9/11 női hősei


New York-ban biztosan (de valószínűleg az Egyesült Államok nagy részében is), mindenki tudja, hol volt, mit csinált, és mit érzett 2001 szeptember 11-én.

Most, öt évvel a szörnyű esemény után, az emberek még mindig beszélnek arról, hol voltak, hogy értek haza, és hogy ismertek-e valakit, aki a tornyok romjaiban halt meg.

Oliver Stone új filmje, a World Trade Center, két rendőrről szól, akik túlélték, 18 másik szerencsés áldozattal együtt, a terrorista támadást. A film a két férfira koncentrál, valamint azokra a férfiakra, akik az ő megmentésükön dolgoznak. A nők – feleségek, anyák, testvérek, nőrokonok – megjelennek ugyan a filmben, de csak mellékszereplőként.

Egy másik film, a United 93-as járatán megélt borzalmakat ábrázoló tévéfilm is férfihősöket mutat be. A női utasok „telefonálnak és félnek”. A férfiak szervezkednek, és megtámadják a terroristákat a pilótafülkében, megakadályozva ezzel, hogy a gép a Fehér Házba vagy a Kapitóliumba csapódjon.

Pedig a New York-i terrorista támadás a nőkre is hatást gyakorolt, s női részesei is voltak. Mert a férfiak, akik élve és hősként menekültek meg, sajnos csak nagyon kevesen maradtak. A hátrahagyott feleségek, anyák, rokonok viszont sokan. Róluk valahogy nem nagyon esik szó, pedig ők is hősök, hiszen nekik kellett megbirkózniuk a gyásszal, az ürességgel, az előnytelen anyagi helyzettel, stb.

A The New York Times egyik augusztusi számában egy 9/11-es özvegy nő meséli el a történetét. A tragédia után összeismerkedett egy vele egykorú özvegy férfival, aki a feleségét veszítette el a World Trade Center-ben. Elkezdtek emailezni, majd találkozgatni. Gyerekeik is vannak, a családjaik is találkoztak már. Két éven át tartott a kapcsolatuk, de a nő mégsem érezte úgy, hogy közel állna hozzá a férfi. Nem volt boldog, de egyedül sem akart maradni -- a tragédia mindkettőjüket fogva tartotta. Végül szakítottak, de még emaileznek. „-- Nem tesz jót nekem -- írja a nő --, hogy olvasom az emailjeit, de most még nem tudom megtenni, hogy ne olvassam.”

Ismerek egy negyvenes éveiben járó nőt, aki férjét veszítette el szeptember 11-én. A férj afrikai volt, muszlim. Mindent megtettet azért, hogy jó amerikai legyen. Takarítóként kezdte, közben iskolába járt. Számítógépes szakember lett, és egy nagy, jeles cég alkalmazottja. Aznap éppen a Word Trade Center egyik vállalatához küldték ki. Még telefonált a feleségének az első gép becsapódása után. Azt mondta, minden rendben. A feleség a tragédia után napokig járta a kórházakat, hátha rátalál a férjére. Százával ragasztgatta a szórólapokat városszerte, hátha látta valaki… Később már csak az FBI kért hajszálmintákat, hogy azonosíthassák a DNS-ét. Egy kis zacskó port kapott vissza – talán a férje maradványait. Egy idős rabbi bácsival egy hajnalon belopóztak a Central Parkba, és ott temették el a pormaradványokat. A nő azóta férjhez ment. Hogy boldog-e, nem tudom. Öt éve nem láttam boldognak, pedig előtte nagyon sokszor.

Egy orosz lányról csak hallomásból tudok. A zöld kártya megszerzése miatt ment férjhez, az Államokban akart élni, innen tartotta el az otthoniakat. Minden jól sikerült. Megkapta az engedélyt, jó álláshoz jutott a Word Trade Center-benszékelő cégek egyikében – és rendszeresen küldte a pénzt a rokonainak. Sajnos ő is időben ment munkába aznap. Többé nem látta senki. A lány életbiztosítását a férj kapja, pedig csak papíron volt a férje…

Ilyenek is az asszonysorsok 9/11 után. A támadás után az özvegyek közül sokan energikus szervezkedésbe kezdtek, és magyarázatot kértek a kongresszustól, a kormánytól arra, mi történt, miért és hogyan következhetett be ez a szörnyű esemény. Meghallgatásokon vettek részt. Szerepeltek a médiában. Sokan jótékonysági rendezvényeket szerveztek azon özvegyek számára, akik több gyerekkel maradtak egyedül, bevétel nélkül. Egyfajta terápia is volt ez, gondolom, a kétségbeesésüket, tehetetlen dühüket így változtatták pozitív energiává és tudták, hogy bánatukkal nincsenek egyedül. Ma már nem hallani az özvegyek csoportjáról. Többen bizonyára továbbléptek, férjhez mentek, de sokan vannak, akik még nem tudták magukat túltenni a történteken.

Nem tudom, akad-e majd rendező, aki az ilyen, hősies nőkről akar majd filmet forgatni. Nem is biztos, hogy érdekelné az embereket, de az is lehet, hogy igazi kasszasiker lenne. Mert a nők általában kíváncsiak más nők sorsára, még akkor is, ha nem éppen thriller-szerű sorsról van szó, hanem a terrortámadás utáni mindennapok horrorjáról.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.