Feljegyzesek a Hangyabolybol #2

Ma hajnalban elkezdett zuhogni az eső, de nem annyira, hogy felébresszen, csak hogy felfrissüljön a levegő. A rádió reggeli hírei szerint egész nap borult idő lesz. Mivel az amerikaiak is előszeretettel használják esernyőként autójukat, tudom, hogy mi vár rám munkába menet: gépkocsik mindenhol, vizes tócsák és bosszús emberek. Az egyetlen vidám dolog ezen a sötét, álmos reggelen az, hogy sok érdekes gumicsizmát fogok látni a metrón.

Furcsa dolog, de az amerikaiak ha esik az eső, gumicsizmát húznak. Nemcsak a gyerekek, akik ilyenkor aranyos kis lábbelijükhöz illő esőkabátban szaladgálnak (tűzoltónak, katicabogárnak vagy tigrisnek öltözve), hanem a felnőtt nők, asszonyok is. A metróra várva érdekes kombinációkkal találkozhat a bámészkodó: lila zöld kockákkal, rózsaszínű levelibékákkal, sötétzöld alapon vörös szívecskékkel, szürke csizma kék és türkiz karikákkal, fekete zöld teknősbékákkal. Először megdöbbentő volt számomra, hogy felnőtt emberek ilyen lábbelit húznak, s nem találják komikusnak, ha felül drága kosztümbe öltöztek hozzá. (Az is igaz, hogy az elegáns nők a tornacipőt csak az irodában cserélik le a tűsarkú, járásra alig alkalmas cipellőkre.)

A férfiak gumicsizma helyett óriási esernyőkkel védik magukat, bár a macsóbb fajtának arra sincs szüksége. Én csak a nadrágom szárát szoktam feltűrni, de ez is elég komikusan hathat, mert a barátnőm mindig megkérdi, hogy az özönvizet várom-e. Az efféle szurkálódó megjegyzések egyébként nem nagyon jellemzők errefelé, senki sem nézi le a másikat külseje miatt.Emlékszem, mennyire meglepett az is, amikor évekkel ezelőtt egy hasonló esős napon valamely márkás ruhaüzletbe betérve a biztonsági őr elvette az esernyőmet, s egy átlátszó műanyag zacskót ráhúzva, a végét gumival megkötve széles mosollyal az arcán adta vissza – ezzel megelőzve azt, hogy a padlóra csurogjon a víz, és csúszásveszélynek tegye ki a vásárlókat.

A metrón azonban itt is kevesen veszik a fáradságot, hogy műanyag táskába tegyék.Zuhogó esőben az utcán nem lehet taxit fogni – a véletlenül épp előttünk megüresedő kocsiért biztos, hogy legalább két ember fog összeverekedni. Végre beérek munkahelyemre – egy iroda- és lakóház első emeletére. Az épületet éppen felújítják, a tetőn egy hatalmas lakást alakítanak ki, amelyet már a U2 gitárosa, The Edge is megnézett magának. A penthouse, amelyből háromszázhatvan fokos kilátás nyílik Manhattanre, a Hudson folyóra és New Jerseyre, az év vége felé lesz készen, és tízmillió dollárnál is többért fogják kínálni.

A Tribeca negyedben sok ilyen tetőtéri luxuslakás található, szép kis kerttel, esetleg medencével a teraszon. A kilátás mindenhonnan pompás, errefelé nincsenek felhőkarcolók. Északra a Soho, keleti irányba a kínai negyed, nyugat felé a Hudson folyó, délre pedig a World Trade Center található.

A helyiség, ahol dolgozom, világos és tágas, s mivel a cég építészeti projektek menedzselésével foglalkozik, széles, egyszerű íróasztalokkal felszerelt. A jobb oldali nyolc helyet a vállalat dolgozói foglalják el, a bal oldalit pedig különböző cégek bérlik. Mindenkinek van számítógépe, telefonja, szükséges irodaeszközei. Van egy közös fax, egy nagy másológép, amely szkennel is. A konyhasarokban hűtő, mikrohullámú sütő és egy nagyon elegáns svájci kávéfőző szupergép. A kis konyha titka, hogy mindenki elmossa maga után, amit használt. Ez alól a főnököm sem kivétel, sőt a minap, amikor vendége volt, utána is ő mosogatott.

A konyha mögött egy kis raktár van, itt tárolják az irodaszereket, a régi iratokat és a takarítószereket, valamint itt található a zuhany is. (Ha nem esik az eső, két kolléganőm biciklivel jár munkába. Az egyik Manhattan keleti részéből, a másik viszont elég messziről, Brooklynból – ők gyakran itt tusolnak.)

A bejárati ajtótól jobbra található az ülésterem, amely kivetítővel és konferenciaberendezéssel is fel van szerelve. Itt tárolják a frissítő italokat, a palackozott vizet és a projektek dokumentációjának nagy részét is. Egy zárt szekrényben vannak a laptopok, melyeket az alkalmazottak haza- vagy szolgálati utakra magukkal vihetnek. A cég kávét, tejet, narancslevet, teát, vizet és üdítőt biztosít a dolgozók számára, emellett többfajta szaklapot és a New York Timest is. Naponta viszik el a szemetet, és újrahasznosításra a papírt, ezeket minden iroda külön gyűjti. A mosdók, amelyekhez csak az irodai dolgozóknak van kulcsuk, a folyosón találhatók. Naponta többször takarítják őket.

Az amerikai gazdaság manapság főleg a szervizszolgáltatásokból él. A munkahelyemen is tapasztalom, hogy minden feladatra van külön cég: a számítógépeket, légkondicionálót, másológépet, telefonközpontot, nyomtatást, webdizájnt, bérelszámolást, könyvelést, jogi tanácsadást stb. más-más vállalat bonyolítja le. Naponta különböző cégektől kapunk szállítmányokat, semmiért – irodaszerekért, üdítőkért stb.– nem kell kimozdulni.

Ebédelni mindenki máskor szokott. Én leginkább a szomszédos Subway gyorsétteremben vásárolok magamnak vegetáriánus szendvicset, és viszem fel az irodába. Az egyik kolléganőm, aki hetente két alkalommal pincérkedik, általában onnan hoz magával ételt, mások a környékbeli vendéglátóhelyek egyikénél rendelik meg telefonon, és sétálnak el érte. Csak ritkán fordul elő, hogy a dolgozók kihasználnák az egyórás ebédidőt.

Öt órakor az asszisztens, aki egyben a bejárati ajtónál recepciós is, elkezd készülődni, és ha nincs több napi feladata, röviddel öt után távozik. Fél hatnál tovább én sem szoktam maradni, hacsak nincs valami fontos befejeznivaló. A projektmenedzserek sokszor estig dolgoznak, igaz, ők később kezdenek nálam.Mire kifelé sétálok az ajtón, már egy másik portás bácsi ül a kis pult mögött. Szép estét kívánunk egymásnak, s én előveszem az esernyőmet, és elindulok, hogy mint egy hangya a sok közül, csatlakozzam a gumicsizmás tömeghez, amely leszalad a metrólejárón, hogy aztán a város másik felén újból előbújjon és szétszéledjen.


Megjelent a Vasarnap magazinban.