Hairspray
Attól tartok, az új Hairspray (Hajlakk) című filmre az emberek főleg John Travolta miatt mennek majd el, pedig film- és társadalomtörténeti szempontból is nagyon érdekes fejlemény ez az igazi hollywoodi mozi.
John Waters 1988-ban forgatta az eredeti Hairsprayt, amelyben Ricki Lake volt a főszereplő, és amely leginkább arról lett híres, hogy nyers és egyenes módon mutatta be az amerikai dél rasszizmusát és osztályelitségét. A főszereplő tinilány, Tracy anyját, Ednát, egy transzvesztita, Divine alakította, aki egyúttal az undok tévéstúdió igazgatóját is megtestesítette. De Debbie Harry, Jerry Stiller és John Waters is szerepelnek a filmben.
Tracy Turnblad, a kellemesen teltkarcsú tini Baltimore-ban él szüleivel – apjának egy vicces tárgyakat áruló boltja van, anyja pedig, aki vagy százötven kiló, otthon vasal mások számára. Edna évek óta nem hagyta el otthonát, mert szégyelli küllemét. Tracy pont ellenkezőleg, szeret felfedezőutakra menni, imád táncolni, és legjobb barátnőjével, Pennyvel mindennap megnézik a tévében és végigtáncolják a Corny Collins Show-t. Míg Edna állandóan az étvágycsökkentő tablettáit keresi, Tracy jóízűen eszik, hiszen, mondja, egy tinédzsernek szüksége van a táplálékra. 1962-t írunk.
Tracy naivan megjelenik a Corny Collins Show táncosválogatásán, ahol annak ellenére, hogy lekövérezik, mindenki legnagyobb meglepetésére bejut az új táncosok közé. Itt viszont nem tud szemet hunyni afölött, hogy fekete bőrű táncosokat havonta csak egyszer engednek a képernyőre (Baltimore-ban ekkor még fehérek és feketék semmilyen társadalmi helyzetben nem jelenhettek meg együtt), és hogy a gazdag szülők sovány szőke lánya csalással nyer meg minden közönségszavazatos versenyt. Tracy egyszerre lesz a szegregáció és a soványság tirannizmusának ellenharcosa.
E film alapján készült 2002-ben a Hairspray musical, amelyet nagy sikerrel mutattak be évekig nemcsak a New York-i Broadway-n, a nagyszerű Harvey Fiersteinnel Ednaként, hanem Londonban és Dél-Afrikában is. Míg a filmben eredeti hatvanas évekbeli zene szól, a musical számára külön dalokat írtak.
Az idei Haispray film a musical adaptációja. Az eredeti John Waters-alkotással ellentétben kimaradnak a tinicsókok, a szexuális vágy megjelenése, a radikális szegregáció és rasszizmus elleni mondatok, és egy igazi transzvesztita helyett John Travoltát kapjuk Edna szerepében. Travolta, aki vagy hat hónapon át hezitált, elvállalja-e a szerepet, Divine-nal ellentétben a valóságban nem kövér, és úgy játssza Edna szerepét, mintha nő lenne. Waters szerint, aki egy exhibicionistaként megjelenik a film nyitó képsoraiban, Ednát azért kell férfinak játszania, mert ez van a DNS-ében. Travolta azonban túlságosan jól csinálja, eltűnik Edna kipárnázott testében, és ezzel a film elveszíti egyik legfontosabb dimenzióját.
Ebben a Haisprayben nincs rendőri brutalitás sem, Tracyt nem zárják börtönbe, a sovány szőke riválisa nem terjeszti róla, hogy csak egy „sápadt fekete”, és nem világos az sem, hogy a történtek, a nagy tüntetés a film végén valódi tüntetésen alapul, mégpedig a baltimore-i vidámpark ellőtt, mert a színes bőrűeket oda sem engedték be.
Ez a hollywoodi produkció leginkább egy vizezett, hígabb és könnyebben emészthető változata az eredetinek. Meglepő, hogy még ma – negyvenöt évvel a baltimore-i szegregációellenes zavargások után – is tartanak a hollywoodi producerek egy radikálisan antirasszista és az amerikai társadalmat kritizáló filmtől. Cserébe egy mézesmázos, jópofa, tökéletesen eljátszott és elénekelt két órát adnak, nagy nevekkel a plakátokon: John Travolta, Michelle Pfeiffer, Christopher Walken, Queen Latifah.
A film persze még így is nagy siker lesz (az USA-ban a nyitó hétvégén rekordnyi, 27,5 millió dollárt hozott a mozik kasszájába, még az új Harry Potter-filmet is megelőzte), mert a világ minden részén vannak társadalomból kitaszított csoportok, melyek azonosulnak Tracyvel, a kövér, táncolni akaró tinilánnyal. Mifelénk például Tracy lehetne roma, leszbikus, transzszexuális vagy vietnami, és énekversenyt vagy valóságshow-t nyerhetne. Szerencsére ma már ez is valóra válhat.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Friday, August 24, 2007
Friday, August 10, 2007
Feljegyzések a hangyabolyból #1.
Elvegyülve a New York-i forgatagban
Mindig is a hangyákra emlékeztettek a nagyvárosi emberek, akik napi rendszerességgel iparkodnak be a föld alá, a metrókhoz, aztán pedig ki a beton dzsungelbe. A Baraka című film gyorsított képsorozatain még inkább e kis állatkákra hasonlítottak a járókelők, akiket mozgólépcsők vittek le az aluljárókba, majd hoztak fel onnan. Nemrég én is beálltam e hangyák közé. Minden hétköznap reggel fél nyolckor elindulok Brooklynban a metrómegálló felé, és fél óra múlva sokadmagammal Manhattan délnyugati oldalán szállok ki, hogy napomat egy irodában töltsem.
A reggeli rutinomat sok amerikai filmből ismerhetjük: fél hétkor megszólal a rádió. Még csukott szemmel meghallgatom a híreket, megpróbálok figyelni az időjárás-előrejelzésre, hogy tudjam, milyen ruhát vegyek fel. Tíz perc múlva feltápászkodom, megsimogatom a macskákat, bevonulok a fürdőszobába, és hét óra után jövök ki a zuhanytól némileg felfrissülve. Felöltözöm, bepakolok a táskámba, és fél nyolc körül elindulok.
Általában a házból kilépve döntöm el, hogy aznap melyik metróvonalat választom. A piros messzebb van az otthonomtól, de az visz a munkahelyemhez legközelebb. Ha ezt választom, meg tudom venni a reggeli mangós italomat. Egy útba eső bolt pont ekkor nyit, s többnyire én vagyok az első vásárló. Dél-amerikai munkások dolgoznak a bolt előtti dobozokkal. Mindig nagyon hideg van odabent, sajnálom is a pénztáros lányt, aki szvetterben fagyoskodik a pult mögött. Ha jó a kedve, fizetés közben váltunk néhány szót, ha rossz, rám se néz.
A metrómegállóig két nagy templom és érdekes házak előtt haladok el. A sok fa, a kertek, a templom előtti szökőkút, a gyönyörű természeti környezet ilyenkor, nyáron nemcsak az én reggeli sétámat üdíti fel, hanem a sok kutyasétáltató és kocogó emberét is. Már egy ismerősöm is akadt ezen az útszakaszon * egy idősebb hölgy, aki mindig sántítva jön velem szembe, hátizsákkal a hátán. Először csak mosolyogtunk egymásra, most már jó reggelt is kívánunk mellé.
Ha a sárga metróval van kedvem munkába menni, akkor a bolt sarkánál letérek a sugárútról, és a dombon lefelé indulok tovább. Egy idősebb férfi ilyenkor szokta felseperni a háza előtti teret. Egy másik szintén ez idő tájt amikor még csak nagyon kevesen vannak az utcán * sétálgat. Mindig ugyanazt a zöld szélmellényt viseli, még most is, pedig már reggel huszonöt fok van.
A narancssárga vonallal is mehetnék, azzal sem tartana tovább az út, és az irodaházhoz is közelebb vinne, mint a sárga. Így viszont Manhattannel ellentétes irányba, visszafelé kellene fordulnom; ez valamiért zavar, s csak akkor megyek ezen az útvonalon, ha okom van rá.
Legtöbbször a piros metróval utazom, s mivel az itteni viszonyokhoz képest még korán van (a legtöbb iroda kilenckor nyit), mindig van ülőhelyem. Nyolc óra körül érek a végállomásra. Itt már sokkal többen vannak az utcákon, és arrafelé, amerre én is igyekszem, kimondottan sokan haladnak. A férfiak ing-nyakkendő-sötét nadrág uniformisban vannak, válltáskájuk lezseren oldalukon csüng, kezükben kávé vagy újság, esetleg mobiltelefon. Van egy idősebb úriember, aki sárga nadrágot szeret viselni sötétkék inggel. Ahogy elhalad előttem, nem bírom ki mosolygás nélkül. Az átlátszó nadrág hátulján szépen kirajzolódnak a zsebek, a betűrt ing és az alsónadrágja is.
A nők leginkább blúzban és nadrágban járnak, elegáns retikülökkel. Akad néhány cicababa is, miniszoknyában, magas sarkúban, bár azokat inkább délután lehet látni. Ilyenkor gyakran csatlakozom hozzájuk észrevétlenül, mert megfigyeltem, hogy nekik azonnal megállnak a férfi sofőrök (főleg a nagy, gusztustalan, városba egyáltalán nem való autókkal), és átengedik őket az úttesten, ha az útpadkánál tétováznak.
A metrófeljáróval szemben van a rendőrség épülete járőrautókkal körülvéve, a bejárat előtt gyakran rendőrök és rendőrnők beszélgetnek. Az épület egyik szárnyában lovakat is tartanak. Már többször láttam szép barna lovakat az istálló előtt, ahol gazdáik, a lovas rendőrök, járőrözésre készítették elő őket.
A metrófeljárótól egysaroknyira van az irodaépület, ahol dolgozom. A gyalogutam tehát öt percnél is kevesebb. A tízemeletes épület bejáratánál a portás és a takarító régi ismerősként üdvözöl, mosolyogva kíván jó reggelt.
Megjelent a Vasarnap-ban.
Elvegyülve a New York-i forgatagban
Mindig is a hangyákra emlékeztettek a nagyvárosi emberek, akik napi rendszerességgel iparkodnak be a föld alá, a metrókhoz, aztán pedig ki a beton dzsungelbe. A Baraka című film gyorsított képsorozatain még inkább e kis állatkákra hasonlítottak a járókelők, akiket mozgólépcsők vittek le az aluljárókba, majd hoztak fel onnan. Nemrég én is beálltam e hangyák közé. Minden hétköznap reggel fél nyolckor elindulok Brooklynban a metrómegálló felé, és fél óra múlva sokadmagammal Manhattan délnyugati oldalán szállok ki, hogy napomat egy irodában töltsem.
A reggeli rutinomat sok amerikai filmből ismerhetjük: fél hétkor megszólal a rádió. Még csukott szemmel meghallgatom a híreket, megpróbálok figyelni az időjárás-előrejelzésre, hogy tudjam, milyen ruhát vegyek fel. Tíz perc múlva feltápászkodom, megsimogatom a macskákat, bevonulok a fürdőszobába, és hét óra után jövök ki a zuhanytól némileg felfrissülve. Felöltözöm, bepakolok a táskámba, és fél nyolc körül elindulok.
Általában a házból kilépve döntöm el, hogy aznap melyik metróvonalat választom. A piros messzebb van az otthonomtól, de az visz a munkahelyemhez legközelebb. Ha ezt választom, meg tudom venni a reggeli mangós italomat. Egy útba eső bolt pont ekkor nyit, s többnyire én vagyok az első vásárló. Dél-amerikai munkások dolgoznak a bolt előtti dobozokkal. Mindig nagyon hideg van odabent, sajnálom is a pénztáros lányt, aki szvetterben fagyoskodik a pult mögött. Ha jó a kedve, fizetés közben váltunk néhány szót, ha rossz, rám se néz.
A metrómegállóig két nagy templom és érdekes házak előtt haladok el. A sok fa, a kertek, a templom előtti szökőkút, a gyönyörű természeti környezet ilyenkor, nyáron nemcsak az én reggeli sétámat üdíti fel, hanem a sok kutyasétáltató és kocogó emberét is. Már egy ismerősöm is akadt ezen az útszakaszon * egy idősebb hölgy, aki mindig sántítva jön velem szembe, hátizsákkal a hátán. Először csak mosolyogtunk egymásra, most már jó reggelt is kívánunk mellé.
Ha a sárga metróval van kedvem munkába menni, akkor a bolt sarkánál letérek a sugárútról, és a dombon lefelé indulok tovább. Egy idősebb férfi ilyenkor szokta felseperni a háza előtti teret. Egy másik szintén ez idő tájt amikor még csak nagyon kevesen vannak az utcán * sétálgat. Mindig ugyanazt a zöld szélmellényt viseli, még most is, pedig már reggel huszonöt fok van.
A narancssárga vonallal is mehetnék, azzal sem tartana tovább az út, és az irodaházhoz is közelebb vinne, mint a sárga. Így viszont Manhattannel ellentétes irányba, visszafelé kellene fordulnom; ez valamiért zavar, s csak akkor megyek ezen az útvonalon, ha okom van rá.
Legtöbbször a piros metróval utazom, s mivel az itteni viszonyokhoz képest még korán van (a legtöbb iroda kilenckor nyit), mindig van ülőhelyem. Nyolc óra körül érek a végállomásra. Itt már sokkal többen vannak az utcákon, és arrafelé, amerre én is igyekszem, kimondottan sokan haladnak. A férfiak ing-nyakkendő-sötét nadrág uniformisban vannak, válltáskájuk lezseren oldalukon csüng, kezükben kávé vagy újság, esetleg mobiltelefon. Van egy idősebb úriember, aki sárga nadrágot szeret viselni sötétkék inggel. Ahogy elhalad előttem, nem bírom ki mosolygás nélkül. Az átlátszó nadrág hátulján szépen kirajzolódnak a zsebek, a betűrt ing és az alsónadrágja is.
A nők leginkább blúzban és nadrágban járnak, elegáns retikülökkel. Akad néhány cicababa is, miniszoknyában, magas sarkúban, bár azokat inkább délután lehet látni. Ilyenkor gyakran csatlakozom hozzájuk észrevétlenül, mert megfigyeltem, hogy nekik azonnal megállnak a férfi sofőrök (főleg a nagy, gusztustalan, városba egyáltalán nem való autókkal), és átengedik őket az úttesten, ha az útpadkánál tétováznak.
A metrófeljáróval szemben van a rendőrség épülete járőrautókkal körülvéve, a bejárat előtt gyakran rendőrök és rendőrnők beszélgetnek. Az épület egyik szárnyában lovakat is tartanak. Már többször láttam szép barna lovakat az istálló előtt, ahol gazdáik, a lovas rendőrök, járőrözésre készítették elő őket.
A metrófeljárótól egysaroknyira van az irodaépület, ahol dolgozom. A gyalogutam tehát öt percnél is kevesebb. A tízemeletes épület bejáratánál a portás és a takarító régi ismerősként üdvözöl, mosolyogva kíván jó reggelt.
Megjelent a Vasarnap-ban.
Subscribe to:
Posts (Atom)