„Kis művem hézagot óhajt pótolni. Mint gyakorló szegény, régen kutatok már olyan kézikönyv után, mely használati utasítást nyújtana a szegénységhez, megmagyarázná, hogyan lehet ezt az állapotot méltósággal és ideg-összeroppanás nélkül elviselni, s az élet válságos és kínos pillanataiban tanácsokkal látná el a mérsékelt jövedelmű embereket.” Írja Márai Sándor A szegények iskolája című rövid remeke bevezetőjében, amelyet maga kézikönyvnek nevez.
A kis mű a Helikon Kiadó jóvoltából szerencsére a XXI. században megjelent, hogy a mostani szegények, kikből bőven akad tájainkon is, végre egy kis útmutatást kapjanak. Kérdés persze, hogy az, aki igazán szegény, rászánna-e 1990 forintot. (Az még a XX. században megvette az első új kiadását 320-ért – a szerk. megj.)
A szegények iskolája humoros, önsanyargató, az entellektüel kényelemre és szépségre való hajlamát kigúnyoló remek olvasmány. Ha konkrét, kézzelfogható tanácsokat természetesen nem kapunk is Márai által a tekintetben, hogy mit csináljunk, ha nem jövünk ki havi jövedelmünkből, vagy hogy miként szerezzünk annyi pénzt, hogy azt munkával keresni ne kényszerüljünk, az emberi természetről, a világról és az életről annál többet tanulhatunk.
Megtudhatjuk például, hogy a szegénység és az élet maga sem jó, boldogító dolgok, de hiszen „már Rilke is megírta, hogy a boldogság nem tartozik a létezés céljai közé, hiszen a létezésnek semmilyen célja nincsen”. Valamint, hogy „a gyermekek, a nők és a költők nem tekinthetők szegényeknek; állandóan a gazdagok és a szegények között élnek, s egyik törzs életében sem vesznek bensőséges részt; a gazdagokkal mindössze eltartatják magukat, s a szegénységet megnemesítik a költészettel, mely lényükből árad”.
Továbbá, hogy a szegények tömegekben szeretnek élni, és „a nagy, híres szegények, akik a világot a magány állapotában viselik el, s a jelenségeket átköltik a valóságra, az illúziókat átköltik az igazságra, ritkán jelentkeznek, s mindig rendkívüli ellenszenvet váltanak ki kortársaikból, a tömegben tengődő szegényekből”. Schopenhauer, Kant és Nietzsche jól viselték a magányt, Szókratész, aki Márai szerint „komoly szegény volt”, nem viselte jól, és csúfos sorsra is jutott.
Hogyan tud a szegény ember utazni? Hát úgy, hogy beteg lesz. „A beteg, mint az utazó, társadalmon kívüli lény, nem tartozik felelősséggel a szűkebb közösségnek, melyet otthon hagyott, félig álomban, felfokozott és egyben kellemesen zsibbadt érzékekkel halad át az idegen légkörön, ahol semmiről nem tehet, semmire nem kötelezhetik, s még udvariasak is hozzá, mert a beteg a családban egyszerre az előkelő idegen szerepkörét tölti be.”
Márai azt is tudja, hogy a szegény igazából csak az evésben tudja kiélni magát, és nem is az számít, mit eszik, hanem örül, hogy egyáltalán ehet valamit. Csak az asztalnál igazán jó a szegény ember, mert egyébként, a társadalomban, sokkal nehezebb jónak lenni. „A szegény csak az étkezés pillanatában él igazán emberhez méltó életet. Aki ezt nem tudja, nem érdemli meg az életet, vagy rossz a gyomra.” Az író azt is megjegyzi, hogy a szegény ember is változtathat hozzáállásán néhány, a szegénységből adódóan eltűrt étellel kapcsolatban, hiszen ő maga gyermekkorában utálta a kelkáposztát, de miután egyik nagybátyja felvilágosította, hogy ez a kínai császár kedvenc, mindennapos csemegéje, ha nem is élvezettel, de bizonyos merengéssel nyúlt a kelkáposzta-főzelékhez. Ami a társas étkezést illeti, Márainak az a véleménye, hogy „étkezni csaknem olyan intim dolog, mint szeretkezni: egy ember kevés hozzá és három sok.”
A jó ételhez fogyasztott italról is van véleménye kedvenc írónknak. „Általában megállapíthatjuk – mondja –, hogy azok a népek, melyeknek szegény tömegei jelentős és nagy műveket alkottak a történelemben, állandóan és sokat ittak. (...) A franciák legfőként bort isznak, s jórészt jeles, egészséges hajlamuknak köszönhetjük, hogy végül is megajándékozták a világot az emberi jogokkal és a civilizációval; teljesen elképzelhetetlen, hogy egy nép, amely bor helyett évszázadokon át aludttejet vagy narancsszörpöt iszik, hasonló teljesítményekre legyen képes, mint a francia forradalom.”
A szegény minden apró vágyával Istenhez fordul, mert megtanulta, hogy e világban hiába fordul bárkihez is, állapítja meg Márai Sándor, mert szerinte a szegény embernek más úgysem segít. Mi, szegények tényleg megtanultuk ezt és tudjuk: akkor is szegények maradunk, ha van, aki kiszolgál bennünket, ha szép autóban utazunk, ha pénzünk van a bankban és tágas palotában lakunk. Mert a szegénységet nem lehet kinőni, csak elmaszkírozni. Szerencsére, Márai kolléga a szellemiek tekintetében nem volt szegény, és gazdagságát boldogan osztotta és osztja meg velünk, még most, halála után is.
Márai Sándor: A szegények iskolája. Budapest, Akadémiai Kiadó –Helikon Kiadó,1992, 132 old.
Megjelent az Uj Szó Szalon mellékletében.
Monday, September 29, 2008
Saturday, September 20, 2008
Teljes csőd
Íróember nem tehet egyebet: ír – ha jó történik vele, de még inkább, ha rossz. Tereza Boučkovával sok jó nem történt élete során, így volt miről írnia, és tehetséges író lévén a szerencsétlenségéből legalább jó irodalmat tudott kreálni.
A már első prózáival kitűnt és díjakkal kitüntetett szerző híres apjának árnyékában és annak hiányában nőtt fel, mert az elvált apa, Pavel Kohout író és disszidens nem tartotta régi családjával a kapcsolatot. Ez nem akadályozta meg Tereza Boučkovát abban, hogy húszéves korában aláírja a Charta ’77 című kiáltványt. Ennek következtében a titkosrendőrség kihallgatta, évekig figyelte, és az elvtársak arról is gondoskodtak, hogy csak takarítói állást sikerüljön találnia, annál jobbat sosem. (Talán emlékezünk még arra: a csodás kommunizmushoz vezető úton haladó szocialista hazánkban a teljes foglalkoztatottság volt az ideál, mi több, aki nem „tudott” munkát találni, az nyilvánvalóan munkakerülő volt, ezért büntetendő. A rendszer ellen nyíltan állást foglalókat úgy tudták csapdába csalni, hogy a feketelistán levőket senki sem merte foglalkoztatni, viszont ha munka nélkül voltak, törvénysértést követtek el. Így lett sok értelmiségiből fűtő, Boučkovából takarítónő, hiszen más választásuk nem volt.)
És hogy a baj csőstül szokott jönni, azt az is bizonyítja, hogy amikor Tereza Boučková anya szeretett volna lenni, az sem sikerült. Több elvetélés után ezért férjével úgy döntöttek, örökbe fogadnak két gyermeket. Az elszigetelt Prága melletti vidéki falu határában élő családról már Boučková előző prózáiban is olvashattunk, az idén kiadott könyve, A kakas éve az örökbefogadó szülők teljes csődjéről számol be.
A regény elején azonnal világossá válik, hogy az írónő beemelte a fikcióba életének fontos történéseit, hiszen leírja a Csehországban mára már legendává vált interjújának – amely után rasszistának s rosszabbnak is nevezték – visszhangját, valamint két örökbe fogadott roma fia elzüllését. Az idősebb fiú, Patrik ekkorra már elérte a nagykorúságot, így nem gátolhatta meg senki abban, hogy az utcán éljen. A fiatalabbik, Lukáš pedig tizenhét évesen nevelőintézetbe került, miután bátyja példáját követve ő is lopott, drogozott, és nem járt haza.
A regény narrátora, az anya, nem tudja, mit kezdjen kudarcával. Az írás nem megy neki, úgy érzi, szülőként kudarcot vallott, kapcsolata férjével hol megerősödik, hol gyengül, és állandó rettegésben él. Barátja tanácsára jegyzi napi történéseit, és próbál harmadik fiával foglalkozni, aki, mintha csak a sors rossz vicceként akkor született, amikor már letett arról, hogy szülni fog, és amikor mindkét roma fiút örökbe fogadta. Ezzel a kisfiúval, aki nem lop és jól tanul, anyjának nincs ideje foglalkozni, hiszen a két bátyja által okozott folyamatos rendőrségi és ügyészségi ügyeket kell intéznie.
Aki nem élte meg, nem tudja elképzelni, milyen az, amikor a szülő pénteken nem vásárolhat be élelmiszerből egy hétvégére sem, mert másnap reggelre a spájzból és a hűtőből minden eltűnik. Amikor nem sütheti meg előre a karácsonyi aprósüteményt, mert az is egy nap alatt eltűnik. Amikor zárni kell a szobák ajtaját, és dugdosni kell mindent, mert minden értékes tárgy azonnal eltűnik. Amikor a szülő a pénztárcájával a hóna alatt mozog a lakásban is, azzal megy vécére is, mert ha csak egy pillanatra is levenné róla a szemét, nem maradna benne egy fillér sem. Amikor a gyermek elviszi szülője vagy öccse cipőjét, születésnapi ajándékát és tönkretéve hozza vissza, vagy vissza se hozza. A következmény pedig düh, tehetetlenség és az újabb gaztettektől való rettegés.
Mindezt az a gyermek kényszeríti szüleire, akinek otthont, szeretetet és családi életre való esélyt adtak az adoptáló szülők. Ez a két gyerek, sajnos, nem tudta kihasználni a számukra kínálkozó esélyt, nem akartak tisztességes ember módjára élni, nem kértek a gondoskodó szeretetből sem, és nem érdekelte őket a szüleik által állított jó példa sem. A két fiú, annak ellenére, hogy nem vérbeli rokonok, egyforma életformát választ magának.
Boučková a fent említett interjúban őszintén beszél arról, mi történt családjával, és óva int mindenkit, aki romantikus elképzelések alapján akar gyermeket örökbe fogadni, mondván, jól gondolja meg, hiszen ami vele történt, másokkal is megtörtént már, és megtörténhet a jövőben is. Ugyanakkor azt is elmondja, hogy ha ma újra hasonló döntés előtt állna, újra az örökbefogadás mellett döntene. Figyelmeztet viszont arra, hogy a más etnikumból származó gyerekek, akik az árvaházakban csecsemőkorukban nem részesültek semmilyen szeretetben, később genetikai adottságaik és a szeretetnélküliség miatt nehezebben szocializálódnak a társadalom által elfogadott családmodellbe. (Egyébként ez a mondat keltett felhördülést a cseh sajtóban, és emiatt bélyegezték Boučkovát rasszistának, s őt okolják amiatt, hogy csökkent a csehországi roma gyerekek örökbefogadása.)
Az idén az egyik csehországi tévécsatorna félórás beszélgetést sugározott Tereza Boučkovával A kakas éve kapcsán. Az írónő újból elmesélte családja történetét, megválaszolva a legkellemetlenebb kérdéseket is. Két nevelt fiuk által nem akármilyen poklon ment át férjével.
A kakas éve remek irodalom, ezenfelül pedig pontos szociológiai esettanulmány, mert az író a saját tragédiája alatt is elsősorban megfigyelő. És Tereza Boučková remek megfigyelő, aki nem szégyelli leírni a kudarc, a kétségbeesés és a kilátástalanság érzéseit sem. Ha más nem, a világnak legalább ilyen haszna lett a szerző személyes tragédiájából.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
A már első prózáival kitűnt és díjakkal kitüntetett szerző híres apjának árnyékában és annak hiányában nőtt fel, mert az elvált apa, Pavel Kohout író és disszidens nem tartotta régi családjával a kapcsolatot. Ez nem akadályozta meg Tereza Boučkovát abban, hogy húszéves korában aláírja a Charta ’77 című kiáltványt. Ennek következtében a titkosrendőrség kihallgatta, évekig figyelte, és az elvtársak arról is gondoskodtak, hogy csak takarítói állást sikerüljön találnia, annál jobbat sosem. (Talán emlékezünk még arra: a csodás kommunizmushoz vezető úton haladó szocialista hazánkban a teljes foglalkoztatottság volt az ideál, mi több, aki nem „tudott” munkát találni, az nyilvánvalóan munkakerülő volt, ezért büntetendő. A rendszer ellen nyíltan állást foglalókat úgy tudták csapdába csalni, hogy a feketelistán levőket senki sem merte foglalkoztatni, viszont ha munka nélkül voltak, törvénysértést követtek el. Így lett sok értelmiségiből fűtő, Boučkovából takarítónő, hiszen más választásuk nem volt.)
És hogy a baj csőstül szokott jönni, azt az is bizonyítja, hogy amikor Tereza Boučková anya szeretett volna lenni, az sem sikerült. Több elvetélés után ezért férjével úgy döntöttek, örökbe fogadnak két gyermeket. Az elszigetelt Prága melletti vidéki falu határában élő családról már Boučková előző prózáiban is olvashattunk, az idén kiadott könyve, A kakas éve az örökbefogadó szülők teljes csődjéről számol be.
A regény elején azonnal világossá válik, hogy az írónő beemelte a fikcióba életének fontos történéseit, hiszen leírja a Csehországban mára már legendává vált interjújának – amely után rasszistának s rosszabbnak is nevezték – visszhangját, valamint két örökbe fogadott roma fia elzüllését. Az idősebb fiú, Patrik ekkorra már elérte a nagykorúságot, így nem gátolhatta meg senki abban, hogy az utcán éljen. A fiatalabbik, Lukáš pedig tizenhét évesen nevelőintézetbe került, miután bátyja példáját követve ő is lopott, drogozott, és nem járt haza.
A regény narrátora, az anya, nem tudja, mit kezdjen kudarcával. Az írás nem megy neki, úgy érzi, szülőként kudarcot vallott, kapcsolata férjével hol megerősödik, hol gyengül, és állandó rettegésben él. Barátja tanácsára jegyzi napi történéseit, és próbál harmadik fiával foglalkozni, aki, mintha csak a sors rossz vicceként akkor született, amikor már letett arról, hogy szülni fog, és amikor mindkét roma fiút örökbe fogadta. Ezzel a kisfiúval, aki nem lop és jól tanul, anyjának nincs ideje foglalkozni, hiszen a két bátyja által okozott folyamatos rendőrségi és ügyészségi ügyeket kell intéznie.
Aki nem élte meg, nem tudja elképzelni, milyen az, amikor a szülő pénteken nem vásárolhat be élelmiszerből egy hétvégére sem, mert másnap reggelre a spájzból és a hűtőből minden eltűnik. Amikor nem sütheti meg előre a karácsonyi aprósüteményt, mert az is egy nap alatt eltűnik. Amikor zárni kell a szobák ajtaját, és dugdosni kell mindent, mert minden értékes tárgy azonnal eltűnik. Amikor a szülő a pénztárcájával a hóna alatt mozog a lakásban is, azzal megy vécére is, mert ha csak egy pillanatra is levenné róla a szemét, nem maradna benne egy fillér sem. Amikor a gyermek elviszi szülője vagy öccse cipőjét, születésnapi ajándékát és tönkretéve hozza vissza, vagy vissza se hozza. A következmény pedig düh, tehetetlenség és az újabb gaztettektől való rettegés.
Mindezt az a gyermek kényszeríti szüleire, akinek otthont, szeretetet és családi életre való esélyt adtak az adoptáló szülők. Ez a két gyerek, sajnos, nem tudta kihasználni a számukra kínálkozó esélyt, nem akartak tisztességes ember módjára élni, nem kértek a gondoskodó szeretetből sem, és nem érdekelte őket a szüleik által állított jó példa sem. A két fiú, annak ellenére, hogy nem vérbeli rokonok, egyforma életformát választ magának.
Boučková a fent említett interjúban őszintén beszél arról, mi történt családjával, és óva int mindenkit, aki romantikus elképzelések alapján akar gyermeket örökbe fogadni, mondván, jól gondolja meg, hiszen ami vele történt, másokkal is megtörtént már, és megtörténhet a jövőben is. Ugyanakkor azt is elmondja, hogy ha ma újra hasonló döntés előtt állna, újra az örökbefogadás mellett döntene. Figyelmeztet viszont arra, hogy a más etnikumból származó gyerekek, akik az árvaházakban csecsemőkorukban nem részesültek semmilyen szeretetben, később genetikai adottságaik és a szeretetnélküliség miatt nehezebben szocializálódnak a társadalom által elfogadott családmodellbe. (Egyébként ez a mondat keltett felhördülést a cseh sajtóban, és emiatt bélyegezték Boučkovát rasszistának, s őt okolják amiatt, hogy csökkent a csehországi roma gyerekek örökbefogadása.)
Az idén az egyik csehországi tévécsatorna félórás beszélgetést sugározott Tereza Boučkovával A kakas éve kapcsán. Az írónő újból elmesélte családja történetét, megválaszolva a legkellemetlenebb kérdéseket is. Két nevelt fiuk által nem akármilyen poklon ment át férjével.
A kakas éve remek irodalom, ezenfelül pedig pontos szociológiai esettanulmány, mert az író a saját tragédiája alatt is elsősorban megfigyelő. És Tereza Boučková remek megfigyelő, aki nem szégyelli leírni a kudarc, a kétségbeesés és a kilátástalanság érzéseit sem. Ha más nem, a világnak legalább ilyen haszna lett a szerző személyes tragédiájából.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Monday, September 08, 2008
„A naiv egyenlőség pártján állok”
Augusztus 20-án Gyurcsány Ferenc miniszterelnök tíz határon túli magyar közszereplőnek és szervezetnek adta át a 2008. évi Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozatának kitüntetéseit Budapesten. Két szlovákiai személyiség is volt köztük. Egyikük Németh Ilona dunaszerdahelyi képzőművész, illusztrátor.
A kitüntetettek listáján szembetűnik a neved. Nemcsak azért, mert a tíz közül te vagy az egyetlen nő, hanem mert a legfi atalabb is.
Valóban. Ha nem én vagyok is a legifjabb, aki ezt az elismerést valaha megkapta, a fi atalabbak közé tartozom. Úgy látom, hogy ebből az alkalomból inkább életműdíjakat szoktak adni. A kitüntetettek zöme saját hazájában és Magyarországon is aktívan tevékenykedik, a két kultúrának az összekapcsolásával foglalkozik. Én egyébként javítottam a rólam szóló indokló-ismertető szövegen, mert nem szerettem volna, ha úgy jelenik meg, hogy a szlovákiai és a magyar kultúrában betöltött meghatározó szerepvállalásért kapom. A »meghatározó« szót aktívra változtattam, az indoklás mégis helytelenül került be a sajtóba.
Milyen volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy díjat kapsz?
Az az igazság, hogy töprengtem rajta, átvegyem-e. Úgy éreztem, a tevékenységem másról szól. A kisebbségi létet én nem élem meg, a szlovák és a magyar kultúrában egyaránt dolgoztam. Attól, hogy valaki bizonyos csoportba tartozik egy országban, még nem kell hátrányosnak tekinteni a helyzetét. A kisebbségi lét egy kiindulási alap, mint ahogy az is, hogy valaki férfi nek vagy nőnek születik. Innen nézzük a többi dolgot is, amivel foglalkozunk. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem látom a nemzeti vagy más kisebbségi létből adódó problémákat.
Végül is miért döntöttél az átvétel mellett?
Mert azt gondoltam, a hagyományhoz képest elmozdulás, hogy az én műfajomban aktív szereplő kap ilyen jellegű elismerést.
Milyen élmény marad a díjátadás?
Az ünnepség számomra idegen elemekkel is társult. Egy lezárt utcán vonultunk be a Várszínházba, ahol a ceremóniát tartották, s befejeztével is elkülönített helyről fi gyelhettük a tűzijátékot, miközben csüngtek körülöttünk az emberek a korlátról. Szociális érzékenységem az ilyesmit nehezen viseli. Gyurcsány Ferenc beszédében megfogott egy fontos üzenet, mégpedig hogy a határon túliakat segíteni kell, de nem szabad Magyarországról tendenciózus befolyásokat bevinni a külhoni közösségi életbe.
Késztet téged ez a kitüntetés mérlegelésre, visszatekintésre?
Nem igazán. Én inkább a jövőben élő ember vagyok. Az elismerésekkel – azzal együtt, hogy nagyon jólesnek – nem tudok mit kezdeni. Nincs hiányérzetem, lehet, hogy pont azért, mert fi atalkoromban kezdtem kapni őket. A Munkácsy-díjat is mint határon túli képzőművésznek elsőként nekem ítélték oda 2001-ben. Egyszerűen nem volt időm vágyakozni ilyenfajta kitüntetés után, mert korán értek.
Pályakezdőként tudtad, merre szeretnél haladni? Volt konkrét elképzelésed arról, hogy mint képzőművész mit akarsz elérni?
Nem, nem volt. Inkább csak kitaláltam, hogy mihez szeretnék kezdeni, megvalósí tottam, és ez vitt előre. Egészen kicsi koromtól nagyon aktív voltam, éreztem magamban a késztetést arra, hogy kifejezzek valamit, véleményt mondjak. Ennek a módját találtam meg a képzőművészetben. Mostanában viszont húszéves koromhoz viszonyítva kevesebb a belső ösztönzés bennem, nincs már meg a régi hév. Lehet, hogy ez a korral is jár, vagy csak pihennem kellene.
Sokan a feminizmussal és a posztfeminizmussal hoznak kapcsolatba. Te is az irányzathoz sorolod magad, s posztfeministának tartod műveidet?
Értelmezés kérdése. Sok esetben nem is tudom, mi a feminizmus igazából. Én alapvetően a naiv egyenlőség pártján állok, mert ha egy családon vagy társadalmon belül a férfi nak és a nőnek azonos jogai vannak – és miért ne volnának? –, akkor ugye minek a feminizmus. Nem kell. Tehát ha az egyformán járó jogok követelése engem és minden más nőt is feministává tesz, akkor az vagyok. Vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy normális. Szerintem egyszerűen egyenlő jogokat és a szabad választás lehetőségét kell adni az embereknek. Ha ezt megtesszük, az ilyenfajta kisebbségi vagy feminista megjelöléseknek nem lesz értelmük. Ami a műveket illeti, azok interpretálása természetesen lehet posztfeminista – művészettörténeti szempontból.
A családodban – mivel van egy majdnem felnőtt és egy nagykorú fi ad – ez miképp vetítődik le?
A családom három férfi tagja gyakran szokott feministának nevezni, én pedig vissza szoktam kérdezni, hogy mitől vagyok számukra az. Talán genetikailag kódolva is lehet, hogy az erősebb neműek számára az a természetes, hogy ők az »egyenrangúbbak«. Én a fi aimat egyenjogúságra neveltem, a famíliában minden feladat azonosan oszlik meg, mégis előbukik ez a problémakör.
Milyen a viszonyod a nőmozgalomhoz?
Nem igazán veszek részt a nőmozgalomban, nem éreztem eddig szükségét. A közéletben szerepet vállalok, kifejtem a véleményemet, de a politikában nem vagyok aktív, mert a klasszikus értelmiségi, kisebbségi beállítottságommal nem tudnám képviselni a többségi nézetet csupán azért, mert azt megszavazta a bizottság. Akkor lehetek önmagam, ha a saját álláspontomat közvetítem – még ha kisebbségben maradok is vele –, és ezért nem vagyok alkalmas a pártokban meg mozgalmakban való tevékenykedésre.
Munkáiddal viszont többször váltottál ki heves politikai és társadalmi párbeszédet…
Természetesen fi gyelem, mi zajlik körülöttünk. Például az utóbbi budapesti melegfelvonulás szégyenteljes megtámadásáról több társaságban is vitatkoztunk. Rettentően felháborodtam a történteken, és kijelentettem, hogy jövőre én is kivonulok. Érdekes ilyenkor végighallgatni, ki miként nyilatkozik, mert hasonló témákról – mint például a homoszexuálisok jogai – egyébként nem szoktunk beszélgetni. Többen azzal kezdték mondandójukat, hogy: »Van meleg barátom, de...«. És a lehetőség, hogy ezek a nézetek szóba kerüljenek, kidolgozódjanak, jó. Ugyanez volt annak idején a feminizmussal is, mint most a melegek jogaival. Nagyon lényeges, hogy az álláspontok tisztázódjanak. A durvaság és a felfokozott érzelmi állapot természetesen nem a legmegfelelőbb módja ennek, de egyértelmű, hogy beszélni kell róla. Ami a munkáimat illeti, én például kifejezetten kerestem a párbeszéd lehetőségét, amikor ez ideig egyetlen dunaszerdahelyi kiállításomra magam szerveztem tárlatvezetéseket, és hihetetlen nagy volt az érdeklődés. A legjobban annak örültem, amikor a diák, aki az osztályával megnézte a kiállítást, hétvégén behozta a szüleit is. Ez igazi siker volt számomra.
A képzőművész mit tanul az ilyen testközeli élményekből, amikor látja és hallja, hogyan reagálnak mások a műveire?
A kortárs képzőművészet is megérthető. Egy műalkotást mindenki a saját tapasztalata szerint fog fel, pontosabban annak egy részét értelmezi. Egy jó mű mindenképpen hat valahogy a nézőre, a tárlat látogatójára, ha az szabadon és nyitottan szemléli. Amikor pedig a befogadó a műről ennek a létrehozójával beszélget, lehetőség nyílik rá, hogy az alkotás több szegmensét is felismerjék, és átadják egymásnak észrevételeiket. 1997-ben például, mikor a nőgyógyászati asztalok installációját állítottam ki Budapesten, meglepődtem a férfi látogatók nyilatkozatain, akik még sosem láttak ilyet. Ez az aspektus eredendően fel sem merült bennem. Nem tudtam, hogy az akkori férfi ak többségének fogalma sincs, hogy a nőket milyen körülmények között vizsgálják, miközben általában ilyen asztalon jöttek a világra. Munkáim sosem a botránykeltés szándékával készülnek, mindig a dialógus létrehozására törekszem.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
A kitüntetettek listáján szembetűnik a neved. Nemcsak azért, mert a tíz közül te vagy az egyetlen nő, hanem mert a legfi atalabb is.
Valóban. Ha nem én vagyok is a legifjabb, aki ezt az elismerést valaha megkapta, a fi atalabbak közé tartozom. Úgy látom, hogy ebből az alkalomból inkább életműdíjakat szoktak adni. A kitüntetettek zöme saját hazájában és Magyarországon is aktívan tevékenykedik, a két kultúrának az összekapcsolásával foglalkozik. Én egyébként javítottam a rólam szóló indokló-ismertető szövegen, mert nem szerettem volna, ha úgy jelenik meg, hogy a szlovákiai és a magyar kultúrában betöltött meghatározó szerepvállalásért kapom. A »meghatározó« szót aktívra változtattam, az indoklás mégis helytelenül került be a sajtóba.
Milyen volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy díjat kapsz?
Az az igazság, hogy töprengtem rajta, átvegyem-e. Úgy éreztem, a tevékenységem másról szól. A kisebbségi létet én nem élem meg, a szlovák és a magyar kultúrában egyaránt dolgoztam. Attól, hogy valaki bizonyos csoportba tartozik egy országban, még nem kell hátrányosnak tekinteni a helyzetét. A kisebbségi lét egy kiindulási alap, mint ahogy az is, hogy valaki férfi nek vagy nőnek születik. Innen nézzük a többi dolgot is, amivel foglalkozunk. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem látom a nemzeti vagy más kisebbségi létből adódó problémákat.
Végül is miért döntöttél az átvétel mellett?
Mert azt gondoltam, a hagyományhoz képest elmozdulás, hogy az én műfajomban aktív szereplő kap ilyen jellegű elismerést.
Milyen élmény marad a díjátadás?
Az ünnepség számomra idegen elemekkel is társult. Egy lezárt utcán vonultunk be a Várszínházba, ahol a ceremóniát tartották, s befejeztével is elkülönített helyről fi gyelhettük a tűzijátékot, miközben csüngtek körülöttünk az emberek a korlátról. Szociális érzékenységem az ilyesmit nehezen viseli. Gyurcsány Ferenc beszédében megfogott egy fontos üzenet, mégpedig hogy a határon túliakat segíteni kell, de nem szabad Magyarországról tendenciózus befolyásokat bevinni a külhoni közösségi életbe.
Késztet téged ez a kitüntetés mérlegelésre, visszatekintésre?
Nem igazán. Én inkább a jövőben élő ember vagyok. Az elismerésekkel – azzal együtt, hogy nagyon jólesnek – nem tudok mit kezdeni. Nincs hiányérzetem, lehet, hogy pont azért, mert fi atalkoromban kezdtem kapni őket. A Munkácsy-díjat is mint határon túli képzőművésznek elsőként nekem ítélték oda 2001-ben. Egyszerűen nem volt időm vágyakozni ilyenfajta kitüntetés után, mert korán értek.
Pályakezdőként tudtad, merre szeretnél haladni? Volt konkrét elképzelésed arról, hogy mint képzőművész mit akarsz elérni?
Nem, nem volt. Inkább csak kitaláltam, hogy mihez szeretnék kezdeni, megvalósí tottam, és ez vitt előre. Egészen kicsi koromtól nagyon aktív voltam, éreztem magamban a késztetést arra, hogy kifejezzek valamit, véleményt mondjak. Ennek a módját találtam meg a képzőművészetben. Mostanában viszont húszéves koromhoz viszonyítva kevesebb a belső ösztönzés bennem, nincs már meg a régi hév. Lehet, hogy ez a korral is jár, vagy csak pihennem kellene.
Sokan a feminizmussal és a posztfeminizmussal hoznak kapcsolatba. Te is az irányzathoz sorolod magad, s posztfeministának tartod műveidet?
Értelmezés kérdése. Sok esetben nem is tudom, mi a feminizmus igazából. Én alapvetően a naiv egyenlőség pártján állok, mert ha egy családon vagy társadalmon belül a férfi nak és a nőnek azonos jogai vannak – és miért ne volnának? –, akkor ugye minek a feminizmus. Nem kell. Tehát ha az egyformán járó jogok követelése engem és minden más nőt is feministává tesz, akkor az vagyok. Vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy normális. Szerintem egyszerűen egyenlő jogokat és a szabad választás lehetőségét kell adni az embereknek. Ha ezt megtesszük, az ilyenfajta kisebbségi vagy feminista megjelöléseknek nem lesz értelmük. Ami a műveket illeti, azok interpretálása természetesen lehet posztfeminista – művészettörténeti szempontból.
A családodban – mivel van egy majdnem felnőtt és egy nagykorú fi ad – ez miképp vetítődik le?
A családom három férfi tagja gyakran szokott feministának nevezni, én pedig vissza szoktam kérdezni, hogy mitől vagyok számukra az. Talán genetikailag kódolva is lehet, hogy az erősebb neműek számára az a természetes, hogy ők az »egyenrangúbbak«. Én a fi aimat egyenjogúságra neveltem, a famíliában minden feladat azonosan oszlik meg, mégis előbukik ez a problémakör.
Milyen a viszonyod a nőmozgalomhoz?
Nem igazán veszek részt a nőmozgalomban, nem éreztem eddig szükségét. A közéletben szerepet vállalok, kifejtem a véleményemet, de a politikában nem vagyok aktív, mert a klasszikus értelmiségi, kisebbségi beállítottságommal nem tudnám képviselni a többségi nézetet csupán azért, mert azt megszavazta a bizottság. Akkor lehetek önmagam, ha a saját álláspontomat közvetítem – még ha kisebbségben maradok is vele –, és ezért nem vagyok alkalmas a pártokban meg mozgalmakban való tevékenykedésre.
Munkáiddal viszont többször váltottál ki heves politikai és társadalmi párbeszédet…
Természetesen fi gyelem, mi zajlik körülöttünk. Például az utóbbi budapesti melegfelvonulás szégyenteljes megtámadásáról több társaságban is vitatkoztunk. Rettentően felháborodtam a történteken, és kijelentettem, hogy jövőre én is kivonulok. Érdekes ilyenkor végighallgatni, ki miként nyilatkozik, mert hasonló témákról – mint például a homoszexuálisok jogai – egyébként nem szoktunk beszélgetni. Többen azzal kezdték mondandójukat, hogy: »Van meleg barátom, de...«. És a lehetőség, hogy ezek a nézetek szóba kerüljenek, kidolgozódjanak, jó. Ugyanez volt annak idején a feminizmussal is, mint most a melegek jogaival. Nagyon lényeges, hogy az álláspontok tisztázódjanak. A durvaság és a felfokozott érzelmi állapot természetesen nem a legmegfelelőbb módja ennek, de egyértelmű, hogy beszélni kell róla. Ami a munkáimat illeti, én például kifejezetten kerestem a párbeszéd lehetőségét, amikor ez ideig egyetlen dunaszerdahelyi kiállításomra magam szerveztem tárlatvezetéseket, és hihetetlen nagy volt az érdeklődés. A legjobban annak örültem, amikor a diák, aki az osztályával megnézte a kiállítást, hétvégén behozta a szüleit is. Ez igazi siker volt számomra.
A képzőművész mit tanul az ilyen testközeli élményekből, amikor látja és hallja, hogyan reagálnak mások a műveire?
A kortárs képzőművészet is megérthető. Egy műalkotást mindenki a saját tapasztalata szerint fog fel, pontosabban annak egy részét értelmezi. Egy jó mű mindenképpen hat valahogy a nézőre, a tárlat látogatójára, ha az szabadon és nyitottan szemléli. Amikor pedig a befogadó a műről ennek a létrehozójával beszélget, lehetőség nyílik rá, hogy az alkotás több szegmensét is felismerjék, és átadják egymásnak észrevételeiket. 1997-ben például, mikor a nőgyógyászati asztalok installációját állítottam ki Budapesten, meglepődtem a férfi látogatók nyilatkozatain, akik még sosem láttak ilyet. Ez az aspektus eredendően fel sem merült bennem. Nem tudtam, hogy az akkori férfi ak többségének fogalma sincs, hogy a nőket milyen körülmények között vizsgálják, miközben általában ilyen asztalon jöttek a világra. Munkáim sosem a botránykeltés szándékával készülnek, mindig a dialógus létrehozására törekszem.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Subscribe to:
Posts (Atom)