Beszelgetes a Cirque Du Soleil legtornaszaival

Hogyan kerül három budapesti fiatalember egy Cirque du Soleilprodukcióba Las Vegasban?

Tokár József: – Zolival elküldtünk egy kazettát a montreali Cirque du Soleilközpontba. Én akkor még artistaiskolába jártam Pesten, s két évem volt hátra. Két hét múlva felhívtak bennünket, és intenzív tréningprogram keretében hat hónapot töltöttünk Montrealban. Ezután visszamentem Pestre, befejeztem a tanulmányaimat, és amikor visszahívtak, rögtön szerződést ajánlottak Vegasba. Immár öt éve itt vagyok.

Jobbágy Zoltán: – Én szintén az Állami Artistaképzőbe jártam Budapesten, de tíz évvel Józsi előtt.

Lengyel Imre: – Én pedig sportoló voltam. A 2000-es olimpián műugróként indultam; ott keresett meg egy artistákat foglalkoztató cég és ajánlotta fel ezt a lehetőséget. Mivel akkor Miamiban jártam egyetemre, visszautasítottam, de 2004-ben elfogadtam a felkérést. A műsorszámokat a többiekhez hasonlóan Montrealban tanultam be, s három éve vagyok ebben az amerikai városban.


Heti tíz előadásotok van – szerdától vasárnapig naponta kétszer álltok ki a színpadra. Hogyan készültök fel a szereplésekre?

L. I.: – Mivel én nem dolgozom partnerrel, különösebben nem készülök. Műugróként amúgy is tudom, mi a dolgom, nem kell sokat edzenem, így óvodákban és általános iskolákban tornatanítást is vállaltam.

T. J.: – Mivel a cirkusz volt az első munkahelyem, nem beszéltem a nyelvet, és senkit sem ismertem, a kezdet nehéz volt számomra. Most viszont heti kétszerháromszor egy óra és a napi két előadás elég gyakorlás.

J. Z.: – A produkció előtt egy órácskát melegítünk. Nemcsak az akrobatikai és színészi teljesítményt várják el magas szinten: fontosnak tartják azt is, hogy a kosztümök, a zene, a smink, a fények és minden egyéb tökéletes legyen. Egyébként nemcsak fizikailag kell fittnek lennünk, hanem mentálisan is. Ami fejben zajlik, az szintén számít.


Évek óta a tengerentúlon éltek. Milyen érzés most, ennyi idő után a Cirque du Soleil-hez tartoznotok?

J. Z.: – Tizenhét éves koromban ledobtam az iskolatáskát, felkaptam a bőröndöt, és elmentem otthonról. Ezt megelőzően tizenkét évig Európa-szerte hagyományos cirkuszban dolgoztam, így van összehasonlítási alapom: nagyon kényelmes itt dolgozni.

T. J.: – Nekem szerintem egy kicsit korán jött ez a megméretés, mert belekóstoltam volna a másik, a hagyományos oldalba is, amikor mindent neked kell csinálnod, és utazgatni. Fesztiválokra is szeretnék járni, más dolgokat kipróbálni.


L. I.:-Ez az állás stabilitást ad. Az amerikai átlaghoz viszonyítva is jól élünk. Viszont látom a végét: még pár év, s elég lesz ebből az életformából. Ha valaki tíz-tizenöt évet eltölt egy show-műsorban, és mindig ugyanazt csinálja, az idegölő tud lenni. Eljön az a pont, amikor úgy érzed, elég.


Nincs honvágyatok? Nem hiányzik az otthon melege?

J. Z.: – Tizenhét éves korom óta Las Vegasban töltöttem a leghosszabb időt, ezért ha ma már telefonon beszélek az otthoniakkal, nekem itt van »itthon«.

T. J.: – Számomra még mindig gond, hogy ilyen messze vagyok a családomtól. Az első itt töltött év rettentően nehéz volt, a második már valamennyivel könnyebben telt, s noha mindenki azzal biztatott, hogy a negyedik után megszokom, most, az ötödikben van a legnagyobb honvágyam. Minden percben hazarepülnék.

L. I.: – Tíz éve élek az Államokban, az egyetemet is beleszámítva, így már nincs honvágyam. Látogatók jönnek elég gyakran, szüleimmel hetente többször beszélek telefonon. Úgy gondolom, ha otthon élnék, sem látnám őket annyival gyakrabban. Ha Magyarországra nem is, de a jövőben mindenképpen Európába szeretnék költözni.

T. J.: – Az volt az álmom, hogy itt dolgozhassak a Cirque du Soleil-ben. Régen sokan kinevettek emiatt, senki sem hitt bennem. Amikor először láttam egy itteni show-t, a szakmáról való gondolkodásom, céljaim megváltoztak: ha így is lehet művelni – gondoltam, akkor én így szeretném. Ma ugyanúgy tisztelem a társulatot, de már rutinszerűen végzem a munkám. Sok minden át is alakult. Vannak táncos és erotikus előadások is, nem csak akrobatikusak, viszont ma sem egyszerű ide bekerülni.

L. I.: – Egy kicsit hírességeknek érezhetjük magunkat.

T. J.: – Az előadás után gyakran kérnek aláírást a rajongók, és lefényképezkednek velünk. Jó érzés, hogy az embereknek tetszik, amit csinálunk.

J. Z.: – Nekünk ez már mindennapi, bár igyekszünk nem elfelejteni, milyen különleges helyen dolgozunk. Előadóművészként már révbe értem, és valószínű, hogy erről a pályáról fogok visszavonulni. Még szeretnék egy-két dolgot kipróbálni, lehetőség szerint a Cirque du Soleil-nél.

T. J.: – Én még pezsgek. Álmom egy saját szám: partnerrel, koreográfi ával, zenével és trükkökkel, s eljárni vele különböző fesztiválokra Európába, például a Fővárosi Nagycirkuszba Budapestre. Ezért is próbálok vigyázni magamra.

J. Z.: – Józsinak felborult a sorrend. Neki ez az első igazi munkája.

L. I.: – Amióta itt dolgozom, reálisabban látom az életet. Úgy vettem észre, innen kétféleképpen távoznak az emberek: vagy kihullanak, vagy egy számukra jobb, főleg személyes dolgot részesítenek előnyben. A mérce azonban magas, ha valaki saját produkciót szeretne készíteni, az nagyon nehéz feladat. Talán pár év alatt én is beérek, s lesz annyi pénzem és tapasztalatom, hogy a saját utamat járjam, hasznosítva az itt tanultakat.


Milyen módon inspirálódtok ennyi év elteltével?

J. Z.: – Jó érzés, hogy a szakmában elértünk valamit. Még a színpadon is belebizsergek, amikor összenézek Józsival. Élvezem az előadást. Be se tenném a lábam, ha nem így volna.

L. I.: – Sok időt töltünk azzal a kétszáz emberrel, akik a produkciót létrehozzák. Annyira ismerjük egymást, hogy semmit sem lehet eltitkolni, megjátszani. Ha valaki rosszul dolgozik, az rögtön kiderül. És ez inspiráló, mert csak egy út van – őszintén meg kell mutatni, mit tud az ember.

T. J.: – Nekem is ez az életem. Munka közben nem érzem úgy, hogy dolgozom.

J. Z.: – Így könnyű mosolyogni.

T. J.: – Zoli mindig mosolyog meg énekel is »fogás« közben.


Mit jelent számotokra a vasárnap?

L. I.: – Ünnep. Vasárnap adjuk elő a legjobb show-műsort, mert számunkra ez a hét vége, a hétfő és kedd szabadnapok.

T. J.: – Vasárnap sokáig alszom, kezdem kipihenni a nehéz hetet.

J. Z.: – Én szeretem a vasárnap reggeli forgalmat, mert ilyenkor mindenki templomban van. Át lehet hasítani a városon.

Megjelent a Vasarnap magazinban.