A kilenc... – aki megváltoztatta a világot

Az alatt a hét év alatt, amíg Budapesten éltem, nem emélékszem, hogy egyenes, rejtetlen antiszemitizmussal találkoztam volna. (Volt viszont bőven szexizmus, rasszizmus és homofóbia.)

Hanem amikor 2001-ben egy New York-i magyartól kértem tanácsot, az idősebb úriember azt javasolta, hogy változtassam meg a nevem valami kevésbé zsidósra. Azóta fasisztoid félkatonai alakulatok masíroznak zavartalanul Budapest utcáin, ahol ismerőseimet lezsidózták fényes nappal, és ahol az antiszemitizmus újra szalonképesé vált. Ha bárki azt mondja nekem tíz évvel ezelőtt, hogy 2008-ban ez lesz a helyzet, nyugodt szívvel kinevetem.

Januárban magyarul is megjelent Kati Marton, egy miskolci magyar zsidó családba született, ma New Yorkban élő újságíró könyve: Kilenc magyar – aki világgá ment és megváltoztatta a világot. Az USA-ban 2006-ban kiadott könyv eredeti címe: The Great Escape: Nine Jews Who Fled Hitler and Changed the World (A nagy menekülés – Kilenc zsidó, aki megmenekült Hitlertől, és megváltoztatta a világot).

Az eredetiben tehát nem magyarok szerepelnek a címben: a szerző közlése szerint az amerikai kiadó ragaszkodott az angol nyelvű címhez, mondván, hogy az amerikai magyar piac kicsi. A magyar címből meg kimaradt a „zsidó” szó. Marton ezt egyrészt marketingokokra vezeti vissza, másrészt szerinte a könyvben szereplők magyarnak tekintették magukat, és nem volt „semmiféle zsidó vallási kapcsolódásuk.”

A fenti magyarázat több okból is problematikus: egyrészt a magyar náciknak-nyilasoknak nem számított, hogy valaki magyarnak, nem pedig zsidónak tartotta magát. Minden zsidó származású magyart, aki időben nem menekült el, magyarok kényszerítettek gettókba, lőtték a Dunába, vagy mint tették a hatszázezer magyar zsidóval, felrakták őket az Auschwitzba tartó marhavagonokra, ahonnan tudvalevőleg csak kevesen menekültek meg élve. Meghátrálni az elől, hogy ezt egy könyv címében nyíltan magyarul kimondjuk, csak tovább erősíti azt a kényelmes és hazug (magyar) felfogást, mely szerint „mi nem tehetünk semmiről, a németek kényszerítettek bennün?ket.” A híres kilenc magyar, több ezer társukkal együtt, nem „világgá ment” Magyarországról, hanem onnan magyarok üldözték el őket. A „hazájuk” előbb nem engedte őket be az egyetemekre, majd foglalkozásukat vonta meg tőlük, sárga csillagot tapasztott a ruhájukra, és ha nem menekültek el, meggyilkolta őket. Sajnos a magyarok (és szlovákok sem) a mai napig nem néztek szembe azokkal a bűnökkel, melyeket zsidó polgártársaikkal szemben követtek el. Ennyit a marketing?okokról.

A könyvben szereplő, a XX. század kultúrájában és tudományos életében kiemelkedő kilenc magyar: Friedmann Endre (Robert Capa), Kertész Andor (André Kertész), Kertész Mihály (Michael Curtiz), Teller Ede (Edward Teller), Korda Sándor (Alexander Korda), Kösztler Artúr (Arthur Koestler), Neumann János (John von Neumann), Szilárd Leó (Leo Szilard), Wigner Jenő (Eugen Wigner). Ezek a lángelmék azért nem kellettek a Horthy-féle nyilasuralmi Magyarországnak, mert zsidók voltak. Ezt nem megjelölni a könyv címében gyávaság, sőt meghunyászkodás a XXI. századi magyar antiszemitizmussal szemben.

Kati Marton könyve, és itt most az eredeti angol nyelvű kiadásról szólunk csak, minden szempontból remek olvasmány. A kötet nyilvánvalóan az amerikai piacra készült, és ezáltal érthetően, de csak kevés helyen leegyszerűsítve mutatja be Budapestet a XX. század elején, ahol a New York kávézó volt az értelmiségi élet központja, és amikor számos zsidó család érte el a középosztálybeli kényelmes életszínvonalat. Ambiciózus fiatalok költöztek a fővárosba, hogy tanuljanak, vagy ha azt nem engedhették meg maguknak, a kávéházak, a mozik és színházak környékén magukba szívják az új, a modern szellemet.

Marton kiemeli és megmagyarázza a magyar és európai politikai mozzanatokat, amelyeknek kulcsszerepük volt a későbbi Horthy-uralomban. Nem szépít és nem is takar el semmit – már ezért is minden magyar középiskolásnak meg kellene ismerkednie ezzel a könyvvel kötelező olvasmányként. Ezenkívül nagyon találóan varázsolja újra az első világháború előtti és a két világháború közötti Budapest hangulatát.

Amikor a helyzet romlott, a tehetséges és részben addigra már világot látott kilenc fiatalember tudta, hogy „haza” nem lehet menni. Megjárták Párizst, Londont, New Yorkot és Hollywoodot is. Az érzékeny és roppant éles szemű Kösztler Artúr a Szovjetunióban is járt, és első kézből közvetített az ott tapasztalt borzalmakról akkor, amikor még saját elvtársai sem hittek neki.

Mindnyájan tartozni akartak valahová. Koestler a cionizmusban, később pedig a kommunizmusban kereste az összetartozást-hovatartozást. Harminchárom éve?sen megírta a Sötétség délben című könyvét, amelyet Párizsban, több letartóztatás közben fejezett be. Az eredeti német kézirat eltűnt a francia rendőrök keze között, de szerencsére addigra már elkészült az angol fordítás, és ezt sikerült megmenteni. Az angol és az amerikai kiadások a világháború alatt kerültek a könyvesboltokba, és a könyv ismertetői túlnyomórészt kritizálták a szerzőjét. Rajta kívül csak kevesen láttak még át akkor a nácik, a fasiszták és a kommunisták rokonságán.

Kaminer, később Kertész Mihály Michael Curtiz néven 38 évesen érkezett Hollywoodba és lett ismert. Többek között a Casablanca filmmel és Doris Day felfedezésével járult hozzá az emberiség kulturális örökségéhez. Munkamániás volt: hajnalban ő volt az első filmje forgatási helyszínén, és éjszaka ő távozott utolsónak. Nem szerette a sztárokat, a színészeket csupán eszköznek tekintette, és többször életveszélynek tette ki őket, ha a forgatókönyv éppenséggel azt követelte meg. Otthonra talált a többi holly?woodi magyar között: Adolph Zukor, Peter Lotte, Paul Lukas, Bela Lu?gosi. Egy alkalommal azt mond?ta akkori barátnőjének, aki amerikai volt, hogy szívesen feleségül venné, de ő maga sajnos zsidó. „Tudom”, válaszolta a hölgy. „És nem baj?”, kérdezte az antiszemitizmust megtapasztalt rendező. Nem volt baj. Curtiz barátai mesélték, milyen művelt volt barátjuk az amerikai történelmet és politikai rendszert illetően.

Kellner Sándor László mindig éhes volt, nem járhatott jó iskolákba, és a sok olvasástól folyton kialvatlannak tűnt. Szegény anyagi háttere viszont nem gátolta meg abban, hogy Alexander Kordaként Angliában lovaggá üssék, és Winston Churchill, valamint Graham Greene barátja legyen. Első filmjét egy budapesti pályaudvaron forgatta, az ott masírozó katonákat és civileket statisztáknak használta. Miután Horthy csőcseléke Budapesten letartóztatta, és csak felesége fenyegetésére (hogy ugyanis nemzetközi botrányt okoz, ha nem engedik szabadon férjét) szabadult, Korda tudta, nem maradhat Magyarországon. Bécs és Berlin után Hollywoodba érkezik, de nem találja helyét, majd visszatér Bécsbe és Párizsba, hogy végül negyvenévesen letelepedjen Angliában. Korda ötlete alapján készítette Charlie Chaplin a The Great Dictator című filmjét, és ő forgatta a legismertebb háborús angol filmet is.

Kohn, később Kertész Andor édesanyjától kapta első fényképezőgépét. A mindig elegáns Kertész sosem tanult meg rendesen egyetlen idegen nyelven sem. 1921-ben Budapesten nem vették fel egy irodai állásba, mert zsidó volt. Párizsban talált otthonra, ahol találkozott Halász Gyulával, aki később Brassai néven vált híres fotóssá és Kertész versenytársává. André Kertész 1936-ban már francia állampolgárként került New Yorkba, ahol nem tudott megszokni. Negyvenkét éves volt.

Friedmann Endre, a Robert Capa néven híressé vált fotós még Budapesten megtanult ügyesen helyezkedni. Egy tüntetés alkalmával, tizenhét évesen, horthysták letartóztatták, és Friedmann azonnal tudta, hogy egy ilyen országban, ahol sem tanulni, sem dolgozni nem hagyják, nincs jövője. Párizsban barátnője, Gerda Taro javasolta, hogy fényképeit egy kitalált, amerikainak hangzó névvel írják alá, és úgy próbálják drágábban eladni. Az ötlet bevált. Huszonnégy évesen, 1938-ban, a spanyol polgárháborús képeinek köszönhetően Capa lett a világ legjobb háborús fotósa. 1945-ben találkozik Ingrid Bergmannal, akivel több éves szerelmi kapcsolatba bonyolódott. Bergman akkori férjét is elhagyta volna Capáért, de a fotós nem akart letelepedni, nem akart családot alapítani, mert akkor nem lehetett volna haditudósító. Egy taposóakna vetett véget életének Vietnamban, 1954-ben. Ő volt a vietnami háború első amerikai újságíró-áldozata.

A négy tudós – Neumann, Szilárd, Teller és Wigner – remek iskolákba járt Budapesten. Wigner Nobel-díjas lett.

Szilárd Leó, aki 21 évesen ment el Budapestről, és ötven évig igazán ki sem csomagolta akkori bőröndjét, 23 évesen szerzett doktorátust Berlinben, ahol Einstein elismerését is elnyerte. A két tudós gyakran gyalogolt bele az autósforgalomba, mert éppen valami fontos tudományos problémát vitattak meg séta közben. Az atombomba atyjaként ismert Szilárd később, de sokkal korábban, mint mások, az atomfegyverek korlátozásának heves szószólójává vált.

Neumann János és Wigner Jenő a budapesti evangélikus gimnáziumba jártak. Neumann már gyerekkorában kitűnt matematikai lángelmeként, és később Berlinben és Göttingenben is kimagaslott a többi nem kevésbé okos tudós között. Húszéves korában már ismert matematikusnak és fizikusnak számított Németországban, de a Magyar Tudományos Akadémia nem vette fel tagjai közé, mert zsidó volt. A napi négyórás alvással megelégedett Neumann nemcsak az atombomba, hanem a modern digitális számítógép felfedezésében is segédkezett. Teller Edével egyetemben az amerikai konzervatív establishment jeles képviselőivé váltak a háború után.

Teller tizenegy évesen szembesült azzal, hogy Budapesten édesapjának zsidó származása miatt többé nem volt szabad jogászként dolgoznia. Teller a Manhattan- pro?ject után a hidrogénbombán való tevékenykedése, Ronald Rea?gan elnökre való befolyása, a fegyverkezési verseny támogatása és Robert Oppenheimer patriotizmusának megkérdőjelezése által lett híres.

Kati Marton, aki sokáig maga sem tudta, hogy zsidó származású, mert szülei nem beszéltek letartóztatásukról és nagyszülei elgázosításáról, könyve utolsó fejezetében röviden néhány mai zsidó származású magyar hírességről emlékezik meg. Kertész Imrét a németek inkább elismerik, mint a magyarok. Andy Grove, aki az Intel alapítójaként 1997-ben a Times magazin Év embere lett, a nyilasok elől menekült az Egyesült Államokba, és több helyen elmondta, hogy nem szándékozik Magyarországra visszatérni. Soros György egyetemet alapított Budapesten, és nem kis vagyonával támogatta a közép-európai civil társadalom újjáéledését, nevét mégis gyűlölettel mondják ki Magyarországon.

A Madách Gimnázium faláról, ahol az iskola híres végzőseivel büszkélkedik, a mai napig hiányzik négy név: Alexander Korda, Robert Capa, Kertész Imre és Andy Grove. Véletlen?

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Magyarok A NEW YORK TIMESBAN

Két évvel ezelőtt Dunaszerdahelyen nagy sárga táblák tettek fel kényes kérdéseket a meglepett helyieknek: Elfogadna-e házastársnak egy romát? Szomszédnak egy szlo vákot? Turistának egy magyart? Kollégának egy vietnamit? A kérdések négy nyelven üldözték a gyalogosok lelkiismeretét. Tavaly októberben Németh Ilona képzőművész és Németh Szilvia szociológus a Külhoni Magyarok Művészeti Fesztiváljának keretében, a Műcsarnok és az Ernst Múzeum szervezésében a budapesti Király utcai kandeláberekre helyeztek hasonló táblákat. Az emberek a Király utcában is, mint ahogy Dunaszerdahelyen, megálltak, és a táblák kapcsán ismeretlenül is beszélgetéseket kezdeményeztek. A budapesti táblákat azonban röviddel felhelyezésüket követően a helyi kerületi önkormányzat leszedette annak ellenére, hogy a kandeláberek nem képezik az önkormányzat tulajdonát.

Ezzel az incidenssel kapcsolatban nyilatkozott Németh Ilona a The New York Timesnak egy február 6-án megjelent cikkben. A cikk nagy vonalakban a magyarországi romák helyzetéről szól annak az apropóján, hogy az elmúlt hét végén fejeződött be a Budapesti Nemzeti Galériában egy kortárs roma műveket bemutató kiállítás. A kiállítás különösebb feltűnés nélkül nyitotta és zárta kapuit, írja a The New York Times, ami magában is esemény ma Magyarországon, ahol a Magyar Gárda éles romaellenes kijelentéseket hallat, és ahol a több százezer roma helyzete továbbra is lehangoló és megoldatlan.

A táblák leszedéséről bőven beszámolt a helyi média, de Németh Ilona szerint addigra már „médiamonológ és nem nyilvános párbeszéd” jött létre. „A romák nem szerves részei társadalmunknak – tette hozzá a képzőművész. – A társadalom nagy része úgy véli, ez nem a mi problémánk. Nem próbáljuk megérteni őket.” A Times munkatársa szerint Németh Ilona munkája egy réges-régi kérdést élesztett újjá, mégpedig a művészet politikára és közvéleményre való hatását, ebben az esetben a romák kérdésében. A tudósítás szerint a roma kiállítás kaotikus volt, inkább bolhapiacra emlékeztetett, mintsem egy Nemzeti Galériába való reprezentatív kiállításra.

A fogászati turizmus viszont egyáltalán nem kaotikus, nagyon is jól szervezett iparág – derül ki egy másik Times-cikkből. Jelenleg 75 olyan turistairoda van az USA-ban, amely kimondottan az orvosi turizmusra szakosodott, és számuk ez év végéig várhatóan megduplázódik. Akik ismerik az amerikai betegbiztosítás és -ellátás árait, azok számára nem meglepő, hogy az amerikaiak egyre nagyobb számban inkább külföldön próbálnak szerencsét.

Robert Mucci, az 55 éves New York állambeli családapa feleségét és két gyermekét is magával vitte Mosonmagyaróvárra, ahol több fogát húzták ki, és helyettük újakat ültettek be. A páciens magyarországi fogászati élményével teljes mértékben meg volt elégedve: a repülőjegyekkel együtt kiadása összesen csupán egyharmada volt annak, amit New Yorkban fi zetett volna, ráadásul a magyarországi kezelés kevesebb ideig tartott, mint amire eredetileg számított, így a Mucci család Pozsonyt, Bécset és Prágát is bejárta.

Megjelent a Vasarnap magazinban.