ESTERHÁZY PETER New Yorkban

MM: Mi hozta mifelénk?


EP: Az amerikai PEN-fesztivál vendégeként érkeztem. Április 30-án este többek között Michael Ondaatje, Annie Proulx, Ian McEwan és Francine Prose társaságában felolvasóesten vettem részt a manhattani Town Hallban. Másnap a Joe’s Pubban író és állam kapcsolatáról beszélgettünk, majd május 4-én, vasárnap, a New York Public Libraryben Wayne Koestenbaum vezetett egy író-olvasó találkozót. Ezek mind, hogy úgy mondjam, magasan kvalifi kált rendezvények. Az már külön ráadás volt, hogy a nagy nyitófelolvasás rendkívül jól sikerült, szóval mindenki boldog volt tőle. Még én is.
Készül-e valamelyik új könyvének angol fordítása, amerikai megjelenése? Nem, nem készül. A Harmonia Caelestis volt az utolsó, ami angolul megjelent. Majd ez az új, a Semmi művészet, esetleg. Konkrét tervek azonban még nincsenek.

MM:
Az ön megítélése szerint milyen volt a Harmonia Caelestis tengerentúli fogadtatása?

EP: Hát, én ezt nem tudom pontosan. Kaptam egy csomag kritikát, amik elég jók voltak, de hát Amerika messze van Európától. Úgy gondolom, egy magyar könyv megjelenése itt nem okoz nagy izgalmakat, kisebb léptékben veszik észre. Ha az ember a tengerentúlon bemegy egy könyvesboltba, látja, hogy mások az arányok, mint Európában. Szerénységre intő áttételek ezek.


MM: Februárban Oroszországban járt. Moszkvában és Szentpétervárott tartott könyvbemutatókat. Milyen érzésekkel tért vissza?

EP: Oroszország fantasztikus volt. Különleges érzés egy magyar szerzőnek, hogy a könyve megjelenik azon a nyelven, amelyen a számára fontos nagy regények íródtak. Az orosz ebből a szempontból kiemelt, különleges helyzetben lévő nyelv.


MM: Oroszországi útjával kapcsolatban azt nyilatkozta: »Ha volna másik életem, orosz író szeretnék lenni.«

EP: Olyan nyelven alkotni, amelynek nagyon jelentős regényírói hagyományai vannak, egészen más. Ha megnézzük a magyar tradíciókat, azok nem túl erősek . Természetesen születtek a 19. századi magyar irodalomban is szép művek, amelyeket szerethetünk, mégsem hasonlíthatók össze a hatalmas orosz irodalmi hegyekkel. Érdekes kísérlet volna egy másik életben ilyen nagy hegyek között élni, ezeket kerülgetni, esetleg felmászni rájuk. A nagyság is számít, s itt most nem arra gondolok, hogy az írónak kapásból van kétszázmillió potenciális olvasója, hanem – ez az angolra is igaz – arra, hogy az alkotó ilyen nagy nyelvet birtokolva más viszonyban van a világgal is. Ha magyarul beszél, akkor egy másodperc alatt idegen nyelvi közegben találja magát: felülök egy vonatra, és bármilyen irányban indulok el, három órán belül egy nem fi nnugor nyelvkörnyezetben találom magam. Míg Oroszországban vagy Amerikában hosszan lehet utazni, sokféle irányban, mégis ugyanúgy szólnak hozzá. Ennek az a következménye, hogy az embernek a világhoz való viszonya más lesz. Ez érdekes kísérlet volna, igaz, de bennfentes információim szerint az embernek csak egy élete van.

MM:
Bizonyára vannak pozitív oldalai is a viszonylag kis országbeli regényíróságnak.

EP: Persze. Nem sértett szerelmesként mondtam az előbbieket, csak leírólag. Én jól megvagyok a magyar nyelvvel. Sőt, kizárólag azzal vagyok meg. Egy kiterjedt országnak ugye igen fontosnak kell gondolnia magát, egy nagy államnak nincsen öniróniája – nem is lehet, mert tényleg fontos. Ez a kis országok sajátja. Azt például nagyon sajnálnám, ha az öniróniának nem volna tere az írásaimban.


MM: Jaroszlav Szudzilovszkij orosz zeneszerző külön komolyzenei művet komponált a Harmonia Caelestisnek...

EP: Ez különösen jó dolog, abban az értelemben, hogy valóságossá teszi a külföldi megjelenésemet. Azt jelenti, hogy a könyvem belépett az orosz kulturális térbe, annak mintegy elemévé vált, s hogy van ott egy fi atalember, aki a saját kultúrájából válogat, amelyhez immáron ez a könyv is hozzátartozik. A kultúra tulajdonképpen ilyen párbeszédekben működik, ezer és ezer dialógusban; emiatt aztán ennek a zenének, ennek a munkának nagyon örültem.

MM: A Putyin-féle – főleg a médiára és kultúrára gyakorolt – nyomás érzékelhető volt látogatása alatt?

EP: Hétnapos ottlét alatt az ilyesmit nem lehet érzékelni, azt viszont igen, hogy megváltozott az ország. 2001-ben jártam ott legutóbb, s most magabiztosabb, gazdagabb képet láttam. Hét évvel ezelőtt még voltak harmincéves Ladák, amik azért érdekes teremtményei az Istennek. Ma már hatalmas terepjárók vannak helyettük. A gazdasági fejlődés szemmel látható. Igaz, a demokráciának speciális formája alakult ki Oroszországban, de erről leginkább csak a nyugati újságokból lehet tudni – mert ha gazdaságilag jól megy egy országnak, akkor azzal ritkán szokott törődni, legfeljebb az értelmiségiek. Az értelmiségiekre viszont ilyenkor fütyülnek.

MM:
Véleménye szerint mivel magyarázható a volt szovjet blokk országainak a diktatórikus elemek iránti lassú, de erős vonzódása?

EP: Azt nem lehet pontosan tudni, hogy az emberek mihez vonzódnak. Minden közép-európai országra érvényes, hogy kicsit súlyosabbak a diktatúra következményei, mint gondoltuk. Ennek feldolgozása államonként más, ugyanakkor mindenütt sok erőt igényelne, amelynek híján vagyunk. A politikai elit az átlagnál gyengébben teljesít, ezért nem jó, ami van, s akkor sem lesz kedvezőbb, ha új kormány jön, mert egy elitünk van. Nyilván akkor teljesítene eredményesebben, ha kényszerítve lenne rá, ehhez azonban az kellene, hogy a társadalom jobban artikulálja magát.

MM:
Semmi művészet című új regénye a születésnapján, április 14-én jelent meg, s ezzel egy időben került piacra hangoskönyv-változata is. Figyelembe véve, hogy itt, az USAban nagy hagyományuk van a hangoskönyveknek, érdekelne a véleménye: olvasásnak tekinthető egy kötet CD-n való meghallgatása?

EP: Nem tekinthető olvasásnak. De szerintem ez nem úgy működik, hogy ha valaki megveszi a CD-t, akkor nem vásárolja meg a könyvet. Persze, ha csak a CD-re van szüksége, még az is jobb, mint ha egyik iránt sem érdeklődik. Azt gondolom, az kevésszer fordul elő, hogy valaki azért nem olvassa el a regényt, mert már meghallgatta. A kettő inkább együtt működik. Igazából nem tudom, hogy Magyarországon az emberek mikor hallgatnak hangoskönyveket, hogy Németországhoz hasonlóan hosszú autóutakon-e, vagy inkább más formában. Mindenesetre nagyon örülök, hogy megjelent így is, mert szívesen olvasok föl, s ez jó munka volt.

MM: Ön szokott hangoskönyveket hallgatni?

EP: Köztünk szólva, nem szoktam. Van egy-kettő, amiről elhatároztam, hogy meghallgatom, de hosszabb autóutakra nem nagyon indulok, és ha megyek, akkor nem egyedül, a hangoskönyvet pedig úgy jó hallgatni. Mi inkább Janis Joplint, mint Thomas Mannt viszünk magunkkal hosszabb utakra.


MM: Az új könyvét amolyan »anyakönyvként« kezeli a média, néhány »apakönyv« után.

EP: Nekem ezek nem sokat mondanak, hogy »anyakönyv« meg »apakönyv«. Bár ezek olyan stemplik, amelyekben van igazság, tehát nem véletlenül stemplizik így; engem azonban ez így nem érdekel. Én nem azért írok olyan könyveket, amelyekben az apa és az anya megjelenik, hogy saját viszonyomat tisztázzam apámmal és anyámmal. Én viszonylag kis jelentőséget tulajdonítok egy könyv témájának. Ebben ugyan nincs egészen igazam, de akkor is kis jelentőséget tulajdonítok neki.

MM:
És milyen jelentőséget tulajdonít a vasárnapnak?

EP: Régebben kitüntetett szerepe volt a vasárnapnak. Például akkor voltak a futballmeccsek. Később, amikor jó foci már nem volt, futballozás viszont még igen, bár az Úr napját nem szenteltem meg, de vasárnap nem dolgoztam. Ma már ez nem igaz. A vasárnap is majdnem ugyanolyan nap, mint a többi. Majdnem, mert azért annyi megmaradt, hogy vagy szombaton, vagy vasárnap jönnek a gyerekeink, hiszen egyikük sem lakik már velünk. A gyerekekkel pedig mindenféle unokák is megjelennek, meg férjek és feleségek, és ha mind a négy gyerek jön, akkor az már sok ember, amolyan sáskajárás, de nagyon jó. 

Megjelent a Vasarnap Magazinban