Halloween Park Slope-ban


A kellemes indián nyárból – amelynek hűvös reggelein ugyan mindenki elbírta a könnyű kabátot, de a délutáni nap sugarai már simogatóan melegítették a szabadban ebédelő irodai dolgozók csupasz karját – október végén egy hét alatt igazi ősz lett New Yorkban. A fák koronája többszínűre változott, s a lehullott lombok lassanként betemették a járdákat és a parkok sétányait. Előkerültek a papírzsákok, amelyekbe a gyönyörű őszi leveleket szokás itt gyűjteni. Miközben az anyukák csemetéik halloweeni kosztümjein gondolkodtak, a gyerekek örömmel dobálták egymást a lombkoszorúval, majd hordták nagy kupacokba a leveleket. A boltok kirakata is új színbe öltözött: a sok vigyorgó tökdísz mindet narancssárgává varázsolta, de kikerültek a boszorkányok, a szellemek és más félelmet idéző figurák is. A butikok és jelmezboltok felkészültek a halloweenre – hevesen reklámozva portékáikat.

A halloween ünnepe elsősorban a(z amerikai) gyermekeké. Még mielőtt járni tudnának, október 31-én jelmezbe bújtatják és felvonultatják őket a helyi parádékon. Később szüleik kíséretében járják a környéket. Szellemnek, boszorkánynak s egyéb ijesztőnek öltözve kopogtatnak be a házakhoz, s „Trick or treat?” (Cukor vagy bot? Ha nem adsz, lesz kapsz!) felkiáltással köszöntik az ajtót nyitó felnőttet. Ha felszólításukra sem kapnak édességet, akkor valamilyen módon „megbüntetik” a lakókat – például fogkrémet kennek a kilincsre, vagy vécépapírt tekernek a fákra. Néha a tinik is beöltöznek, de ők inkább baráti társaságban szórakoznak.

A Halloween kifejezés az „All Hallow Even” rövidítéséből keletkezett, s a mindenszentek előestéje. A mai modern szokások ír és skót hagyományokra vezethetők vissza – a tizenkilencedik században telepesek hozták Észak-Amerikába. A kelta kultúra szerint a földi halandók az évnek csupán ebben az időszakában léphettek kapcsolatba a szellemvilággal – a téli hónapok átvészelésére ekkor ölték le háziállataikat, takarították be terményeiket. Hittek abban, hogy az újesztendő (november elseje) előtti napon a halottak vissza tudnak jönni a túlvilágról, hogy kárt tegyenek a termésben és az állatállományban. A szellemeket ezért máglyákkal és rémisztő maszkokkal próbálták meg elijeszteni, a gyermekek hajába sót szórtak, hogy védjék őket a rossz erőktől. Később a kelta szokások néhány római tradícióval is összefonódtak. IV. Gergely pápa 835-ben a mindenszentek ünnepét november elsejére helyezte, így lett halloween ennek az előestéje.

Amerikában már a tizenkilencedik században elkezdték ünnepelni, de csak az 1900-as évek elejétől lett népszerű.

A maskarába öltözés az 1930-as, a házakhoz járás pedig az 1950-es években vált az itteni hagyományok részévé, s mára a hatodik legnagyobb hasznot hozó ünnep az Államokban (a karácsony, anyák napja, Bálint-nap, húsvét és az apák napja után).

A New York-i Halloween Parade napjainkban kétmillió embert vonz az utcákra, s négymillióan kísérik végig a tévé képernyője előtt. (Az első felvonulást 1973-ban egy álarckészítő mester, Raph Lee szervezte a Greenwich Village nevű negyedben, amely akkortájt az alternatív kultúra otthona volt.) A legnépszerűbbek a boszorkány-, a kalóz-, a vámpír-, a macska- és a bohócmaszkok, de a közelmúltban a szuperhősök is nagyon közkedveltek lettek. Mivel a manhattani ünnepáradat egyre nagyobb méreteket ölt, New York egyéb negyedei is elkezdtek – eleinte csak a csemeték számára – saját kis parádékat szervezni.

A Park Slope-ban, ahol lakom, évek óta rendeznek felvonulást. A 7. sugárutat és néhány mellékutcát már délután lezárják a forgalom elől, hogy a gyermekcsapatok biztonságosan tudjanak közlekedni az éjszakában.

A családi házakat és lakásokat ekkorra szintén dekorációkkal díszítik: a lépcsőfeljáratokon vagy a bejárati ajtók előtt tököket helyeznek el, a kerítésekről, az ablakpárkányokról pókhálók, boszorkányok és szellemek ijesztgetnek. Sötétedés előtt csak a legkisebbek mennek halloweenpartira, vagy járják szüleikkel a környék házait. Az üzletesek már délutánra kikészítik a cukorkákat és az egyéb édességeket, s mosolyogva osztogatják őket a legkisebb kosztümösöknek. Mire lemegy a nap, sokan a házuk előtti lépcsőfeljáratokon ülve egy kosár finomsággal a kezükben várják a gyermekeket. Ilyenkor a szomszédok is összejönnek, megisznak egy-egy pohár bort, s elbeszélgetnek a jelmezbe bújt, édességet kéregető csemeték szüleivel. Az idő általában elég meleg, így kellemes pár órát kint tölteni a gyertyák fényében.

A menet fél hétkor indul rendőrök, tűzoltók és mentők kíséretében. Az élen egy fej nélküli lovas halad, utána bohócok, tündérek, hercegnők s egyéb mese- és szellemvilágbeli figurák sétálnak. Zenét három együttes is szolgáltat. A legkisebbek kocsikban „menetelnek”, és többnyire a szülők is jelmezbe bújnak.
Az utóbbi évek nagy divatja, hogy a kutyatulajdonosok kis kedvencüket is felöltöztetik és felvonultatják. Az egyik volt szomszédom például nagy sikert aratott, amikor néhány évvel ezelőtt három kutyájával egyforma dalmatakosztümben jelent meg.

A maskarákat és álarcokat persze nem csak megvásárolni lehet. Minden évben azoké a legnagyobb elismerés, akik otthon gyártják ruhájukat. Az idén egy kislány New York-i sárga taxi(s)nak öltözött – nagy bajusszal. Majdnem mindenki megállította, megdicsérte, ami szemmel láthatóan boldoggá tette őt. Ez sokkal többet jelentett számára, mint egy zsák édesség.

Megjelent a Vasarnap Magazinban.

Az ember nem teheti meg, hogy ne nőjön föl

Beszelgetes Nadas Peterrel


Kinek az ötlete alapján született meg a kötet?

Nem az enyém alapján, Roger Straus ötlete volt, aki közben meghalt. Ő a kiadó egyik tulajdonosa, a Farrar, Straus & Giroux-ból a Straus volt, és ő találta ki, hogy a két nagy könyv között (az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek amerikai kiadásai – a szerk. megj.) ne legyen túl nagy a szünet, és legyen egy könyv, amely elbeszéléseket és esszéket is tartalmaz, hogy világos legyen az amerikai olvasónak, hogy van egy novellista Nádas Péter és egy esszéíró Nádas Péter is, aki nem csak regényeket ír. Teljesen egyedülálló az ötlet, én legalábbis megpróbáltam utánanézni, ilyen kötet nincs sehol, hogy egy írót mindkét minőségében összehoznak.

Volt-e ennek a különös szerkezetnek visszhangja az amerikai médiában?

A két legfontosabb amerikai kritika a New York Timesban és a Los Angeles Timesban jelent meg a könyvről, ezek foglalkoztak a műfajjal, de egyik sem kötött bele. Nagyon érdekes viszont az ellentétes vélemény a könyvvel kapcsolatban. A Los Angeles Times dicséri az eszszéimet, és kevésbé sikerültnek találja ezeket a régi elbeszéléseket. A New York Times pont fordítva, az esszéimet gyengének találja, azt mondja, olyan, mintha Milan Kundera még nem itta volna meg a kávéját reggel, és akkor ír esszét, de az elbeszéléseket remeknek találja. Mivel ehhez nem tudok hozzászólni, megmaradunk a döntetlennél.

Mikortól és minek alapján kezdte tudatosítani, hogy író szeretne lenni?

Magamtól tudtam, nagyon korán. Tizenegy vagy tizenkét éves voltam, amikor egyfajta bizonyosság volt bennem, még csak nem is elhatározás, hanem tudat, hogy írni fogok. Nagyon sokat olvastam, olyanokat is, amiket nem kellett volna, ez később derült ki persze, felnőtt koromban, amikor újraolvastam ezeket a műveket. A tudás hiányzott még, az emberi kapcsolatokról. Ezt a hiányzó tudást az ember gyereki fantáziájával kitölti, csak az írónak nem biztos, hogy ugyanaz volt a mondanivalója… Pontosan emlékszem az első írásomra, egy kis mese volt, még meg is van. Meg akartam magamat győzni, mintha én volnék a saját tanítónőm, hogy rendesen viselkedjek, mert a könyveimet és a füzeteimet mindig tönkretettem. Megszemélyesítettem a könyveket és a füzeteket, és azok mintegy panasszal fordultak hozzám, és meggyőztek arról, hogy ezentúl rendesen viselkedjek velük. A megszemélyesítés mint művelet érdekelhetett. Az ellentétes szerep átélése.

A munka rutinja, a munkaköri leírása hogyan változott az évek során?

Nem sokat változott. Reggel fölkelek, és elkezdek dolgozni. Az író munkaköri kötelezettsége huszonnégy órára szól, és ebből az effektív írás az nem tud több lenni, mint négy-hat óra. Annak is az első egyharmada az előkészület, vagy az előző nap munkájának a korrekciója. Van egyfajta munkarítus, és ez tizenkilenc, húszéves korom óta, amikorra kialakult, olyan nagyon nem változott tulajdonképpen.

Nem nehéz ezt naponta megtartani?

Nem, az a nehéz, ha nem engedik megtartani. Ez nem jelent lemondást, ellenkezőleg, az jelent lemondást, ha erről kell lemondani.

Másolta valaha kézzel valaki más könyvét, mint Esterházy Péter Ottlikot?

Nem. Unalmasnak is gondolnám. Nem bírnám végigcsinálni. Bámulatra méltó és nagyon szép, amit Esterházy csinált. Sokan kételkednek is benne, hogy végigcsinálta. Én nem kételkedem. Van benne valami alázatos szerzetesség a szakmával szemben, a világgal szemben, az Ottlikkal szemben. Az én munkaalázatom más jellegű dolog. Ebben nekem van valami kultikus, és a kultikus nekem nem tetszik. Katolikus. Az én alázatom az inkább protestáns vagy zsidó jellegű, nem katolikus jellegű. Tüntet az alázattal, és az tőlem idegen.

Miért ódzkodik az önéletrajza megírásától?

Egy szokványos emlékiratok megírását nem tervezem, mert nem látom, hogy olyan fontos emlékeim volnának, hogy olyan hihetetlen fontos dolgok történtek volna velem. De én is nagyon szeretek memoárt olvasni. A memoár olyan műfaj, ahol előre megmondható, hogy milyen hibákat követ el az emlékező. Én nem szeretek valamihez úgy hozzáfogni, hogy előre tudom, milyen hibákat fogok elkövetni. Ismerem a saját rossz tulajdonságaim egy részét, miért ajándékozzam ezekkel meg az olvasót? Az ember önkéntelenül is elárulja magát. De szeretnék valami olyasmit írni, ami lehetővé teszi – mert nagyon sokat írtam egyes szám első személyben – a különbségtételt a fikció és a saját életem között. Ilyen igényem van. De nem biztos, hogy ezt el fogom végezni. A memoárok többsége amúgy is fikció, mert az emberek ugyanarra a dologra másként emlékeznek, hiszen ugyanazt az eseményt abban a pillanatban is, amikor történt, egy más szempontrendszer szerint fogták föl. És a regényben, a fikcióban éppen az az érdekes, hogy az embernek nemcsak önmagáról kell gondolkodnia, hanem arról is, aki vele szemben áll, akivel a párbeszédet folytatja. Egyszerre több személynek kell lennie. Ez a szép ebben a munkában, a szakmában.

Azt nyilatkozta 1956 kapcsán, hogy ez a két hét a sorsát és a pályáját szabta ki.

Egy katartikus élmény volt maga a tömegmozgalom, mert akár akarom, akár nem, a részévé válok, ha kilépek, vagy ha benne maradok is. Nem tudom megtenni, hogy valamilyen módon ne döntsek a viszonyom felől. Ennek a két hétnek, a forradalomnak, nagyon hosszan tartó következményei voltak az életemben. Lehetne sokknak is nevezni, mert az ember felismeri, hogy ő több, mint egyetlen személy és kevesebb, mint egyetlen személy, a többiek nélkül nem létezik. Felismeri az összefüggést a többiek, a mások és saját maga között, és ez az összefüggés hol pozitív, hol negatív, az események, az idő és saját pozíciója függvényében. Rettenetes sok dolgot meg kellett tanulni a tömegben. Később kellett megtanulnom, hogy lehet ezt leírni. Ennek megvannak az irodalomban a nagy mesterei – Proust, Tolsztoj. Egyrészt megkaptam itt az írói nyersanyagot, másrészt pedig az ösztönzést arra, hogy megértsem az egyén és a tömeg viszonyát, és hogy ez a viszony miként jeleníthető meg a szövegben. Mindez egy egész életre szól.

Forradalomról lévén szó, hogyan magyarázza azt, hogy régiónk újból egy diktatórikus irány felé hajlik?

Ennek többféle oka van. A legalapvetőbb oka az, hogy Európának ebben a részében a városiasságnak nincsen olyan régi történelmi hagyománya, jóval fiatalabb, jóval fejletlenebb, mint Európa nyugati felében. Az egymást követő diktatúrák azt a maradék polgárságot, ami volt, megemésztették, eltüntették, és polgárság nélkül demokráciát nem lehet csinálni. A tömeg az egyik politikai tábortól a másikig futkároz, holott a két politikai tábor között olyan lényeges különbség nincs. Amit ebben a régióban ma középosztálynak mondanak, az legfeljebb vagyonos, de a vagyona új keletű és ingatag, és sok esetben az állam kirablására épül. Ez polgárinak egyáltalán nem felel meg. Polgárság nélkül viszont a szélsőségek uralma alá kerül a társadalom. Ez egy régi nyomora Kelet-Közép-Európának, és most viszszaesett ebbe a nyomorba.

Van ebből kiút?

Katasztrófák nélkül valószínűleg nincs. Ez a földuzzadt kispolgári tömeg jóval veszélyesebb, mint ha paraszti volna, de ma már, Lengyelországot kivéve, paraszti sincs. Hagyományokkal nem rendelkező, politikai meggyőződéssel nem rendelkező kispolgári tömeg mozog ezekben a városokban, amelyek nagyon fiatal városok. Azok a városok, amelyeknek 800-600 éves történelmük van, azok is nagyon fiatal városok, mert nincs folytonossága a történelemnek.

Lehetséges lenne itt valami olyasmit véghezvinni, mint Dél-Afrikában a Truth and Reconciliation Commission (Az Igazságért és a Kiengesztelődésért Bizottság – a szerk. megj.)?

Nem lehetséges, mert egyrészt több diktatúrát kellene felböfögni, másrészt pedig ezt 1989-ben kellett volna megtenni – ezt ma már nem lehet. Akkor viszont azért nem lehetett, és helyes, hogy nem tette meg senki, mert ez egy újabb vérfürdőhöz vezetett volna, és ebből Kelet-Közép-Európában bőven elég volt. A jugoszláv példa mutatta, hogy milyen veszélyes, ha a nacionalizmus közvetlen szóhoz jut. Dél-Afrikában más volt a helyzet, mert a feketék fölénybe kerültek az őket elnyomó fehérekkel szemben, tehát a fehéreknek is érdeke volt, hogy valamilyen egyezségre jussanak, de a vagyon még az ő kezükben volt, tehát még mindig ők diktáltak. Ez Kelet-Európával nem összevethető, mert itt se vagyonos, se politikai osztály nem volt, az egyházak szét voltak verve, működésképtelenek voltak, és azt, hogy a „szabadság” vagy a „piac” mit jelent, senki nem tudta 1989-ben, és a mai napig sem nagyon tudják. A 60-80 éves folytonosság hiánya, a hol fasiszta, hol kommunista előjelű szabad rablások megtették a magukét.

Az irodalomnak van ilyenkor szerepe? Figyelnek rá az emberek?

Nincs. Az irodalom ilyen körülmények között senkit nem érdekel, de csinálja a magáét, és nagyon fontos funkciója van, és ha nem ma, akkor holnap, hogy legyen mihez visszanyúlni, hogy legyenek fogódzók, támasztékok, még akkor is, ha a nyelv közben változik.

Régiónk pici népei ismerik-e egymás irodalmát?

Nem ismerik. Ez a szegény rokon elv szerint szerveződik. Mindenki a gazdag rokonról szeretne inkább tudni, a szegényről nem. Volt a szocializmusban egy időszak, úgy 1968 körül, amikor volt ilyen igény, de ez elmúlt, és mesterségesen nem visszaállítható. A pozsonyi Kalligram Kiadó egy egyedülálló dolgot, egy fantasztikus dolgot csinál, amikor a régió irodalmát kiadja több nyelven, és gondolom, ennek óriási kisugárzása van, ami jelen pillanatban valószínűleg nem látszik, de egyedi. Ilyen volt, amit Kerényi Grácia művelt Magyarországon az 1960-as, 1970-es években a lengyel irodalommal.

Egy kérdésre válaszolva említette, hogy a világ az apajogú társadalomból az anyajogú társadalom felé tart. Miért?

Az apajogú társadalom leszerepelt. Még egy háborút tud kirobbantani, kikényszeríteni, még egy világégést, csak a világnak már nem nagyon maradt erre lehetősége. Annak sem látom már a lehetőségét, hogy a nők továbbra is produkálják a katonákat, egyrészt megszülik, másrészt elküldik, és legfeljebb aggódnak érte, de odaadják az államnak a gyerekeiket. Én ezt az anyajogú társadalom felé vezető folyamatot megállíthatatlannak találom.

Az árvák miért tudják jobban kifejezni magukat?

Én két rettenetes világháborúnak és két diktatúrának a következményeit voltam kénytelen feldolgozni. Ez volt a történeti, az emberi adottság számomra, amivel foglalkoznom kellett. A szükségből erényt próbáltam kovácsolni, és mint árva, akinek a szülei nagyon korán meghaltak, tudom, hogy ennek vannak előnyei. Az ember nem teheti meg, hogy ne nőjön föl. Ha tizenkét éves korában haltak meg a szülei, akkor tizenkét évesen kell felnőttként gondoskodnia magáról. Mint háborús gyereknek, sok iskolatársam, barátom volt félárva vagy teljesen árva. Ez ma már nincs. A mai csonka családokban ez a tapasztalat teljesen más. S inkább neurotikus, lelki problémákat okoz. Egy háborús árva elsősorban nem lelki probléma, hanem organizációs, fizikai, túlélési probléma. Az ilyen gyerek emberismerete teljes biztonsággal működik, nem tudják becsapni, mert az állati ösztönére hallgat, nem a tudására, vagy tapasztalatára. Ez nagyon korán történik, emiatt aztán nagy élettudásra tesz szert. De ez egy kelet-európai specialitás.

New York, 2007. november 8.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

A Magyar Telekom kepviseloi harom es fel perccel a kereskedes befejezese elott a napot zaro gong megszollaltatasara keszulnek.

Magyar zaszlo a New Yorki Ertektozsden - tegnap.

Ma a tozsden!

Mokuska

Eat, Pray and Love

Rómában meghízott, egy indiai ashrámban siker nélkül meditálni próbált heteken át, és végül Balin rátalált élete párjára – röviden így lehetne összegezni Elizabeth Gilbert Eat, Pray and Love (Egyél, imádkozz és szeress) bájos útikönyvét.

Nem a szó klasszikus értelmében útikönyv ez, inkább egy női lélek mélyére való utazásról számol be, de megtudhatjuk belőle azt is, hogy Nápolyban sütik a legjobb pizzát, és hogy Szicíliában érdemes tésztát enni. A könyvet szinte lehetetlen letenni. A szerző könnyed stílusban, humorosan beszél az élet nagy dolgairól és arról, ő hogy érzett, miként látta a dolgokat maga körül idegen helyeken egy éven át. Úgy ment el New Yorkból, hogy elveszettnek és depressziósnak érezte magát, és egy esztendő múltán új emberként tért vissza.

Gilbert kisasszony harmincnégy éves korában elvált első férjétől és szakított addigi életvitelével. Férjével ekkor már nem Manhattanben, hanem a várostól északra, egy szép, nyugodt, gazdag külvárosi részben vásárolt nagy házban lakott. Terveik szerint Elizabethnek teherbe kellett volna esnie és boldogan kellett volna várnia első gyermekük megszületését. Csakhogy Elizabeth hajnalban gyakran arra ébredt, hogy szorong, ilyenkor kiment a fürdőszobába, ahol végigsírta az éjszaka hátralevő részét. Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy nem akar feleség és anya lenni. Férje megsértett büszkeségét azzal próbálta kiengesztelni, hogy neki adta a házat. De a férjnek ez nem volt elég, és addig követelőzött, amíg végül mindent elvett volt feleségétől, még a jövőbeli könyvei bevételének egy részét is. Elizabeth közben beleszeretett egy fiatal művészbe, de ez a szerelem amolyan se veled, se nélküled történet lett, és inkább siettette, mintsem késleltette a város hátrahagyását.

Nem csoda, hogy összetört lélekkel leginkább arra vágyott, hogy mindenki hagyja őt békén, és így először Rómába menekült azzal az ürüggyel, hogy olaszul szeretne tanulni. Mivel az utazás tizenkét hónapjára cölibátust fogadott, romantikára nem vágyott, csak emberi közelségre. És Olaszországban meg is találta. Több nagyon jó barátra tett szert a nyelviskolában és azok körében, akik cserébe egy kis angol konverzációért olaszul beszélgettek vele jobbnál jobb ételek elfogyasztása közben. Három hónap alatt háromszor kellett nadrágot vásárolnia, mert sorban kihízta őket…

Új barátja, Giovanni szerint Rómára a „szex”, a Vatikánra pedig a „hatalom” szó illik a legjobban. Kicsit viszont meghökken azon, hogy már nem molesztálják őt az utcán a férfiak, mint tették annak idején, amikor még tizenhárom évesen Rómában járt. „Csúnya lettem, vagy az itteni férfiak változtak meg?” – kérdezi magától.

Elizabeth itt, Rómában szakít végleg New York-i barátjával és adja át magát teljes egészében az utazás, a felfedezés élvezetének. Olaszországban, amiként másutt sem, nem az ország vagy a nevezetességek érdeklik, hanem az emberek, a nyelv és a helyi konyha gyönyörei. Amikor egyedül Szicíliába utazik, egy álmos rendőrtől az utcasarkon megkérdezi, hol van a legjobb étterem. A rendőr egy kis térképet rögtönöz, és Gilbert kisasszony ahogy megérkezik az étterembe, rögtön mondja is a tulajdonosnak, hogy neki nem kell étlap, csak hozzák ki a legjobb ételüket. Ami ezután következett, szavai szerint élete legjobb tésztaétele volt.

Elizabeth Gilbert egy farmon nőtt fel szüleivel és lánytestvérével. Amikor elveszítettek egy csirkét, apja elment a helyi piacra és vásárolt egy újat. A jövevényt az éjszaka leple alatt volt csak szabad az állomány közé helyezni a tyúkólba, mert így a többi csirke reggel azt hitte róla, hogy mindig is közéjük tartozott, hiszen nem látták érkezését, és így nem érte bántódás. Elizabeth is úgy érkezett Indiába, mint egy új csirke – az éjszaka leple alatt – egy ashrámba, ahol meditálni és megvilágosulni szeretett volna.

Takarított, követ mosott fel, a konyhában segédkezett, igyekezett meditálni, lazítani, megtartani az imádkozási rendet, és csak egy Richard nevű, ugyancsak amerikai társával osztotta meg frusztrációját. Mert nem sok minden sikerült neki az ashrámban, kivéve, hogy a végén valamiféle megvilágosodásban mégiscsak részesült. Ahogy a Zen-mesterek vallják: Folyó vízben nem láthatjuk tükörképünket, ezért meg kell állni, meg kell nyugodni, hogy saját magunkba nézhessünk. Elizabethnek ez nagy erőfeszítések árán az indiai útja végén sikerült.

Balira azért utazott el, mert amikor először járt ott, egy „medicinman” – gyógyító, varázsló, sámán – azt mondta neki, hogy vissza fog jönni szigetre, és nála fog három hónapig inasként tanulni. Ketut Liyer, a fogatlan bölcs ugyan már nem emlékezett Elizabethre, amikor az újból az ajtaján kopogatott, de szívesen fogadta és tanításaiért cserébe azt kérte, hogy Elizabeth tanítsa őt meg jobban angolul és válaszolja meg a külföldről jövő leveleit, mert ő angolul beszélt ugyan, de írni és olvasni nem tudott.

Elizabeth beszerzett egy biciklit, ezen mindennap meglátogatta Ketut, aki naponta legalább tíz órát szentelt látogatóinak. Idővel jó barátokra is szert tett, és a végén megadta magát: szerelmes lett egy brazil úriemberbe.

S így lett szép kerek egész Elizabeth Gilbert története Balin, ahol az emberek köszönés helyett azt kérdezik egymástól: Honnan jössz, és hová mégy? Ezen a kis szigeten a sok ember nagyon közeli kapcsolatot tart egymással. Itt, ha valaki arra a kérdésre, hogy házas-e, nemmel válaszol, a Balin lakók kétségbeesnek, ezért Gilbert „még nem”-et mond inkább... Azt hiszem, ez a válasz nem csak a baliaknak, hanem Gilbertnek is jobban tetszik.

Mejelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Családon belüli erőszak


Két hete látogatónk volt: egy fiatal nő Macedóniából.

Az egyik története így szólt: „Édesanyámmal, akinek sajnos meg kellett operálni a térdét, pont a kórházban voltam, amikor az egyik arra járó nővér azt kérdezte, nem tudok-e olaszul vagy angolul. Kiderült, hogy egy pácienst hoztak be, aki nem tud macedónul, se más volt jugoszláv nyelven. Én tudok angolul, követtem tehát a nővért. A rendelőben egy nem akárhogyan összevert olasz nőt találtam. Elmesélte, nem először verte őt meg macedón férje, de most először úgy, hogy kórházba kellett szállítani. Az orvos elmondta a nőnek, hogy nem kell visszamennie férjéhez, vannak menedékhelyek, ahová ideiglenesen beköltözhet, kap anyagi és más segítséget is, és férjétől is megvédik, ha az esetleg keresné, zaklatná. A nő viszont elutasította az ajánlatot. Mikor Olaszországban éltek, férje akkor is verte és ő vissza akar menni hozzá, mondta.”

Személyesen ismerek egy nőt, akit részeges férje rendszeresen vert, és akinek a saját anyja azt mondta, amikor nála keresett menedéket, hogy menjen csak szépen haza, mert mit szólnak majd a szomszédok, hogy az ő lánya el akar válni... A nő szerencsére mégis elvált.

Egy másik asszonyt is ismerek, aki a részeges fiától szenved már évtizedek óta. A fia minden pénzét elveszi, értékesebb tárgyait ellopja és eladja, a pénzt elissza. Az anyja házának szegényes berendezését rendszeresen megrongálja, ha nem talál készpénzt, és családja minden tagját megveri.

Ugye ismerősek ezek a történetek? Ugye a kedves olvasó környezetében is élnek ilyen nők, asszonyok?

A fent említett három eset közös nevezője, az erőszakos férfiakon túl az is, hogy kis, néhány száz lelket számláló falukban játszódnak/játszódtak le. Az egész falu tudott, vagy még most is tud arról, hogy egy (vagy több) embert egy másik fizikailag bántalmaz, és lelkileg terrorizál. (Mert minden nap attól rettegni, megint mi lesz, ha megjelenik az erőszakos férj vagy fiú, éveken, évtizedeken át, terror a javából).

Nem értem: hogy lehetséges ez? A többi nő hogy engedheti, hogy szomszédasszonyukat verjék? A többi, nem erőszakos, rendes férfi hogy nézheti el, hogy nőket és gyerekeket bántalmaz valaki a közelükben?

Milyen társadalomban, milyen civilizációban élünk, hogy az ilyesmi még mindig megtörténhet?

Milyen társadalom az, ahol tettlegességnek kell megtörténnie ahhoz, hogy a rendőrség cselekedhessen – a szóbeli fenyegetőzés nem elég? Milyen társadalom az, ahol a rendőrök az erőszakos férj/férfi oldalán állnak és nem a bántalmazott, gyengébb, oldalán? Ahol a nemi erőszak áldozatát okolják amiatt, ami vele történt és nem az elkövetőt ítélik el?

Kedves olvasó, ha Ön ismer olyan nőt, gyereket vagy férfit (mert ritkán ugyan, de ez is előfordul), akit bárki fizikailag vagy bármilyen más módon bántalmaz, ne tartsa meg az információt magának! Mondja el mindenkinek, akit ismer! Szégyenítse meg azt az embert, aki embertelen módon viselkedik! Ajánlja fel segítségét a bántalmazott személynek! Tudakolja meg, hová fordulhat intézményi segítségért!

Az ilyen csapdahelyzetből nagyon nehéz egyedül kitörni, főleg több gyermekkel. Segítséget kell nyújtani azoknak, akik kilátástalannak tartják helyzetüket, és/vagy szégyenérzetük miatt nem mernek egyedül változtatni!

Ha csak egy életet teszünk jobbá, esetleg mentünk meg, példánkat mások is követni fogják és lehetséges, hogy gyermekeink társadalma már nem lesz olyan, amely eltűri a családon, társadalmon belüli erőszakot.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Black Mesa Ghost Ranch verandajarol....

Ghost Ranch kozvetlen kornyeke

Ghost Ranch fele...

Georgia O'Keeffe Új Mexikóban

Új-Mexikó magaslati sivataga sok művészt varázsolt el, de közülük talán senki sem népszerűsítette e tájat jobban, mint Georgia O’Keeffe.

A magas hegyek reggeli, érintetlen látványa és a délutáni viharos felhők dramatikus jellege éles ellentétben áll egymással. Egy-egy hegy tetejéről lepillantva amerre csak a szem ellát, a préri világosbarna színét csak a kaktuszok, a zsályabokrok és az apró fák zöld pamacsai díszítik. A Rio Grande pedig hatalmas szakadékok mélyén csobog, ahová talán csak a sasok merészkednek...

Georgia O’Keeffe 1887-ben született Wisconsin államban. Szülei marhatartással foglalkoztak farmjukon, és a család tejtermelésből élt. Georgia – a második gyermek e hétgyermekes családban – nevét édesanyja apja után kapta, aki magyar emigráns volt. Anyja családjában nagy hangsúlyt fektettek a lányok iskoláztatására, így Georgia is, miután leérettségizett, 1905-ben a chicagói, majd 1907-ben a New York-i művészeti iskolában tanult. Tanulmányait azonban sikertelennek ítélte, és kétségbeesésében elvállalt egy tanítói állást Texas államban. Csak 1912-ben vett újra ecsetet a kezébe, amikor egy nyári művészeti akadémia alkalmával megismerkedett Arthur Wesley Dow stílusával. Az akkori sikerélmény hatott rá olyannyira, hogy újra festeni kezdett. Ekkor született meg az igazi, eredeti művész, akit később a világ is megismert.

Miután rövid ideig festészetet tanított Virginiában és Texasban, New Yorkba költözött, s az akkor már híres fotós és galériatulajdonos, Afred Steiglitz pártfogoltja lett. Steiglitz bátorította őt, és galériájában bemutatta korai műveit. Kapcsolatukból szerelem, majd házasság lett. Közös életük során férje több száz felvételt készített az igencsak fotogén Georgiáról, 1918 és 1937 között háromszáz fekete-fehér képet.

Steiglitz 1923 után minden évben külön kiállításokat rendezett O’Keeffe munkáiból. Ebben az időben a festőnő leginkább nagyított virágrészleteiről és a város egyedi ábrázolásáról volt ismert.

Az 1930-as és 1940-es években Georgia nem panaszkodhatott munka, illetve megbízatás hiányára. Nemcsak egyéni megrendelők kopogtattak rendszeresen ajtaján, hanem neves múzeumok is – mint a chicagói, vagy a New York-i Modern Művészetek Múzeuma –, amelyek egy-egy retrospektív kiállításon mutatták be műveit. Festményeit szép áron vették mind a gyűjtők, mind a galériák.

O’Keeffe és Steiglitz házassága 1946-ig, Steiglitz haláláig tartott, és bár közismerten mindketten bonyolódtak szerelmi kalandokba, számtalan levél maradt utánuk, amelyekből kiderül, hogy mennyire szerették és tisztelték egymást.

A festőnő először 1917-ben járt Új-Mexikó államban, de csak átutazóban. 1929-ben tért vissza, amikor a neves művészek patrónusa, Mable Dodge Luhan – aki nagy vihart kavart akkoriban, mert bennszülötthöz, a taoszi indián törzs egyik tagjához ment feleségül – meghívta őt taoszi farmjára. O’Keeffe megszerette a környéket, és mivel új tájra vágyott, új ihletre festményeihez, 1929 és 1949 között minden évben néhány hónapot ott töltött; többek között D. H. Lawrence házában is vendégeskedett.

A Ghost Ranch (szellem- vagy kísértetfarm) nevű elhagyatott, sziklák között levő házat először 1934-ben látogatta meg, majd 1940-ben meg is vásárolta. A civilizációtól távoli helyet, ahol naphosszat festhetett, nagyon megszerette az egyedüllétet kedvelő művésznő. Autót is vásárolt magának, – egy akkor divatos Ford Model A-t, amelybe befértek festészeti kellékei is –, megtanult vezetni, s egyedül járta és festette a környéket.

A kemény telekre a közeli Abiquiu faluba költözött le. Egy spanyol katonatiszt házában szállt meg, amely a hegyoldal szélén állt, s onnan pompás kilátás nyílt a Ghost Ranchot övező hegyekre. Az említett tiszt az egyháznak ajándékozta birtokát, s O’Keeffe több mint tíz évet várt arra, hogy megvásárolhassa a házat, amely ma is pontosan olyan állapotban van, ahogyan maga után hagyta. Turisták nem látogathatják, kivéve azokat, akik feliratkoznak egy hosszú várakozólistára. Nyáron ugyanis hetente négy alkalommal egy legfeljebb tizenkét fős csoport kisbusszal felmehet a házhoz, és a kalauz, valamint a sofőr kíséretében megtekintheti a kertet, az udvart, a konyhát és a műtermet. A többi helyiség zárva marad előttük (és a kis csoport tagjainak még táskát is tilos magukkal vinniük), mivel a Santa Fé-i Georgia O’Keeffe Múzeum, amely ma a birtok tulajdonosa, minél tovább szeretné megőrizni eredeti állapotában.

Georgia három év alatt átépítette a házat, majd 1948-ban végleg beköltözött. A falu vezetőségének támogatásával természetes öntözési módszert kezdett alkalmazni – a vizet a közeli folyóból hozták –, kertészt fogadott, és elhatározta, hogy saját maga által termelt élelmiszerrel fog táplálkozni. Amikor végre Abiquiu-be is bevezették a villanyt, két nagy fagyasztót vásárolt (még mindig ott állnak a kamrájában), és bennük tárolta zöldségeit, gyümölcseit és fűszereit.

Két csaucsau kutyájával és fiatal segédjével, Juan Hamiltonnal a nyarait Ghost Ranchon, teleit pedig Abiquiu-ben töltötte. Hamilton vezette be őt az agyagozás világába, amikor az 1970-es években látása romlani kezdett. Több érdekes szobor maradt hátra életének ebből az időszakából.

Georgia 1984-ben költözött Santa Fébe, hogy megfelelő orvosi ellátásban részesülhessen. Két évvel később, 98 évesen itt érte a halál. Hamvait szeretett hegyei között, a Pedernal nevű hegyoldalon – amely Ghost Ranch-i háza verandájáról is látható – szórták szét.

Megjelent a Vasarnap Magaziban.

Sarga Taxi

A Dean&DeLuca kavezoban

Nem csak a gyerekek oltoztek be a tegnapi Halloween alkalmabol