A hĂłvihar

Három narancsot rakott a kassza mellé. Sokáig tartott, amíg előkereste a pénztárcáját és amikor visszakapta a visszajáró aprót, pont akkor értem én is a kasszához. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk és meglepődtem, milyen csúnyán nézett rám a Púpos. Mintha siettettem volna, vagy türelmetlenségemnek hangot adtam volna. Persze nem tettem egyiket sem, azt sem tudtam egészen addig a pillanatig, hogy létezik.

Amikor kijöttem a boltból, a kóreai fűszeres sarki boltjából, már havazott. Mire hazértem, már szakadt a hó. Apró, fehér, jeges. Hallkan, mint a mesében, úgy szakadt pontosan 24 órán keresztül, péntek déltől szombat délig. És mindent betakart – a szemetet az utcán, az autókat, a postaládákat, a bicikliket és motorokat, a sarki szemeteskukákat, a kintfelejtett padokat és az embereket is. Fehér porral meszórt lett mindenki, aki kimerészkedett. Főleg a rendőr fekete egyenruhájában, aki büntetőcédulákat írt.

Estére már nem volt forgalom, csak a gyerekeket lehetett hallani, ahogy hancúroznak és hó angyalokat rajzolnak ki pici alakjukkal az érintetlen hóban. A sportolók jogging helyett sielni indultak a parkba. A hókotrók elkezdték munkájukat, aminek következtében az utcán parkoló autók az út felől teljesen be lettek temetve. A másik oldalról az agilis gondnokok és háztulajdonosok hányták az autókra a havat. Az utcán átkelni csak ott lehetett, ahol kis utakat tapostak ki már az előző járókelők, vagy ahol valaki félrelapátolta a havat.

Reggel két macho dolgozott az ablakunk alatt. A kék autó tulajdonosa lassan fogott neki, a pirosé gyors volt. A kék autós az útra és a járdára dobálta a havat. Hamar kifáradt és nézte a kollégáját, aki tempósan, világos stratégiát követve hófalat épített az autója és a járda között. A piros autó elegánsan kijutott, első kísérletre. A kék sosem jutott ki.

Nem lehetett taxit kapni. Vagy ha igen, dupla árak kértek a fuvarért. Csak a nagy, sok benzint fogyasztó, négykerékmeghajtású autók mertek elindulni. Meg azok, akiknek sítalpuk és szánkójuk volt. A kutyákat mégis meg kellett sétáltatni. De nekik is kijár a csizmácska és a kis kötött pulcsi, nehogy kicsípje a lábukat a só, nehogy megfázzanak.

A sarki kávézó délután megtelt kutya tulajdonosokkal, a kutyák kint ismerkedtek, a tulajdonosok belül. A boltok nyitva voltak, de nem szállítottak házhoz. Igazuk lett azoknak, akik még csütörtökön bespájzoltak és most a lobogó tűz mellett falatozgattak.

Mit tesz az, aki nem akar havat lapátolni, és mégis használni akarja az autóját? Felbérli a helyi kéregetőt a sarki bolt előtt és annak kérésére 15 percre egyedül hagyja a két kupac hó, az autó és a hólapáttal. 15 perc után visszatér a helyszínre, ahol az autója letisztítva áll útra készen. A kéregető, aki a bemutatkozás alkalmával nem árulta el a nevét, hálás és profi munkát végez – egy szem hó sem tudott elbújni előlle.

Hétfő reggelre megfagyott a hó és jégcsapok lógtak mindenhonnan. A behavazott ablakokat és lépcsőfokokat többen fényképezték sikerrel. Téli csendélet. A metró is elindult és a buszokra sokkan kevesebben vártak. Amikor kedden olvadni kezdett, a Púpos megint vett három narancsot a kóreainál, de már nem nézett csúnyán. Odakint, a csikorgó hidegben, szikrázott a napsütés.

New York, 2005 február