Patria Rádió-Barátnő


Az igazság az, hogy sosem vágyódtam az Egyesült Államokba, de amikor 1999-ben lehetőségem nyílt ellátogatni New Yorkba, nagyon örültem.
Jöttem, láttam és nem akartam győzni. New York csodálatos, meséltem már odahaza az ismerőseimnek. Sétáltam éjszaka a Broadwayn, sétáltam napközben a Central Parkban, hajóztam a Szabadság szobor körül, voltam a Coney Islandi orosz negyedben és a tengerparton. Felmentem az Empire State Building kilátójára. Néztem háromdimenziós filmet, és egy felhőkarcoló tetején is koktéloztam. A New Yorkban töltött idő nagy része alatt úgy éreztem magam, mint egy Woody Allen filmben. Minden díszlet a helyén volt, csak a kamerát nem láttam sehol.
Ismerőseim főleg az emberekre voltak kíváncsiak. New Yorkban mindenféle náció és bőrszín megfordul: fekete, barna, sárga vagy fehér. Az emberek sokkal több időt töltenek munkában, moziban, étteremben, bárokban, vagy színházban, mint mifelénk. Ebben a nyolcmilliós városban egyszer sem láttam közúti balesetet. A sok autó az utcákon lassan halad, mert minden sarkon van egy forgalmi lámpa. Nincs olyan bűz a gépkocsiktól, mint Pesten, és zaj sincs. Az emberek sosem álltak túl közel hozzám a metrón. Vagy ha mégis, elnézést kérnek. Valamiféle érdekes udvariasság van a levegőben, ami nagyon gyorsan rámragadt.
A furcsaságokról: Az emberek papírpoharakkal a kezükben szaladgálnak az utcán, amelyben kávé van. A metrón is azt iszogatják reggel, és mindenki csendesen olvas. A forgalmas utcák tele vannak éttermekkel. Olyan éttermek is léteznek, ahol nincsenek asztalok, mert csak elvitelre főznek. A nők az elegáns ruhához is tornacipőt viselnek. Ritka a rövid hajú nő vagy lány. Rengeteg színesbőrű nőt látni fehér bőrű kisgyerekekkel – ők a babyszitterek. Mindenkinél van egy üveg ivóvíz. Ismerősök, amikor találkoznak, nem puszilkodnak, mint nálunk, hanem átölelik egymást. Szombaton is jár a postás. A New York Times vasárnapi kiadása több, mint három kilós. Az embereknek nics személyi igazolványuk – a jogosítvány szolgál e célra.
Rengeteg élményem akadt, sok mindent megfigyelhettem. Például az esős napokon a sarkon álló indiai árusokat. „Umbrella, umbrella, umbrella” kiáltásukat először nem is értettem, de később nagyon megkedveltem őket. Egy dollálért árulták az ócska kínai esernyőket.
Szóval, nem akartam én itt élni. A sors mégis úgy intézte, hogy 2001-ben ide költöztem és rájöttem, okosak azok a nők, akik kosztümhöz is tornacipőt hordanak, és azok is, akiknél mindig van egy üveg víz. A város ugyanis olyan nagy, hogy sok gyaloglás nélkül senki sem boldogul, és tűsarkúban gyalogolni a lábra és a cipőkre nézve is káros. Az irodában pedig nem gond cipőt cserélni. A víz is hasonló okból kell, hiszen az ember gyakran órakat tölt csak a városban utazgatva.
Never say never – sose mond, hogy soha – tanácsolja a közmondás. Mert az ember sosem tudja, hová sodorja a sors. Engem, szerencsére jó helyre és jó emberek közé, Brooklynba, helyezett.

Elhangzott a Patria Radio Baratno cimu musoraban, 2006. november 4-en