Szeptember 11-e,mely megváltoztatta Amerikát


„Egy nő ordítva lépett a metrókocsiba: »Repülőgép csapódott be a World Trade Center egyik tornyába!« Néhányan végigmérték, és gondolták: megint egy őrült. A többség fel sem nézett az olvasnivalójából. Amikor az irodába értem, leültem a számítógép elé, és látom, hogy több európai barátom küldött e-mailt ezzel a tárggyal: Rendben vagy? Minden OK? Nem értettem, kimentem az ebédlőhelyiségbe, ahol már többen nézték a tévé adását. Akkor tudtam meg és ébredtem rá, hogy pont a World Trade Center alatt voltam a metróban, amikor a gép becsapódott.”

Egyik ismerősöm története ez. Ő is, mint mindenki, aki a városban élt akkor, pontosan emlékezik arra, hol volt, mint csinált és mit érzett 2001. szeptember 11-én. Ez az ismerősöm délutánig munkahelyén maradt, este pedig, amikor már újra járt a metró, hazament.

Egy napra megállt az élet

New Yorkban. Ilyesmire talán még nem is volt példa a polgárháború óta. Másnap megjelentek az újságok, kinyitottak a boltok, de sok iroda és minden iskola zárva maradt. Egy hétig bámultuk a tévé képernyőjét, és nem hittünk a szemünknek. Az emberek kétségbeesetten járták a kórházakat, szeretteik után kutatva. A kórházi személyzet hiába várta a bejárat előtt a sérültek tömegét. A csend borzasztó volt. Nem volt könnyű tudatosítani, minden kézzelfogható, tehát átélt és virtuális, tehát a média által közvetített bizonyíték ellenére, hogy ez itt tényleg megtörtént. Az utcákon és főleg a metrómegállók és vasútállomások környékén rengeteg rendőr álldogált, gépfegyverekkel, kutyákkal. Ez a látvány később visszatért, amikor a világban terrortámadás történt.

Még aznap, szeptember 11-én a szél elhozta házunkhoz a dél-manhattani füst- és porfelhőt. Órákon át szálltak az A4-es papírlapok, sértetlenek és megégettek, az udvarra. A csukott ablak mögül néztem őket, de még így is bejött a szag. Ez a szörnyű szag még sok-sok napon át velünk maradt. Szeptember 18-án elmentem a történtek helyszínére. A környéket lezárták, így csak messziről láttam, hogy mindent finom fehér por borított. A szag itt volt a legerősebb. Láttam a romokból kiálló vasdarabokat és a füstöt, amely a törmelék alatti tüzekből még akkor is szállt felfelé. A városban mindenütt plakátok a hivatalosan is eltűntnek nyilvánítottak arcképével, de a rokonok még bizakodtak, hogy szerettük valamelyik kórházban fekszik. Rendőrök és tűzoltók jöttek New Yorkba az ország minden pontjáról, hogy segítsenek. Egy hét után viszont már világos volt, hogy nem lesz több túlélő.

Most, öt évvel a tragédia után az élet a normális, megszokott vágányon halad. Mégis akadnak olyanok, akiknek még mindig gondot okoz, hogy átkeljenek a Brooklyni hídon, megremegnek, amikor alacsonyan szálló repülőgépet látnak a város felett, és könnyes lesz a szemük, mikor eszükbe jut valaki, aki már nincs, mert a romok között halt meg.
Egy ismerősöm férje is életét vesztette az egyik toronyban. Aznap pont oda küldték dolgozni, számítógépeket javított. Jó munkaerő lévén idejében érkezett – bárcsak aznap késett volna egy kicsit! Bevándorló volt, moszlim, Afrikából. Takarítóként kezdte, elvégezte az iskolát, számítógépes szakember lett belőle. Az első gép becsapódása után még felhívta a feleségét, hogy minden rendben van. Többé nem látta, nem hallotta senki. DNS-ének nyomait hónapokkal később felesége kapta meg egy kis zacskó porral egyetemben. Férje maradványait egy hajnalon a Central Parkban temette el titokban.

2001. szeptember 11-e után az itt élő arab kinézetű emberekre gyanakvóan néztek a többiek, és a rasszista megnyilvánulások száma is megnőtt. Egy rendelet szerint minden moszlim férfinak regisztráltatnia kellett magát a honvédelmi és bevándorlási hatóságnál. Néhány férfit vád nélkül hónapokig tartottak börtönben. Ketten sikeresen be is perelték a kormányt, és egyikük peren kívül 300 000 dollár kártérítést kapott. A letartóztatottak nagy részét az itt-tartózkodással kapcsolatos kisebb kihágások miatt deportálták. Az újságok híradása szerint egyes arab országok férfi állampolgárai számára egyenesen lehetetlen amerikai vízumhoz jutni, tekintet nélkül arra, hogy például ismert zenészek, egyetemi tanárok vagy kutatók. A titkosszolgálatok emberei – olvasom az egyik cikkben – beépültek egy brooklyni mecsetbe, és gyanús viselkedés, al-Kaida-kapcsolatok után kutatnak. A helyi moszlim szervezetek minden erejükből igyekeznek bizonyítani, hogy az iszlám a béke vallása, és a terroristák nem az iszlámot képviselik, tehát az itt élő moszlimokat sem.


Épül az új torony

2006. augusztus 23-án egy kiállítás nyílt meg a World Trade Center új metróállomásánál. A megkezdett építkezés körüli kerítésre ötvenkét fényképet erősítettek, valamint hat fekete panelt az elhunytak nevével. Ottjártamkor nem sokan nézelődtek. Reggel volt, az emberek munkába siettek. Vállukon táska, fülükben kedvenc zenéjük, arcukon a városlakók közömbös arckifejezése. Munkába siettek, mint ahogy mindennap teszik, és tették azok is, akik öt évvel ezelőtt tragikus módon elhunytak. Az új torony, a Freedom Tower, vagyis Szabadság-torony építése elkezdődött, az élet megy tovább.

Egy közeli felhőkarcoló tetejéről – olvasom a mai újságban – szakemberek még midig gyűjtik a DNS-mintákat. Öt évvel ezelőtt emberi testrészeket találtak volna, mint ahogy találtak is ezen a környéken sokan, akik hetekkel a tornyok összedőlése után végre hazamehettek. A halálukba ugró emberek és a testrészek látványát, valamint az égett szagot sosem fogja elfejteni az, aki megtapasztalta. Lehet, hogy kívülről nem igazán látszik, de 2001. szeptember 11-e megváltoztatta Amerikát.


Megjelent a Vasarnap magazinban.