Új cseh filmek bemutatója New Yorkban

A nyitó est alkalmával megtelt a Brooklyn Academy of Music mozirészének legnagyobb terme, és 272 néző várta Milos Forman legújabb filmjének vetítését. Jelen volt maga a legendás rendező is.

A Dobře placená procházka (Jól fizetett séta) Jiří Šlitr és Jiří Suchý zenés játéka, amelyet Ján Roháč eredetileg 1965-ben a prágai Semafor színházzal vitt színre, és Forman 1966-ban fekete-fehérben rögzítette, Jaroslav Kučera kameramunkája által, a Csehszlovák Tévé számára. A főszerepeket akkor Hana Hegerová, Eva Pilarová, René Gabzdyl, valamint a két szerző alakították. Ötven évvel később Formant a cseh Nemzeti Színház kérte fel, hogy rendezze újra a darabot. Forman két felnőtt fiát, akik a cseh színházi szférában dolgoznak, kérte meg együttműködésre. A darab 2007-ben nyitott, a belőle készült film idén került forgalomba.

Maga a történet egyszerű: Uli és Vanilka házassága kimerült, a férj a kádban alszik, a feleség a hajdani közös ágyukban. Válóperük előestéjén ügyvédjük meglátogatja őket kicsiny lakásukban. Közben becsönget a postás, aki egy táviratot hoz Vanilka számára. A liverpooli nagynéni írja, hogy egymillió fontot hagy hagyatékul Uli és Vanilka gyermeke számára. Csakhogy gyermek – az nincs. Egy idő után a nagynéni is megjelenik, és a postás is vissza-vissza tér, mindig új távirattal a kezében. Forman szerint az akkori cenzorok többek között azért engedélyezték a darabot, mert a felszínen a kapitalista társadalom materializmusáról, kapzsiságáról szól. Nem mintha a mi „szocialista” társadalmunkban az emberek nem lettek volna kapzsik és nem jelentették volna fel szomszédjukat egy kis anyagi előnyért. Titokban mindenki egy gazdag liverpooli nagynénire vágyott, akkoriban és most is.

Mai szemmel nézve sem a történet, sem a zene nem igazán izgalmas, viszont kiállta az idő próbáját a szövegkönyv, és az, aki nem érti a cseh nyelvet, nehezen tudja élvezni a darabot. A színdarab filmre rögzítésének hátulütője – miközben fantasztikus, hogy ily módon a darab megmarad az eljövendő generációk számára, és azok is megtekinthetik, akik sosem jutnának el a színházba –, hogy közel hozza azt, amit a nézőtérről messziről látnánk: a homlokhoz tapasztott mikrofont, az izzadságot, a térdtapaszt stb.

Az eredeti színészgárdából már csak Jiří Suchý maradt meg, aki újra a postást játssza, és mivel ötven évvel idősebb, az a jelenet, amikor a fiatal és gyönyörű Vanilka el akarja csábítani, még abszurdabb. Milos Forman a film után elmesélte, hogy a színészválogatás alatt New Yorkban volt (évek óta itt él), és itt nézte meg a prágai felvételeket. Elég nagy meglepetést váltott ki, amikor elutasította a csehek által ismert, sőt híres prágai musicalszínészeket, és helyettük két amatőrt választott: a pincérnő Tereza Hálovát a liverpooli nagynéni és a szerelő Petr Píšát az ügyvéd szerepére, akik ez ideig amatőr szinten énekeltek. Tereza Hálová különösen figyelemre méltó tehetség – énekhangja csodálatos, és nagyon magabiztosan mozog a színpadon. Formant a vonzó külsején kívül benne az fogta meg, hogy amikor elkezd énekelni, az érzelmek erőteljesen jelennek meg az arcán.

Forman azt is elmesélte, hogy amikor tízéves volt, bátyja, aki akkor már egy vándorszínháznál dolgozott, elvitte a kulisszák mögé. A kis Milos imádta nézni a színésznőket, ahogy öltöznek és sminkelik magukat, amolyan istennőket látott bennük. Később felfigyelt arra, hogy az istennők egy alacsony, kövérkés, kopasz férfira néztek áhítattal, mintha ő lenne a színésznők istene, és megkérdezte bátyját, ki ez az ember. Hát a rendező, hangzott a válasz. Forman ekkor döntötte el, hogy ő is rendező szeretne lenni.

Ki tudja, Marie Procházková mikor és miért döntött úgy, hogy filmrendező lesz. Az biztos, hogy nem akart beilleszkedni családja irodalmi miliőjébe, így animációt tanult a prágai FAMU-n, végül mégis játékfilmeket is forgat.

A Kdopak by se vlka bál (Ki félne a farkastól) című filmbe Procházková eredetileg több animációs részt tervezett, de mivel ezek sokkal többe kerültek volna, mint amennyit költségvetésként össze sikerült hozni, maradt a nagyrészt játékfilm, apró animációs betétekkel.

Az ötéves Terezka, filmünk főszereplője, nagyon kedveli a Piroska és a farkas című mesét, és az óvodában mindent megbeszél legjobb barátjával, Simonnal. Simon szerint, aki bátyja által jól értesült óvódásnak számít, a Földön sok földönkívüli él, és ezeket többek között úgy lehet megkülönböztetni, hogy ha megvágják magukat, nem véreznek, ezenkívül nem esznek, és aludniuk sem kell sokat. Terezka elkezdi figyelni a szüleit, és érdekes jeleket vesz észre. Az is foglalkoztatja, vajon a kórházban, amikor született, nem keverték-e össze őt esetleg egy más kisbabával, és egyre csak kérdezgeti anyukáját, vajon biztos-e abban, hogy ő tényleg az ő lánya, hiszen nem is nagyon hasonlítanak egymásra. Kiderül, Terezkának jó oka van a gyanakvásra. De a vége jó, és így minden jó. A film izgalmas, eredeti, szépen fényképezett, és többek között azt az örök kérdést feszegeti, vajon az-e az „igazi apa” aki a gyermek biológiai apja, vagy az, aki felnevelte és akivel jó viszonya van.

Procházková a vetítés után elmondta, hogy a főszereplő kislányt, a csodálatos Dorotka Dědkovát, Simon (Matouš Kratina) által találták meg. Simont a kameraman fedezte föl a dokumentumfilm forgatásakor, és édesanyja, amikor hallotta, hogy a kislány főszerepét még nem töltötték be, ajánlotta, hogy Simonnak bizony van egy nagyon jó barátnője az óvodában, aki nagyon jó lenne a szerepre. A rendezőnő nemigen vette komolyan az anyukát, de amikor Dorotka belépett az ajtón, világos volt, hogy csak ő játszhatja a szerepet.

A szülőket alakító pár típusként ellenkezőleg lett válogatva, hiszen a tévéből jól ismertek mindketten, és ott alapvetően más karaktereket játszanak. Jitka Čvančarová kiválasztásánál nemcsak az játszott szerepet, hogy a néző értse, miért forog e körül a nő körül a világ, ha belép egy terembe, hanem az is, hogy el tudja énekelni az operarészletet, amely a filmszerepből adódik.

Procházková, aki a forgatókönyvet is írta, maga is, amikor talán ötéves volt, meg volt győződve arról, hogy anyukája földönkívüli, és addig kínozta anyját azzal, hogy biztos-e benne, hogy ő a lánya, hogy az anya végül azt mondta neki, a szemeteskukáknál találták őt. Ezt a mondatot a filmen is felhasználta.

A forgatás közben az akkor hétéves Dorotkának mind a négy első foga kiesett, így a film végén egy fogorvosnak is köszönetet mond a stáb. Három másik orvos neve is rákerült a stáblistára, mert a rendezőnő mindkét szemét műteni kellett a forgatás alatt. Ezenkívül a hangmérnök átmenetileg megsüketült, így neki fül-orr-gégészre volt szüksége, a zeneszerzőnek pedig állandóan zúgott a füle.

Kedvesnek és egyedinek mondható Pavel Koutecký dokumentumfilmje is, amelyet Václav Havelről forgatott 1993-tól – (Koutecký) korai háláig, 2006-ig. A filmet Miroslav Janek fejezte be és mutatta be 2008 januárjában.

Aki Havel éltével foglakozó átfogó dokumentumfilmet vár az Občan Haveltől (Havel polgártárs), az csalódni fog. A kétórás film alatt megismerhetjük Havel különleges arckifejezéseit, hiszen a kamera sokszor nagyon közelről veszi volt elnökünket, de túl sok újat nem tudunk meg. Nem derül ki, mégis miért jelöltette magát cseh elnöknek másodszor is, hogyan alakult a Václav Klausszal vívott politikai harca, miként viselte felesége halálát, hogyan ismerkedett meg Dagmar Veškrnovával, és milyen gondolatokkal költözött ki az elnöki palotából. Látunk viszont több megbeszélést a legközelebbi kollégákkal, sok cigarettázást és sörözést, látjuk a Rolling Stones tagjait az elnöki palotában (akiknek tanácsod ad, melyik étterembe menjenek aznap vacsorázni), Bill Clintont a Redutában szaxofonozni, Jacques Chiracot Dagmarnak udvarolni és Miloš Zemant borovičkát kérni Haveltől (aki szó nélkül tölt neki).

Aki eddig nem sejtette, megbizonyosodhat arról, hogy Havel alapjában véve nagyon illedelmes ember, aki büszke arra, hogy egyszer – megtagadva önmagát – nem hívta meg Klaust a Redutába, bár Klaus jelezte, hogy szívesen menne. A következő képsorok a Redutában mutatják Havelt, Olgát, Madeleine Albrightot, Bill Clintont és Václav Klaust, így tehát világos, hogy Havel mégsem tudta megállni, hogy ne hívja meg legfőbb politikai riválisát. Azt is megtudhatjuk, hogy Havel szeret minden, számára fontos apró részletbe beleszólni, és minden hivatalos fellépés előtt elpróbálni a jelenetet (igazi színházi emberként) minden szereplővel (azzal a kisasszonnyal is, aki az egyik előadása közben letörölte számára a krétát a tábláról), hogy van véleménye az elnöki palotában levő székek és szónoki pultok esztétikai értékéről is, és ezt nem titkolja. („És akkor én ennél a csúnyácska szószéknél fogom elmondani a beszédemet? És a filharmonikusok ezeken a ronda székeken fognak ülni?”)

Érdekes lenne tudni, a drámaíró Václav Havelnek tetszett-e a Karamazovi című film. Petr Zelenka tavalyi alkotása egy valódi cseh színházi gárdát kísér el egy fiktív alternatív lengyelországi fesztiválra. Zelenka Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című drámáját szerette volna filmen megörökíteni, de Formannal ellentétben nem akarta a kameráit egy statikus színházi pódiumra szegezni. Így kitalálta, hogy a filmben Krakkóba utaztatja a csapatot, ahol a Nowa Huta acélgyárban fogják a darabot próbálni. (Igazából Csehországban forgatták a filmet.) A gyár néhány dolgozója (a valóságban lengyel színészek) figyeli a próbákat, és kiderül, az egyik munkás fia nemrég leesett az egyik állványról és most élet-halál között lebeg a helyi kórházban. A film így vegyíti a drámát az élettel.

Evald Schorm darabja és a nagyszerű színészi gárda (Dejvické divadlo), kitűnő kameramunkával (Alexandr Lurkala) élvezetessé és szórakoztatóvá teszi ezt az egyébként sötét és szomorú Dosztojevszkij-regényt. A regény szövegének főleg a párbeszédes része marad meg majdnem egy az egyben a drámában, a szöveg annyira erőteljes és magával ragadó, hogy még az „élettel” felhígítva sem veszít semmit erejéből.

Van Isten? – kérdezi Fjodor Karamazov két fiát. Az egyik, Aljosa, aki papnak készül, igennel, a másik, Ivan, az ateista filozófus, nemmel válaszol. Az állás tehát döntetlen.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.