Az ember legjobb házi segítője a feleség.
Én bizony nagyon szeretnék magamnak egy feleséget – egy olyan embert (lehet persze férfi is), aki főz, mos, vasal, takarít és mindezt úgy teszi, ahogy én szeretem. Továbbá lesi minden kívánságomat, csendben van, amikor nincs kedvem beszélgetni, és okosan társalog, amikor van. Ezt a férfiak már réges-rég kitalálták, és élnek is vele. Ők egyébként azért ismerik ezt, mert (szerencsés esetben persze) az ő anyukájuk pont így törődött velük és ezt a kényelmet és szeretetet akarják újra és újra megkapni. (Én is!)
Sajnos, még nem tartok ott, hogy feleséget tudjak fogadni a háztartásomba, de reménykedem benne, hogy talán még mielőtt vénségemre szenilis leszek és úgyis minden mindegy lesz, lesz még feleségem, akit majd házvezetőnek nevezek és jól megfizetem.
Ideális esetben egyébként egy feleség-párt tartanék – mert nagyon jó lenne valaki, aki a háztartás könnyebb dolgaival foglalkozik (főz, mos, vasal, növényeket öntöz) és egy másik, aki cipeli a bevásárlást, a kertet szépítgeti, felhasítja a kandallóba való fát, fúr, farag vagy akár barkácsol. Ami a feleségeim nemét illeti, tőlem lehetne két férfi, vagy két nő is, abszolút nem számít, csak jól dolgozzanak és szolid, szeretnivaló emberek legyenek!...
Ha viszont most leszállok a földre, akkor azt kell mondanom, hogy aminek a hétköznapjaimban nagyon-nagyon örülök, az a szárítógép!
Először is azért, mert nem kell vasalnom. Ha ugyanis okosan olyan ruhákat vásárolok, amelyeket meg lehet szárítani a szárítóban, nincs szükség vasalásra. A szebb blúzokat és nadrágokat inkább a sarki mosodára bízom, hiszen olyan szépen, mint a mosoda, nem tudok vasalni, és azért az aprópénzért, amiért megcsinálják, nekem nem is érdemes hozzákezdenem.
Másodszor pedig azért, mert ily módon elég, ha tíz napra elegendő öltözékem van, hiszen két órán belül (mosás 30-40 perc, szárítás 50 perc) szennyesből tiszta ruha lesz. Csak össze kell hajtogatni és eltenni a szekrénybe. Az ágyneműt és a törölközőket is azon nyomban, frissiben máris lehet újra használni. Persze, az ember szeret vásárolni, így nekem sokkal több ruhám van, mint amennyire igazán szükségem van.
Feleségem tehát nincs, szárítógépem viszont van, és már ez is haladás!
Thursday, October 30, 2008
Tuesday, October 28, 2008
A MINDENEVŐ DILEMMÁJA
A szerző kaliforniai újságírótanár, akit könyve megírására egy, a New York Times Magazin megbízásából írt cikksorozat ösztönzött. A több mint négyszáz oldalon nyomozásának élményeit és tanulságait osztja meg az olvasóval. Elsődleges célja, hogy megállapítsa: honnan jönnek azok az élelmiszerek, amelyeket a szupermarketekben veszünk, és ott milyen körülmények között állítják elő (nevelik, termesztik) őket, ha húsról van szó, hogyan bánnak a vágásra szánt állatokkal.
Így tudhatjuk meg, hogy vásárolt egy hízóbikát, és ellátogatunk vele abba a hizlaldába, ahol az állatot tartották. Eltöltünk vele hét napot egy biofarmon, ahol csirkéket is tisztított, meglátogatunk egy kukoricafarmot, és Kalifornia erdeibe is elkísérjük vadászni és gombászni.
A könyvből kiderül, hogy a nagy gabona- és húsfelvásárló gyárak nem engednek be munkacsarnokaikba újságírókat, így Pollan nem lehetett ott, amikor bikáját lemészárolták, és a farmer kukoricatermését sem tudta végigkövetni célállomásáig. Egy másik, sokak számára talán meglepő megállapítás, hogy a tehenek, noha a természet a fű emésztésére rendezte be őket, a nagyipari hízófarmokon kukoricát kapnak, amelyet nem tudnak megemészteni, viszont gyorsabban híznak tőle.
Csupa kukorica
Egy amerikai szupermarketen végigvezetve Pollan feltárja az olvasónak, hogy a gyümölcs és a zöldség kivételével mi minden tartalmaz kukoricát: az édesítő a kólában, az ízesítő a chipsekben, a különféle mártások, a húsok, amelyek kukoricán tartott állatoktól származnak, a tojás, tejtermékek, mustár, cukorka, lisztek, konzervek, fogkrém, tisztítószerek, a szemeteszsákok és a vitaminok is. Még a csomagolóanyagok is kukoricaszármazékokból készülnek, ugyanígy a magazinok fényes fedele. Egy átlagos amerikai üzletközpontban körülbelül negyvenötezer fajta árucikk található, és több mint negyedükben ott a kukorica.
Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy a kukoricatúltermelés (a kormány támogatja az adófi zetők dollárjaival), rákényszeríti a nagyipart, hogy kitalálja, mit kezdjen a sok kukorica-alapanyaggal. A támogatás azonban, amely egy átlagos kukoricatermesztő bevételének a felét is kiteheti, nem a gazda zsebébe megy, hanem a kólagyártókéba, akik ezt az így roppant olcsó alapanyagot felhasználják. Így kerül a kukorica, a belőle készült édesítők és más anyagok sok olyan élelmiszerbe (és a tehenek gyomrába), ahová nem való, s teszi tönkre a túltermelést fi nanszírozó amerikai adófi zető egészségét.
Hús – igen vagy nem?
A szerző külön fejezetet szán annak a kérdésnek, egyen-e húst az ember, és ha igen, milyet. Ennek hiteles megválaszolása végett egy időre felfüggeszti a húsevést. Igaz, jól érzi magát új étrendjével, a vele járó társadalmi elszigeteltséget azonban sokkal nehezebben tűri. A fejezet végére Pollan meg is győzi magát, hogy a természet rendje úgy tartható csak fenn, ha az ember betölti húsevő szerepét.
Mi a bio?
A következő nagy kérdés a mai Amerikában egyre nagyobb teret kapó bioélelmiszer-iparág. Mivel szintén nagy üzlet, az élelmiszer-ipari cégeken kívül a kormány is beleavatkozik, s ahogy Pollan nyomozásából kiderül, ez a biotermék fogalmának infl álódásához vezet. Míg a zöldség és gyümölcs esetében még egyértelmű (vegyszer nélkül, szennyezetlen földben termesztett), a tojásnál és a húsnál már csak azt jelenti, hogy az állatok nem kaptak antibiotikumot, és tápjuk növényi eredetű volt. De például a tojásdobozokon és a bontott csirkéken levő feliratok, melyek szerint az áru kint, szabadon tartott szárnyastól származik, hamisnak bizonyultak, mert a hivatali előírások szerint csak az állatok kijárási lehetőségét kell fenntartani, és ezt a tömegtermelők úgy oldják meg, hogy vágnak egy nyílást az ajtón. Csakhogy az állatok megszokják a bezártságot, és nem igyekeznek kifelé; így rövid életük során nem is látnak füvet.
Ennek ellenére az ilyen szárnyasok tojása és húsa sokkal fi nomabb és egészségesebb is, mint a mára sajnos hagyományosnak mondható nagyfarmokon nevelteké, ahol megelőzésképpen antibiotikumokkal tömik őket, mert saját piszkukban állnak éjjel-nappal, s ez érthetően fertőzéshez vezet. Mozgásterük egyáltalán nincs, a friss levegőt nem ismerik, füvet sosem láttak, stb. Ez állatkínzásnak nevezendő, s a nyugati világban (ahová bizony már mi is tartozunk) az emberek nagy többsége ilyen kínzott állatok húsát fogyasztja.
Mit együnk hát?
Az idén Pollan új kötettel jelentkezett. Ahogy az előszavában írja, A mindenevő dilemmája után sokan kérdezték tőle: „Na jó, de akkor mit együnk?” Pollan tovább folytatta kutatását, így keletkezett az In Defense of Food: An Eater’s Manifesto (Az étel védelmében: Egy étkező kiáltványa). A kiáltvány három fő pontból áll: Ételt egyél; Ne sokat; Főleg növényeket. Az előzőnél már sokkal vékonyabb, kétszáz oldalas könyv ezeket a pontokat részletezi.
Jövő héten olvashatnak róla.....
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Így tudhatjuk meg, hogy vásárolt egy hízóbikát, és ellátogatunk vele abba a hizlaldába, ahol az állatot tartották. Eltöltünk vele hét napot egy biofarmon, ahol csirkéket is tisztított, meglátogatunk egy kukoricafarmot, és Kalifornia erdeibe is elkísérjük vadászni és gombászni.
A könyvből kiderül, hogy a nagy gabona- és húsfelvásárló gyárak nem engednek be munkacsarnokaikba újságírókat, így Pollan nem lehetett ott, amikor bikáját lemészárolták, és a farmer kukoricatermését sem tudta végigkövetni célállomásáig. Egy másik, sokak számára talán meglepő megállapítás, hogy a tehenek, noha a természet a fű emésztésére rendezte be őket, a nagyipari hízófarmokon kukoricát kapnak, amelyet nem tudnak megemészteni, viszont gyorsabban híznak tőle.
Csupa kukorica
Egy amerikai szupermarketen végigvezetve Pollan feltárja az olvasónak, hogy a gyümölcs és a zöldség kivételével mi minden tartalmaz kukoricát: az édesítő a kólában, az ízesítő a chipsekben, a különféle mártások, a húsok, amelyek kukoricán tartott állatoktól származnak, a tojás, tejtermékek, mustár, cukorka, lisztek, konzervek, fogkrém, tisztítószerek, a szemeteszsákok és a vitaminok is. Még a csomagolóanyagok is kukoricaszármazékokból készülnek, ugyanígy a magazinok fényes fedele. Egy átlagos amerikai üzletközpontban körülbelül negyvenötezer fajta árucikk található, és több mint negyedükben ott a kukorica.
Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy a kukoricatúltermelés (a kormány támogatja az adófi zetők dollárjaival), rákényszeríti a nagyipart, hogy kitalálja, mit kezdjen a sok kukorica-alapanyaggal. A támogatás azonban, amely egy átlagos kukoricatermesztő bevételének a felét is kiteheti, nem a gazda zsebébe megy, hanem a kólagyártókéba, akik ezt az így roppant olcsó alapanyagot felhasználják. Így kerül a kukorica, a belőle készült édesítők és más anyagok sok olyan élelmiszerbe (és a tehenek gyomrába), ahová nem való, s teszi tönkre a túltermelést fi nanszírozó amerikai adófi zető egészségét.
Hús – igen vagy nem?
A szerző külön fejezetet szán annak a kérdésnek, egyen-e húst az ember, és ha igen, milyet. Ennek hiteles megválaszolása végett egy időre felfüggeszti a húsevést. Igaz, jól érzi magát új étrendjével, a vele járó társadalmi elszigeteltséget azonban sokkal nehezebben tűri. A fejezet végére Pollan meg is győzi magát, hogy a természet rendje úgy tartható csak fenn, ha az ember betölti húsevő szerepét.
Mi a bio?
A következő nagy kérdés a mai Amerikában egyre nagyobb teret kapó bioélelmiszer-iparág. Mivel szintén nagy üzlet, az élelmiszer-ipari cégeken kívül a kormány is beleavatkozik, s ahogy Pollan nyomozásából kiderül, ez a biotermék fogalmának infl álódásához vezet. Míg a zöldség és gyümölcs esetében még egyértelmű (vegyszer nélkül, szennyezetlen földben termesztett), a tojásnál és a húsnál már csak azt jelenti, hogy az állatok nem kaptak antibiotikumot, és tápjuk növényi eredetű volt. De például a tojásdobozokon és a bontott csirkéken levő feliratok, melyek szerint az áru kint, szabadon tartott szárnyastól származik, hamisnak bizonyultak, mert a hivatali előírások szerint csak az állatok kijárási lehetőségét kell fenntartani, és ezt a tömegtermelők úgy oldják meg, hogy vágnak egy nyílást az ajtón. Csakhogy az állatok megszokják a bezártságot, és nem igyekeznek kifelé; így rövid életük során nem is látnak füvet.
Ennek ellenére az ilyen szárnyasok tojása és húsa sokkal fi nomabb és egészségesebb is, mint a mára sajnos hagyományosnak mondható nagyfarmokon nevelteké, ahol megelőzésképpen antibiotikumokkal tömik őket, mert saját piszkukban állnak éjjel-nappal, s ez érthetően fertőzéshez vezet. Mozgásterük egyáltalán nincs, a friss levegőt nem ismerik, füvet sosem láttak, stb. Ez állatkínzásnak nevezendő, s a nyugati világban (ahová bizony már mi is tartozunk) az emberek nagy többsége ilyen kínzott állatok húsát fogyasztja.
Mit együnk hát?
Az idén Pollan új kötettel jelentkezett. Ahogy az előszavában írja, A mindenevő dilemmája után sokan kérdezték tőle: „Na jó, de akkor mit együnk?” Pollan tovább folytatta kutatását, így keletkezett az In Defense of Food: An Eater’s Manifesto (Az étel védelmében: Egy étkező kiáltványa). A kiáltvány három fő pontból áll: Ételt egyél; Ne sokat; Főleg növényeket. Az előzőnél már sokkal vékonyabb, kétszáz oldalas könyv ezeket a pontokat részletezi.
Jövő héten olvashatnak róla.....
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Friday, October 24, 2008
Pink Paprikák
Vasárnap délután Mahattan nyugati oldalán, a pier 84 közelében rózsaszínű rengeteget láttak az arra járók vagy autózók. A sok rózsaszínű pólóban, rózsaszínű táskával és ugyanolyan színű sapkákban, sálakban feltűnő emberek mellett ott voltak a rózsaszínű lufik is. Egy nagy rózsaszínű kapun keresztül embrek ezrei értek ki a vízpart felé, a célba érőket az ott várakozók ünnepelték. Hogy miért? Mert megtették az Avon Walk for Breast Cancer (Avon mellrák elleni séta) maratoni távját, vagy annak másfélszeresét. Persze nem csak gyaloglásról volt szó. Minden résztvevőnek minimum 1800 dollárt kellett felmutatnia az Avon Foundation (Avon alapítvány) számára. Ezt a pénzt a mellrákban szenvedő rászorultak megsegítésére és a mellrák kutatására fordítják. A résztvevők nemhogy nem kaptak ebből a pénzből, hanem saját pénzből még egy 65 dolláros regisztrációs díjat is be kellett fizetniük.
Szívesen tették. Volt, aki saját maga harcolt meg a mellrákkal, volt akinek rokona, barátja volt érintett, és ezért gyűjtött pénzt, illetve ezért sétált. Volt olyan is, aki elhunyt családtagja tiszteletére tette meg a kétnapos maratoni távot. A beérkezők között ott volt hét magyar származású hölgy is, akik a Pink Paprika csapatnevet vették fel. Fáradtan, hólyagos lábakkal, de annál nagyobb örömmel és büszkeséggel hozták a célba a magyar zászlót.
– Mi motivált benneteket arra, hogy felvállaljátok ezt a nemes feladatot, hogy pénzt gyűjtötök és 39.3 mérföldet gyalogoltok a mellrák ellen?
Muhi Mária: – Én a csoportszellemért és azért vagyok itt, hogy segítsek a rászorulóknak. Szerencsés vagyok, mert személyes kapcsolatom nem volt a mellrákkal.
Umhauzer Mária: – Az én családom sem érintett, de mivel húsz éve szülésznőként dolgozom, tudom mit jelent a rák, és láttam fiatal nőket mellrákban is szenvedni. Segíteni szeretnék és ez a séta a segítség egy módja.
Mezei Mária: – Azért vállaltam fel ezt a projektet, mert úgy érzem, hogy a magyarság egyre inkább morzsolódik itt New Yorkban, és úgy gondoltam, hogy hét lány összefogása jó lehetőség arra, hogy valami maradandót alkossunk, és jobban megismerjük egymást, miközben egy nemes célért dolgozunk.
Kinzel Mária: – Sajnos idén a keresztanyám rákban veszítettem el, bár nem mellrákban, hanem tüdőrákban. Ezért tenni szerettem volna valamit a rákkutatás érdekében.
Petrucz Andrea: – Egészségügyi téren tanulok és nagyon tetszett az ötlet, hogy hét lány tenni tud valamit együtt egy olyan dologért, ami nagyon sok nőt érint. Sok páciens, akikkel tanulmányaim során találkozom, rákban szenved, és én örültem az alkalomnak, hogy tehetek valamit az ő ügyük érdekében is.
Kis Annamária: Én azért sétáltam, mert édesanyám, 2006-ban mellrákban halt meg. Mindenképpen úgy éreztem, hogy idén is tennem kell valamit és rettenetesen boldog vagyok, hogy a Pink Paprika csoport összejött. Eddig én egymagamban sétáltam és nem is gondoltam, hogy egyszer sikerül hét ilyen nagyszerű emberrel teljesíteni a távot. Számomra az is fontos volt, hogy tudassam minél több emberrel, hogy ez a betegség nemcsak idősebb nőket érint, hanem a fiatalabb korosztályt is, sőt férfiakat is. Másodsorban pedig, hogy az otthon, Magyarországon használt gyógyszerek nagy részét itt, Amerikában találták fel, így nagyon fontos, hogy minél több pénz álljon a kutatók rendelkezésére.
Vida Elvira: – Sajnos személyes tapasztalatból kifolyólag vagyok itt. Én is hangsúlyozni szeretném, mennyire fontos, hogy a nők már fiatalon rendszeresen végezzenek önvizsgálatot és ne hanyagolják el egészségüket. Mert ha korai stádiumban diagnosztizálják, nagy esély van a mellrák túlélésére, de később bizony tragikus véggel járhat.
– A sétát magát, ez a két napot, hogyan éltétek meg?
Muhi Mária: – Számomra nagyon megeröltető volt a séta maga, mert lázasan sétáltam. A végére viszont egészen jól lettem, és úgy érzem, hogy egy csapattá kovácsolódtunk. Hatalmas erőt adott, hogy az út mentén nagyon sokan bátorítottak minket. Hatalmas élmény volt az is, hogy a séta közben sok emberi sorsot ismertem meg. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetettem.
Umhauzer Mária: – Számomra a megnyitó is nagy élmény volt és a séta maga elég nagy kihívás. Először azt hittem, nem tudom majd végigcsinálni, de azok, akik az út mentén biztattak bennünket, olyan szívvel lélekkel csinálták, hogy erőt adott nekem is.
Mezei Mária: – Már hetekkel ezelőtt elkezdtünk készülni az eseményre és rendszeresen edzettünk. Húsz kilométeres sétákat tettünk és a maratoni távot is legyőztük egy hete, és tegnap, szombaton is. Ennek nagyon örültünk, mert így összesen a maratoni táv másfélszeresét tettük meg és ebben a csapatszellem is sokat segített. Pozitívumnak könyvelem el azt is, hogy a séta közben New York olyan arculatát is láttuk, amit eddig nem. Én már hét éve élek itt, mégis sok olyan helyen voltunk, ahol eddig sosem jártam.
Kinzel Mária: – Az igazság az, hogy ha erre az ember nem készül fel, akkor nem tudja végigcsinálni. Az út során megfigyeltem, hogy nagyon sok különböző korú ember tette meg a távot, és látszott rajtuk, hogy keményen edzettek erre az alkalomra.
Petrucz Andrea: – Ez számomra egy nagyon nagy élmény volt. Voltak pillanatok, amikor nagyon nehéz volt, és elbizonytalanodtam, hogy meg tudjuk-e csináni. Nagyon örülök, hogy része lehettem ennek az eseménynek, és boldoggá tesz, hogy bátorítottuk egymást és be tudtuk fejezni a tejles távot.
Kis Annamária: – A csoport többi tagjával együtt készültem erre az alkalomra és nagyon boldog vagyok, hogy végigcsináltuk. Kicsit izgultam, és bizony mindkét lábam be is van kötözve így a végére. Viharban, napsütésben, szakadó esőben négyezer emberrel együtt sétálni egy célért, ez egy életreszóló élmény volt.
Vida Elvira: – Amikor az ember belekezd egy ilyen nagyszabású dologba, nem is érti igazán, miért kell hatvan kilométert gyalogolni. Nem lehet szavakkal leírni, amit egy ember ezalatt a két nap alatt tapasztal – az ilyen fajta összetartozást csak azok értik, akik végigcsinálják.
– Olvasóink is tudják, hogy ezt a maratoni sétát nem kevés pénzgyűjtés előzte meg. Hogy sikerült a fundraising?
Vida Elvira: – A pénzgyűjtés nagy meglepetésekkel és csalódásokkal jár. Azt tapasztaltam, hogy akikre a legkevésbé számítottam, azok adakoztak, mint például a Baruch College-i professzorom, aki 500 dollárral járult hozzá. De volt munkaadóm is. Azok, akikre számítottam, de nem támogattak, talán nem is értik, mennyire fontos nekem ez az ügy, és milyen jól esett volna, ha csak egy emailt kapok, hogy legalább lelkiekben velem vannak. Bízom benne, azzal, hogy egy kis publicitást kapott a séta, a jövőben talán jobban kitárulnak a szívek és azok is adakoznak majd, akik az idén nem tették.
Muhi Mária: – Bizony voltak kellemes és kellemetlen meglepetések is. Az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban előzőleg megjelent cikk alapján többen is felkerestek bennünket. Nagy örömünkre szolgált, hogy néhányan segítségüket ajánlották fel és pédául Konorot Edit két napig süteményeket sütött számunkra. A pénzgyűjtés maga sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy gondoltam, annak ellenére, hogy viszonylag sok itt az ismerősöm. Nagy nehezen össze tudtuk gyűjteni a pénzt, összesen 15 428 dollárt, de megkínlódtunk vele.
Umhauzer Mária: – Engem is meglepett, hogy olyanoktól, akikről tudtam, anyagilag jól állnak, nem kaptam hozzájárulást, a szerényebb körülmények között élők viszont azonnal utalták át a pénzt. Komoly élettapasztalat volt ez. Mindezzel együtt sokkal többet kaptunk ettől az élménytől, mint amit beleadtunk.
Mezei Mária: – A csapatmunka nagyszerű élmény volt, hiszen az elején kimondtuk, ha valakinek nem sikerül összegyűjteni az indulásig a kitűzött 1800 dollárt, a csapat kisegíti. És ez így is volt. Mindenki abban segített, ahol a legnagyobb volt a tapasztalata, vagy amihez a legjobban értett. A sok apró dologból állt össze a végeredmény. Nagyon köszönjük azoknak, akik adományoztak.
Kinzel Mária: – Számomra ez volt az első fundraising tapasztalat és ha a csapat nem segít, akkor én ma nem vagyok itt.
Petrucz Andrea: – Talán az időzítés sem volt a legjobb, hiszen pont komoly gazdasági válságot élünk. Úgy gondolom, hogy ez mentalitás kérdése is, mert míg itt az emberek úgy nőnek fel, hogy fiatal koruk óta adakoznak, köreinkben ez nem így van. Nehéz feladatnak bizonyult elmagyarázni a régiónkból érkezett embereknek, hogy mi ebből a pénzből egy pennyt sem kapunk, és nem rólunk szól a pénz összegyűjtése, hanem arról a többmillió emberről, akit ez a betegség érint. Ebből kifolyólag vegyes érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban.
Kis Annamária: – A személyes internetes oldalamra a világ sok pontjáról küldtek pénzt. európai uniós országokból és Afrikából is. Nemzetközi összefogás volt tehát.
Szívesen tették. Volt, aki saját maga harcolt meg a mellrákkal, volt akinek rokona, barátja volt érintett, és ezért gyűjtött pénzt, illetve ezért sétált. Volt olyan is, aki elhunyt családtagja tiszteletére tette meg a kétnapos maratoni távot. A beérkezők között ott volt hét magyar származású hölgy is, akik a Pink Paprika csapatnevet vették fel. Fáradtan, hólyagos lábakkal, de annál nagyobb örömmel és büszkeséggel hozták a célba a magyar zászlót.
– Mi motivált benneteket arra, hogy felvállaljátok ezt a nemes feladatot, hogy pénzt gyűjtötök és 39.3 mérföldet gyalogoltok a mellrák ellen?
Muhi Mária: – Én a csoportszellemért és azért vagyok itt, hogy segítsek a rászorulóknak. Szerencsés vagyok, mert személyes kapcsolatom nem volt a mellrákkal.
Umhauzer Mária: – Az én családom sem érintett, de mivel húsz éve szülésznőként dolgozom, tudom mit jelent a rák, és láttam fiatal nőket mellrákban is szenvedni. Segíteni szeretnék és ez a séta a segítség egy módja.
Mezei Mária: – Azért vállaltam fel ezt a projektet, mert úgy érzem, hogy a magyarság egyre inkább morzsolódik itt New Yorkban, és úgy gondoltam, hogy hét lány összefogása jó lehetőség arra, hogy valami maradandót alkossunk, és jobban megismerjük egymást, miközben egy nemes célért dolgozunk.
Kinzel Mária: – Sajnos idén a keresztanyám rákban veszítettem el, bár nem mellrákban, hanem tüdőrákban. Ezért tenni szerettem volna valamit a rákkutatás érdekében.
Petrucz Andrea: – Egészségügyi téren tanulok és nagyon tetszett az ötlet, hogy hét lány tenni tud valamit együtt egy olyan dologért, ami nagyon sok nőt érint. Sok páciens, akikkel tanulmányaim során találkozom, rákban szenved, és én örültem az alkalomnak, hogy tehetek valamit az ő ügyük érdekében is.
Kis Annamária: Én azért sétáltam, mert édesanyám, 2006-ban mellrákban halt meg. Mindenképpen úgy éreztem, hogy idén is tennem kell valamit és rettenetesen boldog vagyok, hogy a Pink Paprika csoport összejött. Eddig én egymagamban sétáltam és nem is gondoltam, hogy egyszer sikerül hét ilyen nagyszerű emberrel teljesíteni a távot. Számomra az is fontos volt, hogy tudassam minél több emberrel, hogy ez a betegség nemcsak idősebb nőket érint, hanem a fiatalabb korosztályt is, sőt férfiakat is. Másodsorban pedig, hogy az otthon, Magyarországon használt gyógyszerek nagy részét itt, Amerikában találták fel, így nagyon fontos, hogy minél több pénz álljon a kutatók rendelkezésére.
Vida Elvira: – Sajnos személyes tapasztalatból kifolyólag vagyok itt. Én is hangsúlyozni szeretném, mennyire fontos, hogy a nők már fiatalon rendszeresen végezzenek önvizsgálatot és ne hanyagolják el egészségüket. Mert ha korai stádiumban diagnosztizálják, nagy esély van a mellrák túlélésére, de később bizony tragikus véggel járhat.
– A sétát magát, ez a két napot, hogyan éltétek meg?
Muhi Mária: – Számomra nagyon megeröltető volt a séta maga, mert lázasan sétáltam. A végére viszont egészen jól lettem, és úgy érzem, hogy egy csapattá kovácsolódtunk. Hatalmas erőt adott, hogy az út mentén nagyon sokan bátorítottak minket. Hatalmas élmény volt az is, hogy a séta közben sok emberi sorsot ismertem meg. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetettem.
Umhauzer Mária: – Számomra a megnyitó is nagy élmény volt és a séta maga elég nagy kihívás. Először azt hittem, nem tudom majd végigcsinálni, de azok, akik az út mentén biztattak bennünket, olyan szívvel lélekkel csinálták, hogy erőt adott nekem is.
Mezei Mária: – Már hetekkel ezelőtt elkezdtünk készülni az eseményre és rendszeresen edzettünk. Húsz kilométeres sétákat tettünk és a maratoni távot is legyőztük egy hete, és tegnap, szombaton is. Ennek nagyon örültünk, mert így összesen a maratoni táv másfélszeresét tettük meg és ebben a csapatszellem is sokat segített. Pozitívumnak könyvelem el azt is, hogy a séta közben New York olyan arculatát is láttuk, amit eddig nem. Én már hét éve élek itt, mégis sok olyan helyen voltunk, ahol eddig sosem jártam.
Kinzel Mária: – Az igazság az, hogy ha erre az ember nem készül fel, akkor nem tudja végigcsinálni. Az út során megfigyeltem, hogy nagyon sok különböző korú ember tette meg a távot, és látszott rajtuk, hogy keményen edzettek erre az alkalomra.
Petrucz Andrea: – Ez számomra egy nagyon nagy élmény volt. Voltak pillanatok, amikor nagyon nehéz volt, és elbizonytalanodtam, hogy meg tudjuk-e csináni. Nagyon örülök, hogy része lehettem ennek az eseménynek, és boldoggá tesz, hogy bátorítottuk egymást és be tudtuk fejezni a tejles távot.
Kis Annamária: – A csoport többi tagjával együtt készültem erre az alkalomra és nagyon boldog vagyok, hogy végigcsináltuk. Kicsit izgultam, és bizony mindkét lábam be is van kötözve így a végére. Viharban, napsütésben, szakadó esőben négyezer emberrel együtt sétálni egy célért, ez egy életreszóló élmény volt.
Vida Elvira: – Amikor az ember belekezd egy ilyen nagyszabású dologba, nem is érti igazán, miért kell hatvan kilométert gyalogolni. Nem lehet szavakkal leírni, amit egy ember ezalatt a két nap alatt tapasztal – az ilyen fajta összetartozást csak azok értik, akik végigcsinálják.
– Olvasóink is tudják, hogy ezt a maratoni sétát nem kevés pénzgyűjtés előzte meg. Hogy sikerült a fundraising?
Vida Elvira: – A pénzgyűjtés nagy meglepetésekkel és csalódásokkal jár. Azt tapasztaltam, hogy akikre a legkevésbé számítottam, azok adakoztak, mint például a Baruch College-i professzorom, aki 500 dollárral járult hozzá. De volt munkaadóm is. Azok, akikre számítottam, de nem támogattak, talán nem is értik, mennyire fontos nekem ez az ügy, és milyen jól esett volna, ha csak egy emailt kapok, hogy legalább lelkiekben velem vannak. Bízom benne, azzal, hogy egy kis publicitást kapott a séta, a jövőben talán jobban kitárulnak a szívek és azok is adakoznak majd, akik az idén nem tették.
Muhi Mária: – Bizony voltak kellemes és kellemetlen meglepetések is. Az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban előzőleg megjelent cikk alapján többen is felkerestek bennünket. Nagy örömünkre szolgált, hogy néhányan segítségüket ajánlották fel és pédául Konorot Edit két napig süteményeket sütött számunkra. A pénzgyűjtés maga sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy gondoltam, annak ellenére, hogy viszonylag sok itt az ismerősöm. Nagy nehezen össze tudtuk gyűjteni a pénzt, összesen 15 428 dollárt, de megkínlódtunk vele.
Umhauzer Mária: – Engem is meglepett, hogy olyanoktól, akikről tudtam, anyagilag jól állnak, nem kaptam hozzájárulást, a szerényebb körülmények között élők viszont azonnal utalták át a pénzt. Komoly élettapasztalat volt ez. Mindezzel együtt sokkal többet kaptunk ettől az élménytől, mint amit beleadtunk.
Mezei Mária: – A csapatmunka nagyszerű élmény volt, hiszen az elején kimondtuk, ha valakinek nem sikerül összegyűjteni az indulásig a kitűzött 1800 dollárt, a csapat kisegíti. És ez így is volt. Mindenki abban segített, ahol a legnagyobb volt a tapasztalata, vagy amihez a legjobban értett. A sok apró dologból állt össze a végeredmény. Nagyon köszönjük azoknak, akik adományoztak.
Kinzel Mária: – Számomra ez volt az első fundraising tapasztalat és ha a csapat nem segít, akkor én ma nem vagyok itt.
Petrucz Andrea: – Talán az időzítés sem volt a legjobb, hiszen pont komoly gazdasági válságot élünk. Úgy gondolom, hogy ez mentalitás kérdése is, mert míg itt az emberek úgy nőnek fel, hogy fiatal koruk óta adakoznak, köreinkben ez nem így van. Nehéz feladatnak bizonyult elmagyarázni a régiónkból érkezett embereknek, hogy mi ebből a pénzből egy pennyt sem kapunk, és nem rólunk szól a pénz összegyűjtése, hanem arról a többmillió emberről, akit ez a betegség érint. Ebből kifolyólag vegyes érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban.
Kis Annamária: – A személyes internetes oldalamra a világ sok pontjáról küldtek pénzt. európai uniós országokból és Afrikából is. Nemzetközi összefogás volt tehát.
Thursday, October 23, 2008
A Golem Projekt
Egy Brooklyn College-i professzorom mesélte, hogy egyetemista korában az egyik tanára a következő házi feladatot adta az osztálynak: mindenki írjon le egy nagyon egyszerű mondatot, amelyben megfogalmazza, mi a célja az életben. E célkitűzésnek világosnak és konkrétnak kell lennie, hiszen a homályos, komplikált, esetleg túl általános vagy nem reális terveket nagyon nehéz elérni. A boldogságnak viszont az egyik titka az, hogy tudjuk, mit akarunk, és ha már tisztában vagyunk vele, tegyünk is érte. A professzor ezt Golem-projektnek nevezte – a régi prágai zsidó legenda nyomán.
Kitűnő tanárom akkor – hallgatóként – a következőképpen fogalmazta meg saját Golem-projektjét: „Azt szeretném, ha az emberek figyelnének a szavamra, leírnák gondolataimat, aztán tovább töprengenének rajtuk.”
Tisztelt professzoromnak e célja maradéktalanul teljesült, hiszen hatvanéves is elmúlt már, mindig is nagyon szerette főiskolai oktatói hivatását, életében sokat és jó visszhanggal publikált, és mi, diákjai is roppant kedveltük előadásait, ittuk szavait, s ebből a kis jegyzetből is látszik, hogy továbbgondoltuk gondolatait. Az emberi létnek és problémáinak kitűnő szakértője, a kassai származású Márai Sándor azt írta ugyan, hogy az életnek semmiféle célja sincs, gyakorlatban mégis úgy tűnik, többségünk minduntalan arra törekszik, hogy boldog legyen.
Egy átfogó, az élet minden területére kiterjedő teljességhez persze kell egyfajta genetikai hajlam, gyermekkori kibontakozási tér, sok szeretet és támogatás, sikerélmények meg érzelmi nyugalom is. A felnőttek a párválasztáson, a családi állapotokon kívül leginkább a munkahelyi nehézségekre vezetik vissza boldogtalanságukat. Fordított esetben, a kiegyensúlyozott embereknél megfigyelhetjük, hogy amit csinálnak, örömmel tölti el őket, és szeretteikkel is jobb kapcsolatot ápolnak.
A fent említett előadás óta, amerre járok, barátaimtól, ismerőseimtől kérdezgetem, mi az ő Golem-projektjük, tudják-e, mi teszi őket professzionálisan boldoggá. A válaszokból kiderült, hogy tanáromnak igaza volt: azok, akik kapásból és egyszerűen rávágták, mi az, amit az életben a legjobban tenni szeretnek, boldognak tűntek. Azok viszont, akik összetett mondatokban kezdtek el beszélni, munkájukkal nem voltak elégedettek. A boldogsághoz, megelégedettséghez nem kell, hogy valaki jó nevű professzor vagy gazdag vállalkozó legyen, sőt ismerek boldogtalan hírességeket és szomorú milliomosokat. A sikerélmény az élet minden területén szükséges, ha nem is állandó jelleggel, de néhanapján biztosan.
Mai társadalmunkban a hivatásban elért elismerés – legyen az anyagi vagy erkölcsi – nagyon sokat számít. Ezért fontos, hogy tudjuk, mi az, amit mi magunk sikernek könyvelnénk el, ami bennünket, nem pedig a környezetünket tesz elégedetté. Csupán attól persze, hogy jól megfogalmazzuk Golemprojektünket, még nem leszünk kiegyensúlyozottak és sikeresek. A boldogságért meg kell dolgozni. Nem egyszer vagy néhányszor, mint mikor vizsgára készültünk, hanem apró feladatok sorával, naponta, sok hónapon és éven keresztül kell megállnunk a helyünket. Mint Golemnek a prágai gettóban.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Kitűnő tanárom akkor – hallgatóként – a következőképpen fogalmazta meg saját Golem-projektjét: „Azt szeretném, ha az emberek figyelnének a szavamra, leírnák gondolataimat, aztán tovább töprengenének rajtuk.”
Tisztelt professzoromnak e célja maradéktalanul teljesült, hiszen hatvanéves is elmúlt már, mindig is nagyon szerette főiskolai oktatói hivatását, életében sokat és jó visszhanggal publikált, és mi, diákjai is roppant kedveltük előadásait, ittuk szavait, s ebből a kis jegyzetből is látszik, hogy továbbgondoltuk gondolatait. Az emberi létnek és problémáinak kitűnő szakértője, a kassai származású Márai Sándor azt írta ugyan, hogy az életnek semmiféle célja sincs, gyakorlatban mégis úgy tűnik, többségünk minduntalan arra törekszik, hogy boldog legyen.
Egy átfogó, az élet minden területére kiterjedő teljességhez persze kell egyfajta genetikai hajlam, gyermekkori kibontakozási tér, sok szeretet és támogatás, sikerélmények meg érzelmi nyugalom is. A felnőttek a párválasztáson, a családi állapotokon kívül leginkább a munkahelyi nehézségekre vezetik vissza boldogtalanságukat. Fordított esetben, a kiegyensúlyozott embereknél megfigyelhetjük, hogy amit csinálnak, örömmel tölti el őket, és szeretteikkel is jobb kapcsolatot ápolnak.
A fent említett előadás óta, amerre járok, barátaimtól, ismerőseimtől kérdezgetem, mi az ő Golem-projektjük, tudják-e, mi teszi őket professzionálisan boldoggá. A válaszokból kiderült, hogy tanáromnak igaza volt: azok, akik kapásból és egyszerűen rávágták, mi az, amit az életben a legjobban tenni szeretnek, boldognak tűntek. Azok viszont, akik összetett mondatokban kezdtek el beszélni, munkájukkal nem voltak elégedettek. A boldogsághoz, megelégedettséghez nem kell, hogy valaki jó nevű professzor vagy gazdag vállalkozó legyen, sőt ismerek boldogtalan hírességeket és szomorú milliomosokat. A sikerélmény az élet minden területén szükséges, ha nem is állandó jelleggel, de néhanapján biztosan.
Mai társadalmunkban a hivatásban elért elismerés – legyen az anyagi vagy erkölcsi – nagyon sokat számít. Ezért fontos, hogy tudjuk, mi az, amit mi magunk sikernek könyvelnénk el, ami bennünket, nem pedig a környezetünket tesz elégedetté. Csupán attól persze, hogy jól megfogalmazzuk Golemprojektünket, még nem leszünk kiegyensúlyozottak és sikeresek. A boldogságért meg kell dolgozni. Nem egyszer vagy néhányszor, mint mikor vizsgára készültünk, hanem apró feladatok sorával, naponta, sok hónapon és éven keresztül kell megállnunk a helyünket. Mint Golemnek a prágai gettóban.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Sunday, October 05, 2008
Subscribe to:
Posts (Atom)