Különös Szilveszter

A hóember nem táncolt nekem tavaly Szilveszterkor – mint az ismert dalban –, mert hó nem hullott, és hideg sem volt. Viszont különösen alakult, bár meg kell vallanom, nem szeretem a Szilvesztert. Nem szeretek szilveszteri bulikba járni, nem szeretem a durrogást, a petárdázást, a dudálást és a sípolást és nem értem, miért kell ekkora felhajtást csapni csupán egy naptári forduló miatt.

Mindesetre, mivel mások szeretik a Szilvesztert és szeretnek ünnepelni is, csatlakoztam barátnőm ötletéhez, hogy hívjuk meg a szüleit -- akik idősek ugyan, de több energiájuk van, mint sok fiatalnak --, egy különleges vacsorára. Egy olyan helyet kerestünk e célra, ahol még nem jártunk, és ami valami miatt emlékezetes maradhatna. Az emlékezetességgel nem is volt baj, a többivel annál inkább.

Barátnőm és szülei évtizedeken át rendszeresen, évente akár többször is meglátogatták New Orleans-t. A szülők legjobb barátai is ott laktak, és ez lett, úgymond, a második otthonuk, vagy ahogy az amerikaiak mondják: „home away from home”. Amikor felfedeztük, hogy Brooklyn-ban van egy Restaurant New Orleans nevű étterem, nem is volt kétséges, hogy Szilveszter napján csakis oda mehetünk. Két nappal előbb telefonon foglaltunk egy négyszemélyes asztalt és december 31-én, este fél nyolc előtt meg is érkeztünk az étterem elé. Jó jelnek vettük, hogy pont az étterem közelében sikerült parkolóhelyet találnunk, ami Brooklyn forgalmasabb részein nem könnyű feladat.

Egy rendkívül kedves, középkorú, alacsony de terebélyes, színes bőrű hölgy fogadott bennünket. Amolyan királyi fogadtatásnak vettük, mert mindenkivel kedves volt. Megvárta, amíg helyet foglalunk, megkérdezte, kényelmesen ülünk-e és felkínálta, hogy mivel az étterem nem árul alkoholt, hozat számunkra valamit a közeli italboltból. Ajánlatát elutasítottuk, mire ő felsorolta az előételeket és ismét felajánlotta a közeli italboltot, ha esetleg meggondolnánk magunkat.

Az étterem egészen pici alapterületű. Mellettünk két hölgy éppen befejezte a vacsoráját. Meg is kérdeztük tőlük, hogy ízlett-e, és ők szorgalmasan dicsérték a főszakácsot, aki, mint kiderült, a minket köszöntő hölgy volt. Tíz perccel utánunk érkezett egy négyfős társaság, és később egy fiatal pár is. Ezáltal majdnem meg is telt a vendéglő. A menüket egy fiatal pincérnő szolgálta fel, aki nem nagyon tudott semmilyen, az ételekkel kapcsolatos kérdésre érdemlegesen válaszolni, és minduntalan hátraszaladt a konyhába -- onnan hozta a válaszokat. Kezdő, gondoltuk, és jót mulattunk a fehér csizmáján, amelyről egy rövid madzagon kis fehér pomponok lógtak kétoldalt, és vidáman ugrándoztak, amikor ment. Végre rendeltünk. A pincérnőnk minden esetben a menüből másolta ki az ételek nevét, amiből arra következtettünk, hogy egyrészt nem nagyon ismeri a menüt és a rajta szereplő ételeket, másrészt pedig, hogy ez lehet az első estéje pincérnőként.

Fél óra eltelte, és két sürgetés után kaptunk egy kosárka kukoricakenyeret. A négy darab muffin-formájú csemegét még melegen elfogyasztottuk -- rendkívül finomak voltak. Ezek után evőeszközt és vizet is kaptunk. Egy óra elteltével megérkezett az egy adag gumbo-leves, amely tele van mindenféle tengeri herkentyűvel. �llítólag az is finom volt. Ahogy ültünk az asztalnál és beszélgettünk és viccelődtünk, barátnőm és szülei, a New Orleans-i élményeiket mesélték nekem és egymásnak is nagy élvezettel. Megfigyeltük, hogy a falon kinagyított fényképeken a főszakácsasszony volt látható. Kellemes jazz-zene szólt. A szomszédos asztalra, ahol korábban rendeltek, mint mi, eddig csak egy előétel került, ami nem volt túlságosan biztató jel. Már nagyon éhesek voltunk és kezdtünk türelmetlenkedni is.

Másfél óra elteltével megkértük a pincérnőt, nézzen utána a rendelésünknek, mert ha hamarosan nem készül el az étel, nem várunk tovább. A pincérnő tíz percen belül sem érkezett vissza, így felálltunk, hátrahagytunk tíz dollárt, ami elegendő volt a kukoricakenyér, valamint a leves árának fedezésére, és kisétáltunk a Restaurant New Orleans-ból.

Humorérzékünk azért megmaradt, így jót nevettünk magunkon, és azon, hogy milyen egészségesen, de főleg kalóriaszegényen vacsoráztunk. Valamint hangot adtunk reményünknek, hogy ez az eset nem tekinthető valamiféle előrejelzésnek a jövő évre, Hogy éhesen ne maradjunk, megpróbáltunk egy általunk jól ismert környéken parkolni, ahol rengeteg étterem található. Mivel tizenöt perces keringés után sem volt szerencsénk, végül hazamentünk, és telefonon kínai ételt rendeltünk.

Tíz óra is elmúlt már, mire az első falatot a szánkba tehettük, de így legalább ébren maradtunk éjfélig, és a tévében megnézhettük a gömb leszállását a Time Square-on. Hogy a New Orleans Étterem konyhájában mi történt, és miért nem szolgálták ki az éhes vendégeket, máig sem tudom, de az biztos, hogy emlékezetes marad ez az este, mert ilyesmi még sosem fordult elő velem New York-ban!

Megljent a www.baratno.com oldalon.