Kicsi Csoda Stevie

Minden városnak vannak gyülekezőhelyei. Egy nyolc és fél milliós városnak több ilyen pontja is van, New Yorkban az egyik a Madison Square Garden, amely 1876-ban Gilmore’s Garden néven, nyitott tetejű arénaként épült. A jelenlegi már a harmadik MSG, de készülőben van a negyedik is.

Ahogy keletről, a Madison sugárútról Manhattan nyugati partja felé vándorolt „a Kert” (The Garden – ahogyan a helyiek nevezik), egyre nagyobb és kifi nomultabb lett. A mai MSG egy egész tévéállomásnak ad otthont, amely az itt megrendezett sport- és kulturális események közvetítéséből él. A Gardenben rendszeresen tartott jégkorong-, kosárlabda-, birkózó-, tenisz- és ökölvívó-mérkőzéseken kívül több híres koncertet is tartottak (néhányból később remek album készült).

Nemcsak Elvis Presley első és egyben utolsó New York-i fellépésének színhelye volt. John Lennon is itt lépett fel élőben utoljára, ennek az épületnek a falai között avatják évente a város frissen végzett rendőreit és tűzoltóit, továbbá néhány egyetem diplomaátadó ünnepélyének, valamint a politikai pártok gyűléseinek is otthont ad.

Múlt év novemberében a New Yorknak nevezett hangyaboly lakóinak egy része – akik olyan szerencsések voltak, hogy sikerült belépőt szerezniük, vagy olyan ügyesek, mint e sorok írója, aki az árusítás kezdete utáni első percben vásárolta jegyét az interneten – gyűlt össze a Madison Square Gardenben, és türelmetlenül várták tehetséges hangyatársuk, a Kicsi Csoda Stevie színpadra lépését.

A csarnok aznap húszezer nézőt fogadott be: özönlött a tömeg a boly nyílásaihoz hasonló bejáratoknál, sör- és pattogatottkukorica-árusok hangos kiabálása törte meg a sok mobiltelefonáló néző beszélgetését.

Kicsi Stevie a meghirdetett kezdés után fél órával felnőtt leánya, Aisha kíséretében jött ki az összegyűlt rajongók hangos örömujjongása közepette. Aisha, a gyermek, akinek Stevie az Isn’t She Lovely című nótát írta, nagyon jó hangú háttérénekesként szerepelt az előadás két és fél órája alatt. A szeptember 11-i áldozatok emlékére tartott egyperces csend után Wonder úr édesanyjáról beszélt, akit tavaly veszített el, s aki a túlvilágról ösztönözte őt, hogy újra koncertezésre adja a fejét. (Az augusztusban megkezdett turnét több mint tíz év szünet után rendezték meg.)

Stevie nemcsak fenomenális muzsikus, zeneszerző és énekes, hanem nagyon jó mimikus is. A dalok közben itt-ott elmesélt egy-egy történetet, és mindegyikben saját hangjukon szólaltatta meg a szereplőket. Amikor azzal az ötlettel állt elő, hogy újra koncertezne, menedzsere ujjongásban tört ki: „Micsoda ragyogó ötlet! Februárra vagy márciusra össze tudunk hozni valamit.” Mire Stevie: „Én inkább a jövő hónapra gondoltam.” „Hát az lehetetlen” – fakadt ki a menedzser. „Semmi sem lehetetlen” – válaszolta Stevie határozottan, s egy hónap múlva már turnézott is.

A művész ugyanígy vélekedik a világ mostani állásáról. Előadása közben többször elmondta, hogy a gyűlölködésnek nincs helye a jó emberek között, s hogy lehetséges lenne egy békés és szeretettel teli világ. Tőle nem éppen megszokott módon a koncert vége felé kijelentette, hogy azok, akik nem tudnak mást, csak haragot szítani, menjenek a pokolba.

Azért voltak derűs pillanatok is. A My Cherie Amour című dalt Stevie kamaszkorában egy Marcia nevű lányhoz írta, aki az egyik fellépése után felkereste őt a színfalak mögött, s nagyon megtetszett a fi atal zenésznek. Mivel mindketten túlságosan fi atalok voltak, nem maradhattak egyedül. A muzsikus azonban egész éjszaka Marciára gondolt, s másnap elénekelte neki a szerzeményt. Sajnos, a dal nem nyerte el az ifjú hölgy tetszését... Bár szerintem Marcia azóta megváltoztatta a véleményét.

Az 1950-ben született Stevland Hardaway Judkins tizenkét évesen, akkori, első menedzserétől kapta a Little Stevie Wonder (Kicsi Stevie, a Csoda) nevet. Tizenhárom esztendősen szerezte a Fingertips című nótát. Első nagy slágere a mai napig megállja a helyét. Azóta bármibe fogott, mindenben sikeres, ezt igazolja a Csoda beceneve is.

A születésétől vak Stevie-t anyja ösztönzésére négy fi ú- és egy lánytestvére egészséges gyermekként kezelte. Detroitban nevelkedett, a helyi templomban zongorázott és énekelt, s itt látogatta a Michigani Vakok Zenei Intézetét, klasszikus zongorát tanult.

Mára Stevie „multiinstrumentalista” lett. A koncerten egy Frederic Yonnet nevű zenésszel tartott pazar harmonikapárbajt, s nemcsak zongora- és szintetizátorjátékát bámulhattuk, hanem azt is, ahogy a harmonika mellett a kezében életre kelt a talk box nevű hangszer (amely az emberi hangot váltja át zenére).

Az est folyamán meglepetésben sem volt hiány. Először Tony Bennett lépett fel a színpadra a For Once in My Life című dal közben (szó szerint). Bennett fantasztikusan néz ki korához képest (81 éves), és minden hangot – a legmagasabbakat is – tökéletes tisztasággal énekelt. Prince pedig, a maga makulátlan fehér ingében, simára borotválva, hosszú fekete zakóban a Superstition című dal közben sétált be a világot jelentő deszkákra, átvette a gitárostól a hangszerét, levágott néhány megismételhetetlen szólót, melyet a közönség üvöltésétől alig lehetett hallani, majd meghajolt, visszaszolgáltatta a gitárt, és még a dal befejezése előtt elvonult.

Sok sláger felcsendült. Az előttem ülő kopasz, szemüveges fi atalember a Golden Lady című dalt nem bírta ülve végighallgatni, táncra perdült, és a koncert alatt a zenei gyönyörtől elvarázsolva többször is tar fejéhez kapott. A tömeggel eggyé válás sajátos élménye volt ez azok számára, akik képesek ilyesmire. Amikor húszezer ember lesz libabőrös ugyanabban a pillanatban egyetlen férfi zenéjétől és hangjától, az nem mindennapi élmény.

Egy kisebb dráma szintén emlékezetes maradt számomra. Az előttem lévő sorban megüresedett két székre egy harmincas évei vége felé járó pár csüccsent le. A férfi füstfelhőket fújt az előtte ülőkre, s ettől azok mérges tekinteteket szórtak rá. Amikor a mellettem ülő ötvenes úriember ráeszmélt, hogy az illető marihuánát pöfékel, hirtelen felállt, és kisietett a teremből. Néhány perc múlva négy kidobóember kíséretében tért vissza. A fekete öltönyös férfi ak piros lézerfénnyel kiszúrták a kétes alakot. Az ennek „fényében” kénytelen volt észrevenni őket, és párjával kivonulni. Ha ez volt az első ilyen kihágása, a New York-i törvényeknek megfelelően százdolláros és néhány hónapos felfüggesztett büntetéssel megúszta a dolgot. Ha nem először fordult vele elő, hogy marihuána birtoklásáért vagy nyilvános helyen való használatáért vetették őrizetbe, akkor akár több hónapra is a rács mögé kerülhet.

Bármi lett is e furcsa intermezzo vége, a jelen lévő kis hangyák többségének nem volt szüksége drogra, csak Kicsi Stevie csodájára ahhoz, hogy jól érezze magát. S ahogy lassú menetben, hangyasorban vonultak kifelé a gyülekezőhelyről, hogy lemenjenek a föld alá, majd az alagút másik végén szétszéledjenek a metropolis sokaságában, mosoly ült az arcokon, a fejek még az utolsó dal ritmusára mozogtak...

Megjelent a Vasarnap Magazinban