Hikikomorik

A The New York Times Magazine múlt heti kiadása többek között olyan fiatal japán fiúkról is beszámol, akik évekre bezárjak magukat jelenlegi, vagy volt gyermekkori szobájukba, és onnan nem mennek ki, csak esetleg éjszakánként egy éjjel-nappali üzletbe. A hikikomorik, vagyis a „visszahúzódók” akár egy millióan is lehetnek Japánban, bár konzervatívabb becslések szerint számuk száz- és háromszázezer között mozog, és általában (80 százalékban) fiúk.

A jelenséget, amely nagy számban a nyolcvanas évek közepén kezdett megjelenni, először depresszióhoz vagy skizofréniához kapcsolták, de manapság már világossá vált, hogy több (legfőképpen társadalmi) oka is van. Egyrészt, a japán családokban a fiúkra, és elsősorban az elsőszülöttekre, nagy nyomás nehezedik. Már óvodás koruktól kitűnően kell teljesíteniük, be kell jutniuk valamelyik elit egyetemre, ahol jeleskedniük kell, ha jó munkahelyhez akarnak jutni. Ha pedig nem teljesítenek a családjuk és a szűkebb környezetük elvárásai szerint, a fiú kudarcot vallott, és ez bénítóan hat rá.

Másrészt, a japán szülők nem nyilvánítják ki érzelmeiket gyermekeiknek. Mindennel ellátják őket, főleg anyagiakkal, de mivel maguk is izoláltan élnek, nem tudják megtanítani gyermekeiket a kommunikációra és a társadalmi élet alapszabályaira. Elég egy rosszul sikerült prezentáció, vagy egy nem tökéletes teszteredmény és a tinédzser úgy érzi, vége az életének, már sosem lehet belőle sikeres ember. Jobb, ha bezárja magát kis szobájába, minthogy szembesüljön a kudarccal, ami odakint várja.

Harmadrészt pedig a japán gazdaság a második világháború óta jelentős változásokon ment keresztül. Régen elég volt egy jó álláshoz annyi, hogy a férfiak bejutottak a Tokiói Egyetemre és elvégezték tanulmányaikat. S ha már egyszer jól állásuk volt, a munkáltató cég mindenről gondoskodott egészen a nyugdíjig. Ma már a gazdasági változások miatt nincsenek garantált munkahelyek. Nagyobb a versenyhelyzet, és a cégek már nem érzik kötelezettségüknek életük végéig ellátni az alkalmazottaikat.

Egy japán pszichológus szerint minden társadalomban vannak olyanok, akik nem tudnak, vagy csak nagy nehézségek árán tudnak beilleszkedni. Nyugaton ezek a fiatalok bandákba verődnek, drogoznak, vagy goth-ok lesznek, és feketében járnak. Japánban viszont, ahol az uniformitás, az ember jó híre, és a külsőségek nagyon fontosak a siker szempontjából, ez a fajta néma tiltakozás a jellemző a fiatal generáció tagjaira. A hikikomorik szobáinak falán gyakran ököl nagyságú mélyedések találhatóak – a fiúk a mentális fájdalmat fizikaival próbálják elnyomni -- épp úgy, mint a karjukat felsebző lányok.

Egy egész iparág bontakozott ki az elmúlt évtizedben a hikikomorik körül. Könyvek jelentek meg róluk, a szülők szemináriumokon vehetnek részt, melyeken a témát elemzik, pszichológusok specializálódtak erre a szindrómára. Különböző szervezetek alakultak, amelyek úgynevezett „kölcsön testvéreket”, főleg lányokat, küldenek a hikikomorikhoz. Ezek a fiatal lányok kéthetente látogatják néma klienseiket, de elég gyakran (az esetek 30 százalékában) vallanak kudarcot. Az esetek többségében viszont egy idő múlva (a leggyakrabban hónapok elteltével), a hikikomori mégiscsak kijön a búvóhelyéből, és ellátogat a „testvérével” egy moziba, vagy egy bevásárlóközpontba, és idővel akár valamelyik segítőközpontba is, ahol szállást kaphat, és részt vehet egy munkaterápián.

Az ilyen szolgáltatás ára évente akár nyolcezer dollárba is belekerül. Hogy mi lesz azokkal a hikikomorikkal, akik szegényebb családba születtek -- nem tudni. A japán társadalomkutatók sürgetik a megoldás megtalálását. Hiszen komoly kérdés, hogy vajon ki fog törődni ezekkel a szerencsétlen fiatalemberekkel, ha szüleik meghalnak és nem lesz, aki törődjön velük, figyeljen rájuk.

Megjelent a www.baratno.com oldalon