Feljegyzések a hangyabolyból #1.

Elvegyülve a New York-i forgatagban

Mindig is a hangyákra emlékeztettek a nagyvárosi emberek, akik napi rendszerességgel iparkodnak be a föld alá, a metrókhoz, aztán pedig ki a beton dzsungelbe. A Baraka című film gyorsított képsorozatain még inkább e kis állatkákra hasonlítottak a járókelők, akiket mozgólépcsők vittek le az aluljárókba, majd hoztak fel onnan. Nemrég én is beálltam e hangyák közé. Minden hétköznap reggel fél nyolckor elindulok Brooklynban a metrómegálló felé, és fél óra múlva sokadmagammal Manhattan délnyugati oldalán szállok ki, hogy napomat egy irodában töltsem.

A reggeli rutinomat sok amerikai filmből ismerhetjük: fél hétkor megszólal a rádió. Még csukott szemmel meghallgatom a híreket, megpróbálok figyelni az időjárás-előrejelzésre, hogy tudjam, milyen ruhát vegyek fel. Tíz perc múlva feltápászkodom, megsimogatom a macskákat, bevonulok a fürdőszobába, és hét óra után jövök ki a zuhanytól némileg felfrissülve. Felöltözöm, bepakolok a táskámba, és fél nyolc körül elindulok.

Általában a házból kilépve döntöm el, hogy aznap melyik metróvonalat választom. A piros messzebb van az otthonomtól, de az visz a munkahelyemhez legközelebb. Ha ezt választom, meg tudom venni a reggeli mangós italomat. Egy útba eső bolt pont ekkor nyit, s többnyire én vagyok az első vásárló. Dél-amerikai munkások dolgoznak a bolt előtti dobozokkal. Mindig nagyon hideg van odabent, sajnálom is a pénztáros lányt, aki szvetterben fagyoskodik a pult mögött. Ha jó a kedve, fizetés közben váltunk néhány szót, ha rossz, rám se néz.

A metrómegállóig két nagy templom és érdekes házak előtt haladok el. A sok fa, a kertek, a templom előtti szökőkút, a gyönyörű természeti környezet ilyenkor, nyáron nemcsak az én reggeli sétámat üdíti fel, hanem a sok kutyasétáltató és kocogó emberét is. Már egy ismerősöm is akadt ezen az útszakaszon * egy idősebb hölgy, aki mindig sántítva jön velem szembe, hátizsákkal a hátán. Először csak mosolyogtunk egymásra, most már jó reggelt is kívánunk mellé.

Ha a sárga metróval van kedvem munkába menni, akkor a bolt sarkánál letérek a sugárútról, és a dombon lefelé indulok tovább. Egy idősebb férfi ilyenkor szokta felseperni a háza előtti teret. Egy másik szintén ez idő tájt amikor még csak nagyon kevesen vannak az utcán * sétálgat. Mindig ugyanazt a zöld szélmellényt viseli, még most is, pedig már reggel huszonöt fok van.
A narancssárga vonallal is mehetnék, azzal sem tartana tovább az út, és az irodaházhoz is közelebb vinne, mint a sárga. Így viszont Manhattannel ellentétes irányba, visszafelé kellene fordulnom; ez valamiért zavar, s csak akkor megyek ezen az útvonalon, ha okom van rá.

Legtöbbször a piros metróval utazom, s mivel az itteni viszonyokhoz képest még korán van (a legtöbb iroda kilenckor nyit), mindig van ülőhelyem. Nyolc óra körül érek a végállomásra. Itt már sokkal többen vannak az utcákon, és arrafelé, amerre én is igyekszem, kimondottan sokan haladnak. A férfiak ing-nyakkendő-sötét nadrág uniformisban vannak, válltáskájuk lezseren oldalukon csüng, kezükben kávé vagy újság, esetleg mobiltelefon. Van egy idősebb úriember, aki sárga nadrágot szeret viselni sötétkék inggel. Ahogy elhalad előttem, nem bírom ki mosolygás nélkül. Az átlátszó nadrág hátulján szépen kirajzolódnak a zsebek, a betűrt ing és az alsónadrágja is.

A nők leginkább blúzban és nadrágban járnak, elegáns retikülökkel. Akad néhány cicababa is, miniszoknyában, magas sarkúban, bár azokat inkább délután lehet látni. Ilyenkor gyakran csatlakozom hozzájuk észrevétlenül, mert megfigyeltem, hogy nekik azonnal megállnak a férfi sofőrök (főleg a nagy, gusztustalan, városba egyáltalán nem való autókkal), és átengedik őket az úttesten, ha az útpadkánál tétováznak.

A metrófeljáróval szemben van a rendőrség épülete járőrautókkal körülvéve, a bejárat előtt gyakran rendőrök és rendőrnők beszélgetnek. Az épület egyik szárnyában lovakat is tartanak. Már többször láttam szép barna lovakat az istálló előtt, ahol gazdáik, a lovas rendőrök, járőrözésre készítették elő őket.

A metrófeljárótól egysaroknyira van az irodaépület, ahol dolgozom. A gyalogutam tehát öt percnél is kevesebb. A tízemeletes épület bejáratánál a portás és a takarító régi ismerősként üdvözöl, mosolyogva kíván jó reggelt.


Megjelent a Vasarnap-ban.