Az ember nem teheti meg, hogy ne nőjön föl

Beszelgetes Nadas Peterrel


Kinek az ötlete alapján született meg a kötet?

Nem az enyém alapján, Roger Straus ötlete volt, aki közben meghalt. Ő a kiadó egyik tulajdonosa, a Farrar, Straus & Giroux-ból a Straus volt, és ő találta ki, hogy a két nagy könyv között (az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek amerikai kiadásai – a szerk. megj.) ne legyen túl nagy a szünet, és legyen egy könyv, amely elbeszéléseket és esszéket is tartalmaz, hogy világos legyen az amerikai olvasónak, hogy van egy novellista Nádas Péter és egy esszéíró Nádas Péter is, aki nem csak regényeket ír. Teljesen egyedülálló az ötlet, én legalábbis megpróbáltam utánanézni, ilyen kötet nincs sehol, hogy egy írót mindkét minőségében összehoznak.

Volt-e ennek a különös szerkezetnek visszhangja az amerikai médiában?

A két legfontosabb amerikai kritika a New York Timesban és a Los Angeles Timesban jelent meg a könyvről, ezek foglalkoztak a műfajjal, de egyik sem kötött bele. Nagyon érdekes viszont az ellentétes vélemény a könyvvel kapcsolatban. A Los Angeles Times dicséri az eszszéimet, és kevésbé sikerültnek találja ezeket a régi elbeszéléseket. A New York Times pont fordítva, az esszéimet gyengének találja, azt mondja, olyan, mintha Milan Kundera még nem itta volna meg a kávéját reggel, és akkor ír esszét, de az elbeszéléseket remeknek találja. Mivel ehhez nem tudok hozzászólni, megmaradunk a döntetlennél.

Mikortól és minek alapján kezdte tudatosítani, hogy író szeretne lenni?

Magamtól tudtam, nagyon korán. Tizenegy vagy tizenkét éves voltam, amikor egyfajta bizonyosság volt bennem, még csak nem is elhatározás, hanem tudat, hogy írni fogok. Nagyon sokat olvastam, olyanokat is, amiket nem kellett volna, ez később derült ki persze, felnőtt koromban, amikor újraolvastam ezeket a műveket. A tudás hiányzott még, az emberi kapcsolatokról. Ezt a hiányzó tudást az ember gyereki fantáziájával kitölti, csak az írónak nem biztos, hogy ugyanaz volt a mondanivalója… Pontosan emlékszem az első írásomra, egy kis mese volt, még meg is van. Meg akartam magamat győzni, mintha én volnék a saját tanítónőm, hogy rendesen viselkedjek, mert a könyveimet és a füzeteimet mindig tönkretettem. Megszemélyesítettem a könyveket és a füzeteket, és azok mintegy panasszal fordultak hozzám, és meggyőztek arról, hogy ezentúl rendesen viselkedjek velük. A megszemélyesítés mint művelet érdekelhetett. Az ellentétes szerep átélése.

A munka rutinja, a munkaköri leírása hogyan változott az évek során?

Nem sokat változott. Reggel fölkelek, és elkezdek dolgozni. Az író munkaköri kötelezettsége huszonnégy órára szól, és ebből az effektív írás az nem tud több lenni, mint négy-hat óra. Annak is az első egyharmada az előkészület, vagy az előző nap munkájának a korrekciója. Van egyfajta munkarítus, és ez tizenkilenc, húszéves korom óta, amikorra kialakult, olyan nagyon nem változott tulajdonképpen.

Nem nehéz ezt naponta megtartani?

Nem, az a nehéz, ha nem engedik megtartani. Ez nem jelent lemondást, ellenkezőleg, az jelent lemondást, ha erről kell lemondani.

Másolta valaha kézzel valaki más könyvét, mint Esterházy Péter Ottlikot?

Nem. Unalmasnak is gondolnám. Nem bírnám végigcsinálni. Bámulatra méltó és nagyon szép, amit Esterházy csinált. Sokan kételkednek is benne, hogy végigcsinálta. Én nem kételkedem. Van benne valami alázatos szerzetesség a szakmával szemben, a világgal szemben, az Ottlikkal szemben. Az én munkaalázatom más jellegű dolog. Ebben nekem van valami kultikus, és a kultikus nekem nem tetszik. Katolikus. Az én alázatom az inkább protestáns vagy zsidó jellegű, nem katolikus jellegű. Tüntet az alázattal, és az tőlem idegen.

Miért ódzkodik az önéletrajza megírásától?

Egy szokványos emlékiratok megírását nem tervezem, mert nem látom, hogy olyan fontos emlékeim volnának, hogy olyan hihetetlen fontos dolgok történtek volna velem. De én is nagyon szeretek memoárt olvasni. A memoár olyan műfaj, ahol előre megmondható, hogy milyen hibákat követ el az emlékező. Én nem szeretek valamihez úgy hozzáfogni, hogy előre tudom, milyen hibákat fogok elkövetni. Ismerem a saját rossz tulajdonságaim egy részét, miért ajándékozzam ezekkel meg az olvasót? Az ember önkéntelenül is elárulja magát. De szeretnék valami olyasmit írni, ami lehetővé teszi – mert nagyon sokat írtam egyes szám első személyben – a különbségtételt a fikció és a saját életem között. Ilyen igényem van. De nem biztos, hogy ezt el fogom végezni. A memoárok többsége amúgy is fikció, mert az emberek ugyanarra a dologra másként emlékeznek, hiszen ugyanazt az eseményt abban a pillanatban is, amikor történt, egy más szempontrendszer szerint fogták föl. És a regényben, a fikcióban éppen az az érdekes, hogy az embernek nemcsak önmagáról kell gondolkodnia, hanem arról is, aki vele szemben áll, akivel a párbeszédet folytatja. Egyszerre több személynek kell lennie. Ez a szép ebben a munkában, a szakmában.

Azt nyilatkozta 1956 kapcsán, hogy ez a két hét a sorsát és a pályáját szabta ki.

Egy katartikus élmény volt maga a tömegmozgalom, mert akár akarom, akár nem, a részévé válok, ha kilépek, vagy ha benne maradok is. Nem tudom megtenni, hogy valamilyen módon ne döntsek a viszonyom felől. Ennek a két hétnek, a forradalomnak, nagyon hosszan tartó következményei voltak az életemben. Lehetne sokknak is nevezni, mert az ember felismeri, hogy ő több, mint egyetlen személy és kevesebb, mint egyetlen személy, a többiek nélkül nem létezik. Felismeri az összefüggést a többiek, a mások és saját maga között, és ez az összefüggés hol pozitív, hol negatív, az események, az idő és saját pozíciója függvényében. Rettenetes sok dolgot meg kellett tanulni a tömegben. Később kellett megtanulnom, hogy lehet ezt leírni. Ennek megvannak az irodalomban a nagy mesterei – Proust, Tolsztoj. Egyrészt megkaptam itt az írói nyersanyagot, másrészt pedig az ösztönzést arra, hogy megértsem az egyén és a tömeg viszonyát, és hogy ez a viszony miként jeleníthető meg a szövegben. Mindez egy egész életre szól.

Forradalomról lévén szó, hogyan magyarázza azt, hogy régiónk újból egy diktatórikus irány felé hajlik?

Ennek többféle oka van. A legalapvetőbb oka az, hogy Európának ebben a részében a városiasságnak nincsen olyan régi történelmi hagyománya, jóval fiatalabb, jóval fejletlenebb, mint Európa nyugati felében. Az egymást követő diktatúrák azt a maradék polgárságot, ami volt, megemésztették, eltüntették, és polgárság nélkül demokráciát nem lehet csinálni. A tömeg az egyik politikai tábortól a másikig futkároz, holott a két politikai tábor között olyan lényeges különbség nincs. Amit ebben a régióban ma középosztálynak mondanak, az legfeljebb vagyonos, de a vagyona új keletű és ingatag, és sok esetben az állam kirablására épül. Ez polgárinak egyáltalán nem felel meg. Polgárság nélkül viszont a szélsőségek uralma alá kerül a társadalom. Ez egy régi nyomora Kelet-Közép-Európának, és most viszszaesett ebbe a nyomorba.

Van ebből kiút?

Katasztrófák nélkül valószínűleg nincs. Ez a földuzzadt kispolgári tömeg jóval veszélyesebb, mint ha paraszti volna, de ma már, Lengyelországot kivéve, paraszti sincs. Hagyományokkal nem rendelkező, politikai meggyőződéssel nem rendelkező kispolgári tömeg mozog ezekben a városokban, amelyek nagyon fiatal városok. Azok a városok, amelyeknek 800-600 éves történelmük van, azok is nagyon fiatal városok, mert nincs folytonossága a történelemnek.

Lehetséges lenne itt valami olyasmit véghezvinni, mint Dél-Afrikában a Truth and Reconciliation Commission (Az Igazságért és a Kiengesztelődésért Bizottság – a szerk. megj.)?

Nem lehetséges, mert egyrészt több diktatúrát kellene felböfögni, másrészt pedig ezt 1989-ben kellett volna megtenni – ezt ma már nem lehet. Akkor viszont azért nem lehetett, és helyes, hogy nem tette meg senki, mert ez egy újabb vérfürdőhöz vezetett volna, és ebből Kelet-Közép-Európában bőven elég volt. A jugoszláv példa mutatta, hogy milyen veszélyes, ha a nacionalizmus közvetlen szóhoz jut. Dél-Afrikában más volt a helyzet, mert a feketék fölénybe kerültek az őket elnyomó fehérekkel szemben, tehát a fehéreknek is érdeke volt, hogy valamilyen egyezségre jussanak, de a vagyon még az ő kezükben volt, tehát még mindig ők diktáltak. Ez Kelet-Európával nem összevethető, mert itt se vagyonos, se politikai osztály nem volt, az egyházak szét voltak verve, működésképtelenek voltak, és azt, hogy a „szabadság” vagy a „piac” mit jelent, senki nem tudta 1989-ben, és a mai napig sem nagyon tudják. A 60-80 éves folytonosság hiánya, a hol fasiszta, hol kommunista előjelű szabad rablások megtették a magukét.

Az irodalomnak van ilyenkor szerepe? Figyelnek rá az emberek?

Nincs. Az irodalom ilyen körülmények között senkit nem érdekel, de csinálja a magáét, és nagyon fontos funkciója van, és ha nem ma, akkor holnap, hogy legyen mihez visszanyúlni, hogy legyenek fogódzók, támasztékok, még akkor is, ha a nyelv közben változik.

Régiónk pici népei ismerik-e egymás irodalmát?

Nem ismerik. Ez a szegény rokon elv szerint szerveződik. Mindenki a gazdag rokonról szeretne inkább tudni, a szegényről nem. Volt a szocializmusban egy időszak, úgy 1968 körül, amikor volt ilyen igény, de ez elmúlt, és mesterségesen nem visszaállítható. A pozsonyi Kalligram Kiadó egy egyedülálló dolgot, egy fantasztikus dolgot csinál, amikor a régió irodalmát kiadja több nyelven, és gondolom, ennek óriási kisugárzása van, ami jelen pillanatban valószínűleg nem látszik, de egyedi. Ilyen volt, amit Kerényi Grácia művelt Magyarországon az 1960-as, 1970-es években a lengyel irodalommal.

Egy kérdésre válaszolva említette, hogy a világ az apajogú társadalomból az anyajogú társadalom felé tart. Miért?

Az apajogú társadalom leszerepelt. Még egy háborút tud kirobbantani, kikényszeríteni, még egy világégést, csak a világnak már nem nagyon maradt erre lehetősége. Annak sem látom már a lehetőségét, hogy a nők továbbra is produkálják a katonákat, egyrészt megszülik, másrészt elküldik, és legfeljebb aggódnak érte, de odaadják az államnak a gyerekeiket. Én ezt az anyajogú társadalom felé vezető folyamatot megállíthatatlannak találom.

Az árvák miért tudják jobban kifejezni magukat?

Én két rettenetes világháborúnak és két diktatúrának a következményeit voltam kénytelen feldolgozni. Ez volt a történeti, az emberi adottság számomra, amivel foglalkoznom kellett. A szükségből erényt próbáltam kovácsolni, és mint árva, akinek a szülei nagyon korán meghaltak, tudom, hogy ennek vannak előnyei. Az ember nem teheti meg, hogy ne nőjön föl. Ha tizenkét éves korában haltak meg a szülei, akkor tizenkét évesen kell felnőttként gondoskodnia magáról. Mint háborús gyereknek, sok iskolatársam, barátom volt félárva vagy teljesen árva. Ez ma már nincs. A mai csonka családokban ez a tapasztalat teljesen más. S inkább neurotikus, lelki problémákat okoz. Egy háborús árva elsősorban nem lelki probléma, hanem organizációs, fizikai, túlélési probléma. Az ilyen gyerek emberismerete teljes biztonsággal működik, nem tudják becsapni, mert az állati ösztönére hallgat, nem a tudására, vagy tapasztalatára. Ez nagyon korán történik, emiatt aztán nagy élettudásra tesz szert. De ez egy kelet-európai specialitás.

New York, 2007. november 8.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.