunk annak ellenére, hogy ezek orosz nevekkel szólították egymást. A színészek nem igazán tudták megjeleníteni az orosz felsőbb osztály romlását, egy életforma eltűnését. Mintha nem is Oroszországban lettünk volna, hanem egy angliai vidéki tó partján....



A Royal Shakespeare Company tagjai túljátszották szerepeiket. A shakespeare-i színjáték nem illett Csehov darabjához és nagy kár, hogy az egyébként tehetséges és tapasztalt színészgárda nem ragadta meg az alkalmat, hogy a szokásostól valami eltérőt alkosson.



Csehov örökzöld szavait viszont öröm volt hallani, angolul is, több mint három órán át. A közönség ugyan ott nevetett, mint ahol a magyar közönség tette volna, és legalább az épület, a Harvey színház régi és patinás falai jelezték, hogy ez a világ már elmúlt, romokban hever.


Megjelent az Amerikai-Magyar Nepszava-Szabadsagban.

Amikor a könyv főszereplője írásra adja fejét

The Golden Notebook

A kultikus könyveket talán úgy a legjobb megközelíteni, hogy az ember semmit nem tud róluk, és így külső befolyás nélkül döntheti el, mit jelent számára az adott mű.

Szerencsémre, amikor Doris Lessing The Golden Notebook (Arany jegyzetfüzet) című könyve egy ismerős ajánlása alapján a kezembe került, nem sejtettem, hogy remekművet, egyesek szerint a feminista bibliát tartom a kezemben. Úgy olvastam, mint bármely más könyvet, követve azt a szokásomat is, hogy a bevezetőt csak utólag olvasom el.

Őszintén szólva, amikor a könyv legutóbbi amerikai kiadásának több mint hatszáz oldalából túljutottam a négyszázadikon, azon a véleményen voltam, hogy a mű túlbeszélt. Lehetséges azonban, hogy negyven év távlata és a négy évtized alatt történtek miatt tűnt túl hosszúnak.

A regény főszereplője, Anna Wulf – az író, aki egy korábbi és egyetlen regényével nagy sikert ért el – négy naplót vezet. A feketében közép-afrikai emlékeit írja le, a vörösben a kommunista pártban megélteket, a sárgában rövidprózát, a kékben pedig érzéseit, emlékeit és álmait rögzíti. Az arany színű naplóban vagy jegyzetfüzetben, amelyről a regény a címét kapta, a négy napló egyesül.

Annán kívül megismerjük legjobb barátnőjét, Mollyt, annak volt férjét, Richardot, valamint Anna lányát és Molly fiát. Anna nem dolgozik, bestsellere bevételéből él lányával Molly házában. Igazán senkiben nem bízik, még Mollyban sem, csak a naplóihoz képes őszinte lenni, és mivel bennük szétválasztja azt, ami valójában történik és amit elképzel, illetve ahogyan ő éli meg a valóságot, a regény olvasásával ritka bepillantást kapunk egy intellektuálisan és érzelmileg gazdag ember lelki világába.

Doris Lessing nagy bravúrral és őszinteséggel leplezi le az ötvenes évekbeli brit nők helyzetét, pontosabban azokét, akik nem akartak csak azért férjhez menni, hogy valaki gondoskodjék róluk, valaki, aki ugyanakkor majd eldönti, milyen életet éljenek.

Anna és Molly elvált asszonyok. Molly exférje, Richard gazdag üzletemberré dolgozza fel magát; Molly egyebek között azért vált el tőle, mert szocialistából pénzéhes és kegyetlen kapitalistává vált. Richard újranősült, és új feleségét, aki több gyereket szült neki, mint Molly, rendszeresen csalja, általában az aktuális titkárnőjével.

A The Golden Notebook legérdekesebb részei azok, amelyek Anna kommunista nézeteinek változását mutatják be. Az ötvenes évek elején járunk (a regény 1962-ben jelent meg), és a nyugati baloldal sok remek elméje hinni akart abban, hogy létezhet egy jobb társadalom. Nagy elvárásokkal és bizalommal tekintettek a Szovjetunióra annak ellenére, hogy ekkor már szivárogtak rossz hírek is felőle. Anna és Molly egymástól függetlenül, de majdnem egyszerre jönnek rá arra, hogy nem maradhatnak tagjai egy olyan pártnak (a Brit Kommunista Pártnak), amelynek vezetősége nem tartja meg a legelemibb demokratikus szabályokat. Rövid újsághíreket is olvashatunk ebből a korszakból, ezek nemcsak a Szovjetunióról, 1956-ról, hanem az amerikai McCarthy-éráról is tudósítanak.

A regény másik nagyon fontos eleme Anna közép-afrikai emlékei, amelyek egy külön kisregényt alkotnak a monumentális regényen belül. Két fiatal nőt (egyikük Anna) és négy fiatal férfit ismerünk meg, akik egy brit állomáson dolgoznak Afrikában. Kezdetben a szocializmus eszméje köti őket össze, de minél többet vannak együtt, nézeteik és véleményük egyre inkább keveredik. A kolonializmus, rasszizmus, szexizmus és a fiatalság aranyos, de sokszor halálosan ártalmas naivitását Lessing kegyetlen pontossággal ragadja meg úgy, hogy az érzések és az alakok semmit sem veszítenek komplexitásukból. Bizonyára segített ebben az a tény is, hogy a szerző egy afrikai farmon nőtt fel és később egy brit kolóniában dolgozott Afrikában, csak ezután, 1949-ben költözött végleg Londonba.

Egy mai fiatal nő szemével kicsit problémás megérteni Anna viszonyát a férfiakhoz és nézeteit a párkapcsolatról. Megismerjük például igazi szerelmét, akinek Anna öt éven át volt a szeretője – pont addig, amíg a férfi új szeretőre nem vágyott, és akkor szakított Annával. Kicsit úgy tűnik, Anna ezek után minden férfit szívesen befogad, bármennyire világos is, hogy hazudnak, csalnak vagy éppen csak őrültek. Nehéz elfogadni, hogy aki ilyen okos, akinek ennyi ideje van gondolkodni, ennyire tájékozott a világról és ilyen olvasott, ne tudna józanul dönteni arról, milyen férfit engedjen be az életébe. Persze, az egyik lehetséges magyarázat az, hogy Lessing, aki ma a nyolcvanas éveinek végén jár, maga is kétszer volt férjnél, mindkét házasságából vannak gyermekei, és mindkét házasság csak rövid ideig tartott, így fiatalon maradt egyedül, és talán nem is tudta elképzelni, hogy ez másként is lehet, hogy vannak nők, akik boldog házasságban élnek.

Másrészt az is furcsa, hogy még a mai kritikusok is olyan mondatokkal illetik a regényt, hogy „Anna egy férfi szabadságával próbál élni.” Amivel persze Anna kalandos szexuális életére céloznak. Mintha a nők erotikus vágyai még mindig tabu volna. Pedig Anna csak egy normális ember szabadságával él, nem férfiéval, sem egy nőével, mindössze boldog akar lenni úgy, hogy közben nem veszíti el egyéniségét, nevét, nézeteit, céljait és álmait. A regényben Annának nem sikerül ilyen partnerre lelnie, amiként az életben Lessingnek sem.


The Brooklyn Follies

Paul Auster feleségével, az ugyancsak író Siri Hustvedttel és felnőtt lányukkal itt lakik nem messze az én brooklyni otthonomtól. Auster nem az egyetlen író, és főként nem az egyetlen ismert kulturális személyiség, aki Brooklyn Park Slope negyedében él, mégis, amikor megláttam a The Brooklyn Follies (magyarul Brooklyni balgaságok címen jelent meg) könyve borítóját, először nem hittem a szememnek – ez a 2. Utca és a 7. Sugárút sarka, ide járok könyveket vásárolni, hétvégenként pedig ebédelni barátaimmal, és itt van a posta is.

A fotón az utca autentikus, az emberek viszont úgy vannak odamanipulálva egy számítógépes grafikai program segítségével. A könyv is egy kicsit hasonló utóízt hagyott bennem. Auster mesterien rajzolta meg a negyedet, az embereket, kedvenc éttermét, a könyvesboltokat, a szülők és gyermekeik reggeli hajszáját, a sok bébiszittert napközben, a babakocsikat, amelyektől néha nem lehet a járdán közlekedni, a kávézókat és az embereket is. Ami szerintem sajnálatos módon kevésbé sikerült, az maga a történet, amely a könyv második felében elnagyolt és nem hihető.

Nathan Glass, az ötvenkilenc éves volt biztosítóügynök Westchesterből költözik Brooklynba, mert itt szeretne meghalni. Tüdőrákja van, pont végére ért egy kezelésnek, és úgy érzi, már nincs sok ideje hátra. Nathant, aki szüleivel Park Slope-ból hároméves korában költözött el, felesége elhagyta, egyedül él, és nem is vágyik társaságra. Egy felnőtt lánya van, akit megviselt szülei válása és apjával komplikált a kapcsolata – hol beszélnek egymással, hol nem.

Nathan úgy gondolja, utolsó néhány hónapját kényelmesen és ráérősen szeretné leélni. Kibérel egy tágas lakást, és elkezdi írni Az emberi balgaságok című könyvet, amely igazából érdekes történetek, anekdoták gyűjteménye. Az írásban nincs sok rendszer, Nathan papírcetlikre, füzetből kitépett lapokra ír, és az irományokat egy cipődobozba dobja. Majd ha kifogy a történetekből, rendbe rakja őket, gondolja.

Ahogy lassacskán megismeri új otthona környékét, Nathan be-benéz az egyik használt és új könyveket áruló boltba, ahol egyik nap felismeri rég nem látott unokaöccsét, Tomot. Tom, aki Nathan visszaemlékezései szerint tehetséges egyetemi hallgató volt, és akiről Nathan mindig úgy gondolta, nagyon sokra viszi, meghízott, külseje elhagyatottá vált, és akárcsak Nathan, egyedül él egy icipici bérelt szobában, nem messze a könyvesbolttól, ahol dolgozik. Kiderül, hogy Tom feladta professzori karrierjét, nem fejezte be a doktori disszertációját, és évekig taxisként töltötte napjait. Pénze és kapcsolatai sincsenek, tulajdonképpen ő sem hisz már abban, hogy valamikor boldog lehet még.

Tom és Nathan lassacskán újból közel kerülnek egymáshoz, Nathan megismeri unokaöccse főnökét, a könyvesbolt tulajdonosát, Harryt is. Az élet újra érdekessé kezd válni. Nathannak megtetszik az egyik étterem felszolgálónője, Tom pedig egy kedves ékszerészt figyel minden reggel messziről, amikor az két gyerekét kíséri az iskolabuszhoz.

Ekkor megjelenik Nathan ajtaja előtt a kilencéves Lucy, aki Tom lánytestvérének a lánya. Lucy nem beszél, de láthatóan tudja, Nathannal és Tommal kell maradnia. A két férfi lázasan elkezdi keresni Lucy anyját, Aurorát, és innen az események komplikálttá, jobb esetben komédiává, rosszabb esetben nyakatekert történetté alakulnak. Kár, hogy Auster nem igyekezett fenntartani a regény első felére jellemző humorosan realisztikus, az életet egészséges távolságból szemlélő látószöget.

A könyv végén a könyvesboltnak otthont adó helyiségeket eladják, és ennek következtében a könyvesbolt maga is megszűnik. Tekintve, hogy a regény 2005-ben jelent meg, mondhatjuk, hogy az élet imitálja az irodalmat. 2007 augusztusában a regényben főszerepet játszó könyvesboltot eladásra kínálták, és mivel hozzáértő vevő nem akadt, a tulajdonos kiárusította a könyvek nagy részét, a boltot pedig bezárta. Most itt áll üresen a helyiség, és várja új gazdáját. Ki tudja, lehet, hogy az új bolt egy újabb regény helyszíne lesz.



Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

...eso esik, csepereg...

Feljegyzesek a Hangyabolybol #2

Ma hajnalban elkezdett zuhogni az eső, de nem annyira, hogy felébresszen, csak hogy felfrissüljön a levegő. A rádió reggeli hírei szerint egész nap borult idő lesz. Mivel az amerikaiak is előszeretettel használják esernyőként autójukat, tudom, hogy mi vár rám munkába menet: gépkocsik mindenhol, vizes tócsák és bosszús emberek. Az egyetlen vidám dolog ezen a sötét, álmos reggelen az, hogy sok érdekes gumicsizmát fogok látni a metrón.

Furcsa dolog, de az amerikaiak ha esik az eső, gumicsizmát húznak. Nemcsak a gyerekek, akik ilyenkor aranyos kis lábbelijükhöz illő esőkabátban szaladgálnak (tűzoltónak, katicabogárnak vagy tigrisnek öltözve), hanem a felnőtt nők, asszonyok is. A metróra várva érdekes kombinációkkal találkozhat a bámészkodó: lila zöld kockákkal, rózsaszínű levelibékákkal, sötétzöld alapon vörös szívecskékkel, szürke csizma kék és türkiz karikákkal, fekete zöld teknősbékákkal. Először megdöbbentő volt számomra, hogy felnőtt emberek ilyen lábbelit húznak, s nem találják komikusnak, ha felül drága kosztümbe öltöztek hozzá. (Az is igaz, hogy az elegáns nők a tornacipőt csak az irodában cserélik le a tűsarkú, járásra alig alkalmas cipellőkre.)

A férfiak gumicsizma helyett óriási esernyőkkel védik magukat, bár a macsóbb fajtának arra sincs szüksége. Én csak a nadrágom szárát szoktam feltűrni, de ez is elég komikusan hathat, mert a barátnőm mindig megkérdi, hogy az özönvizet várom-e. Az efféle szurkálódó megjegyzések egyébként nem nagyon jellemzők errefelé, senki sem nézi le a másikat külseje miatt.Emlékszem, mennyire meglepett az is, amikor évekkel ezelőtt egy hasonló esős napon valamely márkás ruhaüzletbe betérve a biztonsági őr elvette az esernyőmet, s egy átlátszó műanyag zacskót ráhúzva, a végét gumival megkötve széles mosollyal az arcán adta vissza – ezzel megelőzve azt, hogy a padlóra csurogjon a víz, és csúszásveszélynek tegye ki a vásárlókat.

A metrón azonban itt is kevesen veszik a fáradságot, hogy műanyag táskába tegyék.Zuhogó esőben az utcán nem lehet taxit fogni – a véletlenül épp előttünk megüresedő kocsiért biztos, hogy legalább két ember fog összeverekedni. Végre beérek munkahelyemre – egy iroda- és lakóház első emeletére. Az épületet éppen felújítják, a tetőn egy hatalmas lakást alakítanak ki, amelyet már a U2 gitárosa, The Edge is megnézett magának. A penthouse, amelyből háromszázhatvan fokos kilátás nyílik Manhattanre, a Hudson folyóra és New Jerseyre, az év vége felé lesz készen, és tízmillió dollárnál is többért fogják kínálni.

A Tribeca negyedben sok ilyen tetőtéri luxuslakás található, szép kis kerttel, esetleg medencével a teraszon. A kilátás mindenhonnan pompás, errefelé nincsenek felhőkarcolók. Északra a Soho, keleti irányba a kínai negyed, nyugat felé a Hudson folyó, délre pedig a World Trade Center található.

A helyiség, ahol dolgozom, világos és tágas, s mivel a cég építészeti projektek menedzselésével foglalkozik, széles, egyszerű íróasztalokkal felszerelt. A jobb oldali nyolc helyet a vállalat dolgozói foglalják el, a bal oldalit pedig különböző cégek bérlik. Mindenkinek van számítógépe, telefonja, szükséges irodaeszközei. Van egy közös fax, egy nagy másológép, amely szkennel is. A konyhasarokban hűtő, mikrohullámú sütő és egy nagyon elegáns svájci kávéfőző szupergép. A kis konyha titka, hogy mindenki elmossa maga után, amit használt. Ez alól a főnököm sem kivétel, sőt a minap, amikor vendége volt, utána is ő mosogatott.

A konyha mögött egy kis raktár van, itt tárolják az irodaszereket, a régi iratokat és a takarítószereket, valamint itt található a zuhany is. (Ha nem esik az eső, két kolléganőm biciklivel jár munkába. Az egyik Manhattan keleti részéből, a másik viszont elég messziről, Brooklynból – ők gyakran itt tusolnak.)

A bejárati ajtótól jobbra található az ülésterem, amely kivetítővel és konferenciaberendezéssel is fel van szerelve. Itt tárolják a frissítő italokat, a palackozott vizet és a projektek dokumentációjának nagy részét is. Egy zárt szekrényben vannak a laptopok, melyeket az alkalmazottak haza- vagy szolgálati utakra magukkal vihetnek. A cég kávét, tejet, narancslevet, teát, vizet és üdítőt biztosít a dolgozók számára, emellett többfajta szaklapot és a New York Timest is. Naponta viszik el a szemetet, és újrahasznosításra a papírt, ezeket minden iroda külön gyűjti. A mosdók, amelyekhez csak az irodai dolgozóknak van kulcsuk, a folyosón találhatók. Naponta többször takarítják őket.

Az amerikai gazdaság manapság főleg a szervizszolgáltatásokból él. A munkahelyemen is tapasztalom, hogy minden feladatra van külön cég: a számítógépeket, légkondicionálót, másológépet, telefonközpontot, nyomtatást, webdizájnt, bérelszámolást, könyvelést, jogi tanácsadást stb. más-más vállalat bonyolítja le. Naponta különböző cégektől kapunk szállítmányokat, semmiért – irodaszerekért, üdítőkért stb.– nem kell kimozdulni.

Ebédelni mindenki máskor szokott. Én leginkább a szomszédos Subway gyorsétteremben vásárolok magamnak vegetáriánus szendvicset, és viszem fel az irodába. Az egyik kolléganőm, aki hetente két alkalommal pincérkedik, általában onnan hoz magával ételt, mások a környékbeli vendéglátóhelyek egyikénél rendelik meg telefonon, és sétálnak el érte. Csak ritkán fordul elő, hogy a dolgozók kihasználnák az egyórás ebédidőt.

Öt órakor az asszisztens, aki egyben a bejárati ajtónál recepciós is, elkezd készülődni, és ha nincs több napi feladata, röviddel öt után távozik. Fél hatnál tovább én sem szoktam maradni, hacsak nincs valami fontos befejeznivaló. A projektmenedzserek sokszor estig dolgoznak, igaz, ők később kezdenek nálam.Mire kifelé sétálok az ajtón, már egy másik portás bácsi ül a kis pult mögött. Szép estét kívánunk egymásnak, s én előveszem az esernyőmet, és elindulok, hogy mint egy hangya a sok közül, csatlakozzam a gumicsizmás tömeghez, amely leszalad a metrólejárón, hogy aztán a város másik felén újból előbújjon és szétszéledjen.


Megjelent a Vasarnap magazinban.

http://www.nepszava.com/index.php?topic=1&page=3892&PHPSESSID=a7331664a6a45fa29fb33d494ea3d52e

Öregedés?

Munka után elmentem az egyik kedvenc boltomba, , hogy kicseréljek egy farmernadrágot. A boltot American Eagle Outfitters-nek hívják, és egy hónappal korábban vásároltam itt, illetve akkor egy másikat cseréltem erre a farmerra, mert az előző nagy volt. Egy számmal kisebbet próbáltam, ez kicsit szoros volt, de abban bíztam, hogy majd meglazul, ahogy hordom. Nem lazult meg, sőt, szerintem nagyobb lett a hasam, és még jobban szorított. Így egy más szabású nadrágra cseréltem – kényelmes sztreccs vászonnadrágra.

Ahogy a kasszánál álltam, azon bosszankodtam, miért nem tudok itt magamnak farmert venni, amikor egyébként nagyon tetszik a kínálat. Egyik sem kényelmes – vagy nem tudok a felpróbált darabban lélegezni, vagy lóg rajtam. Kire szabják ezeket? -- mérgelődtem.

A fiatal, kasszánál ülő nők és férfiak mögött a falon két nagy képernyőn egy buta videofilm pergett, és a hozzá illő zeneszám olyan hangos volt, hogy a kasszások nem nagyon értették a kedves vásárló mondanivalóját. El is határoztam, hogy ezt szóvá teszem majd, ha rám kerül a sor, mert hát mégiscsak a vásárlókért van a bolt, és nem fordítva, nem igaz?

Álltam a sorban, nézelődtem, figyeltem a többi vásárlót, hogy mit vesznek, milyen ruhát visznek be a próbafülkébe. És ekkor, hirtelen, nagy felismerésre tettem szert! Lehet, hogy mégsem a farmer a bűnös? Körülöttem tizen- és huszonévesek sürögtek. A hangos zene őket láthatóan nem zavarta. Az ő hasuk lapos volt. Rajtuk az a nadrág, amit én most cserélni fogok, nagyon jól állna. Én vagyok az, aki egyszerűen kiöregedett az ilyen boltokból? És akkor én most hol vásároljak? Hol árulnak olyan farmerokat, amelyekben egy kis has is elfér?

Hirtelen pánikot és még nagyobb bosszúságot éreztem, hogy milyen jogon vagyok itt diszkriminálva azért, mert megöregedtem? Pedig ez a szomorú igazság. Tíz évvel ezelőtt bármit ehettem, bámilyen mennyiségben, a hasam akkor is lapos maradt. Ma már egy nagyobb vacsora után a hasam kiduzzad és napokig úgy is marad, főleg, ha rendszeresen többet vacsorázom a kelleténél.

Mert sokszor most már nem azért eszem, mert éhes vagyok, mint tíz évvel ezelőtt, hanem azért, mert valakivel együtt vacsorázom, vagy, mert a szemem kívánja. És persze ott vannak a csipszek, a kis rágcsálnivalók, a kalóriadús felesleges ételek, amelyek tévénézés közben szoktak az eszembe jutni. És a nassolás eredménye szépen átvándorol a hasamra, a combomra, a hátsó felemre...

Mire rám került a sor a boltban, már nem tettem szóvá a hangos zenét. Túlkiabáltam, és kicseréltem a szűk farmert a kényelmes vászonnadrágra. Kifelé menet még egyszer jól megnéztem magamnak a vásárlókat. Én voltam a legidősebb.

Hogy ezután hova fogok menni farmert venni, nem tudom még. Talán meg kellene kérdeznem valami velem egykorú hölgyet...



Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Ezt kérem! (Junior's cheesecake)

Ingyen reklam SoHo utcain.

Testveri szeretet oleles...

Georgia O'Keeffe ezen a kornyeken toltotte nyarait -

Ghost Ranch, Uj Mexiko

Rio Grande Uj Mexikoban

Hairspray

Attól tartok, az új Hairspray (Hajlakk) című filmre az emberek főleg John Travolta miatt mennek majd el, pedig film- és társadalomtörténeti szempontból is nagyon érdekes fejlemény ez az igazi hollywoodi mozi.

John Waters 1988-ban forgatta az eredeti Hairsprayt, amelyben Ricki Lake volt a főszereplő, és amely leginkább arról lett híres, hogy nyers és egyenes módon mutatta be az amerikai dél rasszizmusát és osztályelitségét. A főszereplő tinilány, Tracy anyját, Ednát, egy transzvesztita, Divine alakította, aki egyúttal az undok tévéstúdió igazgatóját is megtestesítette. De Debbie Harry, Jerry Stiller és John Waters is szerepelnek a filmben.

Tracy Turnblad, a kellemesen teltkarcsú tini Baltimore-ban él szüleivel – apjának egy vicces tárgyakat áruló boltja van, anyja pedig, aki vagy százötven kiló, otthon vasal mások számára. Edna évek óta nem hagyta el otthonát, mert szégyelli küllemét. Tracy pont ellenkezőleg, szeret felfedezőutakra menni, imád táncolni, és legjobb barátnőjével, Pennyvel mindennap megnézik a tévében és végigtáncolják a Corny Collins Show-t. Míg Edna állandóan az étvágycsökkentő tablettáit keresi, Tracy jóízűen eszik, hiszen, mondja, egy tinédzsernek szüksége van a táplálékra. 1962-t írunk.

Tracy naivan megjelenik a Corny Collins Show táncosválogatásán, ahol annak ellenére, hogy lekövérezik, mindenki legnagyobb meglepetésére bejut az új táncosok közé. Itt viszont nem tud szemet hunyni afölött, hogy fekete bőrű táncosokat havonta csak egyszer engednek a képernyőre (Baltimore-ban ekkor még fehérek és feketék semmilyen társadalmi helyzetben nem jelenhettek meg együtt), és hogy a gazdag szülők sovány szőke lánya csalással nyer meg minden közönségszavazatos versenyt. Tracy egyszerre lesz a szegregáció és a soványság tirannizmusának ellenharcosa.

E film alapján készült 2002-ben a Hairspray musical, amelyet nagy sikerrel mutattak be évekig nemcsak a New York-i Broadway-n, a nagyszerű Harvey Fiersteinnel Ednaként, hanem Londonban és Dél-Afrikában is. Míg a filmben eredeti hatvanas évekbeli zene szól, a musical számára külön dalokat írtak.

Az idei Haispray film a musical adaptációja. Az eredeti John Waters-alkotással ellentétben kimaradnak a tinicsókok, a szexuális vágy megjelenése, a radikális szegregáció és rasszizmus elleni mondatok, és egy igazi transzvesztita helyett John Travoltát kapjuk Edna szerepében. Travolta, aki vagy hat hónapon át hezitált, elvállalja-e a szerepet, Divine-nal ellentétben a valóságban nem kövér, és úgy játssza Edna szerepét, mintha nő lenne. Waters szerint, aki egy exhibicionistaként megjelenik a film nyitó képsoraiban, Ednát azért kell férfinak játszania, mert ez van a DNS-ében. Travolta azonban túlságosan jól csinálja, eltűnik Edna kipárnázott testében, és ezzel a film elveszíti egyik legfontosabb dimenzióját.

Ebben a Haisprayben nincs rendőri brutalitás sem, Tracyt nem zárják börtönbe, a sovány szőke riválisa nem terjeszti róla, hogy csak egy „sápadt fekete”, és nem világos az sem, hogy a történtek, a nagy tüntetés a film végén valódi tüntetésen alapul, mégpedig a baltimore-i vidámpark ellőtt, mert a színes bőrűeket oda sem engedték be.

Ez a hollywoodi produkció leginkább egy vizezett, hígabb és könnyebben emészthető változata az eredetinek. Meglepő, hogy még ma – negyvenöt évvel a baltimore-i szegregációellenes zavargások után – is tartanak a hollywoodi producerek egy radikálisan antirasszista és az amerikai társadalmat kritizáló filmtől. Cserébe egy mézesmázos, jópofa, tökéletesen eljátszott és elénekelt két órát adnak, nagy nevekkel a plakátokon: John Travolta, Michelle Pfeiffer, Christopher Walken, Queen Latifah.

A film persze még így is nagy siker lesz (az USA-ban a nyitó hétvégén rekordnyi, 27,5 millió dollárt hozott a mozik kasszájába, még az új Harry Potter-filmet is megelőzte), mert a világ minden részén vannak társadalomból kitaszított csoportok, melyek azonosulnak Tracyvel, a kövér, táncolni akaró tinilánnyal. Mifelénk például Tracy lehetne roma, leszbikus, transzszexuális vagy vietnami, és énekversenyt vagy valóságshow-t nyerhetne. Szerencsére ma már ez is valóra válhat.


Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.