Új Év Santa Fe-ben

Egy hónapon belül másodszor volt hóvihar Coloradóban és Új-Mexikóban, amit a globális felmelegedésnek tulajdonítanak az itt élő emberek.

Az első – amikor én még a tavaszias Brooklynban tartózkodtam – több ezer embert zárt el a külvilágtól, s utasok ezreit kényszerítette a környék repülőterein letáborozni. Coloradóban áram és fűtés nélkül maradtak a lakosok. Több száz szarvasmarha pusztult el a nagy hidegben és a magas hóban.

Noha a havazás télidőben nem ritkaság errefelé, Új-Mexikó fővárosa, Santa Fe is megszenvedte a rövid idő alatt lehullott nagy csapadékmennyiséget. Ottlétünk harmadnapján kezdett esni a hó, s három napon és éjszakán át abba sem hagyta. Autóval nem lehetett lejutni a hegyről, a város pedig állítólag nem szándékozott túlórát fizetni a munkásoknak. Így maradt a hó, a jég és a séta. A síelők örültek a legjobban. Az emberek sítalpakon és mindenféle más eszközön – például kutyával húzott szánon – közlekedtek. Egy hölgy megkért, hogy fényképezzem le garázsának bejárata előtt, hogy a felvételt e-mailben elküldhesse gyermekeinek. „Már évtizedek óta itt élek, de ehhez foghatót még nem láttam” – mesélte.

Santa Fét, Amerika legöregebb fővárosát spanyol gyarmatosítók alapították 1607-ben. A Sziklás-hegység úgynevezett magas sivatagában elterülő város ma a „furcsa” emberek – mint például az állatok nyelvén beszélők, a különleges képességű gyógyítók, álomfejtők, spirituális mesterek – és a gazdagok menedéke. Ahogy New Yorkban minden pincér színész, táncos vagy énekes egyben, Santa Fében festő, író vagy gyógyító. A művészembereken kívül a keleti tanok rajongóit is vonzza a város. Egy sikeres helyi üzletember például a Tibetből érkező buddhista szerzetesek rendelkezésére bocsátotta egyik villáját, s azok ott-tartózkodásuk alatt olyannyira megkedvelték a szíves vendéglátást, hogy csak nehezen tudnak visszaszokni a nepáli nomád környezetbe.

A tagállam fővárosában sok New York-i él. Az albuquerque-i repülőtéren, amely Új-Mexikó legnagyobb, központi repülőtere, például egy rokonszenves idősebb úr ült az információs pult mögött. Brooklynban nőtt fel, sokáig Manhattanben dolgozott: bárokat és éttermeket menedzselt, majd miután elege lett a nagyvárosból, Albuquerque-ben telepedett le. Jelenleg ingatlanügynök, és nagyon elégedett.

A spanyolok bejövetele előtt több amerikai indián törzs élt ezen a vidéken. Ma is látogathatók olyan „puebló”-k (falvak), ahol az indiánok régi szokásaik szerint próbálnak élni. Hasonlóan a tibeti szerzetesekhez azonban nekik sem könnyű ellenállniuk az elektromosság vagy a központi csatornarendszer kényelmének: petróleumot, fertőtlenítő oldatot használnak. A hagyományos törzsi nyelvek – amelyek közül mára több majdnem kihalt – újraélednek a gyermekek által. A fiatalabb nemzedék tagjai nem hagyják el falujukat, nem költöznek el a jobb megélhetés reményében városokba. Az iskolázott, egyetemet végzett sikeres diplomások is visszatérnek a pueblóba, s ha nem laknak is helyben, vállalkoznak, tanítanak, turistákat vezetnek körbe, előadásokat tartanak, s ezzel falujuk fejlődését segítik.

Az állam és a törzsek közötti megegyezés szerint az indiánok területükön adómentesen kaszinókat üzemeltethetnek (ez némi kárpótlás az állam részéről, amiért a gyarmatosítók a helyi bennszülöttek nagy részét kiirtották, elvették földjeiket, és rezervátumokba zárták őket). Jó üzletnek bizonyult a szerencsejáték, mint ahogy a dohánytermesztés is, bár mindkettő komoly morális kérdéseket vet fel.

Az indián törzsek által birtokolt földeken békésen legelnek a tehenek és a bölények, szabadon vágtatnak a lovak. Az ősi hagyományok szerint a modern indiánok is megpróbálnak összhangban élni a természettel – noha autókat és mobiltelefonokat használnak.

A térség legjellegzetesebb – az idelátogatónak rögtön szembetűnő – vonása az épületek színe és alakja. Egy állami rendelet előírja, hogy csak hagyományos stílusúakat szabad építeni – faluk vályogból, téglából vagy fából egyaránt készülhet, de be kell illeszkedniük a városképbe. Így tehát nemcsak a lakóházak, hanem a bankok és a szállodák is földszínűek, a falak sima felületűek, sehol sincs éles kiszögellés.

A várost ez idő tájt a téli sportok kedvelői látogatják, nyáron vadvízi és hegyi túrákon érdemes részt venni, de golfpályák (ez utóbbiak, sajnos, nagymértékben hozzájárulnak az állandóan csökkenő talajvíztartalékok kimerüléséhez), légballonos kirándulás, lovaglóiskolák és még sok más hasonló érdekesség fogadja a sportolni vágyókat.

A híres csilipaprikán kívül a térséget jellemző termények közé tartozik a több – fehér, sárga, kék, piros – színben pompázó kukorica. A hagyományos mexikói és amerikai ízeket ötvöző ételek többségét erős csilimártással tálalják. Ha a pincér egy specialitásra azt mondja, hogy csípős, biztosak lehetünk benne, hogy ízlelőbimbóinkon órákig fogjuk érezni a paprika hatását.

Santa Fe utcáin a kézművesüzletek változatos portékáikkal csalogatják be a turistákat. Fonott, szőtt, kovácsoltvas, barkácsolt, égetett és festett műalkotások várják a vastag pénztárcájúakat vagy csak jó ízlésűeket. A belvárosban és a sok kis utcácskában egymást érik a galériák, melyekben edények, ékszerek és festmények vannak többségben.

Több híresség is alkotott Új-Mexikóban. Georgia O’Keeffe Abiquiu ranchán festette remekműveit, amelyek hűen adják vissza az itteni természetet. D. H. Lawrence Új-Mexikó című esszéjében fejezte ki e táj iránti szeretetét. Az állam jelenlegi kormányzója, a spanyol ajkú demokrata, Bill Richardson nemrég jelentette be, hogy indul a 2008-as elnökválasztáson.

Igaz, hogy a fővároson kívül szembetűnő a szegénység Új-Mexikóban, de az itteni emberek mégis nagyon kedvesek, és elégedettnek látszanak. A bioélelmiszer-boltban a pénztárnál ülő hippi hölgy vidáman mosolygott vissza rám, s miközben a vásárolt termékeink vonalkódjait olvasta be, beszélgetésbe elegyedett velünk. Megelégedését fejezte ki, amiért ilyen jó élelmiszereket választottunk, s már csomagolta is a természetbarát papírtáskába áruinkat. Ilyen New Yorkban nem történt még meg velem…


Megjelent a Vasarnap magazinban.