Hogyan kerül három budapesti fiatalember egy Cirque du Soleilprodukcióba Las Vegasban?
Tokár József: – Zolival elküldtünk egy kazettát a montreali Cirque du Soleilközpontba. Én akkor még artistaiskolába jártam Pesten, s két évem volt hátra. Két hét múlva felhívtak bennünket, és intenzív tréningprogram keretében hat hónapot töltöttünk Montrealban. Ezután visszamentem Pestre, befejeztem a tanulmányaimat, és amikor visszahívtak, rögtön szerződést ajánlottak Vegasba. Immár öt éve itt vagyok.
Jobbágy Zoltán: – Én szintén az Állami Artistaképzőbe jártam Budapesten, de tíz évvel Józsi előtt.
Lengyel Imre: – Én pedig sportoló voltam. A 2000-es olimpián műugróként indultam; ott keresett meg egy artistákat foglalkoztató cég és ajánlotta fel ezt a lehetőséget. Mivel akkor Miamiban jártam egyetemre, visszautasítottam, de 2004-ben elfogadtam a felkérést. A műsorszámokat a többiekhez hasonlóan Montrealban tanultam be, s három éve vagyok ebben az amerikai városban.
Heti tíz előadásotok van – szerdától vasárnapig naponta kétszer álltok ki a színpadra. Hogyan készültök fel a szereplésekre?
L. I.: – Mivel én nem dolgozom partnerrel, különösebben nem készülök. Műugróként amúgy is tudom, mi a dolgom, nem kell sokat edzenem, így óvodákban és általános iskolákban tornatanítást is vállaltam.
T. J.: – Mivel a cirkusz volt az első munkahelyem, nem beszéltem a nyelvet, és senkit sem ismertem, a kezdet nehéz volt számomra. Most viszont heti kétszerháromszor egy óra és a napi két előadás elég gyakorlás.
J. Z.: – A produkció előtt egy órácskát melegítünk. Nemcsak az akrobatikai és színészi teljesítményt várják el magas szinten: fontosnak tartják azt is, hogy a kosztümök, a zene, a smink, a fények és minden egyéb tökéletes legyen. Egyébként nemcsak fizikailag kell fittnek lennünk, hanem mentálisan is. Ami fejben zajlik, az szintén számít.
Évek óta a tengerentúlon éltek. Milyen érzés most, ennyi idő után a Cirque du Soleil-hez tartoznotok?
J. Z.: – Tizenhét éves koromban ledobtam az iskolatáskát, felkaptam a bőröndöt, és elmentem otthonról. Ezt megelőzően tizenkét évig Európa-szerte hagyományos cirkuszban dolgoztam, így van összehasonlítási alapom: nagyon kényelmes itt dolgozni.
T. J.: – Nekem szerintem egy kicsit korán jött ez a megméretés, mert belekóstoltam volna a másik, a hagyományos oldalba is, amikor mindent neked kell csinálnod, és utazgatni. Fesztiválokra is szeretnék járni, más dolgokat kipróbálni.
L. I.:-Ez az állás stabilitást ad. Az amerikai átlaghoz viszonyítva is jól élünk. Viszont látom a végét: még pár év, s elég lesz ebből az életformából. Ha valaki tíz-tizenöt évet eltölt egy show-műsorban, és mindig ugyanazt csinálja, az idegölő tud lenni. Eljön az a pont, amikor úgy érzed, elég.
Nincs honvágyatok? Nem hiányzik az otthon melege?
J. Z.: – Tizenhét éves korom óta Las Vegasban töltöttem a leghosszabb időt, ezért ha ma már telefonon beszélek az otthoniakkal, nekem itt van »itthon«.
T. J.: – Számomra még mindig gond, hogy ilyen messze vagyok a családomtól. Az első itt töltött év rettentően nehéz volt, a második már valamennyivel könnyebben telt, s noha mindenki azzal biztatott, hogy a negyedik után megszokom, most, az ötödikben van a legnagyobb honvágyam. Minden percben hazarepülnék.
L. I.: – Tíz éve élek az Államokban, az egyetemet is beleszámítva, így már nincs honvágyam. Látogatók jönnek elég gyakran, szüleimmel hetente többször beszélek telefonon. Úgy gondolom, ha otthon élnék, sem látnám őket annyival gyakrabban. Ha Magyarországra nem is, de a jövőben mindenképpen Európába szeretnék költözni.
T. J.: – Az volt az álmom, hogy itt dolgozhassak a Cirque du Soleil-ben. Régen sokan kinevettek emiatt, senki sem hitt bennem. Amikor először láttam egy itteni show-t, a szakmáról való gondolkodásom, céljaim megváltoztak: ha így is lehet művelni – gondoltam, akkor én így szeretném. Ma ugyanúgy tisztelem a társulatot, de már rutinszerűen végzem a munkám. Sok minden át is alakult. Vannak táncos és erotikus előadások is, nem csak akrobatikusak, viszont ma sem egyszerű ide bekerülni.
L. I.: – Egy kicsit hírességeknek érezhetjük magunkat.
T. J.: – Az előadás után gyakran kérnek aláírást a rajongók, és lefényképezkednek velünk. Jó érzés, hogy az embereknek tetszik, amit csinálunk.
J. Z.: – Nekünk ez már mindennapi, bár igyekszünk nem elfelejteni, milyen különleges helyen dolgozunk. Előadóművészként már révbe értem, és valószínű, hogy erről a pályáról fogok visszavonulni. Még szeretnék egy-két dolgot kipróbálni, lehetőség szerint a Cirque du Soleil-nél.
T. J.: – Én még pezsgek. Álmom egy saját szám: partnerrel, koreográfi ával, zenével és trükkökkel, s eljárni vele különböző fesztiválokra Európába, például a Fővárosi Nagycirkuszba Budapestre. Ezért is próbálok vigyázni magamra.
J. Z.: – Józsinak felborult a sorrend. Neki ez az első igazi munkája.
L. I.: – Amióta itt dolgozom, reálisabban látom az életet. Úgy vettem észre, innen kétféleképpen távoznak az emberek: vagy kihullanak, vagy egy számukra jobb, főleg személyes dolgot részesítenek előnyben. A mérce azonban magas, ha valaki saját produkciót szeretne készíteni, az nagyon nehéz feladat. Talán pár év alatt én is beérek, s lesz annyi pénzem és tapasztalatom, hogy a saját utamat járjam, hasznosítva az itt tanultakat.
Milyen módon inspirálódtok ennyi év elteltével?
J. Z.: – Jó érzés, hogy a szakmában elértünk valamit. Még a színpadon is belebizsergek, amikor összenézek Józsival. Élvezem az előadást. Be se tenném a lábam, ha nem így volna.
L. I.: – Sok időt töltünk azzal a kétszáz emberrel, akik a produkciót létrehozzák. Annyira ismerjük egymást, hogy semmit sem lehet eltitkolni, megjátszani. Ha valaki rosszul dolgozik, az rögtön kiderül. És ez inspiráló, mert csak egy út van – őszintén meg kell mutatni, mit tud az ember.
T. J.: – Nekem is ez az életem. Munka közben nem érzem úgy, hogy dolgozom.
J. Z.: – Így könnyű mosolyogni.
T. J.: – Zoli mindig mosolyog meg énekel is »fogás« közben.
Mit jelent számotokra a vasárnap?
L. I.: – Ünnep. Vasárnap adjuk elő a legjobb show-műsort, mert számunkra ez a hét vége, a hétfő és kedd szabadnapok.
T. J.: – Vasárnap sokáig alszom, kezdem kipihenni a nehéz hetet.
J. Z.: – Én szeretem a vasárnap reggeli forgalmat, mert ilyenkor mindenki templomban van. Át lehet hasítani a városon.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Monday, February 25, 2008
Friday, February 15, 2008
Két élet, vagy egy – Stein és Toklas titkai
Gertrude Stein és Alice B. Toklas közismert irodalmi figurák – még azok is hallották nevüket, akik nem olvasták mű?veiket. Annak ellenére, hogy sokan sok mindent leírtak már róluk, életüket és kapcsolatukat illetően rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt, imigyen garantálva a Stein- és Toklas-témájú cikkek és könyvek nem szűnő fel-felbukkanását.
Janet Malcolm Two Lives: Gertrude and Alice (Két élet: Gertrude és Alice) című könyvében (a cím Stein Három élet című könyvére való utalás) leginkább azt a kérdést próbálja körbejárni, miként tudta Stein és Toklas elkerülni írásaikban, könyveikben és naplóikban azt a maguk létezésében és a huszadik század első felében sorsdöntő két tényt, hogy ugyanis zsidók és leszbikusok voltak. Hogyan menekült meg ez az idős leszbikus zsidó páros a nácik elől? Miért maradtak Franciaországban a német megszállás alatt, amikor az USA-ba menekülhettek volna?
Gertrude Stein és Alice B. Toklas: mindketten amerikai állampolgárok, jó körülmények között nőttek fel az Egyesült Államokban. Gertrude Stein 1903-ban költözött Párizsba, ahol fivérével, Leóval lakott. Itt ismerkedett meg Picassóval, Henri Matisse-szal, itt tett szert egyedi képgyűjteményére és indította útjára irodalmi szalonjait. Stein 1907-ben ismerte meg Toklast, aki 1910-ben költözött Gertrude és Leo lakásába. Leo nemsokára kiköltözött a Rue de Fleurusból, mert elege lett Gertrude egoizmusából és beképzeltségéből.
Az eredetileg orvosnak készülő Stein tanulmányainak utolsó évében hagyta ott a John Hopkins Egyetemet, mert úgy döntött, híres író lesz. Toklas tökéletes partnere volt Steinnek irodalmi ambícióiban, és Gertrude halála után is féltve őrizte hagyatékát és titkait.
Janet Malcolm mérlege szerint Alice volt az, aki dolgozott – főzött, takarított, irányította a háztartást, legépelte Gertrude előző éjjel kézzel írt oldalait, gondoskodott Gertrude minden óhajának teljesítéséről. Stein pedig cserében kizárta életéből azokat (így például Mabel Dodge Luhant), akikre Alice féltékeny volt, nőket és férfiakat egyaránt, még az Alice előtti szerelmeit is. (Csak egy példa a sok közül: Stein első szerelmét Maynek hívták, ezért Alice kérésére egyik szövegéből az összes „may” igét „can”-re javította.)
A két nő nagyban különbözött – Stein éjszaka alkotott, és délig aludt, Toklas korán reggelt kelt, és gyorsan elvégezte a háztartási feladatokat, mert Gertrude nem szerette, ha környezetében valaki „dolgozott”; Stein nyitott és barátságos volt mindenkivel (és bárkit rá tudott venni arra, hogy segítsen neki), Toklas ellenben hideg volt és tartózkodó; Stein volt az idealista, Toklas a gyakorlatias. De facto házasságuk mégis (vagy pont ezért) majdnem negyven évig tartott. A két nő szerelméről, összetartozásáról sok szemtanú írt és nyilatkozott, mégis Hemingway volt az, aki bosszúból (Stein rossz diáknak titulálta őt egyik könyvében) írásban tett tanúvallomást a két nő szexuális életét illetően a The Moveable Feast (Ván?dorünnep) című memoárjában.
Válaszok után kutatva Janet Malcolm megpróbálja elolvasni Stein összes művét, és rendszeresen találkozik három hivatásos Stein-kutatóval. A Making of the Americans (Az amerikaiak nevelése) című regényt Malcolm egy konyhakéssel hat darabra szabdalja, és csak így válik számára olvashatóvá. Erről az ezeroldalas könyvről írja egyik levelében Thornton Wilder, a korabeli Stein-támogató, hogy furcsának tart?ja, Gertrude miért nem említi, hogy a család, amelyet a könyvben boncolgat, egy zsidó család, ráadásul a sajátja.
A Wars I Have Seen (Háborúk, amelyeket látottam) című könyv kapcsán Malcolm Bernard Fayről ír hosszasan, mert ez a Vichy-kormánnyal és Gestapóval ápolt kapcsolatokkal rendelkező fiatalember volt valószínűleg az, aki közbenjárt Stein és Toklas érdekében a Vichy-kormánynál és a német megszállóknál is. Gertrude Stein levélben nyilatkozott a felszabadítás után a Fayt elítélő bíróságnak arról, hogy ő mentette meg értékes festménygyűj?teményét a nácik elől. Toklas a háború után segédkezett Fay börtönből való kimenekítésében. De egyikük sem említi, hogy Fay az életüket mentette volna meg. Fayt 1946-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de öt év után egy kórházból Svájcba szökött, majd 1968-ban Francois Mitterrand akkori igazságügyi miniszter kegyelmével visszatért Párizsba.
Gertrude Stein nem tesz említést saját és Toklas zsidó származásáról ebben a könyvben sem, ugyanakkor a Dreyfus-perről, az antiszemitizmusról és a zsidó menekültekről szót ejt, és Malcolm mindebből arra a következtetésre jut, hogy ezek közvetve Gertrude saját félelmeinek tükörképei.
Stein talán legnépszerűbb és legolvashatóbb művét, az Autobiography of Alice B. Toklas (Alice B. Toklas önéletrajza), amelyet párja, Toklas nevében írt. Stein itt írja le nyíltan, hogy Alice a „többi lángelme feleségekkel ül”. A könyv kontextusából nyilvánvaló, hogy a hangsúly nem azon van, hogy Toklas Stein felesége, hanem azon, hogy Stein lángelme, kimagasló zseni, aki más hasonló kiváló elmékkel társalgott naphosszat, amíg a feleségek (Toklast is beleértve) csendben ültek a szalon sarkában.
Toklas élete végéig ebben a szerepben maradt. A Stein-rokonság, Gertrude végrendelete ellenére, kisemmizte Toklast, aki szegénységben élt szeretett Párizsában haláláig. „Baby halála után nincs boldogság” – írta Toklas egyik legjobb barátjának 1946-ban, és annak ellenére, hogy sok barátja volt, akik kitartottak mellette, és akiknek gyönyörű leveleket írt, nem talált boldogságra Stein nélkül.
Alice B. Toklas egyetlen könyve, az Alice B. Toklas Cook Book (Alice B. Toklas szakácskönyve) 1954-ben jelent meg, és inkább memoár, mint szakácskönyv. Malcolm nagy élvezettel olvassa, és könyvében több receptet is idéz, miközben sok mindenre következtet. A közép-európai olvasó nagy bánatára az egyik ételt Szegely Goulash-nak írja le – persze nem biztos, hogy ez Malcolm vagy könyve kiadójának a hibája, lehet, hogy az eredetiben szerepel rosszul ennek a híres magyar ételnek a neve, véleményem szerint azonban akkor sem illik a Yale University Pressnek ilyen hibát ejtenie.
Janet Malcolm végül belátja, hogy minden igyekezete dacára neki sem sikerült megfejtenie Gertrude Stein és Alice B. Toklas titkát. Könyve tele van nagyon érdekes kérdésekkel, feltevésekkel és értékes anekdotákkal Gert?rudéről, Alice-ről és a körülöttük felbukkanó híres és kevésbé híres emberekről. A három Stein-kutatóval egyetemben Malcolm neheztel Leon Katzra, az egykor fiatal doktorandusra, akit Alice bizalmába fogadott és rendelkezésére bocsátotta Gertrude meg a saját leveleit, valamint válaszolt az addig megválaszolatlan kérdésekre. Katz ugyan befejezte doktori disszertációját a Toklastól kapott anyagok segítségével, viszont sosem jelentette meg a könyvet, amelyet állítólag disszertációja alapján írt, s a mai napig nem osztotta meg egyedülálló információit más kutatókkal.
„Mi a válasz?” – kérdezte Gert?rude Stein Toklastól a halála előtti pillanatokban. Mivel Alice nem válaszolt, a legenda szerint Gertrude újra kérdezett: „Akkor pedig: mi a kérdés?” Nekünk, kortárs Stein-olvasóknak kérdésből jut bőven, végleges válaszból annál kevesebb...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Janet Malcolm Two Lives: Gertrude and Alice (Két élet: Gertrude és Alice) című könyvében (a cím Stein Három élet című könyvére való utalás) leginkább azt a kérdést próbálja körbejárni, miként tudta Stein és Toklas elkerülni írásaikban, könyveikben és naplóikban azt a maguk létezésében és a huszadik század első felében sorsdöntő két tényt, hogy ugyanis zsidók és leszbikusok voltak. Hogyan menekült meg ez az idős leszbikus zsidó páros a nácik elől? Miért maradtak Franciaországban a német megszállás alatt, amikor az USA-ba menekülhettek volna?
Gertrude Stein és Alice B. Toklas: mindketten amerikai állampolgárok, jó körülmények között nőttek fel az Egyesült Államokban. Gertrude Stein 1903-ban költözött Párizsba, ahol fivérével, Leóval lakott. Itt ismerkedett meg Picassóval, Henri Matisse-szal, itt tett szert egyedi képgyűjteményére és indította útjára irodalmi szalonjait. Stein 1907-ben ismerte meg Toklast, aki 1910-ben költözött Gertrude és Leo lakásába. Leo nemsokára kiköltözött a Rue de Fleurusból, mert elege lett Gertrude egoizmusából és beképzeltségéből.
Az eredetileg orvosnak készülő Stein tanulmányainak utolsó évében hagyta ott a John Hopkins Egyetemet, mert úgy döntött, híres író lesz. Toklas tökéletes partnere volt Steinnek irodalmi ambícióiban, és Gertrude halála után is féltve őrizte hagyatékát és titkait.
Janet Malcolm mérlege szerint Alice volt az, aki dolgozott – főzött, takarított, irányította a háztartást, legépelte Gertrude előző éjjel kézzel írt oldalait, gondoskodott Gertrude minden óhajának teljesítéséről. Stein pedig cserében kizárta életéből azokat (így például Mabel Dodge Luhant), akikre Alice féltékeny volt, nőket és férfiakat egyaránt, még az Alice előtti szerelmeit is. (Csak egy példa a sok közül: Stein első szerelmét Maynek hívták, ezért Alice kérésére egyik szövegéből az összes „may” igét „can”-re javította.)
A két nő nagyban különbözött – Stein éjszaka alkotott, és délig aludt, Toklas korán reggelt kelt, és gyorsan elvégezte a háztartási feladatokat, mert Gertrude nem szerette, ha környezetében valaki „dolgozott”; Stein nyitott és barátságos volt mindenkivel (és bárkit rá tudott venni arra, hogy segítsen neki), Toklas ellenben hideg volt és tartózkodó; Stein volt az idealista, Toklas a gyakorlatias. De facto házasságuk mégis (vagy pont ezért) majdnem negyven évig tartott. A két nő szerelméről, összetartozásáról sok szemtanú írt és nyilatkozott, mégis Hemingway volt az, aki bosszúból (Stein rossz diáknak titulálta őt egyik könyvében) írásban tett tanúvallomást a két nő szexuális életét illetően a The Moveable Feast (Ván?dorünnep) című memoárjában.
Válaszok után kutatva Janet Malcolm megpróbálja elolvasni Stein összes művét, és rendszeresen találkozik három hivatásos Stein-kutatóval. A Making of the Americans (Az amerikaiak nevelése) című regényt Malcolm egy konyhakéssel hat darabra szabdalja, és csak így válik számára olvashatóvá. Erről az ezeroldalas könyvről írja egyik levelében Thornton Wilder, a korabeli Stein-támogató, hogy furcsának tart?ja, Gertrude miért nem említi, hogy a család, amelyet a könyvben boncolgat, egy zsidó család, ráadásul a sajátja.
A Wars I Have Seen (Háborúk, amelyeket látottam) című könyv kapcsán Malcolm Bernard Fayről ír hosszasan, mert ez a Vichy-kormánnyal és Gestapóval ápolt kapcsolatokkal rendelkező fiatalember volt valószínűleg az, aki közbenjárt Stein és Toklas érdekében a Vichy-kormánynál és a német megszállóknál is. Gertrude Stein levélben nyilatkozott a felszabadítás után a Fayt elítélő bíróságnak arról, hogy ő mentette meg értékes festménygyűj?teményét a nácik elől. Toklas a háború után segédkezett Fay börtönből való kimenekítésében. De egyikük sem említi, hogy Fay az életüket mentette volna meg. Fayt 1946-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de öt év után egy kórházból Svájcba szökött, majd 1968-ban Francois Mitterrand akkori igazságügyi miniszter kegyelmével visszatért Párizsba.
Gertrude Stein nem tesz említést saját és Toklas zsidó származásáról ebben a könyvben sem, ugyanakkor a Dreyfus-perről, az antiszemitizmusról és a zsidó menekültekről szót ejt, és Malcolm mindebből arra a következtetésre jut, hogy ezek közvetve Gertrude saját félelmeinek tükörképei.
Stein talán legnépszerűbb és legolvashatóbb művét, az Autobiography of Alice B. Toklas (Alice B. Toklas önéletrajza), amelyet párja, Toklas nevében írt. Stein itt írja le nyíltan, hogy Alice a „többi lángelme feleségekkel ül”. A könyv kontextusából nyilvánvaló, hogy a hangsúly nem azon van, hogy Toklas Stein felesége, hanem azon, hogy Stein lángelme, kimagasló zseni, aki más hasonló kiváló elmékkel társalgott naphosszat, amíg a feleségek (Toklast is beleértve) csendben ültek a szalon sarkában.
Toklas élete végéig ebben a szerepben maradt. A Stein-rokonság, Gertrude végrendelete ellenére, kisemmizte Toklast, aki szegénységben élt szeretett Párizsában haláláig. „Baby halála után nincs boldogság” – írta Toklas egyik legjobb barátjának 1946-ban, és annak ellenére, hogy sok barátja volt, akik kitartottak mellette, és akiknek gyönyörű leveleket írt, nem talált boldogságra Stein nélkül.
Alice B. Toklas egyetlen könyve, az Alice B. Toklas Cook Book (Alice B. Toklas szakácskönyve) 1954-ben jelent meg, és inkább memoár, mint szakácskönyv. Malcolm nagy élvezettel olvassa, és könyvében több receptet is idéz, miközben sok mindenre következtet. A közép-európai olvasó nagy bánatára az egyik ételt Szegely Goulash-nak írja le – persze nem biztos, hogy ez Malcolm vagy könyve kiadójának a hibája, lehet, hogy az eredetiben szerepel rosszul ennek a híres magyar ételnek a neve, véleményem szerint azonban akkor sem illik a Yale University Pressnek ilyen hibát ejtenie.
Janet Malcolm végül belátja, hogy minden igyekezete dacára neki sem sikerült megfejtenie Gertrude Stein és Alice B. Toklas titkát. Könyve tele van nagyon érdekes kérdésekkel, feltevésekkel és értékes anekdotákkal Gert?rudéről, Alice-ről és a körülöttük felbukkanó híres és kevésbé híres emberekről. A három Stein-kutatóval egyetemben Malcolm neheztel Leon Katzra, az egykor fiatal doktorandusra, akit Alice bizalmába fogadott és rendelkezésére bocsátotta Gertrude meg a saját leveleit, valamint válaszolt az addig megválaszolatlan kérdésekre. Katz ugyan befejezte doktori disszertációját a Toklastól kapott anyagok segítségével, viszont sosem jelentette meg a könyvet, amelyet állítólag disszertációja alapján írt, s a mai napig nem osztotta meg egyedülálló információit más kutatókkal.
„Mi a válasz?” – kérdezte Gert?rude Stein Toklastól a halála előtti pillanatokban. Mivel Alice nem válaszolt, a legenda szerint Gertrude újra kérdezett: „Akkor pedig: mi a kérdés?” Nekünk, kortárs Stein-olvasóknak kérdésből jut bőven, végleges válaszból annál kevesebb...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Saturday, February 02, 2008
Kicsi Csoda Stevie
Minden városnak vannak gyülekezőhelyei. Egy nyolc és fél milliós városnak több ilyen pontja is van, New Yorkban az egyik a Madison Square Garden, amely 1876-ban Gilmore’s Garden néven, nyitott tetejű arénaként épült. A jelenlegi már a harmadik MSG, de készülőben van a negyedik is.
Ahogy keletről, a Madison sugárútról Manhattan nyugati partja felé vándorolt „a Kert” (The Garden – ahogyan a helyiek nevezik), egyre nagyobb és kifi nomultabb lett. A mai MSG egy egész tévéállomásnak ad otthont, amely az itt megrendezett sport- és kulturális események közvetítéséből él. A Gardenben rendszeresen tartott jégkorong-, kosárlabda-, birkózó-, tenisz- és ökölvívó-mérkőzéseken kívül több híres koncertet is tartottak (néhányból később remek album készült).
Nemcsak Elvis Presley első és egyben utolsó New York-i fellépésének színhelye volt. John Lennon is itt lépett fel élőben utoljára, ennek az épületnek a falai között avatják évente a város frissen végzett rendőreit és tűzoltóit, továbbá néhány egyetem diplomaátadó ünnepélyének, valamint a politikai pártok gyűléseinek is otthont ad.
Múlt év novemberében a New Yorknak nevezett hangyaboly lakóinak egy része – akik olyan szerencsések voltak, hogy sikerült belépőt szerezniük, vagy olyan ügyesek, mint e sorok írója, aki az árusítás kezdete utáni első percben vásárolta jegyét az interneten – gyűlt össze a Madison Square Gardenben, és türelmetlenül várták tehetséges hangyatársuk, a Kicsi Csoda Stevie színpadra lépését.
A csarnok aznap húszezer nézőt fogadott be: özönlött a tömeg a boly nyílásaihoz hasonló bejáratoknál, sör- és pattogatottkukorica-árusok hangos kiabálása törte meg a sok mobiltelefonáló néző beszélgetését.
Kicsi Stevie a meghirdetett kezdés után fél órával felnőtt leánya, Aisha kíséretében jött ki az összegyűlt rajongók hangos örömujjongása közepette. Aisha, a gyermek, akinek Stevie az Isn’t She Lovely című nótát írta, nagyon jó hangú háttérénekesként szerepelt az előadás két és fél órája alatt. A szeptember 11-i áldozatok emlékére tartott egyperces csend után Wonder úr édesanyjáról beszélt, akit tavaly veszített el, s aki a túlvilágról ösztönözte őt, hogy újra koncertezésre adja a fejét. (Az augusztusban megkezdett turnét több mint tíz év szünet után rendezték meg.)
Stevie nemcsak fenomenális muzsikus, zeneszerző és énekes, hanem nagyon jó mimikus is. A dalok közben itt-ott elmesélt egy-egy történetet, és mindegyikben saját hangjukon szólaltatta meg a szereplőket. Amikor azzal az ötlettel állt elő, hogy újra koncertezne, menedzsere ujjongásban tört ki: „Micsoda ragyogó ötlet! Februárra vagy márciusra össze tudunk hozni valamit.” Mire Stevie: „Én inkább a jövő hónapra gondoltam.” „Hát az lehetetlen” – fakadt ki a menedzser. „Semmi sem lehetetlen” – válaszolta Stevie határozottan, s egy hónap múlva már turnézott is.
A művész ugyanígy vélekedik a világ mostani állásáról. Előadása közben többször elmondta, hogy a gyűlölködésnek nincs helye a jó emberek között, s hogy lehetséges lenne egy békés és szeretettel teli világ. Tőle nem éppen megszokott módon a koncert vége felé kijelentette, hogy azok, akik nem tudnak mást, csak haragot szítani, menjenek a pokolba.
Azért voltak derűs pillanatok is. A My Cherie Amour című dalt Stevie kamaszkorában egy Marcia nevű lányhoz írta, aki az egyik fellépése után felkereste őt a színfalak mögött, s nagyon megtetszett a fi atal zenésznek. Mivel mindketten túlságosan fi atalok voltak, nem maradhattak egyedül. A muzsikus azonban egész éjszaka Marciára gondolt, s másnap elénekelte neki a szerzeményt. Sajnos, a dal nem nyerte el az ifjú hölgy tetszését... Bár szerintem Marcia azóta megváltoztatta a véleményét.
Az 1950-ben született Stevland Hardaway Judkins tizenkét évesen, akkori, első menedzserétől kapta a Little Stevie Wonder (Kicsi Stevie, a Csoda) nevet. Tizenhárom esztendősen szerezte a Fingertips című nótát. Első nagy slágere a mai napig megállja a helyét. Azóta bármibe fogott, mindenben sikeres, ezt igazolja a Csoda beceneve is.
A születésétől vak Stevie-t anyja ösztönzésére négy fi ú- és egy lánytestvére egészséges gyermekként kezelte. Detroitban nevelkedett, a helyi templomban zongorázott és énekelt, s itt látogatta a Michigani Vakok Zenei Intézetét, klasszikus zongorát tanult.
Mára Stevie „multiinstrumentalista” lett. A koncerten egy Frederic Yonnet nevű zenésszel tartott pazar harmonikapárbajt, s nemcsak zongora- és szintetizátorjátékát bámulhattuk, hanem azt is, ahogy a harmonika mellett a kezében életre kelt a talk box nevű hangszer (amely az emberi hangot váltja át zenére).
Az est folyamán meglepetésben sem volt hiány. Először Tony Bennett lépett fel a színpadra a For Once in My Life című dal közben (szó szerint). Bennett fantasztikusan néz ki korához képest (81 éves), és minden hangot – a legmagasabbakat is – tökéletes tisztasággal énekelt. Prince pedig, a maga makulátlan fehér ingében, simára borotválva, hosszú fekete zakóban a Superstition című dal közben sétált be a világot jelentő deszkákra, átvette a gitárostól a hangszerét, levágott néhány megismételhetetlen szólót, melyet a közönség üvöltésétől alig lehetett hallani, majd meghajolt, visszaszolgáltatta a gitárt, és még a dal befejezése előtt elvonult.
Sok sláger felcsendült. Az előttem ülő kopasz, szemüveges fi atalember a Golden Lady című dalt nem bírta ülve végighallgatni, táncra perdült, és a koncert alatt a zenei gyönyörtől elvarázsolva többször is tar fejéhez kapott. A tömeggel eggyé válás sajátos élménye volt ez azok számára, akik képesek ilyesmire. Amikor húszezer ember lesz libabőrös ugyanabban a pillanatban egyetlen férfi zenéjétől és hangjától, az nem mindennapi élmény.
Egy kisebb dráma szintén emlékezetes maradt számomra. Az előttem lévő sorban megüresedett két székre egy harmincas évei vége felé járó pár csüccsent le. A férfi füstfelhőket fújt az előtte ülőkre, s ettől azok mérges tekinteteket szórtak rá. Amikor a mellettem ülő ötvenes úriember ráeszmélt, hogy az illető marihuánát pöfékel, hirtelen felállt, és kisietett a teremből. Néhány perc múlva négy kidobóember kíséretében tért vissza. A fekete öltönyös férfi ak piros lézerfénnyel kiszúrták a kétes alakot. Az ennek „fényében” kénytelen volt észrevenni őket, és párjával kivonulni. Ha ez volt az első ilyen kihágása, a New York-i törvényeknek megfelelően százdolláros és néhány hónapos felfüggesztett büntetéssel megúszta a dolgot. Ha nem először fordult vele elő, hogy marihuána birtoklásáért vagy nyilvános helyen való használatáért vetették őrizetbe, akkor akár több hónapra is a rács mögé kerülhet.
Bármi lett is e furcsa intermezzo vége, a jelen lévő kis hangyák többségének nem volt szüksége drogra, csak Kicsi Stevie csodájára ahhoz, hogy jól érezze magát. S ahogy lassú menetben, hangyasorban vonultak kifelé a gyülekezőhelyről, hogy lemenjenek a föld alá, majd az alagút másik végén szétszéledjenek a metropolis sokaságában, mosoly ült az arcokon, a fejek még az utolsó dal ritmusára mozogtak...
Megjelent a Vasarnap Magazinban
Ahogy keletről, a Madison sugárútról Manhattan nyugati partja felé vándorolt „a Kert” (The Garden – ahogyan a helyiek nevezik), egyre nagyobb és kifi nomultabb lett. A mai MSG egy egész tévéállomásnak ad otthont, amely az itt megrendezett sport- és kulturális események közvetítéséből él. A Gardenben rendszeresen tartott jégkorong-, kosárlabda-, birkózó-, tenisz- és ökölvívó-mérkőzéseken kívül több híres koncertet is tartottak (néhányból később remek album készült).
Nemcsak Elvis Presley első és egyben utolsó New York-i fellépésének színhelye volt. John Lennon is itt lépett fel élőben utoljára, ennek az épületnek a falai között avatják évente a város frissen végzett rendőreit és tűzoltóit, továbbá néhány egyetem diplomaátadó ünnepélyének, valamint a politikai pártok gyűléseinek is otthont ad.
Múlt év novemberében a New Yorknak nevezett hangyaboly lakóinak egy része – akik olyan szerencsések voltak, hogy sikerült belépőt szerezniük, vagy olyan ügyesek, mint e sorok írója, aki az árusítás kezdete utáni első percben vásárolta jegyét az interneten – gyűlt össze a Madison Square Gardenben, és türelmetlenül várták tehetséges hangyatársuk, a Kicsi Csoda Stevie színpadra lépését.
A csarnok aznap húszezer nézőt fogadott be: özönlött a tömeg a boly nyílásaihoz hasonló bejáratoknál, sör- és pattogatottkukorica-árusok hangos kiabálása törte meg a sok mobiltelefonáló néző beszélgetését.
Kicsi Stevie a meghirdetett kezdés után fél órával felnőtt leánya, Aisha kíséretében jött ki az összegyűlt rajongók hangos örömujjongása közepette. Aisha, a gyermek, akinek Stevie az Isn’t She Lovely című nótát írta, nagyon jó hangú háttérénekesként szerepelt az előadás két és fél órája alatt. A szeptember 11-i áldozatok emlékére tartott egyperces csend után Wonder úr édesanyjáról beszélt, akit tavaly veszített el, s aki a túlvilágról ösztönözte őt, hogy újra koncertezésre adja a fejét. (Az augusztusban megkezdett turnét több mint tíz év szünet után rendezték meg.)
Stevie nemcsak fenomenális muzsikus, zeneszerző és énekes, hanem nagyon jó mimikus is. A dalok közben itt-ott elmesélt egy-egy történetet, és mindegyikben saját hangjukon szólaltatta meg a szereplőket. Amikor azzal az ötlettel állt elő, hogy újra koncertezne, menedzsere ujjongásban tört ki: „Micsoda ragyogó ötlet! Februárra vagy márciusra össze tudunk hozni valamit.” Mire Stevie: „Én inkább a jövő hónapra gondoltam.” „Hát az lehetetlen” – fakadt ki a menedzser. „Semmi sem lehetetlen” – válaszolta Stevie határozottan, s egy hónap múlva már turnézott is.
A művész ugyanígy vélekedik a világ mostani állásáról. Előadása közben többször elmondta, hogy a gyűlölködésnek nincs helye a jó emberek között, s hogy lehetséges lenne egy békés és szeretettel teli világ. Tőle nem éppen megszokott módon a koncert vége felé kijelentette, hogy azok, akik nem tudnak mást, csak haragot szítani, menjenek a pokolba.
Azért voltak derűs pillanatok is. A My Cherie Amour című dalt Stevie kamaszkorában egy Marcia nevű lányhoz írta, aki az egyik fellépése után felkereste őt a színfalak mögött, s nagyon megtetszett a fi atal zenésznek. Mivel mindketten túlságosan fi atalok voltak, nem maradhattak egyedül. A muzsikus azonban egész éjszaka Marciára gondolt, s másnap elénekelte neki a szerzeményt. Sajnos, a dal nem nyerte el az ifjú hölgy tetszését... Bár szerintem Marcia azóta megváltoztatta a véleményét.
Az 1950-ben született Stevland Hardaway Judkins tizenkét évesen, akkori, első menedzserétől kapta a Little Stevie Wonder (Kicsi Stevie, a Csoda) nevet. Tizenhárom esztendősen szerezte a Fingertips című nótát. Első nagy slágere a mai napig megállja a helyét. Azóta bármibe fogott, mindenben sikeres, ezt igazolja a Csoda beceneve is.
A születésétől vak Stevie-t anyja ösztönzésére négy fi ú- és egy lánytestvére egészséges gyermekként kezelte. Detroitban nevelkedett, a helyi templomban zongorázott és énekelt, s itt látogatta a Michigani Vakok Zenei Intézetét, klasszikus zongorát tanult.
Mára Stevie „multiinstrumentalista” lett. A koncerten egy Frederic Yonnet nevű zenésszel tartott pazar harmonikapárbajt, s nemcsak zongora- és szintetizátorjátékát bámulhattuk, hanem azt is, ahogy a harmonika mellett a kezében életre kelt a talk box nevű hangszer (amely az emberi hangot váltja át zenére).
Az est folyamán meglepetésben sem volt hiány. Először Tony Bennett lépett fel a színpadra a For Once in My Life című dal közben (szó szerint). Bennett fantasztikusan néz ki korához képest (81 éves), és minden hangot – a legmagasabbakat is – tökéletes tisztasággal énekelt. Prince pedig, a maga makulátlan fehér ingében, simára borotválva, hosszú fekete zakóban a Superstition című dal közben sétált be a világot jelentő deszkákra, átvette a gitárostól a hangszerét, levágott néhány megismételhetetlen szólót, melyet a közönség üvöltésétől alig lehetett hallani, majd meghajolt, visszaszolgáltatta a gitárt, és még a dal befejezése előtt elvonult.
Sok sláger felcsendült. Az előttem ülő kopasz, szemüveges fi atalember a Golden Lady című dalt nem bírta ülve végighallgatni, táncra perdült, és a koncert alatt a zenei gyönyörtől elvarázsolva többször is tar fejéhez kapott. A tömeggel eggyé válás sajátos élménye volt ez azok számára, akik képesek ilyesmire. Amikor húszezer ember lesz libabőrös ugyanabban a pillanatban egyetlen férfi zenéjétől és hangjától, az nem mindennapi élmény.
Egy kisebb dráma szintén emlékezetes maradt számomra. Az előttem lévő sorban megüresedett két székre egy harmincas évei vége felé járó pár csüccsent le. A férfi füstfelhőket fújt az előtte ülőkre, s ettől azok mérges tekinteteket szórtak rá. Amikor a mellettem ülő ötvenes úriember ráeszmélt, hogy az illető marihuánát pöfékel, hirtelen felállt, és kisietett a teremből. Néhány perc múlva négy kidobóember kíséretében tért vissza. A fekete öltönyös férfi ak piros lézerfénnyel kiszúrták a kétes alakot. Az ennek „fényében” kénytelen volt észrevenni őket, és párjával kivonulni. Ha ez volt az első ilyen kihágása, a New York-i törvényeknek megfelelően százdolláros és néhány hónapos felfüggesztett büntetéssel megúszta a dolgot. Ha nem először fordult vele elő, hogy marihuána birtoklásáért vagy nyilvános helyen való használatáért vetették őrizetbe, akkor akár több hónapra is a rács mögé kerülhet.
Bármi lett is e furcsa intermezzo vége, a jelen lévő kis hangyák többségének nem volt szüksége drogra, csak Kicsi Stevie csodájára ahhoz, hogy jól érezze magát. S ahogy lassú menetben, hangyasorban vonultak kifelé a gyülekezőhelyről, hogy lemenjenek a föld alá, majd az alagút másik végén szétszéledjenek a metropolis sokaságában, mosoly ült az arcokon, a fejek még az utolsó dal ritmusára mozogtak...
Megjelent a Vasarnap Magazinban
Friday, February 01, 2008
.JPG)
Tobb mint cirkusz
Las Vegasban, ahol minden van, és abból is minden szinten és minden árkategóriában, a Cirque du Soleilnek öt különböző előadása fut telt házzal. Mindegyik előadás más – ami mégis összeköti őket, a varázslat, az emberi test képességeinek és a technika bravúrjának bemutatása, és a minőség, amelyben csak kevesen csalódnak.
Az egyik nagy kedvenc, az O, vagyis a francia eau fonetikus változata, a víz varázslatát mutatja be. Másfél órán át peregnek a jelenetek gyors egymásutánban, miközben a színpad egy nagy medencéből (56 ezer hektoliter) parksétánnyá változik, hogy később az akrobaták „vízen jár?janak”, majd elképesztő magasságból ugorjanak a mély vízbe. A színpad minden négyzetcentimétere állítható, vízszintesen és függőlegesen is mozog.
Az előadásban a klasszikus cirkusz minden alapeleme megtalálható. A kezdés előtt két bohóc egy nagy úszógumit cipel a nézők között, később, már az előadás részeként, a bohócok egy ház tetején úsznak be a színpadra és ügyetlenkednek egy sort. Két férfit a közönségből is bevonnak a darabba, bár hamar kiderül, hogy mindketten a csapat tagjai – egyébként szörnyethaltak volna a nagy esésektől.
Mozart kori piros ruhás férfiak futnak át a színpadon, később az „égből” körhintás paripákon szállnak le a vízbe és merülnek el benne, mint ahogy a zongorázó balerina is. A légtornászok egy a levegőben lévő hajón szállnak a színpad légterébe, hogy ott lélegzetelállító mutatványokat produkáljanak. A zsonglőrök a tűzzel játszanak, és egy ember égve olvassa újságját. Két légtornász hölgy a trapéz művészetét mutatja be. Egy közönséges hintát a légtornászok csapata csodafegyverré varázsol. Közben a vízből új és régi szereplők bújnak elő, mások pedig eltűnnek benne.
Az ember egy pillanatra sem tudja levenni a szemét a látványról. Meglepetésének a közönség többször hangosan adja jelét, elfelejti rágcsálni a pattogatott kukoricát, és a kóla is érintetlen marad.
Története nincs az előadásnak, és nem is hiányzik – az élő zene, a fények, a kosztümök és az elképesztően koreografált mozgás lefoglalja mindenki figyelmét. A nézőtér 1800 embert fogad be, heti tíz előadást tartanak, 1998 októberétől 7,5 millió néző látta az O-t, amelyben 85 előadó (köztük négy magyar) szerepel, és amelyet 150 technikus segít megvalósítani.
A Mystere egy kicsit más. Itt nincs víz, vannak viszont félelmetes gólyalábakon járó szörnyek, és egy kecskefejű óriás csiga. A kosztümök merészebbek, hiszen az artistáknak nem kell vízbe merülniük. A produkció előtt a bohóc itt is a nézőtéren rosszalkodik – pattogatott kukoricát szór a közönség fejére, később pedig az egyik nézőt bezárja egy fadobozba, hogy feleségével pezsgőzhessen. Egy másik szereplő is fel-feltűnik a mutatvány során: Anna, az óriás kisbaba, aki az elején egy nagy piros labdát gurít a közönség felé, majd mikor az egyik férfi néző visszagurítja, Papa! felkiáltással ráveti magát az illetőre, és később, amikor bajba kerül, mindig ettől a „papától” kér segítséget.
Itt is van elő zene, trapéz, vannak légtornászok, erőművészek, és minden egy fokkal meg van nehezítve. A show kezdetén egy légtornász egy vasrudakból álló kockában érkezik a színpad légterének közepébe, hogy ott elképesztő mutatványokkal sokkolja a közönséget. Két erő- és egyensúlyozó művész kivitelezhetetlennek tűnő pozíciókat vesz fel egy félgömbön.
Kiemelném a Kínai rudaknak nevezett mutatványt, amelyben négy magas rúdon másznak fel az artisták, majd fejjel lefelé, vízszintesen és minden elképzelhető és elképzelhetetlen pozícióban ugrálnak, másznak fel, ereszkednek le és vetődnek az egyik rúdról a másikra. Az artisták kétarcúak, így bármerre néznek, mintha állandóan a nézőket figyelnék.
És a Bungee sem akármi – a légtornászok kosztümje azt a benyomást kelti, mintha halakat látnánk lubickolni, közben pedig a közönség feje fölött is röpködnek az artista hölgyek és urak. A kosztümökön több ezer flitter csillog…
A darab 1993-ban indult, azóta a 15 országból származó 75 előadót nyolcmillió néző látta. A Cirque du Soleil társulat 1982-ben, Kanadában jött létre, egy eredetileg fesztiválnak indult cirkuszi rendezvénysorozatból. Állatok sosem szerepeltek a cirkusz mű?során. Miután a társulat Észak-Amerikában és Európában már nevet szerzett magának, az addig utazó produkciók közül elsőként a Mystere kapott saját otthont, méghozzá 1993-ban Las Vegasban, a Treasure Island Hotelben, egy kimondottan erre szabott, eszerint átépített színházban.
A társulat megállíthatatlannak látszó sikere talán annak is köszönhető, hogy minden új szám valami másnak a határait feszegeti – a Zumanity például az erotikáét –, ugyanakkor az előadások minősége változatlanul magas.
Minden felnőttben van egy kis gyermeki, és ez a részünk szeret játszani, boldogan hagyja magát elkápráztatni. A Cirque du Soleil kreatív csoportja nagyon jól ismeri ezt a játékos énünket, és produkcióival kétségtelenül sikeresen csábítja a bennünk lakozó gyermeket a misztérium, a cirkusz világába.
Az egyik nagy kedvenc, az O, vagyis a francia eau fonetikus változata, a víz varázslatát mutatja be. Másfél órán át peregnek a jelenetek gyors egymásutánban, miközben a színpad egy nagy medencéből (56 ezer hektoliter) parksétánnyá változik, hogy később az akrobaták „vízen jár?janak”, majd elképesztő magasságból ugorjanak a mély vízbe. A színpad minden négyzetcentimétere állítható, vízszintesen és függőlegesen is mozog.
Az előadásban a klasszikus cirkusz minden alapeleme megtalálható. A kezdés előtt két bohóc egy nagy úszógumit cipel a nézők között, később, már az előadás részeként, a bohócok egy ház tetején úsznak be a színpadra és ügyetlenkednek egy sort. Két férfit a közönségből is bevonnak a darabba, bár hamar kiderül, hogy mindketten a csapat tagjai – egyébként szörnyethaltak volna a nagy esésektől.
Mozart kori piros ruhás férfiak futnak át a színpadon, később az „égből” körhintás paripákon szállnak le a vízbe és merülnek el benne, mint ahogy a zongorázó balerina is. A légtornászok egy a levegőben lévő hajón szállnak a színpad légterébe, hogy ott lélegzetelállító mutatványokat produkáljanak. A zsonglőrök a tűzzel játszanak, és egy ember égve olvassa újságját. Két légtornász hölgy a trapéz művészetét mutatja be. Egy közönséges hintát a légtornászok csapata csodafegyverré varázsol. Közben a vízből új és régi szereplők bújnak elő, mások pedig eltűnnek benne.
Az ember egy pillanatra sem tudja levenni a szemét a látványról. Meglepetésének a közönség többször hangosan adja jelét, elfelejti rágcsálni a pattogatott kukoricát, és a kóla is érintetlen marad.
Története nincs az előadásnak, és nem is hiányzik – az élő zene, a fények, a kosztümök és az elképesztően koreografált mozgás lefoglalja mindenki figyelmét. A nézőtér 1800 embert fogad be, heti tíz előadást tartanak, 1998 októberétől 7,5 millió néző látta az O-t, amelyben 85 előadó (köztük négy magyar) szerepel, és amelyet 150 technikus segít megvalósítani.
A Mystere egy kicsit más. Itt nincs víz, vannak viszont félelmetes gólyalábakon járó szörnyek, és egy kecskefejű óriás csiga. A kosztümök merészebbek, hiszen az artistáknak nem kell vízbe merülniük. A produkció előtt a bohóc itt is a nézőtéren rosszalkodik – pattogatott kukoricát szór a közönség fejére, később pedig az egyik nézőt bezárja egy fadobozba, hogy feleségével pezsgőzhessen. Egy másik szereplő is fel-feltűnik a mutatvány során: Anna, az óriás kisbaba, aki az elején egy nagy piros labdát gurít a közönség felé, majd mikor az egyik férfi néző visszagurítja, Papa! felkiáltással ráveti magát az illetőre, és később, amikor bajba kerül, mindig ettől a „papától” kér segítséget.
Itt is van elő zene, trapéz, vannak légtornászok, erőművészek, és minden egy fokkal meg van nehezítve. A show kezdetén egy légtornász egy vasrudakból álló kockában érkezik a színpad légterének közepébe, hogy ott elképesztő mutatványokkal sokkolja a közönséget. Két erő- és egyensúlyozó művész kivitelezhetetlennek tűnő pozíciókat vesz fel egy félgömbön.
Kiemelném a Kínai rudaknak nevezett mutatványt, amelyben négy magas rúdon másznak fel az artisták, majd fejjel lefelé, vízszintesen és minden elképzelhető és elképzelhetetlen pozícióban ugrálnak, másznak fel, ereszkednek le és vetődnek az egyik rúdról a másikra. Az artisták kétarcúak, így bármerre néznek, mintha állandóan a nézőket figyelnék.
És a Bungee sem akármi – a légtornászok kosztümje azt a benyomást kelti, mintha halakat látnánk lubickolni, közben pedig a közönség feje fölött is röpködnek az artista hölgyek és urak. A kosztümökön több ezer flitter csillog…
A darab 1993-ban indult, azóta a 15 országból származó 75 előadót nyolcmillió néző látta. A Cirque du Soleil társulat 1982-ben, Kanadában jött létre, egy eredetileg fesztiválnak indult cirkuszi rendezvénysorozatból. Állatok sosem szerepeltek a cirkusz mű?során. Miután a társulat Észak-Amerikában és Európában már nevet szerzett magának, az addig utazó produkciók közül elsőként a Mystere kapott saját otthont, méghozzá 1993-ban Las Vegasban, a Treasure Island Hotelben, egy kimondottan erre szabott, eszerint átépített színházban.
A társulat megállíthatatlannak látszó sikere talán annak is köszönhető, hogy minden új szám valami másnak a határait feszegeti – a Zumanity például az erotikáét –, ugyanakkor az előadások minősége változatlanul magas.
Minden felnőttben van egy kis gyermeki, és ez a részünk szeret játszani, boldogan hagyja magát elkápráztatni. A Cirque du Soleil kreatív csoportja nagyon jól ismeri ezt a játékos énünket, és produkcióival kétségtelenül sikeresen csábítja a bennünk lakozó gyermeket a misztérium, a cirkusz világába.
Subscribe to:
Posts (Atom)