Sunday, September 10, 2006
Saturday, September 09, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. augusztus
Amikor az embernek jó dolga van, az idő – úgy tűnik – sokkal gyorsabban telik. ĺgy sajnos eljött az a nem nagyon várt hétvége, amikor el kellett búcsúznom csallóközi családomtól és barátaimtól.
Csomagolás közben egyre csak csörgött a telefon, jöttek az sms-ek, és az ismerősök nem szűkölködtek jókívánságaikban. Bevallom, nagyon jól esett, hogy megjegyezték, mikor utazom, és hogy vették a fáradságot, és ha már személyesen nem is, legalább így búcsúztak. Többen később újra megkerestek, mert értesültek róla, hogy mi mindent nem szabad a repülőgép fedélzetére vinni. A könyvek, ruhák, ajándékok bekerültek a bőröndökbe; minden kis zugot kihasználtam, elvégre sosem lehet tudni, mikor jön jól egy-egy tubus, bepréselt krém. Egyébként sem szeretek búcsúzkodni, és a családomtól elköszönni ilyenkor a legnehezebb, pedig elég sokszor túlestünk már ezen a procedúrán az elmúlt évtizedben. A bennünket elválasztó óceán óriási, még ha hét órányi repüléssel tulajdonképpen bármikor itthon lehetek.
Túlestünk a búcsún, a kellemes otthoni hétvégémnek vége szakadt, és én újra a Ferihegyi repülőtéren álltam, csomagjaimmal együtt a New York-i járat hosszan kígyózó sorában. A fokozott biztonsági intézkedések miatt lassan haladtunk. Mindenkinek egyenként magyarázták el, hogy semmiféle folyadékot, krémet vagy orvosságot nem vihet a fedélzetre. A véletlen szerencsének köszönhetően ezt az utat a business osztályon tehettem meg, így még felszállás előtt kipróbáltam a business lounge nevű várótermet, amely leginkább egy kellemes kávézóra emlékeztetett. Volt inni- és ennivaló, újságok és két gépen internet-hozzáférés is, mindez ingyen, illetve a jegy árába foglalva.
A felszállás előtt még egyszer ellenőriztek bennünket. Sok minden került ki a táskákból a szemétbe. A magyar légitársaság a szép várótermen kívül más előnyt nem nyújt a méregdrága business class jegyek tulajdonosainak, így mindenki egy sorban várakozott, vagy, mint én, megvárta, amíg a sor elfogy, és a végén ment át az ellenőrző ponton. Végül egyórás késéssel elindultunk. Kellemes volt kivételesen távol maradni a síró gyerekektől és élvezni a kényelmesebb ülést, a figyelmesebb kiszolgálást és a jobb ételeket. A mellettem ülő úriemberrel hosszasan beszélgettünk filmekről, irodalomról és az élet furcsa fintorairól.
Az út hamar eltelt, a késésünkből is lefaragtunk valamennyit, és már sorakozhattunk is a JFK repülőtér határőrei előtt. Az ügyintézés simán ment, a csomagokra sem kellett túl sokat várni. Amikor kiléptem a reptér légkondicionált épületéből, megcsapott az ismerős, párás, meleg levegő: a New York-i betonrengeteg sok autóval és még több, különféle bőrszínű és nyelvű emberrel. A megérkezés élményét fűszerezte, hogy a reptér felújítása miatt az elémsiető barátnőm autójával csak távolabbra tudott parkolni, így három, iszonyúan nehéz csomagommal a tervezettnél jóval hosszabb utat kellett megtennem a külső parkolóig.
Ettől eltekintve viszont minden a megszokott kerékvágásban zajlott, mint amikor először életemben autóztam erre, most is lenyűgözve néztem a mellettem elhaladó városrészeket, a házakat, az autókat, az embereket, az óriásplakátokat és minden mást, ami ezt a sokszínű, érdekes kavalkádot alkotja. ĺme, a második otthonom.
Megjelent az Uj Szo szeptember 9-ki szamaban
Brooklyn, 2006. augusztus
Amikor az embernek jó dolga van, az idő – úgy tűnik – sokkal gyorsabban telik. ĺgy sajnos eljött az a nem nagyon várt hétvége, amikor el kellett búcsúznom csallóközi családomtól és barátaimtól.
Csomagolás közben egyre csak csörgött a telefon, jöttek az sms-ek, és az ismerősök nem szűkölködtek jókívánságaikban. Bevallom, nagyon jól esett, hogy megjegyezték, mikor utazom, és hogy vették a fáradságot, és ha már személyesen nem is, legalább így búcsúztak. Többen később újra megkerestek, mert értesültek róla, hogy mi mindent nem szabad a repülőgép fedélzetére vinni. A könyvek, ruhák, ajándékok bekerültek a bőröndökbe; minden kis zugot kihasználtam, elvégre sosem lehet tudni, mikor jön jól egy-egy tubus, bepréselt krém. Egyébként sem szeretek búcsúzkodni, és a családomtól elköszönni ilyenkor a legnehezebb, pedig elég sokszor túlestünk már ezen a procedúrán az elmúlt évtizedben. A bennünket elválasztó óceán óriási, még ha hét órányi repüléssel tulajdonképpen bármikor itthon lehetek.
Túlestünk a búcsún, a kellemes otthoni hétvégémnek vége szakadt, és én újra a Ferihegyi repülőtéren álltam, csomagjaimmal együtt a New York-i járat hosszan kígyózó sorában. A fokozott biztonsági intézkedések miatt lassan haladtunk. Mindenkinek egyenként magyarázták el, hogy semmiféle folyadékot, krémet vagy orvosságot nem vihet a fedélzetre. A véletlen szerencsének köszönhetően ezt az utat a business osztályon tehettem meg, így még felszállás előtt kipróbáltam a business lounge nevű várótermet, amely leginkább egy kellemes kávézóra emlékeztetett. Volt inni- és ennivaló, újságok és két gépen internet-hozzáférés is, mindez ingyen, illetve a jegy árába foglalva.
A felszállás előtt még egyszer ellenőriztek bennünket. Sok minden került ki a táskákból a szemétbe. A magyar légitársaság a szép várótermen kívül más előnyt nem nyújt a méregdrága business class jegyek tulajdonosainak, így mindenki egy sorban várakozott, vagy, mint én, megvárta, amíg a sor elfogy, és a végén ment át az ellenőrző ponton. Végül egyórás késéssel elindultunk. Kellemes volt kivételesen távol maradni a síró gyerekektől és élvezni a kényelmesebb ülést, a figyelmesebb kiszolgálást és a jobb ételeket. A mellettem ülő úriemberrel hosszasan beszélgettünk filmekről, irodalomról és az élet furcsa fintorairól.
Az út hamar eltelt, a késésünkből is lefaragtunk valamennyit, és már sorakozhattunk is a JFK repülőtér határőrei előtt. Az ügyintézés simán ment, a csomagokra sem kellett túl sokat várni. Amikor kiléptem a reptér légkondicionált épületéből, megcsapott az ismerős, párás, meleg levegő: a New York-i betonrengeteg sok autóval és még több, különféle bőrszínű és nyelvű emberrel. A megérkezés élményét fűszerezte, hogy a reptér felújítása miatt az elémsiető barátnőm autójával csak távolabbra tudott parkolni, így három, iszonyúan nehéz csomagommal a tervezettnél jóval hosszabb utat kellett megtennem a külső parkolóig.
Ettől eltekintve viszont minden a megszokott kerékvágásban zajlott, mint amikor először életemben autóztam erre, most is lenyűgözve néztem a mellettem elhaladó városrészeket, a házakat, az autókat, az embereket, az óriásplakátokat és minden mást, ami ezt a sokszínű, érdekes kavalkádot alkotja. ĺme, a második otthonom.
Megjelent az Uj Szo szeptember 9-ki szamaban
Tuesday, September 05, 2006
Családi nyaraim
Nemcsak azért volt jó a nyári szünet gyermekkoromban, mert akkor nem kellett az iskola miatt korán kelni, hanem a látogatók miatt is. A szétszéledt család egyik előnye, hogy lehet örülni, örömmel várakozni, amikor látogatóba jönnek.
Már a lépcsőházban haladva felfelé tudtam, hogy megjött Nénje, mert az ő illatát semmi mással nem lehetett összetéveszteni. A vicces történetek és a határon át történő csempészés nagymestere volt ő, hiszen voltak évek, amikor majdnem semmit sem volt szabad áthozni a baráti szocialista Magyar Népköztársaságból. Nénje mégis hozott hurkát, csabai kolbászt, szalonnát, és ami engem a leginkább érdekelt – lengyel tejkaramellát, a bocis cukorkát. Annál finomabb nem is volt. Emlékszem, később román piacokról hozott ezt-azt, de a bocisnál akkor sem volt jobb.
Két másik csorvási rokonunk is jött gyakran, de talán nem évenként, mint Nénje, és velük is nagyon jó volt az időt eltölteni, mert olyan izgalmasan, olyan máshogy beszéltek magyarul – például nem üzletbe mentek táskával, hanem boltba szatyorral. Dicsérték az itteni levegőt, a finom vizet, a jó kis piacot, és naphosszat beszélgettek a nagyszüleimmel olyan emberekről, akiket én nem ismertem, mégis éreztem: közöm van hozzájuk, hiszen ők is a családhoz tartoznak.
Csehországból édesanyám húga járt nyaralni hozzánk családjával évente. Két unokatestvérünk nagyon különbözött tőlünk – nem féltek a hideg víztől, még esőben is vígan úszkáltak és elmerültek a bányatóban. Édesapjuk éjszaka szeretett vezetni, így mindig kora reggel érkeztek, Trabanttal, egy nagy szörfdeszkával a tetején. Napokat töltöttünk a víz mellett dinnyével és kukoricával felszerelkezve, s mindennap az volt a csúcs, hogy fagyizni mehettünk, mi, gyerekek egyedül is. Úgy sajnáltuk, amikor nyár végén hazaindultak az unokatestvérek, hiszen minden alkalommal nagyon jól összecsiszolódtunk!
Most, hogy néhány látogató nem jöhet már többé, tudatosul bennem is, hogy nem lesz már együtt a család úgy, ahogy gyermekkoromban voltunk, minden nyáron. Az itthoni és a külföldi rokonok, sajnos, megritkultak. Hiányoznak is. És nemcsak nyaranta, hanem ilyenkor, iskolakezdés idején is, ünnepek közeledtével, meg mindig.
Megjelent a Vasarnap hetilapban.
Nemcsak azért volt jó a nyári szünet gyermekkoromban, mert akkor nem kellett az iskola miatt korán kelni, hanem a látogatók miatt is. A szétszéledt család egyik előnye, hogy lehet örülni, örömmel várakozni, amikor látogatóba jönnek.
Már a lépcsőházban haladva felfelé tudtam, hogy megjött Nénje, mert az ő illatát semmi mással nem lehetett összetéveszteni. A vicces történetek és a határon át történő csempészés nagymestere volt ő, hiszen voltak évek, amikor majdnem semmit sem volt szabad áthozni a baráti szocialista Magyar Népköztársaságból. Nénje mégis hozott hurkát, csabai kolbászt, szalonnát, és ami engem a leginkább érdekelt – lengyel tejkaramellát, a bocis cukorkát. Annál finomabb nem is volt. Emlékszem, később román piacokról hozott ezt-azt, de a bocisnál akkor sem volt jobb.
Két másik csorvási rokonunk is jött gyakran, de talán nem évenként, mint Nénje, és velük is nagyon jó volt az időt eltölteni, mert olyan izgalmasan, olyan máshogy beszéltek magyarul – például nem üzletbe mentek táskával, hanem boltba szatyorral. Dicsérték az itteni levegőt, a finom vizet, a jó kis piacot, és naphosszat beszélgettek a nagyszüleimmel olyan emberekről, akiket én nem ismertem, mégis éreztem: közöm van hozzájuk, hiszen ők is a családhoz tartoznak.
Csehországból édesanyám húga járt nyaralni hozzánk családjával évente. Két unokatestvérünk nagyon különbözött tőlünk – nem féltek a hideg víztől, még esőben is vígan úszkáltak és elmerültek a bányatóban. Édesapjuk éjszaka szeretett vezetni, így mindig kora reggel érkeztek, Trabanttal, egy nagy szörfdeszkával a tetején. Napokat töltöttünk a víz mellett dinnyével és kukoricával felszerelkezve, s mindennap az volt a csúcs, hogy fagyizni mehettünk, mi, gyerekek egyedül is. Úgy sajnáltuk, amikor nyár végén hazaindultak az unokatestvérek, hiszen minden alkalommal nagyon jól összecsiszolódtunk!
Most, hogy néhány látogató nem jöhet már többé, tudatosul bennem is, hogy nem lesz már együtt a család úgy, ahogy gyermekkoromban voltunk, minden nyáron. Az itthoni és a külföldi rokonok, sajnos, megritkultak. Hiányoznak is. És nemcsak nyaranta, hanem ilyenkor, iskolakezdés idején is, ünnepek közeledtével, meg mindig.
Megjelent a Vasarnap hetilapban.
9/11 női hősei
New York-ban biztosan (de valószínűleg az Egyesült Államok nagy részében is), mindenki tudja, hol volt, mit csinált, és mit érzett 2001 szeptember 11-én.
Most, öt évvel a szörnyű esemény után, az emberek még mindig beszélnek arról, hol voltak, hogy értek haza, és hogy ismertek-e valakit, aki a tornyok romjaiban halt meg.
Oliver Stone új filmje, a World Trade Center, két rendőrről szól, akik túlélték, 18 másik szerencsés áldozattal együtt, a terrorista támadást. A film a két férfira koncentrál, valamint azokra a férfiakra, akik az ő megmentésükön dolgoznak. A nők – feleségek, anyák, testvérek, nőrokonok – megjelennek ugyan a filmben, de csak mellékszereplőként.
Egy másik film, a United 93-as járatán megélt borzalmakat ábrázoló tévéfilm is férfihősöket mutat be. A női utasok „telefonálnak és félnek”. A férfiak szervezkednek, és megtámadják a terroristákat a pilótafülkében, megakadályozva ezzel, hogy a gép a Fehér Házba vagy a Kapitóliumba csapódjon.
Pedig a New York-i terrorista támadás a nőkre is hatást gyakorolt, s női részesei is voltak. Mert a férfiak, akik élve és hősként menekültek meg, sajnos csak nagyon kevesen maradtak. A hátrahagyott feleségek, anyák, rokonok viszont sokan. Róluk valahogy nem nagyon esik szó, pedig ők is hősök, hiszen nekik kellett megbirkózniuk a gyásszal, az ürességgel, az előnytelen anyagi helyzettel, stb.
A The New York Times egyik augusztusi számában egy 9/11-es özvegy nő meséli el a történetét. A tragédia után összeismerkedett egy vele egykorú özvegy férfival, aki a feleségét veszítette el a World Trade Center-ben. Elkezdtek emailezni, majd találkozgatni. Gyerekeik is vannak, a családjaik is találkoztak már. Két éven át tartott a kapcsolatuk, de a nő mégsem érezte úgy, hogy közel állna hozzá a férfi. Nem volt boldog, de egyedül sem akart maradni -- a tragédia mindkettőjüket fogva tartotta. Végül szakítottak, de még emaileznek. „-- Nem tesz jót nekem -- írja a nő --, hogy olvasom az emailjeit, de most még nem tudom megtenni, hogy ne olvassam.”
Ismerek egy negyvenes éveiben járó nőt, aki férjét veszítette el szeptember 11-én. A férj afrikai volt, muszlim. Mindent megtettet azért, hogy jó amerikai legyen. Takarítóként kezdte, közben iskolába járt. Számítógépes szakember lett, és egy nagy, jeles cég alkalmazottja. Aznap éppen a Word Trade Center egyik vállalatához küldték ki. Még telefonált a feleségének az első gép becsapódása után. Azt mondta, minden rendben. A feleség a tragédia után napokig járta a kórházakat, hátha rátalál a férjére. Százával ragasztgatta a szórólapokat városszerte, hátha látta valaki… Később már csak az FBI kért hajszálmintákat, hogy azonosíthassák a DNS-ét. Egy kis zacskó port kapott vissza – talán a férje maradványait. Egy idős rabbi bácsival egy hajnalon belopóztak a Central Parkba, és ott temették el a pormaradványokat. A nő azóta férjhez ment. Hogy boldog-e, nem tudom. Öt éve nem láttam boldognak, pedig előtte nagyon sokszor.
Egy orosz lányról csak hallomásból tudok. A zöld kártya megszerzése miatt ment férjhez, az Államokban akart élni, innen tartotta el az otthoniakat. Minden jól sikerült. Megkapta az engedélyt, jó álláshoz jutott a Word Trade Center-benszékelő cégek egyikében – és rendszeresen küldte a pénzt a rokonainak. Sajnos ő is időben ment munkába aznap. Többé nem látta senki. A lány életbiztosítását a férj kapja, pedig csak papíron volt a férje…
Ilyenek is az asszonysorsok 9/11 után. A támadás után az özvegyek közül sokan energikus szervezkedésbe kezdtek, és magyarázatot kértek a kongresszustól, a kormánytól arra, mi történt, miért és hogyan következhetett be ez a szörnyű esemény. Meghallgatásokon vettek részt. Szerepeltek a médiában. Sokan jótékonysági rendezvényeket szerveztek azon özvegyek számára, akik több gyerekkel maradtak egyedül, bevétel nélkül. Egyfajta terápia is volt ez, gondolom, a kétségbeesésüket, tehetetlen dühüket így változtatták pozitív energiává és tudták, hogy bánatukkal nincsenek egyedül. Ma már nem hallani az özvegyek csoportjáról. Többen bizonyára továbbléptek, férjhez mentek, de sokan vannak, akik még nem tudták magukat túltenni a történteken.
Nem tudom, akad-e majd rendező, aki az ilyen, hősies nőkről akar majd filmet forgatni. Nem is biztos, hogy érdekelné az embereket, de az is lehet, hogy igazi kasszasiker lenne. Mert a nők általában kíváncsiak más nők sorsára, még akkor is, ha nem éppen thriller-szerű sorsról van szó, hanem a terrortámadás utáni mindennapok horrorjáról.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
New York-ban biztosan (de valószínűleg az Egyesült Államok nagy részében is), mindenki tudja, hol volt, mit csinált, és mit érzett 2001 szeptember 11-én.
Most, öt évvel a szörnyű esemény után, az emberek még mindig beszélnek arról, hol voltak, hogy értek haza, és hogy ismertek-e valakit, aki a tornyok romjaiban halt meg.
Oliver Stone új filmje, a World Trade Center, két rendőrről szól, akik túlélték, 18 másik szerencsés áldozattal együtt, a terrorista támadást. A film a két férfira koncentrál, valamint azokra a férfiakra, akik az ő megmentésükön dolgoznak. A nők – feleségek, anyák, testvérek, nőrokonok – megjelennek ugyan a filmben, de csak mellékszereplőként.
Egy másik film, a United 93-as járatán megélt borzalmakat ábrázoló tévéfilm is férfihősöket mutat be. A női utasok „telefonálnak és félnek”. A férfiak szervezkednek, és megtámadják a terroristákat a pilótafülkében, megakadályozva ezzel, hogy a gép a Fehér Házba vagy a Kapitóliumba csapódjon.
Pedig a New York-i terrorista támadás a nőkre is hatást gyakorolt, s női részesei is voltak. Mert a férfiak, akik élve és hősként menekültek meg, sajnos csak nagyon kevesen maradtak. A hátrahagyott feleségek, anyák, rokonok viszont sokan. Róluk valahogy nem nagyon esik szó, pedig ők is hősök, hiszen nekik kellett megbirkózniuk a gyásszal, az ürességgel, az előnytelen anyagi helyzettel, stb.
A The New York Times egyik augusztusi számában egy 9/11-es özvegy nő meséli el a történetét. A tragédia után összeismerkedett egy vele egykorú özvegy férfival, aki a feleségét veszítette el a World Trade Center-ben. Elkezdtek emailezni, majd találkozgatni. Gyerekeik is vannak, a családjaik is találkoztak már. Két éven át tartott a kapcsolatuk, de a nő mégsem érezte úgy, hogy közel állna hozzá a férfi. Nem volt boldog, de egyedül sem akart maradni -- a tragédia mindkettőjüket fogva tartotta. Végül szakítottak, de még emaileznek. „-- Nem tesz jót nekem -- írja a nő --, hogy olvasom az emailjeit, de most még nem tudom megtenni, hogy ne olvassam.”
Ismerek egy negyvenes éveiben járó nőt, aki férjét veszítette el szeptember 11-én. A férj afrikai volt, muszlim. Mindent megtettet azért, hogy jó amerikai legyen. Takarítóként kezdte, közben iskolába járt. Számítógépes szakember lett, és egy nagy, jeles cég alkalmazottja. Aznap éppen a Word Trade Center egyik vállalatához küldték ki. Még telefonált a feleségének az első gép becsapódása után. Azt mondta, minden rendben. A feleség a tragédia után napokig járta a kórházakat, hátha rátalál a férjére. Százával ragasztgatta a szórólapokat városszerte, hátha látta valaki… Később már csak az FBI kért hajszálmintákat, hogy azonosíthassák a DNS-ét. Egy kis zacskó port kapott vissza – talán a férje maradványait. Egy idős rabbi bácsival egy hajnalon belopóztak a Central Parkba, és ott temették el a pormaradványokat. A nő azóta férjhez ment. Hogy boldog-e, nem tudom. Öt éve nem láttam boldognak, pedig előtte nagyon sokszor.
Egy orosz lányról csak hallomásból tudok. A zöld kártya megszerzése miatt ment férjhez, az Államokban akart élni, innen tartotta el az otthoniakat. Minden jól sikerült. Megkapta az engedélyt, jó álláshoz jutott a Word Trade Center-benszékelő cégek egyikében – és rendszeresen küldte a pénzt a rokonainak. Sajnos ő is időben ment munkába aznap. Többé nem látta senki. A lány életbiztosítását a férj kapja, pedig csak papíron volt a férje…
Ilyenek is az asszonysorsok 9/11 után. A támadás után az özvegyek közül sokan energikus szervezkedésbe kezdtek, és magyarázatot kértek a kongresszustól, a kormánytól arra, mi történt, miért és hogyan következhetett be ez a szörnyű esemény. Meghallgatásokon vettek részt. Szerepeltek a médiában. Sokan jótékonysági rendezvényeket szerveztek azon özvegyek számára, akik több gyerekkel maradtak egyedül, bevétel nélkül. Egyfajta terápia is volt ez, gondolom, a kétségbeesésüket, tehetetlen dühüket így változtatták pozitív energiává és tudták, hogy bánatukkal nincsenek egyedül. Ma már nem hallani az özvegyek csoportjáról. Többen bizonyára továbbléptek, férjhez mentek, de sokan vannak, akik még nem tudták magukat túltenni a történteken.
Nem tudom, akad-e majd rendező, aki az ilyen, hősies nőkről akar majd filmet forgatni. Nem is biztos, hogy érdekelné az embereket, de az is lehet, hogy igazi kasszasiker lenne. Mert a nők általában kíváncsiak más nők sorsára, még akkor is, ha nem éppen thriller-szerű sorsról van szó, hanem a terrortámadás utáni mindennapok horrorjáról.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Saturday, August 26, 2006
Wednesday, August 23, 2006
Monday, August 14, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. július
Hazajöttem nyaralni, haza a nyári Csallóközbe, ahol a napraforgók gyönyörűen sárgulnak a földeken. Ez idő alatt egy műtétre is sor került, és rájöttem, a lábadozó ember hétvégéje olyan, mint a hétköznapjai. Az idő folyását valójában csak a rutin tennivalók és a hetenkénti orvosi ellenőrzés jelzi, egyébként a napok egyformák – esetemben kellemesen egyformák.
Reggelente az ablakon besütő napocska ébreszt, a rádió bemondja az aktuális katasztrófahíreket, időjárást, pontos időt. Délelőtti olvasgatásomat csak egy kisfiú zavarja meg, aki minduntalan Gyuszit keresi. Lágy hanggal szólongatja barátját a panelház előtt, és bár ablakomból nem látom, remélem, Gyuszi válaszol, és lemegy vele játszani. A vakáció idejében nem árt, ha van kivel eltölteni a hosszú napokat; erre még én is emlékszem.
Előfordul, hogy már dél előtt ebédelünk. A mama beszerzi a közeli piacon az alapanyagokat, és finomabbnál finomabb ételeket főz – éppen olyanokat, amilyeneket egy lábadozó igényel. Ebéd után kis szunyókálás, szieszta következik, miközben a nyári hőségben az egyik erkélyen hallom, hogy az anyuka kisfiának magyarázza: „Még ne állj be! Még hideg. Majd csak most hozom a meleget hozzá.” A kisfiú azonban türelmetlen, és sírva fakad – már nagyon pancsolna. Délután a nagyi is meglátogat. Hoz valamilyen saját kezűleg készített finomságot: frissen főzött baracklekvárt, nudlit vagy kalácsot. Az uzsonnával is megvolnánk... Közben megszólal a hangosbemondó – előfordul, hogy naponta kétszer is. Kár, hogy a panelházak között nem lehet érteni, mi fontosat közölnek a lakókkal, így csak a bevezető zenét hallgatom élvezettel. Este sorozatot nézünk, és próbáljuk kitalálni, mi lesz a szereplők sorsa. Más életét mindig könnyebb megoldani...
Nagy örömömre másnap délelőtt megérkezik a húgom a kislányával. Annával a nappaliban játszadozunk, majd délben vele együtt mi is elbóbiskolunk.
Zavartalan óráimban gyorsan megy az olvasás. A Columbia Egyetemen kiosztott kötelező olvasmányon kívül a Márai-köteteimet is előveszem. Az utolsó éveiben írt naplója tetszik a legjobban. Az író a Kádár-korszak leomlása után sem engedte, hogy Magyarországon kiadják a könyveit – majd ha minden szovjet katona kitette a lábát a hazájából. Pisztolyt vásárolt, és nyolcvanhét évesen megtanult vele bánni, hogy legyen választási lehetősége a méltó és méltatlan halál között. De én nem foglalkozom a halállal, hiszen a mama főz, Annával nemsokára újra fogócskázunk, örülök a családnak, és ők is örülnek nekem. Ilyen szép, kellemes ez az itthoni, hosszúra nyúlt hétvégém.
Megjelent az Uj Szo augusztus 12-ki számában.
Brooklyn, 2006. július
Hazajöttem nyaralni, haza a nyári Csallóközbe, ahol a napraforgók gyönyörűen sárgulnak a földeken. Ez idő alatt egy műtétre is sor került, és rájöttem, a lábadozó ember hétvégéje olyan, mint a hétköznapjai. Az idő folyását valójában csak a rutin tennivalók és a hetenkénti orvosi ellenőrzés jelzi, egyébként a napok egyformák – esetemben kellemesen egyformák.
Reggelente az ablakon besütő napocska ébreszt, a rádió bemondja az aktuális katasztrófahíreket, időjárást, pontos időt. Délelőtti olvasgatásomat csak egy kisfiú zavarja meg, aki minduntalan Gyuszit keresi. Lágy hanggal szólongatja barátját a panelház előtt, és bár ablakomból nem látom, remélem, Gyuszi válaszol, és lemegy vele játszani. A vakáció idejében nem árt, ha van kivel eltölteni a hosszú napokat; erre még én is emlékszem.
Előfordul, hogy már dél előtt ebédelünk. A mama beszerzi a közeli piacon az alapanyagokat, és finomabbnál finomabb ételeket főz – éppen olyanokat, amilyeneket egy lábadozó igényel. Ebéd után kis szunyókálás, szieszta következik, miközben a nyári hőségben az egyik erkélyen hallom, hogy az anyuka kisfiának magyarázza: „Még ne állj be! Még hideg. Majd csak most hozom a meleget hozzá.” A kisfiú azonban türelmetlen, és sírva fakad – már nagyon pancsolna. Délután a nagyi is meglátogat. Hoz valamilyen saját kezűleg készített finomságot: frissen főzött baracklekvárt, nudlit vagy kalácsot. Az uzsonnával is megvolnánk... Közben megszólal a hangosbemondó – előfordul, hogy naponta kétszer is. Kár, hogy a panelházak között nem lehet érteni, mi fontosat közölnek a lakókkal, így csak a bevezető zenét hallgatom élvezettel. Este sorozatot nézünk, és próbáljuk kitalálni, mi lesz a szereplők sorsa. Más életét mindig könnyebb megoldani...
Nagy örömömre másnap délelőtt megérkezik a húgom a kislányával. Annával a nappaliban játszadozunk, majd délben vele együtt mi is elbóbiskolunk.
Zavartalan óráimban gyorsan megy az olvasás. A Columbia Egyetemen kiosztott kötelező olvasmányon kívül a Márai-köteteimet is előveszem. Az utolsó éveiben írt naplója tetszik a legjobban. Az író a Kádár-korszak leomlása után sem engedte, hogy Magyarországon kiadják a könyveit – majd ha minden szovjet katona kitette a lábát a hazájából. Pisztolyt vásárolt, és nyolcvanhét évesen megtanult vele bánni, hogy legyen választási lehetősége a méltó és méltatlan halál között. De én nem foglalkozom a halállal, hiszen a mama főz, Annával nemsokára újra fogócskázunk, örülök a családnak, és ők is örülnek nekem. Ilyen szép, kellemes ez az itthoni, hosszúra nyúlt hétvégém.
Megjelent az Uj Szo augusztus 12-ki számában.
Wednesday, August 09, 2006
Sammy, a kis huncut
Olyan picurka volt, amikor hozzánk érkezett, hogy elfért a tenyeremben. Most pedig 88 centiméter hosszú, farokkal együtt. Ha kinyújtózik, úgy néz ki, mint egy barna csőtészta. Sammy, a kis kandúr.
2005 októberében született, és mire mi februárban érte mehettünk, már túl volt minden oltáson és szobatisztasági tréningen. A washingtoni repülőtéren randevúztunk a hölggyel, aki Havana Brownokat tenyészt Pennsylvaniában. Az egész repülőút alatt meg sem nyikkant. Ijedt szemekkel nézett ránk, amikor a kis táskában simogattuk és bátorítottuk, hogy nem kell félni, nemsokára otthon leszünk.
Persze az otthoni lét sem volt egyszerű, hiszen a két felnőtt cicánk, Lola és Max nem repdesett az örömtől, hogy hirtelen kisöcscsük lett. Az állatorvos és a tenyésztő tanácsára két napra elkülönítettük a jövevényt, aki nem akart egyedül aludni. Megszokta, hogy állandóan vannak körülötte, hiszen eddig tizenöt kis és nagy cicával lakott.
Az elkülönítés tartama alatt Sammy fokozatosan megbarátkozott velünk, de amikor a harmadik napon nyitva hagytam az ajtót, gyorsan az íróasztal mögötti sarokba bújt el. Magától nem is jött elő, akrobata mozdulattal kellett kikanalaznom onnan, de ahogy megjelent az ajtóban a többi macska, újból elbújt. Ráadásul megfázott, és nagyokat tüsszögött.
Harmadik nálunk töltött este aztán átvittük a hálószobába, és felraktuk az ágyra – olyan pici volt, hogy egyedül felugrani sem volt képes. Legnagyobb meglepetésünkre megvédte területét: amikor a másik két cica közeledni próbált, nagyokat fújt, és többször feléjük kapott. Lola és Max csak az ágy végében aludhatott, míg Sammy a nyakam mélyedésébe gömbölyödött össze, és végigaludta az éjszakát. A több mint egy héten át tartó barátkozás apró lépésekkel haladt előre; Sammy Lolával már vígan játszadozott, de Max még mindig haragos volt és elégedetlen. Sammy azonban nem adta fel a harcot, és addig kedveskedett Maxnak, amíg az is beadta a derekát.
Közben Sammyvel és Lolával kétszer is jártunk az állatorvosnál, mivel a megfázás nem múlt el magától, sőt Lola szeme is megfertőződött, így kénytelenek voltunk naponta kétszer mindkettőjüknek antibiotikumos szirupot erőltetni a szájába. Közben az enyhe sérüléseket sem úsztuk meg.
Gyógyulását követően Sammy a lakásban lévő dísztárgyak réme lett. Harapdálja a növényeket, széttépi az újságokat, papírokat, ellopja a cipőket, papucsokat, lelöki a dísztárgyakat a polcról, felugrik a faliszőnyegre, és saját árnyékát kergeti a falakon. Már nem velem, hanem a többi cicával szeret aludni, és már nem kedveskedik dorombolva reggelenként. Megsimogatni csak akkor érdemes, ha ő maga leheveredik a padlóra, és a hasát kezdi el mutogatni – egyébként nagy karmolási nyomokat hagy a közeledő emberen. Kedvenc étele a tojás. Nyersen, főve vagy sütve, imádja – kinyalja a felvert tojást tartalmazó tányért és serpenyőt. Óvatlan pillanatokban még a tojás héját is ellopja, és a kanapé alá rejti. Szóval nagy huncut lett Sammy, a barna kis kandúr, aki a tenyeremben is elfért, amikor hazahoztuk...
Megjelent az Uj Szo augusztus 5-ki szamaban.
Olyan picurka volt, amikor hozzánk érkezett, hogy elfért a tenyeremben. Most pedig 88 centiméter hosszú, farokkal együtt. Ha kinyújtózik, úgy néz ki, mint egy barna csőtészta. Sammy, a kis kandúr.
2005 októberében született, és mire mi februárban érte mehettünk, már túl volt minden oltáson és szobatisztasági tréningen. A washingtoni repülőtéren randevúztunk a hölggyel, aki Havana Brownokat tenyészt Pennsylvaniában. Az egész repülőút alatt meg sem nyikkant. Ijedt szemekkel nézett ránk, amikor a kis táskában simogattuk és bátorítottuk, hogy nem kell félni, nemsokára otthon leszünk.
Persze az otthoni lét sem volt egyszerű, hiszen a két felnőtt cicánk, Lola és Max nem repdesett az örömtől, hogy hirtelen kisöcscsük lett. Az állatorvos és a tenyésztő tanácsára két napra elkülönítettük a jövevényt, aki nem akart egyedül aludni. Megszokta, hogy állandóan vannak körülötte, hiszen eddig tizenöt kis és nagy cicával lakott.
Az elkülönítés tartama alatt Sammy fokozatosan megbarátkozott velünk, de amikor a harmadik napon nyitva hagytam az ajtót, gyorsan az íróasztal mögötti sarokba bújt el. Magától nem is jött elő, akrobata mozdulattal kellett kikanalaznom onnan, de ahogy megjelent az ajtóban a többi macska, újból elbújt. Ráadásul megfázott, és nagyokat tüsszögött.
Harmadik nálunk töltött este aztán átvittük a hálószobába, és felraktuk az ágyra – olyan pici volt, hogy egyedül felugrani sem volt képes. Legnagyobb meglepetésünkre megvédte területét: amikor a másik két cica közeledni próbált, nagyokat fújt, és többször feléjük kapott. Lola és Max csak az ágy végében aludhatott, míg Sammy a nyakam mélyedésébe gömbölyödött össze, és végigaludta az éjszakát. A több mint egy héten át tartó barátkozás apró lépésekkel haladt előre; Sammy Lolával már vígan játszadozott, de Max még mindig haragos volt és elégedetlen. Sammy azonban nem adta fel a harcot, és addig kedveskedett Maxnak, amíg az is beadta a derekát.
Közben Sammyvel és Lolával kétszer is jártunk az állatorvosnál, mivel a megfázás nem múlt el magától, sőt Lola szeme is megfertőződött, így kénytelenek voltunk naponta kétszer mindkettőjüknek antibiotikumos szirupot erőltetni a szájába. Közben az enyhe sérüléseket sem úsztuk meg.
Gyógyulását követően Sammy a lakásban lévő dísztárgyak réme lett. Harapdálja a növényeket, széttépi az újságokat, papírokat, ellopja a cipőket, papucsokat, lelöki a dísztárgyakat a polcról, felugrik a faliszőnyegre, és saját árnyékát kergeti a falakon. Már nem velem, hanem a többi cicával szeret aludni, és már nem kedveskedik dorombolva reggelenként. Megsimogatni csak akkor érdemes, ha ő maga leheveredik a padlóra, és a hasát kezdi el mutogatni – egyébként nagy karmolási nyomokat hagy a közeledő emberen. Kedvenc étele a tojás. Nyersen, főve vagy sütve, imádja – kinyalja a felvert tojást tartalmazó tányért és serpenyőt. Óvatlan pillanatokban még a tojás héját is ellopja, és a kanapé alá rejti. Szóval nagy huncut lett Sammy, a barna kis kandúr, aki a tenyeremben is elfért, amikor hazahoztuk...
Megjelent az Uj Szo augusztus 5-ki szamaban.
Wednesday, August 02, 2006
Kórházi és egyéb családi körök
Nemrég egy pozsonyi kórházban töltöttem néhány napot. Ez alatt a kórházi rutinnal teli majdnem egy hét alatt többek között azt is megfigyeltem, milyen fontos az ilyen környezetben az ember családja.
Kis női csapatunk egyik tagja már három hete ott tartózkodott, és minden nap bejött hozzá férje a fiával. Egy nap tévét is hoztak neki, beüzemelték a szobában, de a feleség irányítása alatt mindenkinek mindig segítettek, még a betegek tálcáit is kihordták és visszavitték az étkezésnél. Látogatókat egyébként csak délután volt szabad hivatalosan fogadni, és az emberek többsége ezt be is tartotta. A család jött, látogatott, hozott inni-, enni-, olvasnivalót, és minden mást, ami kellett. A család telefonált is gyakran, és a külföldi családtagok SMS-en értekeztek, csipogtak a mobilok éjjel-nappal.
Rövidesen a nővérekből és orvosokból álló személyzet is családnak számított. Átmeneti családnak ugyan, de mégis – ők nézték meg a sebeket, kötötték át őket, bátorítottak, tanácsot adtak, ébresztettek reggel és szemmel tartották lázunkat, vérnyomásunkat. Intim viszony alakult ki, kényszeresen ugyan, hiszen mi, betegek, csak bennük bízhattunk. Panaszra igazán nem volt okunk, mert mindenki tette a dolgát, ahogy kell, mint a méhecskék a kaptárban – szorgosan röpködtek és zümmögtek egész nap egyik betegszobából a másikba.
A kórtermekben is kis családok alakultak ki, akik figyelemmel kísérték egymás állapotának változását, elmesélték egymásnak sorsukat, az élet nagy dolgairól cseréltek eszmét. Néhány nap elteltével úgy is érezhette az ember, hogy már régóta ismeri ágyszomszédait, hiszen reggel öttől, amikor a nővérek ébresztettek, este tízig bőven volt idő beszélgetni bármiről. „Igazi” családtagoknak nincs néha idejük ennyi háborítatlan órát beszélgetéssel tölteni. Pedig ez lehet az emberi lét legfontosabb eleme – a kommunikáció. ĺgy születnek barátságok, szerelmek, és hiányában esnek szét mindenfajta kapcsolatok, főleg családiak.
Nem volt lényeges, ebben a kórházi kis közösségben, hogy én a magyarok családjához is tartozom, sőt meghallgatásra talált mindaz, amit tapasztalatból mesélni tudtam. Persze, itt is a kommunikáció volt a kulcs, mert tudtam szlovákul mesélni.
Hazajövet jó volt látni az autóból az aratásra kész búzatáblákat, a nap után forgó napraforgókat és a szél fújta fákat. A természet is beletartozik abba a tágabb családba, ami számomra a Csallóköz – csak itt vannak ilyen színek, illatok, és csak itt ilyen a táj. Hiába lenyűgöző a Hudson folyó mente, vagy Új-Mexikó vörös hegységei, bennem ez a táj ébreszti az idetartozás érzését. Itt is itthon vagyok, ahol szűkebb családom, nagy örömre, egyre csak bővül.
Mejelent az Uj Szo 2006. julius 29-ki számában
Nemrég egy pozsonyi kórházban töltöttem néhány napot. Ez alatt a kórházi rutinnal teli majdnem egy hét alatt többek között azt is megfigyeltem, milyen fontos az ilyen környezetben az ember családja.
Kis női csapatunk egyik tagja már három hete ott tartózkodott, és minden nap bejött hozzá férje a fiával. Egy nap tévét is hoztak neki, beüzemelték a szobában, de a feleség irányítása alatt mindenkinek mindig segítettek, még a betegek tálcáit is kihordták és visszavitték az étkezésnél. Látogatókat egyébként csak délután volt szabad hivatalosan fogadni, és az emberek többsége ezt be is tartotta. A család jött, látogatott, hozott inni-, enni-, olvasnivalót, és minden mást, ami kellett. A család telefonált is gyakran, és a külföldi családtagok SMS-en értekeztek, csipogtak a mobilok éjjel-nappal.
Rövidesen a nővérekből és orvosokból álló személyzet is családnak számított. Átmeneti családnak ugyan, de mégis – ők nézték meg a sebeket, kötötték át őket, bátorítottak, tanácsot adtak, ébresztettek reggel és szemmel tartották lázunkat, vérnyomásunkat. Intim viszony alakult ki, kényszeresen ugyan, hiszen mi, betegek, csak bennük bízhattunk. Panaszra igazán nem volt okunk, mert mindenki tette a dolgát, ahogy kell, mint a méhecskék a kaptárban – szorgosan röpködtek és zümmögtek egész nap egyik betegszobából a másikba.
A kórtermekben is kis családok alakultak ki, akik figyelemmel kísérték egymás állapotának változását, elmesélték egymásnak sorsukat, az élet nagy dolgairól cseréltek eszmét. Néhány nap elteltével úgy is érezhette az ember, hogy már régóta ismeri ágyszomszédait, hiszen reggel öttől, amikor a nővérek ébresztettek, este tízig bőven volt idő beszélgetni bármiről. „Igazi” családtagoknak nincs néha idejük ennyi háborítatlan órát beszélgetéssel tölteni. Pedig ez lehet az emberi lét legfontosabb eleme – a kommunikáció. ĺgy születnek barátságok, szerelmek, és hiányában esnek szét mindenfajta kapcsolatok, főleg családiak.
Nem volt lényeges, ebben a kórházi kis közösségben, hogy én a magyarok családjához is tartozom, sőt meghallgatásra talált mindaz, amit tapasztalatból mesélni tudtam. Persze, itt is a kommunikáció volt a kulcs, mert tudtam szlovákul mesélni.
Hazajövet jó volt látni az autóból az aratásra kész búzatáblákat, a nap után forgó napraforgókat és a szél fújta fákat. A természet is beletartozik abba a tágabb családba, ami számomra a Csallóköz – csak itt vannak ilyen színek, illatok, és csak itt ilyen a táj. Hiába lenyűgöző a Hudson folyó mente, vagy Új-Mexikó vörös hegységei, bennem ez a táj ébreszti az idetartozás érzését. Itt is itthon vagyok, ahol szűkebb családom, nagy örömre, egyre csak bővül.
Mejelent az Uj Szo 2006. julius 29-ki számában
Monday, July 24, 2006
A WC-papír esete az elvtársakkal és Amerikával
Gyermekkorom egyik traumatikus élményének könyvelem el azt az időszakot, amikor nem lehetett WC-papírt kapni. Ha jól emlékszem, leégett a papírgyár, de az is lehet, hogy pompásan tervezett gazdaságunk keretében egyszerűen tévesen saccolták meg az elvtársak a többi elvtárs WC-papír-használatát, és kifogytunk. Mindenesetre nem volt kellemes a Pravda napilap oldalaival helyettesíteni az egyébként rendkívül rossz minőségű, vékony és durva papírt, amelyhez, mint ahogy az egyik szomszédaszszonyom mondta egyszer, gumikesztyűt is osztogathatnának.
Valaki azt is mesélte, ha emlékezetem nem csal, hogy még a születésem előtti időben az elvtársak azt is gondolták, minek a szocialista embernek az ilyen burzsoá luxus, mint a WC-papír, használják csak újra az újságokat. Nem számoltak viszont azzal, hogy emiatt eldugulnak a csatornák, és a lakosság nagy többsége ólomallergiától fog szenvedni éveken át. A nyomdafesték mégsem való kényes helyek törölgetésére.
Ma már válogatni lehet a szürke és durva, sárga és vékony, fehér és puha, vagy akár illatosított papírok között, igaz, az áruk sem egy csehszlovák korona már, mint anno.
Az USA-ban, mint ahogy a kis üdítősüveg is hat decinél is nagyobb, egy WC-papírtekercs, amit ott csak toalettpapírnak hívnak, kétszer akkora, mint nálunk. A legpuhább és legkellemesebb és legdrágább termék reklámja egy maci – ha egy nagy medvének megfelel, hát talán az embereknek is. És igaz, hogy lehetne, én mégsem spórolok ezen a téren, nálam mindig van két hétre való tartalék a spájzban. Az amerikai nyilvános helyeken viszont, mint például a múzeumok, könyvtárak, egyetemek, éttermek vagy mozik, a toalettre a papír egy nagy sajtra emlékeztető óriás kerék formájában kerül a vendéghez. Csak látszólagos viszont a spórolás, mert ez a papír vékonyka, így normális ember, aki nem hord magával gumikesztyűt, sokkal többet használ el belőle, mint ha az én macis márkámat venné igénybe. Hiába, semmi sem tökéletes. Még Amerikában sem.
Megjelent az Uj Szo julius 22-i szamaban.
Gyermekkorom egyik traumatikus élményének könyvelem el azt az időszakot, amikor nem lehetett WC-papírt kapni. Ha jól emlékszem, leégett a papírgyár, de az is lehet, hogy pompásan tervezett gazdaságunk keretében egyszerűen tévesen saccolták meg az elvtársak a többi elvtárs WC-papír-használatát, és kifogytunk. Mindenesetre nem volt kellemes a Pravda napilap oldalaival helyettesíteni az egyébként rendkívül rossz minőségű, vékony és durva papírt, amelyhez, mint ahogy az egyik szomszédaszszonyom mondta egyszer, gumikesztyűt is osztogathatnának.
Valaki azt is mesélte, ha emlékezetem nem csal, hogy még a születésem előtti időben az elvtársak azt is gondolták, minek a szocialista embernek az ilyen burzsoá luxus, mint a WC-papír, használják csak újra az újságokat. Nem számoltak viszont azzal, hogy emiatt eldugulnak a csatornák, és a lakosság nagy többsége ólomallergiától fog szenvedni éveken át. A nyomdafesték mégsem való kényes helyek törölgetésére.
Ma már válogatni lehet a szürke és durva, sárga és vékony, fehér és puha, vagy akár illatosított papírok között, igaz, az áruk sem egy csehszlovák korona már, mint anno.
Az USA-ban, mint ahogy a kis üdítősüveg is hat decinél is nagyobb, egy WC-papírtekercs, amit ott csak toalettpapírnak hívnak, kétszer akkora, mint nálunk. A legpuhább és legkellemesebb és legdrágább termék reklámja egy maci – ha egy nagy medvének megfelel, hát talán az embereknek is. És igaz, hogy lehetne, én mégsem spórolok ezen a téren, nálam mindig van két hétre való tartalék a spájzban. Az amerikai nyilvános helyeken viszont, mint például a múzeumok, könyvtárak, egyetemek, éttermek vagy mozik, a toalettre a papír egy nagy sajtra emlékeztető óriás kerék formájában kerül a vendéghez. Csak látszólagos viszont a spórolás, mert ez a papír vékonyka, így normális ember, aki nem hord magával gumikesztyűt, sokkal többet használ el belőle, mint ha az én macis márkámat venné igénybe. Hiába, semmi sem tökéletes. Még Amerikában sem.
Megjelent az Uj Szo julius 22-i szamaban.
Wednesday, July 19, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. június
Az újságoktól a rádióig mindenfajta média napokkal a megnyitás előtt beharangozta a legújabb, Brooklynban az első Fairway érkezését. Red Hook nevű városnegyedben, a Hudson folyó és az Atlanti-óceán partján egy volt gyárépületben helyezkedik el az 52 ezer négyzetláb méretű szupermarket, amely ambíciói egyenlőek méreteivel. Szombatra tervbe vettük tehát, hogy mi is elautózunk a Fairwaybe, kíváncsiak voltunk, mitől olyan különleges.
Reggel a Times átfutása után lázasan készítettem a kis listámat, amelyen élelmiszerek, tisztítószerek és más háztartási cikkek szerepeltek, miközben buzgón nyitogattam a hűtő és a konyhai kisszekrények ajtóit. Délben megérkeztek barátnőm szülei, és velük együtt indultunk el, hogy egy étteremben megebédeljünk. Amíg asztalra várakoztunk, kiderült, hogy az épület valamikor bank volt. A hodályszerű óriási belső tér több száz embert fogadott ezen a szombaton, nagyrészt gyerekeket. Hely volt bőven a babakocsiknak, a különféle babafelszerelésnek és maguknak a csöppségeknek is, akik futkostak, kiabáltak, ugrabugráltak, kergetőztek és bújócskát játszottak, amíg megérkezett az ételük, vagy amíg a szüleik ebédelni próbáltak. Ennek megfelelően időnként roppant hangzavar támadt. A pincérünk egy nagy darab színes bőrű férfi, kikérdeztük, nem zavarja-e őt a sok gyerek. Nem, állította széles mosollyal, már megszokta, és vigyáz, nehogy belebotoljon valamelyikbe kiszolgálás közben. Gyorsan felvette a rendelésünket és elsietett. Mi közben nemcsak a boldog gyermekeket, hanem a pompás kilátást is élveztük, hiszen az étterem óriási ablakaiból a brooklyni és a manhattani hídra is rálátni. Az ebéd megérkezett, gyorsan elfogyasztottuk, kifizettük a számlát, és némi megkönnyebbüléssel sétáltunk ki a ragyogó napsütésbe, ahol azonnal megszűnt a gyermekzsivaj, csak a város hangjai hallatszottak, de hétvége lévén, azok is csökkent mértékben.
A Fairway parkolója háromszáz autót képes egyszerre befogadni, és mire délután három óra körül odaértünk, majdnem annyi is állt a még mindig gyárszerű épület előtt. Szerencsénk volt, mert egy vásárló pont előttünk indult hazafelé az első sorból, így megkaptuk a bevásárlókocsiját és a parkolóhelyét is. Maga az üzlet tényleg hihetetlen méretű. Egy óra alatt csak a felét sikerült megtekintenünk, de így is szépen gyülemlettek az árucikkek a bevásárlókocsiban. A listákról megfeledkeztünk, csak ámultunk-bámultunk, hogy még macedón csoki-vanília krém is van, és hatfajta biocukor, szójatejjel készített tejcsoki és még ezernyi más érdekes, bizonyára finom étel, ital. A zöldség-gyümölcs részleg esztétikailag és anyagilag is kielégítő volt, bár számomra a sajtos pultok a leginkább csábítóak. Barátnőm és szülei a friss halak és tengeri herkentyűk előtt időztek a legtöbbet – nyilvánvaló volt, hogy itt minden friss, és az lesz holnap s holnapután is, hiszen mire megöregedne az áru, addigra elfogy. Az árakkal nagyon meg voltunk elégedve. A Fairway a nagy bioélelmiszerek és tisztítószerek választékával felvette a versenyt a mi kis élelmiszer-szövetkezetünkkel és a többi környékbéli biobolttal – megjegyzem, ha árait később is ilyen szinten tudja tartani, sikeresen. Ezeken morfondírozva, elégedetten vittük zsákmányunkat az autóhoz, a kijáratnál kis mágneseket kaptunk az üzlet telefonszámaival: éjjel-nappal nyitva, mindent a kedves vásárlóért.
Mire otthon elpakoltuk táskáink tartalmát, vacsoraidő lett, így a tévé előtt falatozgattunk egy darabig, és örömmel nyugtáztuk, hogy a vasárnapot olvasással, sétálással és mozizással töltjük el.
Megjelent az Uj Szo 2006. julius 15-i szamaban
Brooklyn, 2006. június
Az újságoktól a rádióig mindenfajta média napokkal a megnyitás előtt beharangozta a legújabb, Brooklynban az első Fairway érkezését. Red Hook nevű városnegyedben, a Hudson folyó és az Atlanti-óceán partján egy volt gyárépületben helyezkedik el az 52 ezer négyzetláb méretű szupermarket, amely ambíciói egyenlőek méreteivel. Szombatra tervbe vettük tehát, hogy mi is elautózunk a Fairwaybe, kíváncsiak voltunk, mitől olyan különleges.
Reggel a Times átfutása után lázasan készítettem a kis listámat, amelyen élelmiszerek, tisztítószerek és más háztartási cikkek szerepeltek, miközben buzgón nyitogattam a hűtő és a konyhai kisszekrények ajtóit. Délben megérkeztek barátnőm szülei, és velük együtt indultunk el, hogy egy étteremben megebédeljünk. Amíg asztalra várakoztunk, kiderült, hogy az épület valamikor bank volt. A hodályszerű óriási belső tér több száz embert fogadott ezen a szombaton, nagyrészt gyerekeket. Hely volt bőven a babakocsiknak, a különféle babafelszerelésnek és maguknak a csöppségeknek is, akik futkostak, kiabáltak, ugrabugráltak, kergetőztek és bújócskát játszottak, amíg megérkezett az ételük, vagy amíg a szüleik ebédelni próbáltak. Ennek megfelelően időnként roppant hangzavar támadt. A pincérünk egy nagy darab színes bőrű férfi, kikérdeztük, nem zavarja-e őt a sok gyerek. Nem, állította széles mosollyal, már megszokta, és vigyáz, nehogy belebotoljon valamelyikbe kiszolgálás közben. Gyorsan felvette a rendelésünket és elsietett. Mi közben nemcsak a boldog gyermekeket, hanem a pompás kilátást is élveztük, hiszen az étterem óriási ablakaiból a brooklyni és a manhattani hídra is rálátni. Az ebéd megérkezett, gyorsan elfogyasztottuk, kifizettük a számlát, és némi megkönnyebbüléssel sétáltunk ki a ragyogó napsütésbe, ahol azonnal megszűnt a gyermekzsivaj, csak a város hangjai hallatszottak, de hétvége lévén, azok is csökkent mértékben.
A Fairway parkolója háromszáz autót képes egyszerre befogadni, és mire délután három óra körül odaértünk, majdnem annyi is állt a még mindig gyárszerű épület előtt. Szerencsénk volt, mert egy vásárló pont előttünk indult hazafelé az első sorból, így megkaptuk a bevásárlókocsiját és a parkolóhelyét is. Maga az üzlet tényleg hihetetlen méretű. Egy óra alatt csak a felét sikerült megtekintenünk, de így is szépen gyülemlettek az árucikkek a bevásárlókocsiban. A listákról megfeledkeztünk, csak ámultunk-bámultunk, hogy még macedón csoki-vanília krém is van, és hatfajta biocukor, szójatejjel készített tejcsoki és még ezernyi más érdekes, bizonyára finom étel, ital. A zöldség-gyümölcs részleg esztétikailag és anyagilag is kielégítő volt, bár számomra a sajtos pultok a leginkább csábítóak. Barátnőm és szülei a friss halak és tengeri herkentyűk előtt időztek a legtöbbet – nyilvánvaló volt, hogy itt minden friss, és az lesz holnap s holnapután is, hiszen mire megöregedne az áru, addigra elfogy. Az árakkal nagyon meg voltunk elégedve. A Fairway a nagy bioélelmiszerek és tisztítószerek választékával felvette a versenyt a mi kis élelmiszer-szövetkezetünkkel és a többi környékbéli biobolttal – megjegyzem, ha árait később is ilyen szinten tudja tartani, sikeresen. Ezeken morfondírozva, elégedetten vittük zsákmányunkat az autóhoz, a kijáratnál kis mágneseket kaptunk az üzlet telefonszámaival: éjjel-nappal nyitva, mindent a kedves vásárlóért.
Mire otthon elpakoltuk táskáink tartalmát, vacsoraidő lett, így a tévé előtt falatozgattunk egy darabig, és örömmel nyugtáztuk, hogy a vasárnapot olvasással, sétálással és mozizással töltjük el.
Megjelent az Uj Szo 2006. julius 15-i szamaban
Friday, July 14, 2006
Norbi-hét egy családias vendéglőben
Budapest után könnyű volt belemerülni a New York-i étkezési szokások kényelmes világába. Brooklynban mindenki gyakran étkezik étteremben. A családok hétvégenként találkoznak egy nagyobb kerek éttermi asztal körül, baráti társaságok a hét bármely napján, és kollégák gyakran tartanak munkaebédeket kellemes, előkelő éttermi környezetben.
Tavaly nyári szlovákiai tartózkodásom alatt kellemesen lepődtem meg azon, hogy már nem csak Pozsonyban, hanem Dunaszerdahelyen és Nagymegyeren is lehetséges kellemes környezetben enni, valamint régi és új barátokkal csevegni.
Az idén sem csalódtam, sőt. Nagyon kellemesen meglepődtem, amikor az egyik kisvárosi étterem Shubert Norbi recepttárából kínált egy héten át leveseket, salátákat, elő- és főételeket, és természetesen desszertet is. Húgommal nyomban el is látogattunk ide, s a kerthelyiségben foglaltunk helyet egy napernyő alatt. Aznap mi voltunk az első ebédvendégek, így a pincér zavartalan figyelmét élveztük. A kiszolgálásra, az ételek prezentációjára, az alapanyagok minőségére és a fűszerezésre – amely errefelé gyakran túlzottnak bizonyul – sem lehetett semmi panaszunk. Ásványvizünkbe és üdítőnkbe kaptunk citromkarikát. Remek koktélunkat egy szelet narancs és egy narancssárga zsiráf díszítette. A presszókávéhoz egy kis cukorka is járt.
Főételnek Norbi receptjei közül a pulykamell vagdalt zöldségekkel nevűt rendeltünk. A nagy hőségre való tekintettel másodiknak pedig egy olasz sajtsalátát kértünk. A két darab pulykamell grillezett cukkinival, póréhagymával, valamint három fajta paprikával volt töltve. A sajttál menüben feltüntetett öszszetétele csak mozzarella és parmezán sajtot jelzett, de amikor megérkezett, egy nagyon finom, kissé sós jellegű kemény sajtot is kaptunk. Mindkét főétel céklával és petrezselyem zöldjével volt mesterien díszítve. A sajtokhoz paradicsomkarikák, egy kis bazsalikomos olívaolaj és néhány szelet friss barna kenyér is járt.
Desszertnek húgom almás rétest rendelt, amely reszelt almából és szilvaszeletekből állt, egy gombóc rendkívül finom vaníliafagylalt, eperlekvár és fahéj kíséretében. Én a túrós palacsintánál döntöttem, és nem is bántam meg, hiszen a két nagy, négyszög alakba hajtogatott palacsinta vaníliás túróval volt töltve, tejszínhabbal, eperlekvárral leöntve, fahéjjal meghintve és egy nagy eperlevéllel díszítve.
A New York-i árakhoz szokva, még a számla is elviselhető volt.
Egy nagykanizsai fiatal sportolókkal teli busz állt meg mellettünk, amikor a kiszemelt étterem felé tartottunk. Makovecz-épületeket kerestek és a bősi erőmű felől érdeklődtek. Ha ebéd után találkozunk velük, Norbi konyháját is őszintén ajánlottunk volna az ifjaknak, akik, biztos vagyok benne, mind tudják, ki Norbi, és miről híres.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. július 14-én.
Budapest után könnyű volt belemerülni a New York-i étkezési szokások kényelmes világába. Brooklynban mindenki gyakran étkezik étteremben. A családok hétvégenként találkoznak egy nagyobb kerek éttermi asztal körül, baráti társaságok a hét bármely napján, és kollégák gyakran tartanak munkaebédeket kellemes, előkelő éttermi környezetben.
Tavaly nyári szlovákiai tartózkodásom alatt kellemesen lepődtem meg azon, hogy már nem csak Pozsonyban, hanem Dunaszerdahelyen és Nagymegyeren is lehetséges kellemes környezetben enni, valamint régi és új barátokkal csevegni.
Az idén sem csalódtam, sőt. Nagyon kellemesen meglepődtem, amikor az egyik kisvárosi étterem Shubert Norbi recepttárából kínált egy héten át leveseket, salátákat, elő- és főételeket, és természetesen desszertet is. Húgommal nyomban el is látogattunk ide, s a kerthelyiségben foglaltunk helyet egy napernyő alatt. Aznap mi voltunk az első ebédvendégek, így a pincér zavartalan figyelmét élveztük. A kiszolgálásra, az ételek prezentációjára, az alapanyagok minőségére és a fűszerezésre – amely errefelé gyakran túlzottnak bizonyul – sem lehetett semmi panaszunk. Ásványvizünkbe és üdítőnkbe kaptunk citromkarikát. Remek koktélunkat egy szelet narancs és egy narancssárga zsiráf díszítette. A presszókávéhoz egy kis cukorka is járt.
Főételnek Norbi receptjei közül a pulykamell vagdalt zöldségekkel nevűt rendeltünk. A nagy hőségre való tekintettel másodiknak pedig egy olasz sajtsalátát kértünk. A két darab pulykamell grillezett cukkinival, póréhagymával, valamint három fajta paprikával volt töltve. A sajttál menüben feltüntetett öszszetétele csak mozzarella és parmezán sajtot jelzett, de amikor megérkezett, egy nagyon finom, kissé sós jellegű kemény sajtot is kaptunk. Mindkét főétel céklával és petrezselyem zöldjével volt mesterien díszítve. A sajtokhoz paradicsomkarikák, egy kis bazsalikomos olívaolaj és néhány szelet friss barna kenyér is járt.
Desszertnek húgom almás rétest rendelt, amely reszelt almából és szilvaszeletekből állt, egy gombóc rendkívül finom vaníliafagylalt, eperlekvár és fahéj kíséretében. Én a túrós palacsintánál döntöttem, és nem is bántam meg, hiszen a két nagy, négyszög alakba hajtogatott palacsinta vaníliás túróval volt töltve, tejszínhabbal, eperlekvárral leöntve, fahéjjal meghintve és egy nagy eperlevéllel díszítve.
A New York-i árakhoz szokva, még a számla is elviselhető volt.
Egy nagykanizsai fiatal sportolókkal teli busz állt meg mellettünk, amikor a kiszemelt étterem felé tartottunk. Makovecz-épületeket kerestek és a bősi erőmű felől érdeklődtek. Ha ebéd után találkozunk velük, Norbi konyháját is őszintén ajánlottunk volna az ifjaknak, akik, biztos vagyok benne, mind tudják, ki Norbi, és miről híres.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. július 14-én.
Subscribe to:
Posts (Atom)