A dunaszerdahelyi születésű Vida Elvira Brooklynban, kényelmes, tágas terasszal kiegészített háromszobás lakásában meséli, hogy először 1995 nyarán járt az Egyesült Államokban, mégpedig egy ifjúsági táborban, ahol kézimunkát, makramét és gyöngyözést tanított
Az ottlét annyira megtetszett neki, hogy a következő nyáron ismét eljött két és fél hónapra, ugyanabba a táborba, 22 évesen. Mialatt elmondja, hogy ezután már az Államokban maradt, kislánya, az öt hónapos Lola hangosan belekiabál édesanyja szavaiba, aki közben az egyik lábával kis hintaszékét ringatja.
„Kitaláltam, hogy én vagy gazdagon, híresen, vagy okosan megyek haza Amerikából” – közli Elvira, és nagyot nevet. – Az okos változat volt számomra az elérhetőbb, így a táborban megismert gyerekeken keresztül találtam egy Long Island-i családot, akiknél bébiszitterként dolgoztam, és beiratkoztam az ottani egyetemre.”
Segíts magadon…
A pszichológia szakot négy év alatt végezte el, de mellette még marketinget és spanyolt is hallgatott. Az esti gyerekvigyázáson kívül az egyetem számítógépes központjában is dolgozott, takarított, ösztöndíjat nyert, és egy szponzor üzletember is támogatta anyagilag, így sikerült megoldania a drága amerikai felsőoktatásban való sikeres részvételt. Előrelátó ember lévén már az egyetem utolsó évében talált olyan munkát, amely a diákvízum lejárta után is lehetővé tette számára, hogy az Egyesült Államokban maradhasson. A New York-i cseh konzulátuson dolgozott adminisztrátorként hat éven át, vízumokat és más hivatalos dokumentumokat intézett. Közben a művelődést sem hanyagolta el: New York legjobb biznisziskolájában, a Városi Egyetemen elvégezte a humán erőforrás szakot. A felsőfokú mesterdiploma megszerzése után a New York-i Magyar Turizmusirodában volt két évig médiamenedzser.
Szerelem
Férjével, Geoff Schumannal 1995-ben ismerkedett meg, amikor mindketten ugyanabban a táborban voltak oktatók. Útjaik később elváltak: Elvira Long Islandon élt, tanult és dolgozott, Geoffrey pedig Washingtonban járt egyetemre, ahol pszichológiát és angolt hallgatott. 2001-ben Elvira egy londoni barátja fényképén látta meg újra Geoffot, aki épp ott kirándult. Elkérte az e-mail címét, kapcsolatuk másodszor is szerelemmé fejlődött, de ezúttal már nem váltak el útjaik.
2007. július 7-én kötöttek házasságot, amelyet Dunaszerdahelyen, ahova számos amerikai vendég is eljött, és New Jerseyben, ahol Geoff családja él, is megünnepeltek.
„Igazából mindig utazni szerettem volna, de idővel rájöttem, hogy ez az életstílus nem tartható fenn örökké, mert fontos, hogy az embernek legyen támasza a mindennapokban” – árulja el Elvira a házasságról, családalapításról szóló kérdésre. – Hat év után a kapcsolatunk megérett arra, hogy összeházasodjunk.”
Egyszerre két gyerek
Lola közben elaludt, és mellette ikertestvére, London is. A két gyönyörű gyermek látványa természetesen előhozza a kérdést, tervezték-e őket.
„Igazából nem terveztük be időre, de mindig tudtuk, hogy szeretnénk gyerekeket.” Hogy milyen rögtön egyszerre kettővel kezdeni, Elvira elárulja, az elején nagyon nehéz volt, és hogy az emberben gyakran felötlik a kérdés, vajon mit gondolt, amikor ilyesmire vállalkozott. „De minél nagyobbak, annál könnyebb velük, és minél jobban reagálnak a külvilágra, annál csodálatosabb arra ébredni reggel, hogy két fogatlan mosoly fogad. Akárhányszor fordul elő, ez mindig fantasztikus élmény. És mivel két gyermekünk van, mindkettőnknek mindig tele van a keze.”
Több kultúra
Egy kétnyelvű, két különböző kulturális hátterű pár együttléte sosem egyszerű, legalábbis az elején, és bizony Elvira emlékei szerint is majdnem vége lett a kapcsolatuknak, amikor Geoff először látogatott vele Dunaszerdahelyre. „Nagyon nehéz volt számára ekkora, hirtelen adagban megemészteni a kultúránkat, hiszen általában az ünnepekkor, karácsonykor megyünk haza, azok meg főleg az evésről szólnak” – mondja. – Geoff, aki mindig is figyelt arra, mit eszik, nem volt hozzászokva, sem felkészülve arra, hogy mindenki tömni akarja majd szerintük jobbnál jobb falatokkal és alkohollal, amit esetleg ő nem tart egészségesnek. Végül azzal sikerült kiküszöbölni az ilyen ellentéteket, hogy megbeszéltük, mi miért van. Az is nagyon bevált, hogy Geoff tud néhány magyar mondatot. Családi összejöveteleken az első tizenöt percben még próbál bekapcsolódni a beszélgetésbe, de később inkább kinyitja a magával hozott könyvet, és olvas.”
„Az elején nehezen szoktam meg, hiszen nemcsak hogy a nyelvet nem beszéltem, hanem
mint egyént sem értettek. Szerencsés voltam viszont, mert Elvira mindig mellettem állt, és fordított, általa sok mindent meg tudtam beszélni és érteni – meséli Geoff. Ma már Szerdahelyen is nyugodtan elmegy egyedül bevásárolni, vagy más alapdolgokat intézni. – A gyerekek szempontjából biztos nagy plusz, hogy két kultúrában és sok nyelv között nőnek majd fel” – teszi hozzá. A család nem vallásos, de a vallási és kulturális hagyományokat szereti megtartani, így lesz karácsonyfa, és hanukakor meggyújtják a menóra gyertyáit is.
Több nyelv
Elvira édesanyja, aki gyakran látogatja lányát Brooklynban is, a nyelvi nehézségek ellenére nagyon jó viszonyt alakított ki vejével. Az alapdolgokat Geoff meg tudja nevezni magyarul, és Elvira anyukája is igyekszik angolul kifejezni magát. Nem egyszerű ugyan, de megoldható. Azt, hogy a férj fogékony a magyar nyelvre, az is bizonyítja, hogy ha valamelyik gyerek sír, gyakran magyarul kérdezi: „éhes?”.
„Én szinte kizárólag magyarul szólok a gyerekekhez – magyarázza Elvira a család többnyelvűség-stratégiájának tervét. – Magyar meséket olvasunk, és magyar dalokat énekelünk. Mielőtt megszülettek volna, már magyar könyveket kaptunk ajándékba karácsonyra, mert azt kértem, és én is vásároltam néhányat. A férjem angolul beszélget velük, a nanny, aki hetente kétszer jár hozzánk, és az édesanyám magyarul. Szeretném, ha később szlovákul is megtanulnának. A többnyelvűség nagyon fontos számomra, ezt feltétlenül szeretném átadni a gyerekeimnek is, hiszen olyan lehetőségeket kaptam általa az életben, amit másként nem tudtam volna kihasználni. Például a cseh konzulátuson sem dolgozhattam volna, ha nem tudok szlovákul, és lehet, hogy nem tudtam volna itt maradni, mert a magyar nagykövetségen hiába próbálkoztam.”
A bájos kis gyerekszobából előkerülnek az említett könyvek: a Gőgös gúnár Gedeon, Őze néni meséi, a Pöttyös Panni, és néhány cseh is, Krtek és társai. Lola és London szeme felragyog, amikor anyukájuk elkezdi énekelni a Pumuklit és Vukot, a Micimackót és a Fürdőző kislányt. Néha az apuka is besegít, mert a Cirmos cica, haj kezdetű mondókát már ő is tudja kívülről. Arra a kérdésre, nem fél-e attól, hogy valamiről lemaradhat azáltal, hogy Elvira és a gyerekek majd magyarul beszélnek egymással, Geoff mosolyogva válaszol: „Egyáltalán nem. Sőt, remélem, hogy lesznek olyan dolgok, amelyekről kizárólag magyarul akarnak majd beszélni, és csak a feleségemmel. Például amikor zsebpénzt kérnek.”
Miért Lola, miért London?
A gyerekek nevéről elég hosszas tárgyalás folyt születésük előtt. A Lola név mindig is tetszett Elvirának, így amikor kiderült, hogy egy kislányuk és egy kisfiuk lesz, a lányét könnyű volt kiválasztani. Tekintettel Geoff családjára, arra a zsidó szokásra, hogy a születendő gyerek nevének a kezdőbetűje megegyezzék egy közel álló elhunyt rokonéval, az L is adott volt. Azt is figyelembe vették, hogy könnyen és helyesen kiejthető nevek legyenek mind angol, mind magyar és szlovák nyelvterületen. Így esett a választásuk Londonra. Amerikai szokás szerint középső nevük is van a gyerekeknek, mégpedig a Vida, mely Elvira vezetékneve, és spanyolul életet jelent.
Az utazásra vonatkozó tervek akkor most eltolódnak? – kérdezem a szülőket. „Geoff, aki már kilenc éve egy nemzetközi tanácsadói cégnél dolgozik, munkájából kifolyólag előfordulhat, hogy sor kerül néhány éves külföldi kiküldetésre, aminek mindketten nagyon örülnénk” – mondja Elvira. „Amíg a gyerekek kicsik, szerencsés volna egy európai országban élni, és remélem, ez sikerül is” – teszi hozzá Geoff.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Monday, November 30, 2009
Saturday, November 28, 2009
Új cseh filmek bemutatója New Yorkban
A nyitó est alkalmával megtelt a Brooklyn Academy of Music mozirészének legnagyobb terme, és 272 néző várta Milos Forman legújabb filmjének vetítését. Jelen volt maga a legendás rendező is.
A Dobře placená procházka (Jól fizetett séta) Jiří Šlitr és Jiří Suchý zenés játéka, amelyet Ján Roháč eredetileg 1965-ben a prágai Semafor színházzal vitt színre, és Forman 1966-ban fekete-fehérben rögzítette, Jaroslav Kučera kameramunkája által, a Csehszlovák Tévé számára. A főszerepeket akkor Hana Hegerová, Eva Pilarová, René Gabzdyl, valamint a két szerző alakították. Ötven évvel később Formant a cseh Nemzeti Színház kérte fel, hogy rendezze újra a darabot. Forman két felnőtt fiát, akik a cseh színházi szférában dolgoznak, kérte meg együttműködésre. A darab 2007-ben nyitott, a belőle készült film idén került forgalomba.
Maga a történet egyszerű: Uli és Vanilka házassága kimerült, a férj a kádban alszik, a feleség a hajdani közös ágyukban. Válóperük előestéjén ügyvédjük meglátogatja őket kicsiny lakásukban. Közben becsönget a postás, aki egy táviratot hoz Vanilka számára. A liverpooli nagynéni írja, hogy egymillió fontot hagy hagyatékul Uli és Vanilka gyermeke számára. Csakhogy gyermek – az nincs. Egy idő után a nagynéni is megjelenik, és a postás is vissza-vissza tér, mindig új távirattal a kezében. Forman szerint az akkori cenzorok többek között azért engedélyezték a darabot, mert a felszínen a kapitalista társadalom materializmusáról, kapzsiságáról szól. Nem mintha a mi „szocialista” társadalmunkban az emberek nem lettek volna kapzsik és nem jelentették volna fel szomszédjukat egy kis anyagi előnyért. Titokban mindenki egy gazdag liverpooli nagynénire vágyott, akkoriban és most is.
Mai szemmel nézve sem a történet, sem a zene nem igazán izgalmas, viszont kiállta az idő próbáját a szövegkönyv, és az, aki nem érti a cseh nyelvet, nehezen tudja élvezni a darabot. A színdarab filmre rögzítésének hátulütője – miközben fantasztikus, hogy ily módon a darab megmarad az eljövendő generációk számára, és azok is megtekinthetik, akik sosem jutnának el a színházba –, hogy közel hozza azt, amit a nézőtérről messziről látnánk: a homlokhoz tapasztott mikrofont, az izzadságot, a térdtapaszt stb.
Az eredeti színészgárdából már csak Jiří Suchý maradt meg, aki újra a postást játssza, és mivel ötven évvel idősebb, az a jelenet, amikor a fiatal és gyönyörű Vanilka el akarja csábítani, még abszurdabb. Milos Forman a film után elmesélte, hogy a színészválogatás alatt New Yorkban volt (évek óta itt él), és itt nézte meg a prágai felvételeket. Elég nagy meglepetést váltott ki, amikor elutasította a csehek által ismert, sőt híres prágai musicalszínészeket, és helyettük két amatőrt választott: a pincérnő Tereza Hálovát a liverpooli nagynéni és a szerelő Petr Píšát az ügyvéd szerepére, akik ez ideig amatőr szinten énekeltek. Tereza Hálová különösen figyelemre méltó tehetség – énekhangja csodálatos, és nagyon magabiztosan mozog a színpadon. Formant a vonzó külsején kívül benne az fogta meg, hogy amikor elkezd énekelni, az érzelmek erőteljesen jelennek meg az arcán.
Forman azt is elmesélte, hogy amikor tízéves volt, bátyja, aki akkor már egy vándorszínháznál dolgozott, elvitte a kulisszák mögé. A kis Milos imádta nézni a színésznőket, ahogy öltöznek és sminkelik magukat, amolyan istennőket látott bennük. Később felfigyelt arra, hogy az istennők egy alacsony, kövérkés, kopasz férfira néztek áhítattal, mintha ő lenne a színésznők istene, és megkérdezte bátyját, ki ez az ember. Hát a rendező, hangzott a válasz. Forman ekkor döntötte el, hogy ő is rendező szeretne lenni.
Ki tudja, Marie Procházková mikor és miért döntött úgy, hogy filmrendező lesz. Az biztos, hogy nem akart beilleszkedni családja irodalmi miliőjébe, így animációt tanult a prágai FAMU-n, végül mégis játékfilmeket is forgat.
A Kdopak by se vlka bál (Ki félne a farkastól) című filmbe Procházková eredetileg több animációs részt tervezett, de mivel ezek sokkal többe kerültek volna, mint amennyit költségvetésként össze sikerült hozni, maradt a nagyrészt játékfilm, apró animációs betétekkel.
Az ötéves Terezka, filmünk főszereplője, nagyon kedveli a Piroska és a farkas című mesét, és az óvodában mindent megbeszél legjobb barátjával, Simonnal. Simon szerint, aki bátyja által jól értesült óvódásnak számít, a Földön sok földönkívüli él, és ezeket többek között úgy lehet megkülönböztetni, hogy ha megvágják magukat, nem véreznek, ezenkívül nem esznek, és aludniuk sem kell sokat. Terezka elkezdi figyelni a szüleit, és érdekes jeleket vesz észre. Az is foglalkoztatja, vajon a kórházban, amikor született, nem keverték-e össze őt esetleg egy más kisbabával, és egyre csak kérdezgeti anyukáját, vajon biztos-e abban, hogy ő tényleg az ő lánya, hiszen nem is nagyon hasonlítanak egymásra. Kiderül, Terezkának jó oka van a gyanakvásra. De a vége jó, és így minden jó. A film izgalmas, eredeti, szépen fényképezett, és többek között azt az örök kérdést feszegeti, vajon az-e az „igazi apa” aki a gyermek biológiai apja, vagy az, aki felnevelte és akivel jó viszonya van.
Procházková a vetítés után elmondta, hogy a főszereplő kislányt, a csodálatos Dorotka Dědkovát, Simon (Matouš Kratina) által találták meg. Simont a kameraman fedezte föl a dokumentumfilm forgatásakor, és édesanyja, amikor hallotta, hogy a kislány főszerepét még nem töltötték be, ajánlotta, hogy Simonnak bizony van egy nagyon jó barátnője az óvodában, aki nagyon jó lenne a szerepre. A rendezőnő nemigen vette komolyan az anyukát, de amikor Dorotka belépett az ajtón, világos volt, hogy csak ő játszhatja a szerepet.
A szülőket alakító pár típusként ellenkezőleg lett válogatva, hiszen a tévéből jól ismertek mindketten, és ott alapvetően más karaktereket játszanak. Jitka Čvančarová kiválasztásánál nemcsak az játszott szerepet, hogy a néző értse, miért forog e körül a nő körül a világ, ha belép egy terembe, hanem az is, hogy el tudja énekelni az operarészletet, amely a filmszerepből adódik.
Procházková, aki a forgatókönyvet is írta, maga is, amikor talán ötéves volt, meg volt győződve arról, hogy anyukája földönkívüli, és addig kínozta anyját azzal, hogy biztos-e benne, hogy ő a lánya, hogy az anya végül azt mondta neki, a szemeteskukáknál találták őt. Ezt a mondatot a filmen is felhasználta.
A forgatás közben az akkor hétéves Dorotkának mind a négy első foga kiesett, így a film végén egy fogorvosnak is köszönetet mond a stáb. Három másik orvos neve is rákerült a stáblistára, mert a rendezőnő mindkét szemét műteni kellett a forgatás alatt. Ezenkívül a hangmérnök átmenetileg megsüketült, így neki fül-orr-gégészre volt szüksége, a zeneszerzőnek pedig állandóan zúgott a füle.
Kedvesnek és egyedinek mondható Pavel Koutecký dokumentumfilmje is, amelyet Václav Havelről forgatott 1993-tól – (Koutecký) korai háláig, 2006-ig. A filmet Miroslav Janek fejezte be és mutatta be 2008 januárjában.
Aki Havel éltével foglakozó átfogó dokumentumfilmet vár az Občan Haveltől (Havel polgártárs), az csalódni fog. A kétórás film alatt megismerhetjük Havel különleges arckifejezéseit, hiszen a kamera sokszor nagyon közelről veszi volt elnökünket, de túl sok újat nem tudunk meg. Nem derül ki, mégis miért jelöltette magát cseh elnöknek másodszor is, hogyan alakult a Václav Klausszal vívott politikai harca, miként viselte felesége halálát, hogyan ismerkedett meg Dagmar Veškrnovával, és milyen gondolatokkal költözött ki az elnöki palotából. Látunk viszont több megbeszélést a legközelebbi kollégákkal, sok cigarettázást és sörözést, látjuk a Rolling Stones tagjait az elnöki palotában (akiknek tanácsod ad, melyik étterembe menjenek aznap vacsorázni), Bill Clintont a Redutában szaxofonozni, Jacques Chiracot Dagmarnak udvarolni és Miloš Zemant borovičkát kérni Haveltől (aki szó nélkül tölt neki).
Aki eddig nem sejtette, megbizonyosodhat arról, hogy Havel alapjában véve nagyon illedelmes ember, aki büszke arra, hogy egyszer – megtagadva önmagát – nem hívta meg Klaust a Redutába, bár Klaus jelezte, hogy szívesen menne. A következő képsorok a Redutában mutatják Havelt, Olgát, Madeleine Albrightot, Bill Clintont és Václav Klaust, így tehát világos, hogy Havel mégsem tudta megállni, hogy ne hívja meg legfőbb politikai riválisát. Azt is megtudhatjuk, hogy Havel szeret minden, számára fontos apró részletbe beleszólni, és minden hivatalos fellépés előtt elpróbálni a jelenetet (igazi színházi emberként) minden szereplővel (azzal a kisasszonnyal is, aki az egyik előadása közben letörölte számára a krétát a tábláról), hogy van véleménye az elnöki palotában levő székek és szónoki pultok esztétikai értékéről is, és ezt nem titkolja. („És akkor én ennél a csúnyácska szószéknél fogom elmondani a beszédemet? És a filharmonikusok ezeken a ronda székeken fognak ülni?”)
Érdekes lenne tudni, a drámaíró Václav Havelnek tetszett-e a Karamazovi című film. Petr Zelenka tavalyi alkotása egy valódi cseh színházi gárdát kísér el egy fiktív alternatív lengyelországi fesztiválra. Zelenka Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című drámáját szerette volna filmen megörökíteni, de Formannal ellentétben nem akarta a kameráit egy statikus színházi pódiumra szegezni. Így kitalálta, hogy a filmben Krakkóba utaztatja a csapatot, ahol a Nowa Huta acélgyárban fogják a darabot próbálni. (Igazából Csehországban forgatták a filmet.) A gyár néhány dolgozója (a valóságban lengyel színészek) figyeli a próbákat, és kiderül, az egyik munkás fia nemrég leesett az egyik állványról és most élet-halál között lebeg a helyi kórházban. A film így vegyíti a drámát az élettel.
Evald Schorm darabja és a nagyszerű színészi gárda (Dejvické divadlo), kitűnő kameramunkával (Alexandr Lurkala) élvezetessé és szórakoztatóvá teszi ezt az egyébként sötét és szomorú Dosztojevszkij-regényt. A regény szövegének főleg a párbeszédes része marad meg majdnem egy az egyben a drámában, a szöveg annyira erőteljes és magával ragadó, hogy még az „élettel” felhígítva sem veszít semmit erejéből.
Van Isten? – kérdezi Fjodor Karamazov két fiát. Az egyik, Aljosa, aki papnak készül, igennel, a másik, Ivan, az ateista filozófus, nemmel válaszol. Az állás tehát döntetlen.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
A Dobře placená procházka (Jól fizetett séta) Jiří Šlitr és Jiří Suchý zenés játéka, amelyet Ján Roháč eredetileg 1965-ben a prágai Semafor színházzal vitt színre, és Forman 1966-ban fekete-fehérben rögzítette, Jaroslav Kučera kameramunkája által, a Csehszlovák Tévé számára. A főszerepeket akkor Hana Hegerová, Eva Pilarová, René Gabzdyl, valamint a két szerző alakították. Ötven évvel később Formant a cseh Nemzeti Színház kérte fel, hogy rendezze újra a darabot. Forman két felnőtt fiát, akik a cseh színházi szférában dolgoznak, kérte meg együttműködésre. A darab 2007-ben nyitott, a belőle készült film idén került forgalomba.
Maga a történet egyszerű: Uli és Vanilka házassága kimerült, a férj a kádban alszik, a feleség a hajdani közös ágyukban. Válóperük előestéjén ügyvédjük meglátogatja őket kicsiny lakásukban. Közben becsönget a postás, aki egy táviratot hoz Vanilka számára. A liverpooli nagynéni írja, hogy egymillió fontot hagy hagyatékul Uli és Vanilka gyermeke számára. Csakhogy gyermek – az nincs. Egy idő után a nagynéni is megjelenik, és a postás is vissza-vissza tér, mindig új távirattal a kezében. Forman szerint az akkori cenzorok többek között azért engedélyezték a darabot, mert a felszínen a kapitalista társadalom materializmusáról, kapzsiságáról szól. Nem mintha a mi „szocialista” társadalmunkban az emberek nem lettek volna kapzsik és nem jelentették volna fel szomszédjukat egy kis anyagi előnyért. Titokban mindenki egy gazdag liverpooli nagynénire vágyott, akkoriban és most is.
Mai szemmel nézve sem a történet, sem a zene nem igazán izgalmas, viszont kiállta az idő próbáját a szövegkönyv, és az, aki nem érti a cseh nyelvet, nehezen tudja élvezni a darabot. A színdarab filmre rögzítésének hátulütője – miközben fantasztikus, hogy ily módon a darab megmarad az eljövendő generációk számára, és azok is megtekinthetik, akik sosem jutnának el a színházba –, hogy közel hozza azt, amit a nézőtérről messziről látnánk: a homlokhoz tapasztott mikrofont, az izzadságot, a térdtapaszt stb.
Az eredeti színészgárdából már csak Jiří Suchý maradt meg, aki újra a postást játssza, és mivel ötven évvel idősebb, az a jelenet, amikor a fiatal és gyönyörű Vanilka el akarja csábítani, még abszurdabb. Milos Forman a film után elmesélte, hogy a színészválogatás alatt New Yorkban volt (évek óta itt él), és itt nézte meg a prágai felvételeket. Elég nagy meglepetést váltott ki, amikor elutasította a csehek által ismert, sőt híres prágai musicalszínészeket, és helyettük két amatőrt választott: a pincérnő Tereza Hálovát a liverpooli nagynéni és a szerelő Petr Píšát az ügyvéd szerepére, akik ez ideig amatőr szinten énekeltek. Tereza Hálová különösen figyelemre méltó tehetség – énekhangja csodálatos, és nagyon magabiztosan mozog a színpadon. Formant a vonzó külsején kívül benne az fogta meg, hogy amikor elkezd énekelni, az érzelmek erőteljesen jelennek meg az arcán.
Forman azt is elmesélte, hogy amikor tízéves volt, bátyja, aki akkor már egy vándorszínháznál dolgozott, elvitte a kulisszák mögé. A kis Milos imádta nézni a színésznőket, ahogy öltöznek és sminkelik magukat, amolyan istennőket látott bennük. Később felfigyelt arra, hogy az istennők egy alacsony, kövérkés, kopasz férfira néztek áhítattal, mintha ő lenne a színésznők istene, és megkérdezte bátyját, ki ez az ember. Hát a rendező, hangzott a válasz. Forman ekkor döntötte el, hogy ő is rendező szeretne lenni.
Ki tudja, Marie Procházková mikor és miért döntött úgy, hogy filmrendező lesz. Az biztos, hogy nem akart beilleszkedni családja irodalmi miliőjébe, így animációt tanult a prágai FAMU-n, végül mégis játékfilmeket is forgat.
A Kdopak by se vlka bál (Ki félne a farkastól) című filmbe Procházková eredetileg több animációs részt tervezett, de mivel ezek sokkal többe kerültek volna, mint amennyit költségvetésként össze sikerült hozni, maradt a nagyrészt játékfilm, apró animációs betétekkel.
Az ötéves Terezka, filmünk főszereplője, nagyon kedveli a Piroska és a farkas című mesét, és az óvodában mindent megbeszél legjobb barátjával, Simonnal. Simon szerint, aki bátyja által jól értesült óvódásnak számít, a Földön sok földönkívüli él, és ezeket többek között úgy lehet megkülönböztetni, hogy ha megvágják magukat, nem véreznek, ezenkívül nem esznek, és aludniuk sem kell sokat. Terezka elkezdi figyelni a szüleit, és érdekes jeleket vesz észre. Az is foglalkoztatja, vajon a kórházban, amikor született, nem keverték-e össze őt esetleg egy más kisbabával, és egyre csak kérdezgeti anyukáját, vajon biztos-e abban, hogy ő tényleg az ő lánya, hiszen nem is nagyon hasonlítanak egymásra. Kiderül, Terezkának jó oka van a gyanakvásra. De a vége jó, és így minden jó. A film izgalmas, eredeti, szépen fényképezett, és többek között azt az örök kérdést feszegeti, vajon az-e az „igazi apa” aki a gyermek biológiai apja, vagy az, aki felnevelte és akivel jó viszonya van.
Procházková a vetítés után elmondta, hogy a főszereplő kislányt, a csodálatos Dorotka Dědkovát, Simon (Matouš Kratina) által találták meg. Simont a kameraman fedezte föl a dokumentumfilm forgatásakor, és édesanyja, amikor hallotta, hogy a kislány főszerepét még nem töltötték be, ajánlotta, hogy Simonnak bizony van egy nagyon jó barátnője az óvodában, aki nagyon jó lenne a szerepre. A rendezőnő nemigen vette komolyan az anyukát, de amikor Dorotka belépett az ajtón, világos volt, hogy csak ő játszhatja a szerepet.
A szülőket alakító pár típusként ellenkezőleg lett válogatva, hiszen a tévéből jól ismertek mindketten, és ott alapvetően más karaktereket játszanak. Jitka Čvančarová kiválasztásánál nemcsak az játszott szerepet, hogy a néző értse, miért forog e körül a nő körül a világ, ha belép egy terembe, hanem az is, hogy el tudja énekelni az operarészletet, amely a filmszerepből adódik.
Procházková, aki a forgatókönyvet is írta, maga is, amikor talán ötéves volt, meg volt győződve arról, hogy anyukája földönkívüli, és addig kínozta anyját azzal, hogy biztos-e benne, hogy ő a lánya, hogy az anya végül azt mondta neki, a szemeteskukáknál találták őt. Ezt a mondatot a filmen is felhasználta.
A forgatás közben az akkor hétéves Dorotkának mind a négy első foga kiesett, így a film végén egy fogorvosnak is köszönetet mond a stáb. Három másik orvos neve is rákerült a stáblistára, mert a rendezőnő mindkét szemét műteni kellett a forgatás alatt. Ezenkívül a hangmérnök átmenetileg megsüketült, így neki fül-orr-gégészre volt szüksége, a zeneszerzőnek pedig állandóan zúgott a füle.
Kedvesnek és egyedinek mondható Pavel Koutecký dokumentumfilmje is, amelyet Václav Havelről forgatott 1993-tól – (Koutecký) korai háláig, 2006-ig. A filmet Miroslav Janek fejezte be és mutatta be 2008 januárjában.
Aki Havel éltével foglakozó átfogó dokumentumfilmet vár az Občan Haveltől (Havel polgártárs), az csalódni fog. A kétórás film alatt megismerhetjük Havel különleges arckifejezéseit, hiszen a kamera sokszor nagyon közelről veszi volt elnökünket, de túl sok újat nem tudunk meg. Nem derül ki, mégis miért jelöltette magát cseh elnöknek másodszor is, hogyan alakult a Václav Klausszal vívott politikai harca, miként viselte felesége halálát, hogyan ismerkedett meg Dagmar Veškrnovával, és milyen gondolatokkal költözött ki az elnöki palotából. Látunk viszont több megbeszélést a legközelebbi kollégákkal, sok cigarettázást és sörözést, látjuk a Rolling Stones tagjait az elnöki palotában (akiknek tanácsod ad, melyik étterembe menjenek aznap vacsorázni), Bill Clintont a Redutában szaxofonozni, Jacques Chiracot Dagmarnak udvarolni és Miloš Zemant borovičkát kérni Haveltől (aki szó nélkül tölt neki).
Aki eddig nem sejtette, megbizonyosodhat arról, hogy Havel alapjában véve nagyon illedelmes ember, aki büszke arra, hogy egyszer – megtagadva önmagát – nem hívta meg Klaust a Redutába, bár Klaus jelezte, hogy szívesen menne. A következő képsorok a Redutában mutatják Havelt, Olgát, Madeleine Albrightot, Bill Clintont és Václav Klaust, így tehát világos, hogy Havel mégsem tudta megállni, hogy ne hívja meg legfőbb politikai riválisát. Azt is megtudhatjuk, hogy Havel szeret minden, számára fontos apró részletbe beleszólni, és minden hivatalos fellépés előtt elpróbálni a jelenetet (igazi színházi emberként) minden szereplővel (azzal a kisasszonnyal is, aki az egyik előadása közben letörölte számára a krétát a tábláról), hogy van véleménye az elnöki palotában levő székek és szónoki pultok esztétikai értékéről is, és ezt nem titkolja. („És akkor én ennél a csúnyácska szószéknél fogom elmondani a beszédemet? És a filharmonikusok ezeken a ronda székeken fognak ülni?”)
Érdekes lenne tudni, a drámaíró Václav Havelnek tetszett-e a Karamazovi című film. Petr Zelenka tavalyi alkotása egy valódi cseh színházi gárdát kísér el egy fiktív alternatív lengyelországi fesztiválra. Zelenka Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című drámáját szerette volna filmen megörökíteni, de Formannal ellentétben nem akarta a kameráit egy statikus színházi pódiumra szegezni. Így kitalálta, hogy a filmben Krakkóba utaztatja a csapatot, ahol a Nowa Huta acélgyárban fogják a darabot próbálni. (Igazából Csehországban forgatták a filmet.) A gyár néhány dolgozója (a valóságban lengyel színészek) figyeli a próbákat, és kiderül, az egyik munkás fia nemrég leesett az egyik állványról és most élet-halál között lebeg a helyi kórházban. A film így vegyíti a drámát az élettel.
Evald Schorm darabja és a nagyszerű színészi gárda (Dejvické divadlo), kitűnő kameramunkával (Alexandr Lurkala) élvezetessé és szórakoztatóvá teszi ezt az egyébként sötét és szomorú Dosztojevszkij-regényt. A regény szövegének főleg a párbeszédes része marad meg majdnem egy az egyben a drámában, a szöveg annyira erőteljes és magával ragadó, hogy még az „élettel” felhígítva sem veszít semmit erejéből.
Van Isten? – kérdezi Fjodor Karamazov két fiát. Az egyik, Aljosa, aki papnak készül, igennel, a másik, Ivan, az ateista filozófus, nemmel válaszol. Az állás tehát döntetlen.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Thursday, November 26, 2009
Emlékeink
Az emberi emlékezet érdekes dolgokat tud művelni.
Az emberi emlékezet érdekes dolgokat tud művelni. Emlékszem, egyszer megkértem a mamámat, hogy keressen ki egy könyvet a könyvespolcomon. Baloldalon, a felső polcokon, kék bőrkötésben van, mondtam neki. Kiderült, hogy a könyv ugyan körülbelül a megadott helyen volt, de barna kötésben. Pedig megesküdtem volna, hogy sötétkék a borítója.
Az idős emberek általában nagyon jól emlékeznek arra, hogy ötven évvel ezelőtt hogyan és mit csináltak, de ha megkérdezzük tőlük, hogy ma milyen nap van, vagy tegnap mit ettek ebédre, arra már nem emlékeznek.
Érdekesnek tartom, hogy az utóbbi években az irodalom terén a memoárok váltak a legnépszerűbb, leggyorsabban terjedő új műfajjá. És persze, minél népszerűbbé váltak, annál több jelent meg belőlük. És minél több jelent meg, annál inkább előfordultak olyanok, akik, a nagyobb eladási számok érdekében, kitaláltak ezt-azt, amire aztán valaki rájött és a médiában lebukatta őket. Így ma tudhatunk többek között, kitalált holocaust memoárról, James Frey kitalációiról és egy kaliforniai női gang-tagról, aki középosztálybéli kényelemben írta „visszaemlékezéseit”.
Bennem mindig felmerül a kérdés, lényeges-e vajon, hogy amit olvasunk, az igaz-e? Ha a sztori jó, ha megszólít bennünket, számít-e, hogy egy fabrikált történetet olvasunk (ez is általában valamilyen megtörtént eseten alapul), vagy egy olyat, amiről a szerzője gondolja úgy, hogy igaz? (Természetesen nem non-fiction, történelmi könyvekről beszélek itt, hiszen azoknak szigorúan bizonyított tényeken kell alapulniuk.) Mert a személyes igazság relatív, pontosabban szubjektív. Két ember, ugyanabban a helyzetben, később két teljesen különböző történetet fog leírni, mert mindenki saját személyiségén keresztül észleli, éli át a történteket. És kinek lesz „igaza”? Van-e ilyen helyzetben „igazság”?
Valahogy így vagyok a novemberi emlékekkel is. Saját személyem által megszűrt emlékeim az elmúlt időszak általam írt fikciója. Az én életem története az a mítosz, amit saját magamnak mondok el újból és újból, és ebből hangos részleteket másoknak is, azért hogy tudjam, ki vagyok. Azok, akik régebben életem részei voltak, de ma már nincsenek velem, hozzátartoznak történetemhez, és emlékeimben olyan mozzanatokat válogatok, olyasmire emlékszem szívesen, ami beleillik ebbe a saját magam által kreált mítoszba. Hogy objektíve igaz-e, hogy esetleg mások is, akik jelen voltak, úgy élték-e meg, úgy emlékeznek-e, mint én – nem igazán fontos. Hogy létezzen egy ilyen mítosz, amibe az ember kapaszkodni tud, az viszont roppant fontos és nem baj, ha az évek során kissé átalakul, fejlődik.
Így emlékszem a dédnagypapámra, akinek csodálatosan, fától illatozott a műhelye, és aki kíméletlenü szidta a női sofőröket. A dédnagymamámra, aki nem volt hajlandó fülkészüléket használni, amikor már nem hallotta a körülötte zajló beszélgetés egyetlen szavát sem. A nagypapámra, aki akkor is ragaszkodott a napi cigaretta adagjához, amikor a családjának már nem volt mit ennie. Nagyon szerettem mindhármukat és ők is engem. Mostanra nem csak géneim részeivé váltak, hanem az életem narratívájává is.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Az emberi emlékezet érdekes dolgokat tud művelni. Emlékszem, egyszer megkértem a mamámat, hogy keressen ki egy könyvet a könyvespolcomon. Baloldalon, a felső polcokon, kék bőrkötésben van, mondtam neki. Kiderült, hogy a könyv ugyan körülbelül a megadott helyen volt, de barna kötésben. Pedig megesküdtem volna, hogy sötétkék a borítója.
Az idős emberek általában nagyon jól emlékeznek arra, hogy ötven évvel ezelőtt hogyan és mit csináltak, de ha megkérdezzük tőlük, hogy ma milyen nap van, vagy tegnap mit ettek ebédre, arra már nem emlékeznek.
Érdekesnek tartom, hogy az utóbbi években az irodalom terén a memoárok váltak a legnépszerűbb, leggyorsabban terjedő új műfajjá. És persze, minél népszerűbbé váltak, annál több jelent meg belőlük. És minél több jelent meg, annál inkább előfordultak olyanok, akik, a nagyobb eladási számok érdekében, kitaláltak ezt-azt, amire aztán valaki rájött és a médiában lebukatta őket. Így ma tudhatunk többek között, kitalált holocaust memoárról, James Frey kitalációiról és egy kaliforniai női gang-tagról, aki középosztálybéli kényelemben írta „visszaemlékezéseit”.
Bennem mindig felmerül a kérdés, lényeges-e vajon, hogy amit olvasunk, az igaz-e? Ha a sztori jó, ha megszólít bennünket, számít-e, hogy egy fabrikált történetet olvasunk (ez is általában valamilyen megtörtént eseten alapul), vagy egy olyat, amiről a szerzője gondolja úgy, hogy igaz? (Természetesen nem non-fiction, történelmi könyvekről beszélek itt, hiszen azoknak szigorúan bizonyított tényeken kell alapulniuk.) Mert a személyes igazság relatív, pontosabban szubjektív. Két ember, ugyanabban a helyzetben, később két teljesen különböző történetet fog leírni, mert mindenki saját személyiségén keresztül észleli, éli át a történteket. És kinek lesz „igaza”? Van-e ilyen helyzetben „igazság”?
Valahogy így vagyok a novemberi emlékekkel is. Saját személyem által megszűrt emlékeim az elmúlt időszak általam írt fikciója. Az én életem története az a mítosz, amit saját magamnak mondok el újból és újból, és ebből hangos részleteket másoknak is, azért hogy tudjam, ki vagyok. Azok, akik régebben életem részei voltak, de ma már nincsenek velem, hozzátartoznak történetemhez, és emlékeimben olyan mozzanatokat válogatok, olyasmire emlékszem szívesen, ami beleillik ebbe a saját magam által kreált mítoszba. Hogy objektíve igaz-e, hogy esetleg mások is, akik jelen voltak, úgy élték-e meg, úgy emlékeznek-e, mint én – nem igazán fontos. Hogy létezzen egy ilyen mítosz, amibe az ember kapaszkodni tud, az viszont roppant fontos és nem baj, ha az évek során kissé átalakul, fejlődik.
Így emlékszem a dédnagypapámra, akinek csodálatosan, fától illatozott a műhelye, és aki kíméletlenü szidta a női sofőröket. A dédnagymamámra, aki nem volt hajlandó fülkészüléket használni, amikor már nem hallotta a körülötte zajló beszélgetés egyetlen szavát sem. A nagypapámra, aki akkor is ragaszkodott a napi cigaretta adagjához, amikor a családjának már nem volt mit ennie. Nagyon szerettem mindhármukat és ők is engem. Mostanra nem csak géneim részeivé váltak, hanem az életem narratívájává is.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Sunday, November 01, 2009
Subscribe to:
Posts (Atom)